logo

XX Aprilis AD

Cicero nyilvános élete IV.

Pharsalus nem lett Cicero politikai pályája határpontjává, mint ő maga hinni látszék. Úgy volt elhatározva, hogy az események még egyszer a hatalom birtokába juttassák, s a köztársaság élére állítsák őt. Magányba való visszavonulása, hallgatása Caesar dictatorságának első időszakában, a helyett, hogy ártottak volna tekintélyének, ellenkezőleg öregbítették azt. Az államférfiak nem vesztenek oly sokat, mint gondolják, az által, ha egy ideig a közügyektől távol maradnak.
A méltósággal viselt félrevonultság nagyobbítja alakjókat. Elég, hogy ne legyenek a kormányon, s azonnal kezdik őket visszaóhajtani. Kevés oka van bárkinek szigorúan Ítélni meg őket, mikor nem vágyik már helyökre, s az á ki hibáik miatt többé nem szenved, könnyen meg is feledkezik e hibákról, és csak jó tulajdonaikra gondol. Ez történt Ciceróval is. Kegyvesztettsége lefegyverzi mind azon ellenségeit, kiket hatalma támasztott, és sohasem volt népszerűsége nagyobb, mint ez időben, mikor önkéntesen távol tartja magát a közönség szemeitől. Később, mikor azt hitte, hogy jobban kell közelednie Caesarhoz, oly ügyesen viselte magát, oly finomul egyeztette össze az alázatosságot a függetlenséggel, oly jól tudta az ellenzéki szint megőrizni, még a magasztalokban és hízelgésekben is, hogy a közvélemény folyvást kedvező maradt iránta. Különben is a legyőzött ügy leghíresebb védői, Pompeius, Cato, Scipio, Bibulus elvesztek.
Mindazok közöl, kik a régi kormány alatt dicsőséggel viselték a legmagasabb hivatalokat, csak ö maradt még fon; megszokták őt úgy tekinteni, mint a köztársaság utolsó kép-viselőjét. Tudjuk, hogy midőn martius idusán Brutus és barátai Caesart meggyilkolták, véres tőrjeiket rázva, kiáltották Cicero nevét. Egy látszik tehát, hogy elismerték őt pártjók főnökének, s mintegy meg akarták őt tisztelni azon vér által, melyet kiontottak.

Ekként még inkább a körülmények, mint saját akarata, játszattak vele oly nagy szerepet azon eseményekben, melyek Caesar halálára következének. Elbeszélem később, hogyan ment be Antonius ellen ama tusába, melyben el kellett vesztenie életét. Ki fogom mutatni, hogy nem önként és jószántából kezdte meg ama harcot. Elhagyta Rómát, és nem akart oda visszatérni. Úgy gondolkozott, hogy a törvényes ellenállás ideje elmúlt, hogy Antonius veteránjaival inkább jó katonákat, mint erős érveket kell szembe állítani; s valóban igaza is volt. Meggyőződve arról, hogy az ő szerepe véget ért, és hogy most a harc embereié kezdődik, útra indult Görögországba, midőn egy vihar visszavetette Rhegium partjaihoz. Onnan Velia révébe ment, hol Brutussal találkozók, ki Italiát készült odahagyni; s Brutus, a mindig töprengő, az erőszaknak mindenkori ellensége, kérte őt, hogy tegyen még voltmi kísérletet a nép föllelkesítésére, s próbálja meg még egyszer a küzdelmet a törvényesség terén. Cicero engedett barátja kérésének, s ámbár nem bízott a sikerben, sietett visszatérni Rómába, hogy megküzdje az utolsó harcot. Másod ízben „vetette magát élve, mint Amphiaraus, a tátongó mélységbe“.

Brutus e napon nagy szolgálatot tett neki. Ama kétségbeesett vállalat, melybe csaknem akarata ellenére bocsátkozzék, nem hozhatott hasznot a köztársaságnak, de növelte Cicero dicsőségét. Ez volt talán a legszebb pillanat egész politikai életében. Először is örömmel, s majdnem csodálkozva tapasztaljuk, hogy ekkor szilárd és határozott, ügy látszik, mintha kibontakoznék tétovázásaiból, melyek rendesen megbénították tevékenységét. De ekkor nem is lehetett tétováznia. Soha a kérdés nem állott tisztábban. Az események minden újabb fejleményekor élesebben különültek el a pártok.
Caesarnak mindenki előtt ismeretes dicsvágya a római arisztokrácia körül való csoportosúlásra kényszeríti mindazokat, kik, mint ő, a régi intézményeket akarták fenntartani, először szélesítette ki e régi párt kereteit és módosította programmját. E párt új elemekkel szaporodván, meg-változtatta nevét és jellemét; a rend pártjává, a hazafias érzelműek, optimates, pártjává lett. így szereti Cicero megjelölni. Ez elnevezés előbb kissé határozatlan volt; Pharsalus után szabatosabbá válik jelentése. Mivel e pillanattól fogva nincs többé kétség a győző célzatai felől, midőn nyíltan saját tekintélyével helyettesíti a tanács és a nép hatalmát: az a párt, mely vele szemben áll, fölveszi azt a nevet, mely megilleti, s melyet tőle senki sem tagadhat meg; köztársasági párt lesz.

