logo

XX Aprilis AD

Cicero nyilvános élete III.

A legsúlyosabb politikai válság, melyen Cicero, consulságának erős tusái után, keresztül ment, bizonyára az volt, mely a római köztársaság bukásával végződik Pharsalusuál. Tudjuk, hogy nem örömest bocsátkozott e szörnyű küzdelembe, melynek kimenetelét előre látta, és hogy majdnem egy évig ingadozott a két párt közt, mielőtt elhatározta volna magát. Nem csuda, hogy oly sokáig habozott. Ekkor már nem volt fiatal és ismeretlen, mint mikor Roscius ügyében föllépett. Magas állással és fényes névvel bírt, melyet nem akart veszélyeztetni; s természetes és megengedett dolog, hogy az ember jól megfontolja, mielőtt vagyonát, dicsőségét s talán életét egyetlen kockára teszi föl. Különben is a kérdés nem volt oly egyszerű és a jog oly világos, mint első tekintetre látszék.
Lucanus, kinek rokonszenve fölött kétség nem lehet, azt mondja, hogy nem tudhatni, mely részen volt az igazság, s ez a homály még mai napig sem oszlott el. mivel tizennyolc százados vita után sem sikerült még az utókornak e kérdésben egyetértésre jutni. Érdekes az a körülmény, hogy nálunk franciáknál a tizenhetedik században, az egyeduralom teljes virágzása alatt, a tudósok mindannyian tétovázás nélkül Caesar ellen nyilatkoztak. Főtörvényszékek hivatalnokai, állásuknál és jellemüknél fogva félénk és mérsékelt emberek, kik a királyhoz közel állottak s nem kímélték tőle a hízelgést: vették maguknak azt a szabadságot, hogy bizalmas körben Pompeius-pártiak, sőt dühös Pompeius-pártiak legyenek.
„Az első elnök, mondja Guy-Patin, oly erős párthíve Pompeiusnak, hogy midőn én egyszer nála, bávillei szép kertjében, azt mondjam, hogy ha én a tanácsülésben lettem volna akkor, midőn Caesart meggyilkolták, a huszonnegyedik tőrdöfést én adom neki, örömét nyilvánította ez érzelmem fölött.“ Ellenben napjainkban, egy egészen demokrata korban, a Francia forradalom után, épen a forradalom és a demokrácia nevében karolták föl nagy sikerrel Caesar ügyét, és helyezték teljes világosságba azt a hasznot, melyet az emberiség az ő győzedelméből húzott.

Nem áll szándékomban megújítani e harcot, mely nagyon termékeny szenvedélyes vitákban. Csak annyit akarok fölhozni itt, a mennyit elengedhetlenűl szükséges Cicero politikai életének megismertetéséhez. Véleményem szerint két teljesen különböző szempont van, melyből fölfogni lehet a kérdést: — először a mienk, azaz oly embereké, kik elfogulatlanul állunk ama lefolyt tusákkal szemközt, kik történetírók vagy bölcsészek szerepében tekintjük azokat, miután az idő hevüket lehűtötte, kik nem annyira okaik, mint eredményük szerint ítéljük meg azokat, s főleg azt kérdezzük, hogy mi jót. vagy mi rosszat hoztak a világra; — s aztán a kortársak szempontja, kik ama tusákat szenvedélyeik és előítéleteik, koruk fogalmai, azokhoz való viszonyuk szerint méltatják, a nélkül, hogy a távolabbi következményeket ismerhették volna.
Én egyedül ez utóbbi szempontra helyezkedem, ámbár a másik, a mint hiszem, magasabb és eredményesebb is; de mivel nekem egyedüli szándékom Cicerótól kérni számot politikai tetteiről, s mivel ésszerűleg nem lehet tőle követelni, hogy a jövendőt jóslélekkel lássa: szorítkozom csupán arra, hogy kimutassam : hogyan állott a vitakérdés az ő korában, mily okokat hoztak föl mindkét oldalról, és miképpen kellett józanul egy okos és honát szerető embernek meg-ítélni ez okokat. Felejtsük el hát azt a tizennyolc századot, mely bennünket és az eseményektől elválaszt, képzeljük, hogy Formiae vagy Tusculumban vagyunk az aggodalom és bizonytalanság ama hosszú napjaiban, melyeket Cicero ott leélt, és hogy halljuk őt Atticus-szal vagy Curióval vitázni azon okok fölött, melyeket mindkét párt fölhozott, hogy maga részére nyerje öt.

