logo

XXII Januarius AD

Az új ember.

Sulla halála után visszatérve Rómába a görög tanulmányútról, Cicero kezdetben nagyon óvatosan élt. Becsvágya a nyilvános közéleti szereplés felé hajtotta volna, de túlságosan sok reménye az érvényesülésre ezen a téren nem lehetett. Nemcsak azért nem, mert lovagrendű családból származott, ősei közül senki sem viselt még állami hivatalt, ő tehát csak mint „új ember" jelentkezhetett a Forumon. Volt egyéb oka is arra, hogy ne legyenek túlzott reményei a gyors érvényesülésre.
Azok a hozzá hasonszőrű új emberek, akik eddig előtte a közpályán legtöbbre vitték, vagy tehetséges katonák voltak (pl. Marius), vagy mint néptribunusok félelmetes szónokok (pl. Sulpicius Rufus). Attól eltekintve, hogy ezek közül egyiknek sem lett jó vége, Cicero nem érezhetett magában sem hadvezéri, sem néptribunusi elhivatottságot. Súlyos hátrány volt az ő esetében az is, hogy a közvélemény őt „görög-bolondnak" (graeculus), „könyvmolynak" (scholasticus) tartotta. Vagyis éppen azt becsülte legkevesebbre, ami benne a legtöbb lehetett. Ily módon aztán, ha mégis ragaszkodott a közéleti szerepléshez, nem maradt más hátra, mint ügyvédként keresni a kapcsolatot az igazságszolgáltatással. Csakugyan, ez megfelelt képességeinek, természetes adottságainak, és ugyanakkor hozzájárult ahhoz is, hogy szélesebb körben ismertté tegye a nevét. Sőt, ezen az úton alkalma nyílhatott még arra is, hogy megszerezze magának olyan politikai hatalmasságok jóakaratát, akiknek árnyékában később tán ő is érvényesülhet majd.

Első érdekes pöre - föltehetően nem sokkal azután, hogy visszatért Rómába - megint a Roscius névhez kapcsolódott. De az a Roscius, akinek érdekeit ezúttal képviselnie kellett, mint Róma közismert komikus színésze, csak névrokona lehetett annak az ameriai Roscius családnak, amelyikről az előbb már szó volt. Cicero életében azonban a színész Roscius éppen olyan fontos szerephez jutott, mint az a másik, akit az apagyilkossági pörben védett. Följegyezték ti. róla, hogy többek között éppen ettől a komikus színésztől is igyekezett Cicero mint szónok elsajátítani az előadás technikáját.
Mert Roscius, úgy látszik, nemcsak gyakorolta művészetét a színpadon, hanem tanítványokat is vállalt kiképzésre. Éppen tanítási gyakorlatához kapcsolódott az a pörös ügy, amelyben Cicero lett a színész és tanító védője. Bár közvetlenül Cicero szempontjából nem volt az ügynek különösebb jelentősége, mégis érdemes lesz röviden kitérnünk itt rá. Mert rajta keresztül váratlan bepillantást nyerünk annak a rabszolgatartó társadalomnak különös etikájába, amelyben Cicero ügyvédi gyakorlatát folytatta.

Történt ugyanis, hogy valaki megegyezett Rosciusszal: iskolába adja hozzá tehetséges rabszolgáját, képezze ki színésznek. Ha majd aztán keresőképes lesz a színművész rabszolga, osztozik a nyereségen a két vállalkozó: a rabszolgatartó meg Roscius. Eddig minden rendben is lett volna. Pörre csak azért került a sor, mert közben valaki agyonütötte a rabszolgát, s ezzel kárt okozott mind a két üzletfélnek. Nem volt kétséges, hogy a tettes kártérítéssel tartozik. De mennyi jár a kártérítésből a rabszolgatartónak és mennyi Roscius-nak? Cicero az utóbbinak az érdekeit védte.
De Cicero számára az ügyvédi gyakorlat csak próba és előkészület volt, hogy utána majd hamarosan a politikai pályára lépjen. Forrásaink nem mulasztják el kiemelni, hogy bár Cicero vagyona római viszonyokhoz mérten nem volt nagy - ahhoz természetesen elég volt, hogy megéljen belőle -, az ügyvédi tevékenységért mégsem fogadott el honoráriumot vagy ajándékot. Ő inkább azt akarta, hogy minél többen megismerjék, és minél több embernek jó véleménye legyen róla.

Nem volt közömbös számára az sem, amit a rabszolgák beszéltek róla; mert úgy gondolta, hogy a szolgák szava sokszor a közvéleményt készíti elő. Ő maga is igyekezett megjegyezni minél több embernek a nevét, és gyűjteni, kimutatásban tartani a rájuk vonatkozó értesüléseket, adatokat. Azt tartotta, hogy amiképpen a mesterember a szerszámait, úgy kell, hogy ismerje a politikus az embereket (értsd: választóit). Ez persze nem volt egyéb, mint közönséges népszerűség-hajhászás, versenyfutás azoknak a jóakaratáért, kegyeiért, akik talán támogatják majd, ha megkezdi közéleti pályafutását.
Igaz, könnyen meglehet, hogy ily módon csak egyenként gyűjti a szavazatokat; de az, aki annyira hiú és annyira becsvágyó, mint ő, az nem veti meg ezt sem. Bizonyos az is, hogy ez hosszú és fáradságos munka, és keserűen csalódnia kell, ha gyors sikert remél. Éppen egy ilyen keserű csalódásnak az emlékét őrzi az a rövid, szinte csattanó nélküli anekdota, amely első hivatali kiküldetésének a történetéhez kapcsolódik. De éppen azért, mert ennek a történetnek nincs igazi csattanója, és mert másik szereplőjének még a nevét sem jegyezték föl, majdhogynem hiteles. Annyi bizonyos, hogy Cicero magatartására feltétlenül jellemző. Ez ti, nagyjából így szól.

Vége volt már első hivatali működésének Szicíliában, és visszatért Rómába. Minthogy pedig éppen ezt megelőzően eredményesen közben tudott járni a szicíliai praetornál több előkelő római ifjú ügyében, akik ellen eljárás volt folyamatban apróbb fegyelmetlenségek miatt, ő valahogy úgy képzelte, hogy ennek a híre el kellett jusson Rómába is. Aztán csak nem felejtették el talán azt sem, hogy szerepelt ő már azelőtt is a római Forumon többször. Kíváncsian kérdezte hát az egyik politikai előkelőségtől, akit barátjának tartott: hogyan is ítélik meg Rómában az ő tevékenységét, és egyáltalán mit tartanak róla az emberek? Mire az illető kissé csodálkozva annyit kérdezett csak tőle: „Mondd, hol is jártál te mostanában?"
Lesújtó, megsemmisítő volt Cicero fülének ez a néhány szó. Ennyit ért hát minden fáradozása, buzgólkodása. Eltűnt, mint egy csepp víz a tengerben. Rómában észre se vették; még azt sem vették észre, hogy ő egy álló esztendeig nem volt közöttük.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.