Most tehát nyíltan megkezdődik a harc a köztársaság és a kényuralom közt. S hogy annál kevésbé támadhasson kétség, Caesar halála után a kényuralom még leplezetlenebb, s úgy szólva, még brutálisabb alakban jelenik meg a rómaiak szemei előtt. Egy politikai szellemben szegény, modortalan, lélekemelkedettség nélküli, s egyszersmind durva, kicsapongó és kegyetlen katona erőszakosan követeli magának a nagy dictator örökségét. Nem is igyekszik eltitkolni szándékát, és se Cicero, se senki más nem táplál a felől kétséget. Bizonyosan nagy megkönnyebbülést nyújtott a rendszerint oly határozatlan, oly töprengő Cicerónak, hogy ezúttal oly tisztán látja az igazságot, hogy semmi árnyékot nem vesz észre a valóság és saját szelleme közt, hogy oly teljes bizalma van ügyének jogosságához, s hogy annyi kétség és homály után elvégre teljes napfényben harcolhat.
Mennyire is látszik rajta, hogy jól érzi magát! mennyivel szabadabb és élénkebb! Mily hév s mily csatás szenvedély ez aggastyánban! Senki azon ifjú emberek közöl, kik környezetében vannak, nem mutat annyi elszántságot, mint ő, s ő maga is bizonyára ifjabb, mint azon időben, midőn Catilina vagy Clodius ellen küzdött. Nem csak elszántán bocsátkozik a diadalba, hanem, mi nála ritkább dolog, mindvégig folytatja is azt ernyedetlenül. Különös ellentét, hogy épen a legveszélyesebb vállalat, melyet ha megkísértett, s mely életébe került, hogy épen az volt, melyben legjobban le tudta győzni rendes elcsüggedését és gyöngeségeit.

Rómába történt visszatérése után, midőn még el volt telve azon lelkesültséggel, melyet Veliában Brutussal folytatott beszélgetéséből merített, megjelent a tanácsban, és ott szólni mert. Első philippicája, ha a többiekkel összehasonlítjuk, még félénk és bágyadt; de mily nagy bátorság kellett annak elmondásához e közönyös városban, a megrémült tanácsurak előtt, néhány lépésnyire a dühös, fenyegető Antoniustól, ki kémjei által minden ellene kiejtett szót megtudott!
Cicero tehát azon végzi, a mivel megkezdette. Két ízben, harmincöt évi időközzel, egyedül tiltakozott az általános némaság közepett egy rettegett hatalom ellen, mely nem akart tűrni ellenmondást. A bátorság ragadós, mint a félelem. A mint Cicero beszédében megmutatta azt, utánozták a többiek is. E szabad szó először meglepte, azután megszégyeníti azokat, kik hallgattak. Cicero arra használta föl ez első, még meglehetősen félénk felbuzdulást, hogy néhány egyént gyűjtsön maga köré, s védőket szerezzen a már majdnem elfelejtett köztársaságnak. De ez nehéz volt.

Köztársaságiak már alig voltak, s a legelszántabbak Görögországba mentek, Brutushoz csatlakozandók. A mit tenni lehetett, abban állt, hogy minden párt mérsékelt tagjait, mindazokat, kiket Antonius hevessége sértett, fölszólítsa. Cicero esdekelve kérte őket, hogy feledjék régi viszályaikat, s egyesüljenek. „Most, mondá nekik, csak egy hajó van minden becsületes hazafi számára.“
Fölismert itt az ő rendes politikája. Ismét szövetséget próbált létre hozni, mint consulsága idejében. E szerep határozottan az volt, melyhez legtöbb vonzalmat érzett, mely legjobban illett hozzá. Jellemének s elveinek hajlékonyságánál fogva ő alkalmasabb volt, mint bárki más arra, hogy a véleményeket kiengesztelje, s azon szokása, miszerint minden párttal érintkezésben állt, azt eredményezte, hogy egyik előtt sem volt idegen, s mindenikben voltak barátai. Úgy is látszott, hogy kezdetben jól indul vállalata.