Hogy a kortársak Ítélete azon események fölött, melyekhez közel állnak, nem ugyanaz, mint az utókoré, bizonyítja azon körülmény, hogy Caesar barátjai, midőn Cicerót pártjokra akarták nyerni, nem használták föl azt az érvet, mely előttünk a legnyomatékosabbnak látszik. Ma a legfőbb ok, melyet Caesar győzedelmének igazolására föl szoktak hozni, abban áll, hogy mindent összevéve, ha Róma elvesztett is annak következtében néhány kiváltságot, végre is az összes birodalom javára vesztette azt el.
Mit tesz az, ha néhány ezer embert megfosztottak is politikai szabadságától, kik azt különben is nem valami jól használták föl, ha ugyanazon csapással majdnem az egész világot ragadták ki a fosztogatás, szolgaság és romlás veszélyéből? Bizonyos, hogy a tartományok és azok lakossága, mellyel oly kegyetlenül bántak a köztársaság proconsular, nagyon jól érezték magukat a Caesar által megalapított kormány alatt. Hadserege nyitva állott minden idegen előtt: szolgáltak alatta germánok, gallok, hispánok. Diadalra segítik őt, s természetesen élvezték diadalát; s ez, anélkül talán, hogy ő maga is óhajtotta volna, elégtételül szolgált a legyőzött népeknek. E népek nem kívánták egykori függetlenségüket visszaszerezni; elvesztették bukásukkal együtt a függetlenség vágyát is. Dicsvágyok egészen ellenkezőben állt: azt akarták, hogy legyen nekik szabad rómaivá lenniük.
Eddig azonban az a kapzsi és kevély nemesség, melynek kezében volt a hatalom, és mely az egész emberiséget ki tudta zsákmányolni a maga gyönyörei és nagysága érdekében, állhatatosan vonakodott magához emelni őket, kétségen kívül azon számításból, hogy megőrizze jogát, szeszélye szerint bánni velők. Caesar, midőn az arisztokráciát fölforgatta, lerontja azt a sorompót, mely Rómát a többi nemzetek előtt elzárva tartotta.

A császárság az egész világot, rómaivá tette; az békíti ki, és olvasztotta össze egy név alatt? mondja a költő, a mindenség összes népeit. Ez kétségtelenül nagyszerű eredmény, és nekünk nem illik elfeledkezni erről, nekünk, kik fiai vagyunk ama legyőzőiteknek, kik Caesar által elhivattak győzedelmében osztozkodni. De ki gondolt rá Cicero idejében, hogy ez igy fog lenni? ki láthatta és hirdethette előre eme távoli következményeket? A kérdés nem úgy állott az akkori emberek szeme előtt, mint áll előttünk, kik azt messziről tanulmányozzuk. Caesar sehol nem említi vállalkozásának indokai közt a legyőzött népek érdekét. Viszont a tanács sem igényelte soha, hogy ő a barbárok berohanása által fenyegetett római nemzetiségnek volna képviselője, s nem látjuk, hogy a tartományok fegyvert fogtak volna védőjük mellett; ellenkezőleg, csaknem egyenlően oszlottak meg a két vetélytárs között.
Ha a nyugot Caesar mellett küzdött, az egész kelet Pompeius táborába gyülekezett. Ez bizonyítja, hogy midőn a tusa megkezdődött, következményeit nem ismerték, nem még azok se, kikre nézve haszonhozóvá lett, s kiknek. szemét önérdekük fölnyithatta volna. Egyébiránt, ha Cicero gyanította volna is azon jótéteményeket, melyek Caesar győzelméből a világra bámulók voltak, hihetjük-e, hogy ez elegendő indokul szolgál elhatározására? Ő nem volt azon emberek közöl való, kik az egész emberiséget szeretik, csak azért, hogy fölmentve érezzék magukat ha zajok szolgálata alól. Aligha elszánta volna magát arra, hogy szabadságát föláldozza azon okból, hogy ez az áldozat hasznára váljék a galloknak, britannok és szarmatáknak.

A világ jóléte kétségtelenül nem volt közönyös ö előtte, de Rómáé még közelebbről érdekelte. Jelleménél fogva Cicero szelíd és emberies volt; kimondotta szép műveiben, hogy minden nemzetek egy családot képeznek; közszeretetben részesült az általa kormányzott tartomány lakosainál; s mindamellett is, midőn Caesar megnyitotta a kíséretében volt idegeneknek a várost, sőt a tanácsot is, nagyon elégületlennek mutatta magát e rendszabállyal, s e barbárokat kegyetlen gúnnyal támadta meg. Igen, mert jól látta, hogy ezek a hispánok és gallok, kik fölemelt fővel sétálgattak a fórumon, Róma fölött diadalmaskodtak.
Római büszkesége föllázadt e látványra, s e miatt nem is kárhoztathatjuk őt. Ha magának megjósolhatta, vagy csak sejtette is a legyőzött népeknek készülőben levő általános fölszabadulását: belátta bizonyosan azt is, hogy ez a fölszabadulás saját hazája független, eredeti és önálló léteiének elvesztését fogja maga után vonni. Természetes, hogy egy római ezen az áron a világboldogságát sem akarta megvásárolni.

