logo

IV Sextilis AD

Az apagyilkosság.

Túl volt már Róma annak a két, egymást követő polgárháborúnak a vérzivatarán, amely Sulla nevéhez fűződik. De a mindenható diktátor nem vonult még vissza a magánéletbe. Sőt, éppen ő volt az év egyik consulja (80), amikor a Forumon a praetornak egy különös ügyben kellett ítélkeznie.
„Apagyilkossággal" vádoltak egy Roscius nevű embert, akinek az umbriai Ameriában lett volna apjától rá maradt birtoka, ha ez a birtok az apa halála után feltűnő módon gazdát nem cserél. De akkor, amikor ez történt, még nem volt szó „apagyilkosságról".

Történt ugyanis, hogy a vádlott apját i. e. 81-ben - amikor már vége volt a Sulla által elrendelt proscriptióknak - Rómában egy éjszaka megölték. Aztán kiderült, hogy az áldozat neve állítólag ott szerepelt Sulla egyik korábbi feketelistáján. Ezért halála után egész vagyona az államra szállt, és hamarosan árverésre került. Potom áron hárman jutottak hozzá az örökséghez: mindenekelőtt Sulla kegyence, a görög nevű fölszabadított rabszolga: Khrüszogonosz meg két olyan Roscius rokon, akik már régóta haragosai voltak a megöltnek, és akik amúgy is szerették volna megkaparintani a vagyonát. De akkor még senkinek sem jutott eszébe az „apagyilkosság" gondolata. Hiszen Sulla rendelkezései értelmében azt, akinek neve a feketelistán szerepelt, mindenki - akár még a fia is - büntetlenül megölhette.

Minden józanul gondolkozó ember sejthette, hogy valami nincs rendjén e körül az apagyilkossági vád körül. Azok vádolták Rosciust apja megölésével, akik - miután hozzájutottak a megöltnek birtokához - most a fiától is szabadulni akartak. Vajon nem azért került-e a megölt Roscius neve feketelistára, hogy előbb az állam elkobozza vagyonát, majd meg utána az érdekeltek árverésen olcsón megvehessék? De valakinek segédkeznie is kellett abban, hogy az áldozat neve ott legyen a többi halálra szánté között. Miért jutott a birtok egy részéhez potom áron Sulla kegyence, Khrüszogonosz? Milyen szerepe lehetett neki ebben az ügyben?

Az apagyilkossági pört nyilván csak azért találták ki utólag, hogy szabaduljanak attól a fiatal Rosciustól, akinek esetleg eszébe jut majd kinyomoztatni: kik is tették el láb alól az ő apját? Hogyan és miért került az áldozat neve feketelistára? Csakugyan ott volt-e már elejétől fogva, amikor a lista készült, nem később csempészték-e azok közé, akiknek meg kellett halniuk?
Többé-kevésbé mindenki sejtette ennek az ügynek a hátterét. De nemigen akadt ember, aki vállalni merte volna a vádlott Roscius védelmét. Mert ez egyszersmind azt is jelentette, hogy le kell leplezni a nagyhatalmú kegyencet, Khrüszogonoszt, vagy ki tudja: tán még magát Sullát is. Mert az sem elképzelhetetlen, hogy ő is tudott erről a sötét ügyről.
Az alig 27 éves fiatal ügyvéd, aki mégis úgy döntött, hogy kezébe veszi a pört, és nagy körültekintéssel vállalja a kockázatot, megvédi Rosciust azzal, hogy leleplezi Khrüszogonoszt, M. Tullius Cicero volt. Figyeljük csak meg, hogyan nyúlt ez a fiatalember ahhoz a másik, elhallgatott kényes kérdéshez: „Mi köze lehetett magának Sullának ezekhez a sötét üzelmekhez?"

„Biztosan tudom, bírák, mindez úgy történt, hogy magának Sullának sejtelme sem volt róla. Nem is csoda, hiszen neki egyszerre kell törődnie az egész múlttal és az egész jövővel. Egyedül reá hárul a háborúnak és a békének minden gondja. Egyedül rá néz mindenki, mert ő egyedül kormányoz mindent. Olyan sok és olyan sokféle az elfoglaltsága, hogy már lélegzeni sem tud tőle szabadon. Persze hogy nem vesz észre ilyesmit akkor, amikor mindenki őt nézi, és mindenki az ő idejét akarja igénybe venni. Hozzájárul ehhez még az is, hogy ámbár Szerencsés (Felix), senkinek sem lehet akkora szerencséje, hogy családjában, környezetében, szolgái vagy felszabadított rabszolgái között ne akadjon gazember is ... "

A szűnni nem akaró, túlbuzgó dicséret, hódolat már szinte leplezni sem akarja az ironikus kérdést, amely meghúzódik a mentegető elismerés mögött: nem, nem! A nagy Sullának erről nem lehetett tudomása... De ugyan bizony jó-e, ha az állam minden gondját egy ember sajátítja ki magának? Nem kell-e akkor okvetlenül ilyesminek is előadódnia? És ugyan mit ér a fennen hangoztatott szerencse, ha azzal veri meg a sors a kiválasztottat, hogy akad környezetében egy gazember, aki - anélkül hogy a „szerencsés halandó" akár csak észre is venné - az orránál fogva vezeti?

Nem kétséges, hogy ez a beszéd, amikor Khrüszogonoszról mennydörög, egyszersmind kíméletlenül lerántja a leplet Sulláról és Sulla egész rendszeréről is. Hiszen a szónok - éppen akkor, amikor szavai a legkényesebb ponthoz értek - hirtelen fel is tette a kérdést, magához a vádlóhoz fordulva.
Mit gondolsz, ki ellen mondom én mindezt? - Majd hatásos szünet után így folytatta: - Nem, nem az ellen, akire te gondolsz, és akinek a nevét most hallani szeretnéd! Ő is tudja tehát, hogy itt most mindenki egy ki nem mondott névre gondol. És ugyan miért akarná hallani az ellenfél azt a ki nem mondott nevet? Nyilván azért, mert azt hiszi: csak próbálja meg most Cicero kimondani Sulla nevét, mindjárt kitöri vele a nyakát. De a merész fiatalember nem ijed meg a kockázattól. Kimondja ő azt a nevet mindjárt - csakhogy nem úgy, ahogy ezt vájt fülű hallgatói az eddig elhangzottak után várnák. Éppen ellenkezőleg:
„Hiszen Sullát kezdettől fogva mind az én beszédem, mind saját ragyogó érdeme egyszer s mindenkorra tisztázta ... "

Föllélegzik most mindenki: a szónok nem futott zátonyra, csak egy hajszálon múlott ugyan, de elkerülte a fenyegető veszedelmet. A bírák pedig fölmenthetik Rosciust, és megbélyegezhetik Khrüszogonoszt - anélkül hogy nyíltan be kellene vallaniuk: ezzel Sulla felől is ítéltek.. .


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.