Caesar vezérei közöl többen örömest hallgattak rá, főleg azok, kik azon meggyőződésben voltak, hogy mindent összevéve kisebb veszteség egy szabad állam polgárjainak maradniuk, mint Antonius alattvalóivá lenni, s azon alsóbb rendű dicsvágyók, mint Hirtius és Pansa, kik uruk halála után nem érezték magukat elég erősnek arra, hogy az első helyre törekedjenek, s mégsem akarták beérni a másodikkal. Sajnos, hogy mindez csak a főnökök szövetsége volt katonák nélkül, pedig sohasem volt nagyobb szükség katonákra, mint e pillanatban.
Antonius Brundusiumban tartózkodott, várva a légiókat, melyeket Macedóniából előparancsolt. Dühöngve a váratlan ellenálláson, mellyel találkozók, kijelenté, hogy rablás és gyilkolással áll bosszút. Tudták, hogy kitelik tőle. Már mindenki látni vélte házát kirabolva, birtokát szétosztva, családját száműzve. Mindenütt rettegés uralkodott. Remegtek, bujkáltak, futottak az emberek. A legbátrabbak kereső szemmel tekintgettek szerteszét, hogy kit szólíthassanak föl a köztársaság védelmére. Csak Decimus Brutustól, ki az Alpokon-inneni Galliában állott néhány légióval, vagy Sextus Pompeiustól, ki Siciliában szervezte hadcsapatait, volt segély remélhető; de ezek is kétes és távoli segítők voltak, a romlás pedig biztosan és közelben fenyegetőzött.
Ez általános rémület közt Caesar unokaöccse, a fiatal Octavius, kit Antonius irigysége, s a köztársaságiak bizalmatlansága eddigelé a cselekvés terétől távol tartott, s ki türelmetlenül várta az alkalmat, hogy magát megismertesse, arra a meggyőződésre jött, hogy a kedvező pillanat megérkezett. Bejárta Róma vidékeit, fegyverre szólítja nagybátyja veteránjait, kik ott letelepültek.

Neve, bőkezűsége, pazarul szórt ígéretei, gyorsan gyűjtötték köréje a harcosokat. Calatiában, Casilinumban néhány nap alatt három-ezerét toborzott össze. Akkor a tanács főembereihez fordult, fel ajánlja nekik veteránjai támogatását, nem kérvén egyéb jutalmat mindezért, csak hogy ismerjék el erőfeszítéseit, melyeket megmentésökre tesz. Oly nagy szorultság között nem volt mód visszautasítani a segélyt, mely nélkül elvész volt a köztársaság, s maga Cicero is, ki először némi bizalmatlanságot tanúsított, végre elhagyta szédíteni magát ez ifjú ember által, ki tőle tanácsot kért, ki neki hízelgett és őt atyjának nevezi.
Midőn aztán segítsége által megmentve valónak, midőn Antonius, saját légiói közöl is többtől elhagyatva, kénytelen volt Rómából, hol Octavius által sakkban tartaték, eltávozni: a tanács hálája oly nagy volt, mint előbb rémülete. Elhalmozták a megszabadítót méltóságokkal és hízelgésekkel. Cicero dicsőítő beszédében jóval magasabbra emelte nagybátyjánál; a haza védelmére az égtől küldött isteni ifjúnak nevezte; kezesül ajánlkozott hazafisága és hűségéért. Oktalan szavak, melyeket Brutus keményen szemére hányt, s melyeket az események nem késtek meghazudtolni!

Ismertebbek az ezután következett tények, hogysem mint azokat szükséges volna elbeszélnem. Soha Cicero nem játszott nagyobb politikai szerepet, mint ez időben; soha sem érdemelte meg jobban az államférfi nevezetét, melyet ellenségei meg szoktak tagadni tőle. Hat hónapig lelke volt a köztársasági pártnak, mely az ő szavára ismét szervezkedett. „En adtam, mondja büszkén, jelt az ébredésre és joggal mondhatta ezt. Úgy látszék, mintha szava némi hazafiságot és erélyt öntött volna e közönyös népbe.
Cicero tette azt, hogy még egyszer tapsoljanak a haza és a szabadság nagy nevének említésére, mely nem sokkal ezután soha többé nem hangzott föl a fórumon. Rómából elterjedt a lelkesedés a szomszéd szabad városokra, s lépésről lépésre egész Itáliát megragadta. De ez még mind nem elég Cicerónak; még távolabb is ellenségeket támaszt Antoniusnak, és védőket a köztársaság ügyének. ír a tartományok proconsulaihoz és a hadseregek vezéreihez.

A világ egyik végétől a másikig korholja a lágymeleg szívüeket, hízeleg a dics ágy óknak, üdvözli az erélyeseket. Ő sarkalja a mindig habozó Brutust, hogy Görögországot kerítse hatalmába. Örvendez Cassius merész cselfogásán, mellyel Ázsia urává tette magát; ösztönzi Cornificiust, hogy űzze ki Afrikából Antonius katonáit; ő buzdítja Decimus Brutust, hogy Modenában álljon ellen. Heves sürgetésére mindenfelől érkeznek az ügybarátok. Még azok sem merik nyíltan megtagadni segélyüket, a kik ellenségek és árulók. Lepidus és Plancus nagyhangú nyilatkozatokban ígérik hűségüket. Pollio ünnepélyes hangon írja hozzá: „esküszik, hogy ő minden zsarnoknak ellensége."