Ez indokon kívül volt még egy másik, tetszés, ha nem is igaz, melyet sokszorosan fölhasználtak a határozatlanok elcsábítására. Azt mondogatták ugyanis, hogy a köztársaság és a szabadság nincsenek érdekelve e háborúban; két dicsvágyó ember harca az egyszerűen, kik a hatalom fölött veszekednek. Volt is ez állításban az igazságnak némi színe, elegendő arra, hogy felületes elméket megcsaljon. Bizonyos, hogy a személyi kérdések nagy szerepet játszottak e viszályban. Caesar katonái egyedül ő érette harcoltak, s Pompeius sok barátját és teremtményét hordozta magával kíséretében, kik neki harminc éven át szerencsét és hatalmat segítettek szerezni. Maga Cicero többször hangoztatja, hogy Pompeiushoz való régi barátsága vitte őt annak táborába. „Érette, egyedül ő érte áldozom föl magamat,“ mondja, midőn Itáliát elhagyni készült.
Vannak pillanatok, midőn kedvét látszik találni abban, hogy a viszálynak, melyben részt venni készül, jelentőségét kisebbítse; mikor, barátaihoz írt, ismétli azt, a mit Caesar pártosai mondtak: „Csak az uralomvágy összeütközése ez, regnandi contentio est. De nagyon kell vigyázni, ha ez időszakban kelt leveleit olvassuk, s óvatosan kell olvasni azokat. Soha sem volt ő határozatlanabb, mint ekkor. Mindennap változtatja véleményét, megtámad és véd minden pártot, annyira, hogy ha ügyesen összeállítaniuk mindazon szavakat, melyek elégületlenségei és bizonytalanságai közepeit ajkairól ellebbentek, elég anyagot lehetne azokban találni arra, hogy mindenki ellen bűnvádat emeljünk. De ezek csak egy nyugtalan és megriadt lélek változó ötletei, melyekkel nem szabad visszaélni sem mások, sem ő maga ellen. Például, midőn azt állítja, hogy a köztársaságnak a kitört viszállyal semmi köze sincs, nem mondja ki valódi gondolatát. Ez is csak egyike azon ürügyeknek, melyeket a végett gondol ki, hogy határozatlanságát barátai és maga szemében igazolja. Oly ritka dolog az, hogy az ember őszinte legyen, nem mondom csak mások, hanem még maga iránt is!

Oly találékony az ember annak bebizonyításában, hogy ezer okai vannak így vagy úgy cselekedni, mikor pedig ok nélkül, érdekből vagy szeszélyből cselekszik valamit! De mikor Cicero nyílt akar lenni, mikor semmi indoka nincs, hogy magát csalja, vagy másokat ámítson, másképen beszól. Akkor Pompeius ügye valóban az igazság és törvényesség, a hazafias emberek és a szabadság ügyévé lesz. Kétségtelenül áll, hogy Pompeius nagyon rósz szolgálatokat tett a köztársaságnak, mielőtt a körülmények által kényszeríttetett., hogy azt védelme alá vegye. Nem lehetett egészen bízni ő benne, féltek dicsvágyától. Táborában uralkodó gyanánt viselte magát; voltak hízelgői és miniszterei. „Valóságos kis Sulla, mondja Cicero, a ki szintén proscriptiókról álmodozik, sullaturit, proscripturit.
A köztársasági párt bizonyosan más védőt keresett volna, ha szabadon válogathat; de mikor Caesar összegyűjtötte hadcsapatait, ez a párt, melynek sem katonái, sem tábornokai nem voltak, kénytelen volt elfogadni Pompeius segélyét. Úgy fogadta el, mint oly szövetségesét, kiben nem bíznak, kire éber szemmel vigyáznak, ki talán ellenséggé válik a győzelem után, de a kit nem lehet nélkülözni a harc alatt. Végre is, bár Pompeius nem biztosította teljesen a szabadságot, jól tudták, hogy az kevesebb veszélyben forgott ő miatta, mint Caesar miatt. Kétségen kívül nagyravágyó volt ö, de inkább vágyott dicsőségre, mint hatalomra. Kétszer látták hadsereggel megjelenni Róma kapui előtt.
A demokrácia hívta őt; csak akarnia kellett volna, hogy királlyá kiáltassa ki magát; de ő mindkét ízben szabadságolta hadcsapatait, és letette a hatalmi jelvényeket. Megtették egyetlen consulnak, azaz majdnem dictatornak, s hat hónap múltával o maga nevezett ki egy tiszti társat maga mellé. Ez előzmények folytán azt hitték az őszinte köztársaságiak, hogy a győzelem után meg fog Pompeius elégedni hangzatos címekkel és fényes magasztalokkal, s hogy majd meg lehet fizetni szolgálatait, bárkinek kára nélkül, a diadalmi bíborral és borostyánnal. Annyi bizonyos, hogy ha valami egyebet kívánt volna, azt megtagadják tőle, s hogy ellenségeire talál a legtöbbekben azok közöl, kik most szövetségeséül szegődtek hozzá. Voltak táborában sokan, kik nem tartoztak barátai közé, s kiket nem lehet gyanúsítani mintha azért ragadtak volna fegyvert, hogy neki trónt szerezzenek. Cato nem bízott benne, s folytonosan megtámadta őt. Brutus, kinek atyját megölte, gyűlölettel viseltetett ellene.

