logo

IX Sextilis AD

A tanulmányút.

A merész és eredményes védőbeszéd Cicerót egy csapásra Róma egyik legjobb ügyvédjévé avatta. De milyen különös, hogy ez után a sikeres szereplés után az ügyes szónok a következő két esztendőt görög földön, főként Athénban töltötte. Itt lett barátja egy egész életre a művelt és gazdag Atticus, és ez alatt a görögországi tanulmányút alatt mondott le, majd hamarosan meg is halt otthon Sulla.
Tán azért tűnt volna el Rómából Cicero Roscius fölmentetése után, mert okosabbnak tartotta, ha egyelőre nincs túlságosan szem előtt? Csak nem félt tán Sullától, mint ahogy a vele egyidős Caesar valóban félt, és ő is inkább görög földön „tanult" ezekben az években! Cicero életrajzírói inkább megrendült egészségi állapotát emlegetik. Meg fölteszik a kérdést: hogyan is érezhette volna magát még ekkor alkalmasnak a tülekedő Forum izgalmas küzdelmeire, amikor „olyan fiatal volt még"? Meg bizonyára szükségét érezte annak is, hogy magában a szónoklásban komolyabb elméleti kiképzést nyerjen. Ezért látogatta Rhodosz szigetén pl. Apollóniosz Molón rhétor előadásait stb. stb.

Persze nehéz volna eldönteni - ha Cicerónak pusztán ezt az első jelentős nyilvános szereplését, a Roscius-beszédet tartjuk szem előtt -, vajon hogyan is vélekedett a nagy szónok életének ebben a szakaszában a római politika aktuális kérdéseiről és Sulláról magáról. Az, amit a beszédben Sulláról mondott, és ahogy ezt megfogalmazta, alighanem csak ügyvédi fogás volt. El kellett kerülnie annak még a látszatát is, hogy ő Sullát vádolni akarná. A diktátort az adott pillanatban a nyilvánosság előtt csak dicsérni, magasztalni lehetett. Ne törődjünk most azzal, hogy ugyanakkor burkoltan mégis Sulla egyeduralma ellen foglalt állást. A mi kérdésünk itt most inkább az: melyik oldalon állhatott a fiatal Cicero annak a két pártnak a harcában, amelynek vezérei abban az időben Sulla és Marius voltak?
A Roscius-beszédben feltétlenül helyesli a szónok mindazt, ami azokban az években az optimaták érdekében, a felforgató néppárt ellen történt. De ha jól meggondoljuk, ez se igen volt több, mint ügyvédi fogás.
Hiszen Cicero mégiscsak jómódú lovagrendű családból származott. A lovagok pedig helyzetüknél fogva inkább a néppártnak és nem az optimatáknak voltak a szövetségesei. Sőt, Cicerót majdhogynem érzelmi szálak is fűzték Sulla ellenfeléhez, Mariushoz, aki neki „földije" volt: Arpinumban született ő is, mint amaz. Gyermekkora egybeesett Mariusnak, a kimber-teuton háborúk hősének a fénykorával. Később Cicero lelkesedésében még eposzt is írt Ma-riusról, éppen úgy, mint a saját consulságáról. Hiszen a római politikában tulajdonképpen Marius is éppen olyan „új ember" volt, mint ő, Cicero.
De a lelkesedés Mariusért jól megfért nála azzal, hogy később egyszer, amikor mint consul a Catilina-összeesküvésről számolt be a népgyűlés előtt, megint Sullának adjon igazat, és lázadónak bélyegezze Mariust, Cinnát, a néptribunus Sulpicius Rufusszal együtt; pedig ennek az utóbbinak a beszédei fiatalkorában őt is elragadták.

Ennyi már elég is ahhoz, hogy megállapítsuk: Cicerónak nem volt következetes politikai koncepciója. Ítélete, állásfoglalása ugyanabban a kérdésben a helyzetnek megfelelően változott, néha éppen az ellenkezője lett annak, mint amit ugyanarról korábban más összefüggésben mondott vagy írt. Része volt ebben persze a politikai opportunizmusnak is, annak, hogy ő mindenekelőtt érvényesülni akart a közéletben. De ugyanakkor kifejezésre jutott ingadozásaiban egyfajta belső meghasonlottság is. Kitűnik ez mindjárt abból, ha meggondoljuk az alábbiakat.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.