logo

XX September AD

A legsúlyosabb büntetés.

Egy nappal később újabb szenátusi ülésen föltette a kérdést: „Mi legyen az őrizetbe vett hazaárulók büntetése?" Nyilvánvaló, hogy Cicero ezzel a kérdéssel voltaképpen a felelősség elől akart kitérni. Mintha előre be akarta volna jelenteni: ő nem tesz egyebet, mint hogy végrehajtja majd a szenátus döntését. Ez a terve azonban mégsem sikerült.
Az első, akinek a föltett kérdésre régi szenátusi szokás szerint válaszolnia kellett, a következő évre megválasztott consul, egy bizonyos Silanus volt. Ő pedig nem habozott kimondani: legyen a büntetés a lehető legsúlyosabb... Ezt persze mindenki csak úgy érthette: Silanus a hazaárulók halálára szavaz. Azok, akik utána felszólaltak, sorra csatlakoztak a kimondott ítélethez: „halál, halál".
De aztán egyszerre összezavarodott a szépen kibontakozó összhang, amikor a fiatal Julius Caesarra került a sor, mert ott volt ő is, és nyilatkozhatott ő is: mi legyen Catilina cinkosainak a büntetése.
Ő ugyanis azzal a nem várt javaslattal állt elő: kobozzák el a letartóztatottak vagyonát, őket magukat pedig vigyék el olyan itáliai városokba, amelyeket Cicero jelöl ki a számukra; őrizzék őket ott mindaddig, amíg le nem verik Catilinát, de ne végezzék ki őket.
Ez a javaslat aztán egyszerre fölborított mindent. Pillanatok alatt összezavarodott az addig egységesnek látszó hangulat. Az, aki legjobban megdöbbent erre, maga Cicero lehetett. Szükségesnek érezte, hogy rögtön megjegyzést fűzzön Caesar szavaihoz - méghozzá abban a formában, hogy mérlegelni kezdte mind a két javaslatnak előnyeit és hátrányait, halál-e vagy börtönbüntetés különböző itáliai városokban.

Ezzel persze a körültekintő ügyvéd nem a döntést könnyítette meg, inkább csak a bizonytalanságot fokozta. Mert jellemző Caesar szavainak a hatására, hogy utána mindjárt a legelső hozzászóló, Silanus is megváltoztatta álláspontját. Újra szót kért, és utólag „megmagyarázta", hogy amikor ő a „lehető legsúlyosabb büntetésről" beszélt, tulajdonképpen nem is arra gondolt, hogy ezeket a foglyokat „ki kellene végezni". Nem, ő csak azt akarta mondani, hogy ezeket be kell börtönözni. Mert van-e súlyosabb büntetés egy római szenátor számára annál, hogy börtönbe vetik?
Függetlenül attól, hogy Caesar maga milyen mértékben volt részes Catilina újabb kísérletében, bizonyos, hogy ő - akkor, amikor megtette javaslatát az enyhébb büntetésre - jobban föl tudta mérni az erőviszonyokat, mint Cicero. Valószínű, hogy azért volt elég bátor állást foglalni a halálbüntetés ellen - jóllehet előtte mindenki erre szavazott -, mert tisztában volt azzal, hogy csak a pillanatnyi tömeghangulat érvényesül abban, ha Cicero kérdésére válaszolva egyelőre mindenki keményen elítéli a póruljártakat. De nincsenek olyan egyértelmű indulatok e mögött a tömeghangulat mögött, hogy ne lehetne a kimondott döntést megváltoztatni vagy bizonytalanná tenni. Valójában mégiscsak elég sokan támogatták Catilinát. Ezek csak azért szavaznak most az elfogottak halálára, hogy elhárítsák magukról a gyanút. Hogy ebben mennyire igaza volt Caesarnak, az kiderül abból is, ahogy javaslatára reagáltak.

Az embernek szinte az a benyomása, nem kellett volna több, mint még egy olyan fölszólalás ezen a szenátusi ülésen, mint amilyen a Caesaré volt, és más fordulatot vehetett volna, ha nem is a Catilina-ügy, de Cicero sorsa. (Akkor ti. Cicero aligha merte volna kivégeztetni az elfogottakat.) De nem így történt. Mert volt a szenátusnak egy olyan tagja, mint a kisebbik Cato, az egykor rettegett cenzor dédunokája, aki éppen olyan kíméletlenül és elfogultan - de talán még kilátástalanabbul - küzdött idejétmúlt eszményeiért, mint 100 évvel azelőtt a dédapja.

Cato volt ennek a szenátusi ülésnek utolsó szónoka, és ő mindjárt helyrerázta az ingadozóvá lett hangulatot. Olyan szenvedélyes pátosszal követelte a hazaárulók kivégzését, és olyan vakmerően gyanúsított bűnrészességgel mindenkit, aki enyhébb büntetést javasolt - különösen Caesart -, hogy az imént még bizonytalanul ingadozó szenátorok egyszerre elnémultak, és szabad folyást engedtek a dolgoknak. Képzelhetjük, milyen kifürkészhetetlen gúnyos fölénnyel hallgatta az indulatos kirohanást Caesar; a másik oldalon meg milyen fölszabadult lelkesedéssel hagyta ott a gyűlést Cicero: ment, hogy megmentse a hazát.
A szenátusnak Cato szenvedélyes szavaira föllángoló hangulata fölbátorította Cicerót: ment, hogy ellenőrizze a bűnösök kivégzését. Utána pedig nemsokára észrevehette azt is, milyen könnyen és gyorsan változik a tömegek hangulata.

Alig voltak még túl az ítélet-végrehajtáson, amikor Cicero észrevette, hogy csoportok gyülekeznek a Forumon. Olyanok voltak ezek, akik rokonszenveztek Catilina mozgalmával, és nem tudván még a dolgok pillanatnyi állásáról, arra készültek, hogy majd az éj sötétjében megrohanják a börtönt, kiszabadítják az elfogottakat. De elég volt a consul részéről csak annyit mondani ezek felé: „ők már éltek" - és a gyülekező csoportok egyszerre oszladozni kezdtek.
Mire pedig ugyanezen a napon késő este hazafelé tartott Cicero, már kivilágítva, örömmámorban úszott a város: mindenki őt éljenezte, ünnepelte mint a haza megmentőjét és a gonosztevők igazságos megbüntetőjét. (Vajon nem voltak-e a lelkes ünneplők között olyanok is, akik nem sokkal korábban még a foglyok kiszabadításán törték a fejüket?)

Catilina kísérletének további fölszámolásában, a fegyveres támadás leverésében Cicerónak igazából nem volt már része. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy elhiggye magáról: ő mint consul valami olyasmit vitt véghez, amihez fogható nem volt még Róma történetében. Hiú kérkedése, dicsekvése ettől kezdve nem ismert határt. Nem volt többé szenátusi tanácskozás, népgyűlés vagy bírósági tárgyalás, amelyen ne került volna szóba - ha ott volt Cicero - Catilina és cinkosainak gyalázatos merénylete is. Még évek múlva is ezt emlegette, miközben szóban és írásban önmaga tömjénezésével untatta hallgatóit, olvasóit egyaránt. Azt, hogy eljárásával hány veszedelmes ellenséget szerzett magának, úgy látszik, egyáltalán nem vette számításba.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.