A nemesség nem bírta megbocsátani neki, hogy újra felélesztette a tribünök hatalmát, s hogy Caesarral szövetséget kötött ő ellene. Valószínű-e, hogy mind e nagy személyiségek, kik a politikában otthonosak voltak, rá hagyták volna szedni magukat egy közepes politikustól, ki soha senkit nem csalt meg; valószínű-e, hogy mindnyájan, tudtok és akaratukon kívül, ő érette munkálódtak? vagy azt kell gondolni, a mi még kevésbé hihető, hogy mindezt tudták, és hogy önként hagyták el hazájukat, tették kockára vagyonukat és áldozták föl életüket, szolgálni akarván egy oly ember érdekeit és nagyravágyását, kit ők nem szerettek? Bizonyára más érdekek forogtak az ő szemeik előtt.
Midőn átmentek a tengeren, midőn minden vonakodásuk dacára elhatározták a polgárháború megkezdését, midőn egy oly hadvezér parancsai alá helyezték magukat, ki iránt oly sok okuk volt bizalmatlansággal viseltetniük: akkor bizonyosan nem az a szándékuk volt, hogy egy személyes viszályba elegyedjenek, hanem a fenyegetett köztársaság és szabadság segélyére akartak sietni.

„Csakhogy e részben, vetheti valakiellenünk, csalódott. A szabadság és köztársaság neve tévútra vezet. Nem a szabadság volt az, a mit Pompeius táborában védelmeztek; az egy kasztnak egy nép fölött gyakorolt elnyomása volt. Főn akarták tartani egy nyomasztó és jogtalan arisztokrácia kiváltságait. Azért harcoltak, hogy a nemesség számára megmentsék azt a jogot, hogy elnyomhassa a népet és letiporja a világot." Ezért a szabadság barátainak Caesar felé kell fordítani rokonszenvüket, mellyel többnyire Pompeiusnak szoktak adózni, mert Caesar a szabadelvű, ő a demokrata, a nép embere, a Gracchusók és Marius utóda.
S valóban azt a szerepet tulajdonította magának azon nap óta, mikor, még csaknem gyermek létére, szembe szállott Sullával. Mint praetor és consul egész odaadással látszott szolgálni a nép ügyét, s még azon pillanatban is, midőn a tanácstól elhagyott Kóma felé vonult, azt monda: „Jövök, hogy a római népet egy párt uralma alól fölszabadítsam."

Mi igaz van hát e nyilatkozatban, mellyel ő igényli, hogy a demokrácia védőjének tartassák? Mit gondolhatott a felől, nem mondom egy patricius, a ki természetesen nagyon rosszat tett föl felőle, hanem a nemesség egy ellensége, egy új ember, mint Cicero? Bármennyire bántotta is Cicerót az arisztokrácia lenéző modora, bármily sok bosszúságot érezhetett is, midőn útjában, jelöltségei alkalmával, mindig talált maga előtt egyet azon nagy urak közöl, kiknek alvás közben hullanak ölükbe a kitüntetések: mégsem látszik, hogy volt rossz kedvében is azon állítást kockáztatná, hogy a nép el van nyomva és fölteszem, hogy midőn előtte elbeszélték, hogy Caesar a nép szabadságának visszaszerzése végett fog fegyvert, kérdezte, hogy mikor vesztette el azt a nép, s miféle új kiváltságokat akarnak csatolni azokhoz, melyek már birtokában vannak.
Bizonyosan megemlékezett ő ilyenkor arról, hogy a nép törvényszerű alkotmányi szervezetnek örvend, hogy vannak különleges tisztviselői, kikhez a többiek határozatától feljebb hivatkozhatik, szent és sérthetelen tisztviselők, kiket a törvény azon roppant hatalommal ruházott föl, hogy szavuk tiltó közbevetésével megakaszthatták a kormányt, s félbe szakíthatták a politikai életet; hogy a népnek birtokában van a szószék és a beszéd szabadsága, a szavazati jog, a mit pénzért szokott árúba bocsájtani; végre hogy szabadon juthat el minden hivatalokra, s csupán saját példáját kellett Cicerónak idézni annak bizonyítása végett, hogy egy ősök nélküli s majdnem vagyontalan embernek lehető még a consulságot is elérnie. Igazában véve az ilyes szerencse ritka volt. A törvénybe írott egyenlőség az alkalmazásban nagy csorbulást szenvedett. A consuli jegyzék e korszakban alig tartalmaz fényes neveken kívül mást.
Úgy látszott, hogy néhány nagy család behelyezkedett az állam legfőbb méltóságaiba, s ők az ezekhez vezető utakat mintegy megszállva tartották és nem engedtek oda senkit· közeledni; de azért ez akadályok elhárítása végett, melyeket néhány dícsvágyó ember ügyessége vetett az intézmények rendes folyása elé, szükséges volt-e magukat az intézményeket lerontani? Oly nagy volt-e a baj, hogy a korlátlan uralom gyökeres gyógyszeréhez kellett folyamodni? Nem volt-e szabad hinni, hogy a létező bajt biztosabban meggyógyítja a szabadság, mint az önkényuralom? Nem állottak-e új példák szemük előtt, hogy a nép véleményének egy erős áramlata elegendő arra, hogy minden arisztokratikus gátat elseperjen? A törvények nyújtottak eszközt a népnek, hogy minden befolyását visszaszerezhesse, ha erélyes akarattal bírt.