Minden oldalról kérik barátságát, sürgetik támogatását, pártfogásába ajánlják magukat. Philippikái, melyeket szerencsére nem ért rá átdolgozni, elterjednek az egész világon, körülbelül oly fogalmazásban, mint a hogy elmondta, megtartván a rögtönzés élénk színével együtt a félbeszakítások és a nép helyeslő tapsainak nyomait is. E szenvedéllyel rögtönzött beszédek mindenhová széthordozták ama nagy politikai jelenetek izgalmas hatását. Olvassák azokat a tartományokban, a hadseregeknél, s az általuk fölkeltett csodálat felől hírek érkeznek Ciceróhoz a legtávolabb eső országokból is.
„A te tógád még mindig szerencsésebb, mint a mi fegyvereink", mondja egyik győzelmes vezér, s hozzá teszi: ,.Mint kiszolgált consul fölülmúltad az egykori consult —„Katonáim melletted vannak“, Írja egy másik. Rá hárítják a dicsőséget minden szerencseért, mi a köztársaságot éri. Őt üdvözölik, neki köszönik mindazon sikert, melyet az fölmutat. Azon este, mikor a modenai győzelem hírét megtudták, az összes nép Cicero házához özönlött, diadalmenetben vitték őt a capitoliumra, és az ő szájából akarták hallani a csatáról jött tudósítást. „E nap, írja Brutusnak, minden fáradságaimért megfizetett. “

Ez volt a köztársaság és Cicero utolsó diadala. A siker néha végzetesebbé válik a szövetségekre nézve, mint a veszteség. Alidon a közös ellenség, melynek gyűlölete őket egyesíti, le van győzve, előtérbe lépnek a frigytársak véleményének különbségei. Octavius meg akarta gyöngíteni Antoniust, hogy attól megnyerje, a mire vágyott; nem akarta azonban megsemmisíteni. Midőn Antoniust az Alpok felé futni látta, kezet nyújtott neki, s mindketten együtt fogva vonultak Róma ellen. Most nem volt Cicerónak egyebet mit tennie, „mint a vitéz viadorok példáját utánozva, igyekeznie dicsőségesen halni meg.“

Bátor halállal halt meg, bármit beszéljen is Pollio, ki miután elárulta, saját érdekében állónak vélte, rágalmazni őt. Jobban szeretek hinni Titus Livius állításának, ki nem tartozott az ő barátai közé, és Augustus udvarában élt: „Minden szenvedései közt, írja ez, a halál az egyedüli, melyet férfiasán viselt el.“ S meg kell vallani: ez nem kis érdem. Menekülhetett volna, s egy ízben meg is kísérletté. El akart utazni Görögországba, hol Brutushoz csatlakozhatik; de néhány napi hajózás után, ellenkező szél által akadályozva, tengeri betegségben szenvedve, gyötörtetve főleg bánat és szomorúság által, elvesztette kedvét az élethez, partra tétette magát Cajetánál, és visszajön formiaei házába meghalni. Hálásan emlegette volt gyakran azt a tengeri vihart, mely őt az első ízben, midőn Görögországba akart futni, Veliába visszavetette. Ez adott neki alkalmat philippikáinak elmondására.
Az a szél, mely Cajetába hajtja vissza, nem kevesebb szolgálatot tett hírének. Azt hiszem: halála jóvá tette élte gyarlóságait. Sok az egy oly embertől, ki nem vágyott Cato lenni, hogy oly szilárdan viselte magát e szörnyű pillanatban. Minél félénkebb volt jellemére nézve, annál inkább meghat, midőn oly elszántan látom halálra menni. Akkor is, midőn történetét tanulmányozván, kísértetbe jövök kárhoztatni őt határozatlansága és gyöngeségeiért, élte végpillanatára gondolok, magam előtt látom, mint Plutarchos oly szépen festi, „kuszáit szakállával és fürtjeivel, bágyadt arccal, balkezét, mint rendes szokása volt, áliára téve, mereven nézni gyilkosainak szemébe", — látom őt, és nem merek szigorú lenni iránta.
Hibái dacára, becsületes ember volt, „ki nagyon szerette hazáját14, mint maga Augustus monda az önszemrehányás egy őszinte órájában. Ha néha túlságosan habozó és gyönge volt is, végre is mindenkor azt vette védelme alá, a mit az igazság és jog ügyének tekintett, s midőn ez ügy örökre legyőzetett, meghozta neki amaz utolsó áldozatot, mellyel védői tartozónak: halálával szerzett annak becsületet.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött