logo

IV Sextilis AD

A haza megmentője.

Az, amiben Cicero legnagyobb politikai tettét, consuli működésének betetőzését látta: a Catilina-összeesküvés leleplezése, mint ő maga megfogalmazta: a haza megmentése volt. Catilinának és társainak igazi politikai programjuk - attól eltekintve, hogy az adósságok eltörlését és enyhébb adóssági perrendtartás bevezetését tervezték - tulajdonképpen nem volt. De ennyi már elég is lett volna egy újabb polgárháború kirobbantásához.
Az elégedetlenek tömege - mind magában Rómában, mind Itália-szerte - szívesen támogatta volna azokat, akik erőszakos úton valamiféle új rend megteremtésére tesznek kísérletet, még akkor is, ha ezeknek nincs világosan megfogalmazott, konkrét programjuk. Kedvezőnek látszott az időpont is egy ilyen kísérletre. Egyrészt az államhatalomnak Itáliában pillanatnyilag éppen nem volt komoly fegyveres ereje, másrészt sokan féltek a győztes Pompeiustól, aki befejezvén a mithridatészi háborút, hatalmas hadsereggel közeledett Itália felé. Ezért Catilina terve most az volt: a 63. év őszén újra föllép mint consul-jelölt. Egyik párthíve azonban már egy nappal az október 28-ra kitűzött választás előtt kirobbantja a fölkelést Faesulaeban (ma: Fiesole, Firenze közelében).
Bevonul Rómába fölfegyverzett embereivel, hogy ott biztosítsa a választás eredményét Catilina többi párthívével együtt. Előre döntenek a választás kimenetele felől azzal is, hogy az ellenjelölteket még a szavazás folyamán elteszik láb alól, a várost pedig ugyanakkor egyszerre több helyen fölgyújtják. Az így támadt zűrzavarban Catilina és társai magukhoz ragadják a hatalmat.

Cicerót azonban kémei előre értesítették ezekről a tervekről. Ő maga már egy héttel a választás előtt jelentést tett a szenátusnak a földalatti készülődésről. Azonnal meg is kapta a fölhatalmazást: tegyen meg mindent a rend fönntartása érdekében. Szerencsére éppen ekkor csapatok érkeztek keletről Róma alá; Cicero ezeket mindjárt olyan vidéki központokba irányította, ahol tartani lehetett Catilina embereinek a mozgolódásától. Ő (Cicero) maga, tógája alatt páncélba öltözötten, nagyszámú fegyveressel jelent meg a Mars-mezőn a consul-választás lebonyolítására. Így aztán az összeesküvők moccanni sem mertek, Catilina pedig a választáson megbukott.
Csak a Faesulaeba küldött párthívek adtak ki már egy nappal korábban kiáltványt, amelyben bejelentették az adósságok eltörlését. De a fölkelés mégsem lett olyan arányú, mint amilyennek ezt az összeesküvők várták volna. Sőt, a rosszul sikerült választás nyomán egyszerre kényes helyzetbe került a Rómában tartózkodó Catilina is. Miután pártja Faesulaeban bejelentette már a fölkelést, neki is közöttük lett volna a helye. Ő viszont nem akarta elhagyni Rómát addig, amíg itt is meg nem indul az akció. Megpróbált vakmerőségével hatni ellenfeleire. De nem volt szerencséje. Cicero emberei szemmel tartották minden lépését, és azonnal jelentették a consulnak. Előre tudott Cicero arról is, amikor Catilina az egyik reggel orgyilkosokat küldött a lakására: végezzenek vele; az előre fölállított fegyveres őrség megakadályozta behatolásukat a consul házába.

De hiába tudott Cicero kémei útján az összeesküvők készülődéseiről, nem volt ellenük konkrét bizonyítéka - eltekintve attól a ténytől, hogy Faesulaeban egy nem túl jelentősnek látszó felkelés tört ki. Pusztán a megfizetett kémektől szerzett értesülés nem volt elég ahhoz, hogy ennek alapján elfogassa, letartóztassa a cinkosokat. Mert az, hogy Catilina távozása után a Rómában maradt összeesküvők Cicero meggyilkolására készülnek, föl akarják gyújtani a várost egyszerre 12 helyen, ez lesz a jeladás az általános fölkelésre - mindez lehetett vakhír is, amit a vádlottak akár le is tagadhattak volna.
Végül aztán a véletlen segítette ki zavarából Cicerót. Catilina egyik cinkosa (Lentulus) ugyanis megpróbálta bevonni az összeesküvésbe a galliai allobroxoknak egy éppen Rómában időző küldöttségét. Lentulus leveleket adott át a galloknak: továbbítsák ezeket egyrészt saját népük vezetőihez, másrészt a Rómán kívül tartózkodó összeesküvőkhöz. Cicero azonban tudomást szerzett erről; megegyezett az allobroxokkal: csalják lépre az összeesküvőket, vegyék át tőlük a rájuk bízott leveleket. Majd, mielőtt e követek elhagyták volna Rómát, Cicero letartóztatta őket, és elkobozta tőlük a leveleket. Ez már kézzelfogható bizonyíték volt.
Másnap reggel aztán a consul előbb feltűnés nélkül lépre csalta az összeesküvésnek azt az öt résztvevőjét, akiknek bűnösségét a birtokába került levelekkel közvetlenül bizonyítani tudta. Majd bemutatván bizonyítékait a szenátusnak, rögtön fölhatalmazást kapott arra, hogy ezt az öt embert mint „hazaárulót" letartóztassa, őrizetbe vegye. De ezzel az ügy még nem volt elintézve.

Cicero tudta, hogy van még sok támogatója Catilinának Rómában az elfogottakon kívül is. Nem tesznek-e majd a többiek kísérletet társaik kiszabadítására vagy akár a fölkelés kirobbantására? Meg aztán mi történjék az elfogott „hazaárulókkal"?
Úgy látszik, Cicero, miután kezében volt már a bizonyíték, mégsem mert egyedül dönteni. Ezért még aznap estére népgyűlést hívott össze, és nagy beszédben tájékoztatta a népet az általános helyzetről meg a letartóztatásokról. De azt mégse merte megkockáztatni, hogy a népgyűlés döntsön az elfogottak sorsáról. Föltehetően attól tartott, hogy a népgyűlés nem hoz majd olyan szigorú határozatot, mint amilyent ő szeretne. Döntsön erről inkább a szenátus.


Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.