A szavazati jog és a szószék szabadsága, a tribünök tiltó közbeszólása és a szám győzhetetlen ereje által elvégre mindig úr lehetett. Ha mégis mások kezébe bocsátotta át a hatalmat, ez saját hibája volt, s megérdemelte a lealáztatást, melyben a nemesség tartotta, mivel nem feszítette meg erejét, hogy abból kiszabaduljon. Cicero nem sokra becsülte a saját korabeli népet; mint hitte, jelleménél fogva közönyös és érzéstelen az. „Nem kér semmit, mondja, nem óhajt semmit"; s valahányszor csak azt látta, hogy a nép köztéreken mozgalomban van, mindig gyanakodott, hogy néhány dícsvágyó ember bőkezűsége csinálta ezt a csudát. Ö tehát nem volt azon véleményben, hogy új jogokat kell a népnek engedélyezni, midőn látta, hogy régi jogaival is oly kevéssé, vagy oly rosszul él.
Nem is tekinti ő komolynak azt az ürügyet, mellyel Caesar igazolni igyekezett, hogy miért nyúlt fegyverhez. Sohasem akarta ő Caesarban a Gracchusók utódát látni, ki az elnyomott nép fölszabadítására jött el; soha sem tűnt föl előtte a készülőben levő háború oly színben, mint az arisztokrácia és a nép közt folyó ama régi tusáknak megújulása, melyekkel a római történet tele van. S valóban a tönkre jutott nagy urak, Dolabellák, Antoniusok, Curiók azok szövetsége, mely egy oly ember vezetése alatt állott, ki dicsekedve nevezte magát istenek és királyok fiának, nagyon kevéssé érdemelte meg a néppárt nevezetet; s viszont nem igen lehetett szó a születés előjogainak védelméről egy oly táborban, hová annyi lovag és plebejus sereglett s mely főnökei közé számítja Varrót, Cicerót, Catót, azaz Arpinum és Reate két kis polgárát, s a tusculumi parasztok utódát.

Egyébiránt nem látszik, hogy maga Caesar is nagyon lelkesült volna a demokrácia bajnokának szerepéért. A ki figyelmesen olvassa emlékiratait, látni fogja, hogy nem sokat beszél a nép érdekeiről. Azon mondja és a, melyet az imént idéztem, csaknem az egyedüli, melyben arról említést tesz. Minden egyébről nyíltabban szól. A polgárháború kitöréséről beszél, midőn fejtegeti azon okokat, melyek őt a harc megkezdésére indították, panaszkodik a fölött, hogy megtagadják tőle a consulságot, hogy elveszik tőle provinciáját, hogy őt elszakítják hadseregétől; de egy szóval sem említi a népet, s annak el nem ismert jogait és eltiport szabadságát. Pedig itt lesz volt alkalom rá, hogy igazolja vállalatát, melyet annyian, s épen a legbecsületesebb emberek, kárhoztattak. Mit követelt utolsó föltételeiben, melyeket Róma ellen indulása előtt a tanács elé terjesztett?
Mindig csak consulságát, tartományát, hadseregét; személyi érdekeit védelmezte, azok fölött alkudozott; soha eszébe sem jutott, hogy valami biztosítékot kívánjon azon nép részére, melynek magát védőjéül adta ki. Körötte, táborában, szint oly kevéssé gondoltak a népre, mint a mennyire ő maga nem foglalkozott annak ügyével. Legjobb barátai, legderekabb tábornokai, sohasem igényelték, hogy őket reformátoroknak, demokratáknak tartsa. Nem is hitték ezek, midőn Caesar után indultak, hogy polgártársaiknak vissza fogják adni a szabadságot; bosszút akartak állni megsértett főnökükért, s meghódítani számára a hatalmat.

„Mi Caesar katonái vagyunk“, mondjak Curióval együtt. Nem volt más címük, nem ismertek más nevet. Midőn e vén centuriókat, kik látták Germaniát és Britanniát, kik Alesiát és Gergoviát bevették, rá akarták beszélni, hogy hagyják el Caesart, s álljanak a törvény és a köztársaság pártjára, nem válaszolták azt, hogy ők a népért és annak jogaiért harcolnak, hanem így feleltek: „Mi hagynók-e el vezérünket, kinek előmenetelünket köszönhetjük; mi fognánk fegyvert azon hadsereg ellen, melyben szolgálunk s harminchat év óta győzedelmesek vagyunk! Azt nem tesszük soha.“
Ez emberek nem voltak többé polgárok, hanem csak katonák. Harminchat év diadalai után elvesztették a polgári élethez való vonzalmukat s annak hagyományait; a nép jogai iránt közönyösökké váltak; a dicsőség helyettesítő náluk a szabadságot. Cicero és barátai úgy vélekedtek volt, hogy e környezet nem olyan, mint lenni kellene egy népvezérének, ki polgártársai számára a szabadságot készül kivívni, hanem egy dícsvágyó ember környezete az, ki fegyver által akar korlátlan uralmat szerezni; s e véleményükben nem is csalódtak. Minden egyébnél jobban igazolta ezt Caesarnak a háború utáni eljárása. Mi módon használta föl győzedelmét? mi nyereséget juttatott abból a népnek, melynek védőjéül adta ki magát?

Nem beszélek arról, a mit a nép jóléte érdekében és mulattatására tett, a költséges ünnepélyekről, a közlakomákról, melyeket annak adott, a búzáról és olajról, melyet oly nagylelküleg osztogatott a szegényeknek, azon 400 sesterciusról, melyet diadala napján minden polgárnak fizettetett: ha ez alamizsna kielégítette az akkori plebejusokat, ha szabadságukat ily áron föláldozni hajlandók valónak, megbocsátom Cicerónak, hogy oly kevésre becsülte őket, s hogy nem sorakozott oldaluk mellé; de ha valami egyebet igényeltek, ha teljesebb függetlenséget, több részesítést hazájuk ügyeiben, új politikai jogokat reméltek, mindezt nem nyerték meg, és Caesar győzedelme, minden ígéretei dacára, nem tette őket se befolyásosabbá, se szabadabbá. Caesar megalázta az arisztokráciát, de csupán saját hasznára alázta meg. Kivette a végrehajtó hatalmat a tanács kezéből, csak azért, hogy saját kezébe kerítse.

Minden osztályok közt egyenlőséget állapított meg. de az a szolgaságban való egyenlőség volt, s ezentúl mindenki egyforma engedelmeskedésnek vettetett alá. Jól tudom, hogy miután a szószéket hallgatásra kárhoztatta, miután a népet a szavazat jogától megfosztó, s minden közhatalmat saját kezében egyesített, a tanács, melyet ő nevezett ki, csupa hízelgésből, ünnepélyesen megszavazta neki a szabadító nevét, és a szabadságnak templomot rendelt emeltetni. Ha Cicerót és barátait azzal vádolják, hogy az ilyen szabadság ellen fogtak fegyvert, e vád ellen nem érdemes védelmezni őket.
Nevezzük a dolgot a maga igaz nevén. Maga, nem pedig a nép érdekében dolgozott Caesar; Cicero pedig, midőn ellene harcolt, azon meggyőződésben tette ezt, hogy nem is csalódtak. Minden egyébnél jobban igazolta ezt Caesarnak a háború utáni eljárása. Mi módon használta föl győzedelmét? mi nyereséget juttatott abból a népnek, melynek védőjéül adta ki magát? Nem beszélek arról, a mit a nép jóléte érdekében és mulattatására tett, a költséges ünnepélyekről, a közlakomákról, melyeket annak adott, a búzáról és olajról, melyet oly nagylelküleg osztogatott a szegényeknek, azon 400 sesterciusról, melyet diadala napján minden polgárnak fizettetett: ha ez alamizsna kielégítette az akkori plebejusokat, ha szabadságukat ily áron föláldozni hajlandók valónak, megbocsátom Cicerónak, hogy oly kevésre becsülte őket, s hogy nem sorakozott oldaluk mellé; de ha valami egyebet igényeltek, ha teljesebb függetlenséget, több részesítést hazájuk ügyeiben, új politikai jogokat reméltek, mindezt nem nyerték meg, és Caesar győzedelme, minden ígéretei dacára, nem tette őket se befolyásosabbá, se szabadabbá. Caesar megalázta az arisztokráciát, de csupán saját hasznára alázta meg. Kivette a végrehajtó hatalmat a tanács kezéből, csak azért, hogy saját kezébe kerítse.
Minden osztályok közt egyenlőséget állapított meg. de az a szolgaságban való egyenlőség volt, s ezentúl mindenki egyforma engedelmeskedésnek vettetett alá. Jól tudom, hogy miután a szószéket hallgatásra kárhoztatta, miután a népet a szavazat jogától megfosztó, s minden közhatalmat saját kezében egyesített, a tanács, melyet ő nevezett ki, csupa hízelgésből, ünnepélyesen megszavazta neki a szabadító nevét, és a szabadságnak templomot rendelt emeltetni. Ha Cicerót és barátait azzal vádolják, hogy az ilyen szabadság ellen fogtak fegyvert, e vád ellen nem érdemes védelmezni őket.

Nevezzük a dolgot a maga igaz nevén. Maga, nem pedig a nép érdekében dolgozott Caesar; Cicero pedig, midőn ellene harcolt, azon meggyőződésben tette ezt, hogy a köztársaságot és nem az arisztokrácia előjogait védelmezi. De megérdemelte-e ez a köztársaság a védelmet? Lehetett-e voltmennyire remélni, hogy az fentartható? Nem volt-e nyilván látható, hogy bukása kikerülhetetlen? Ez az utolsó ellenvetés, a mit tenni szoktak Pompeius párthíveinek. Megvallom: nem könnyű rá megfelelni. A baj, melyben Róma szenvedett, s mely azon rendetlenségekben és erőszakoskodásokban nyilatkozott, melyekről Cicero levelei oly szomorú képet rajzolnak elénk, nem oly természetű volt, hogy némi bölcs reformokkal segíteni lehetett volna rajta. Régi és mélyre ható volt az.
Napról napra súlyosbodott, a nélkül, hogy bármily törvény által elejét venni, vagy megszüntetni lehetett volna. Volt-e remény ahhoz, hogy e bajt félénk újításokkal, milyeneket a legbátrabb emberek javasoltak, meg lehet gyógyítói? Mit használ volt, mint akarták, megszorítani az arisztokrácia kiváltságait és szaporítani a plebejusok jogait? Maguk a közélet forrásai is erősen meg voltak zavarodva. A baj azon viszonyból eredt, a mely szerint a polgárság újoncozta a maga elemeit.

Róma hosszú időkön át a vidéki népből húzta erejét. A mezei tribusokból, melyeket mind közt legtöbbre becsültek, álltak elő azok a vitéz katonák, kik meghódították Italiát, és legyőzték Karthágót; de ez a földművelő és harcos nép, mely oly derekasan védelmezte a köztársaságot, nem bírta megoltalmazni magát a nagy földbirtokosok benyomulása ellen. Összébb-összébb szorítva ama roppant uradalmak által, melyeken a művelés könnyebben megy, a szegény paraszt sokáig küszködött a nyomorral és az uzsorásokkal; azután, elvesztvén bátorságát a tusában, végre is eladta földjét gazdag szomszédjának, ki azt a végből óhajtá, hogy birtokát kikerekíthesse. Akkor aztán megkísértette, hogy mint bérlő, majoros, vagy napszámos nyerjen alkalmazást azon jószágban, melynek oly hosszú időn át ura volt; de ott találkozott a rabszolga versenyével, ki igénytelenebb munkás volt, ki nem alkudozott béréért, ki nem szabott föltételeket, kivel tetszés szerint lehetet bánni. Ilyképpen kétszer űzetvén el mezejéről, mint tulajdonos és mint bérlő, munka és segélyforrás hiányában, kénytelen volt a városba költözni. De Rómában sem volt rá nézve könnyebb az élet. Mit tehetett itt? Kevés ipar volt, s általában az sem a szabad emberek kezében.
Oly országokban, hol a rabszolgaság virágzik, a munkának nincs becsülete; a szabad ember a maga kiváltságának és tisztességének tekinti inkább éhen halni meg, mint sem, hogy valamit dolgozzék. Különben is a nagy uraknak mindenféle mesterségre voltak embereik rabszolgáik közt, és mivel annyi kézműves saját szükségleteire fölösleges volt, bérbe adta őket olyanoknak, kiknek kellettek, vagy saját nyereségére háza voltmely zugában boltot nyitott nekik. Itt tehát a rabszolga versenye ismét megölte a szabad munkát. Szerencsére ez időszakban Marius megnyitotta a hadsereg sorait a legszegényebb polgárok (capite censi) előtt, s e boldogtalanok, nem találván más segélyforrást, katonának álltak be.
Nem tudtak okosabbat tenni, bevégezték a világ meghódítását, leigázták Afrikát, Galliát és a keletet, meglátogatták Britanniát és Germaniát, s legtöbben közölük, a legderekabbak és legjobbak elhullottak e hosszas hadjáratokban. Ezalatt az az űr, mely a városban azok után maradt, kik elmentek és nem tértek vissza, rosszul lett betöltve. Mióta Róma hatalmassá lett, a világ minden részeiből özönlöttek oda az emberek, s lehet gondolni, hogy ezek nem a legtisztességesebb elemek voltak.
Több ízben kísérletet tett Róma, hogy az idegenek e benyomulását megakadályozza; de bármily szigorú törvényeket hozott is eltávolításuk végett, mindig visszajöttek, elrejtőzni e rendőrség nélkül való roppant városban, s a mint egyszer ott letelepedtek, utoljára is meg tudták szerezni a polgári ezimet a gazdagabbak pénzükkel, a többiek hízelgésük és ármánykodás által. Még természetesebb úton, s a nélkül, hogy szükségük lett volna kérni, nyerték meg azt a felszabadultak. A törvény mindjárt eleinte nem adott ugyan meg nekik minden politikai jogot, de egy vagy két nemzedék után minden megszorítás elenyészett, és annak, ki egykor malmot hajtott, s kit a rabszolgavásáron adtak el, unokája már törvényeket szavazott meg és consulokat választott, mint akár egy tősgyökeres római.

E szabadon bocsátottak és idegenek keverékéből alakult az, a mit még szokásból római népnek neveztek, nyomorult nép, mely magánosok bőkezűségéből, vagy az állam alamizsnáiból élt, melynek nem volt sem emléke, sem hagyománya, sem politikai szelleme, sem nemzeti jelleme, sőt még erkölcsisége sem, mivel nem ismerte azt, mi az élet tisztességét és méltóságát még a legalacsonyabb helyzetben is megadja: a munkát. Ily néppel a köztársaság nem volt fentartható. A köztársaság az minden államformák közt, mely a legtöbb becsületességet és politikai érzéket követeli meg azoktól, kik jótéteményeit élvezik. Minél több kiváltságot ad, annál több odaadást és értelmiséget kíván meg.
Oly emberek, kik nem használták föl jogaikat, vagy csak arra használták föl, hogy eladják, nem voltak méltók azok bírására. A korlátlan hatalom, mely kívánságukra jött elő, melyet újdongással fogadtak, épen számukra volt teremtve; s érthető, hogy a történetíró, ki távolról tanulmányozza a múlt eseményeit, midőn a szabadságot Rómában eltűnni látja, azzal vigasztalja magát, hogy bukása megérdemelt és kikerülhetetlen volt, s bizonyára megbocsát, sőt meg tapsol is azon embernek, ki midőn a szabadságot fölforgatta, csak a szükségesség és az igazság eszközeként jelenik meg.

De azon emberek, kik akkor éltek, kik a köztársasági kormányhoz hagyományaik és emlékeik által voltak csatolva, kik visszaemlékeztek ama nagy tettekre, melyek annak uralma alatt történtek, kik ama kormánynak köszönhették méltóságukat, állásukat, hírnevüket, gondolkozhattak-e azok úgymint mi, és vehették-e oly könnyű szívvel bukását? Először is ez a kormány fönnállott még; megbarátkoztak hiányaival oly hosszú időn át, míg vele együtt éltek. Kevesebbet szenvedtek miatta a megszokásnál fogva, mellyel hiányait viselni tudták.
Ellenben senki sem ismerte azt az új hatalmat, mely a köztársaságot volt helyettesítendő.
A királyság ösztönszerű iszonnyal tölti el a rómaiakat, főleg mióta keletet meghódították. Ott e nevezet alatt a leggyűlőletesebb kormányokat találták, a legteljesebb rabszolgaságot a túlfinomult műveltség közepett, a fényűzés, és a művészet minden gyönyöreit, az értelmiség legszebb kifejlődését a legnyomasztóbb és legalacsonyabb zsarnoksággal egyetemben, fejedelmeket, kik szokva voltak alattvalóik vagyonával, becsületével, életével játszani, a szerencsének ez elkényeztetett kegyetlen természetű gyermekeit, milyeneket ma csak Afrika sivatagain találhatni. Ekép nem volt csábító a rómaiakra nézve, s bármily kellemetlenségekkel volt is összekötve a köztársasági kormány, fölmerült az a kérdés, hogy érdemes-e vele fölcserélni azon bajokat, melyeket a királyság hozhatott magával. S mi több, természetes volt, hogy a köztársaság bukása nekik nem látszott még oly közelinek és oly biztosnak, mint nekünk.

Úgy van ez az államokkal, mint az emberekkel; haláluk után ezer okot talál mindenki, a miért meg kellett halmok, melyekről éltökben sejtelme sem volt senkinek. Míg e régi kormány kerekei működésben voltak, senki sem láthatta, hogy mennyire meg van rongálva a gép. Cicerónak vannak néha mély kétségbeeséssel telt pillanatai, midőn kijelenti barátai előtt, hogy minden veszve van; de e pillanatok nem tartanak sokáig, s ismét gyorsan visszanyeri bátorságát, ügy tetszik neki, hogy egy szilárd kéz, hogy egy ékes szó, hogy a jó érzelmű polgárok egyetértése mindent helyre hozhat, s hogy a szabadság könnyen meggyógyítja a szabadság visszaéléseit és hibáit. Soha nem látta be a veszély egész súlyos voltát.
A legrosszabb napokban sem megy gondolata tiil a cselszövőkön s a nagyravágyókon, kik az állam nyugalmát háborítják; mindig csak Catilinát, Caesart, vagy Clodiust vádolja, s hiszi, hogy minden meg lesz mentve, ha azokat legyőzni sikerül. Csalatkozott. Catilina és Clodius csak egy mélyebben fekvő baj tünetei voltak, melyet nem lehetett megorvosolni; de kell-e őt kárhoztatni, hogy ily reményt táplált, bármennyire homokra épült volt is e remény? Hibás-e ő azért, mert azt gondolta, hogy más eszközzel is meg lehet menteni a köztársaságot, mint csak a szabadság feláldozásával? Egy becsületes ember s egy jó polgár nem fogadhatják el mindjárt az ily végleteket. Mondja bár nekik, hogy a végzet határozata elvesztésre ítéli azt a kormányt, melyet ők szeretnek, s melynek védelmezését megígérték: igazuk van, ha nem hiszik, hogy az el van veszve, mindaddig, míg csakugyan földre nem dőlt.
Nevezze az ily embereket, a ki akarja, vakok vagy bolondoknak, megtisztelő rajok nézve, hogy nem voltak nagyon éleslátók, mert vannak tévedések és csalódások, melyek többet érnek, mint a nagyon könnyű megnyugovás.

A valódi szabadság nem létezett már Rómában, elhiszem; csak árnyéka maradt még főn; de az árnyék is valami. Nem lehet rósz néven venni azoktól, kik hozzá ragaszkodnak, s kik kétségbeesett erőfeszítéseket tesznek, hogy azt legalább ne engedjék elveszni; mert ez az árnyék, ez a látszat vigasztalja őket az elvesztett szabadságért, s nyújt valami reményt, hogy azt ismét visszaszerezhetik. Ezt gondolták a jó hazafiak, mint Cicero, kik érett megfontolás után, kényszer, kedv, sőt remény nélkül mentek Pompeius táborába; ezt mondatja Lucanus Catóval ama gyönyörű versekben, melyek, úgy hiszem, kifejezték mindazoknak érzelmeit, kik, bár nem volt titok elöttük a köztársaság szomorú állapota, mégis mindvégig állhatatosan küzdöttek érette: „Mint egy atya, ki gyermekét vesztette el, maga vezeti a gyászkíséretet, saját kezeivel gyújtja meg a halotti máglyát, s csak nehezen és legutoljára válik meg tőle : úgy, Róma, nem hagylak én téged el, míg holtan is karjaimba nem zártalak. Követni fogom mindvégig a te nevedet, oh szabadság, még akkor is, mikor már csak üres árnyék leszel.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött