logo

XX Aprilis AD

Cicero nyilvános élete II.

Amit Cicero jelleméről épen most elmondtam, az nyújt fölvilágosítást első politikai szereplései felől. Sulla uralma alatt kezdett megjelenni a fórumon. Akkor a nemesség uralkodása mindenható volt, s e hatalmával rendkívül visszaélt. Legyőzetve rövid időre Marius által, bosszúja rettenetes volt. Haragját nem elégítik ki a tömeges és mértéktelen mészárlások. Még az öldöklésben is hideg és szabályszerűleg működő szellemet tanúsítván, kigondolta a proscriptiókat, melyek csak utat-módot szolgáltattak arra, hogy a gyilkolás szabályoztassék. Miután ekként eleget tett bosszújának, azzal foglalkozott a nemesség, hogy tekintélyét megszilárdítsa. Megfosztotta birtokaiktól Italia leggazdagabb szabad-városait, kizárta a lovagokat a bíróságoktól, megkisebbíti a népgyűlések hatáskörét, elvonta a tribünöktől a fellebbezési jogot, azaz semmit sem hagyott maga mellett fennállni.
Midőn ellenségeinek halálával minden ellenállást megtört, és minden hatalmat saját kezeiben központosított, ünnepélyesen kinyílvánítja, hogy a forradalom be van fejezve, és hogy a törvényes kormány ismét helyreáll, s hogy „junius kalendájától kezdve az öldöklés megszűnik".
De az ily nagyhangú kijelentés dacára is még hosszú ideig folyt a mészárlás. A gyilkosok, védetve Sulla szabadosaitól, kik velők a nyereségben osztoznak, esténként lesbe állottak a régi város sötét és csavargós utcáin, a Palatínus-hegy aljáig. Leszúrták a házaikba visszatérő gazdag embereket, és valami ürügy alatt maguknak ítéltették meg azok vagyonát, a nélkül, hogy valaki panaszt mert volna emelni ellenok. Ilyen kormány alatt nyögött Róma, midőn Cicero mint védőügyvéd először lépett föl. Oly mérsékelt ember mint ő, ki a túlzásoktól idegenkedett, bizonyára iszonnyal telt el ez erőszakoskodások láttára. A nemesség zsarnoksága ép oly kevéssé tetszett, mint a nép zsarnoksága. Látva a hatalommal való mindezen visszaéléseket, melyeket a nemesség megengedett magának, természetszerűleg vonzatva érzi magát, hogy a demokráciának nyújtson kezet, és ennek védői sorában forgatja először szónoki fegyvereit.

Első föllépései merészek és csattanós hatásúak voltak. Ama néma rettegés közepeit, melyet a proscriptiók emlékezete táplált, ő merészelt szólni, és az általános hallgatás erősebb visszhangot kölcsönzött szavának. Politikai jelentősége Roscius védelmétől veszi kezdetét. E boldogtalan ember, kit először minden vagyonától megfosztottak, s azután vádolták, hogy atyját meggyilkolta, nem talált ügyének védelmezőt. Cicero ajánlkozott védelmére. Ő fiatal és ismeretlen volt, két nagy előny arra nézve, a ki merész vállalkozásra szánja el magát, mivel az ismeretlenség csökkenti a veszélyeket, melyeknek az ember ki van téve, és az ifjúkor nem engedi azokat észre vennie.
Nem sok fáradságába került, hogy védencének, kit alaptalanul vádoltak, ártatlanságát kimutassa; de ennyi sikerrel ő nem érte be. Mindenki tudta, hogy a vád mögött Sulla leghatalmasabb szabadosainak egyike lappang: a gazdag és kéjenc Chrysogonus. Ez kétségtelenül azt hitte, hogy a védelem merész őszintesége ellen fedezve lesz azon iszony által, melyet már csak nevének kimondása is mindenkiben fölkeltett. Cicero bevonta őt a tárgyalásba. Megtaláljuk beszédében ama borzadály nyomait, mely meglepte a hallgatókat, midőn e rettegett nevet említve hallották.

A vádlók meg voltak döbbenve, a tömeg elnémult. Csupán az ifjú szónok marad nyugodt és magának ura. Mosolyog, tréfál, gúnyolni merészkedik az iszonyú embereket, kikkel senki se mert szembe nézni, mivel vájok nézvén, mindenkinek azon kétezer lovag és tanács úr feje jutott eszébe, melyeket leültettek. De Cicero még magát a hatalom urát sem kíméli egészen. A szerencsés melléknév, melyet a hízelgők Suliára ruháztak, alkalmat nyújt a szónoknak egy szójátékra. „Ki oly szerencsés ember, monda, hogy környezetében egynémely semmirekellő is ne találkozzék?
Ez a semmirekellő nem más, mint a mindenható Chrysogonus. Cicero nem kíméli őt. Lefesti e jött-ment embernek fényűzését és dölyfösségét. Bemutatja mint olyat, ki a Palatínuson épült házában fölhalmozza mindazon értékes tárgyakat, melyeket áldozataitól rabolt el. mint a ki a szomszédságot gyötri énekesei és zenészei zajával, vagy „mint a ki a fórumon csatangol kaezérmódra fésült és illatos kenőcstől fénylő hajjal.“ E gúnyos tréfákhoz komolyabb vádakat is csatol.
A proscriptiókról többször tesz említést e beszédben; mindenütt előlép az emlékezet és a benyomás, melyet azok hátra hagytak. Erezhető, hogy az ő lelke, ki azokról beszél és ki azokat látta, még egészen hatásuk alatt áll, és hogy az irtózat. melyet azok benne fölébresztettek s melynek nem bír ura lenni, tiltják, hogy róluk hallgasson, bármily veszéllyel jár is a szó. E nemes felindulás napfényre lép minden pillanatban, dacára a tartózkodásnak, melyet a proscribálók közelsége parancsolna rá. Ki meri mondani, midőn azok áldozatairól beszél, hogy ez áldozatok kegyetlenűl mészároltattak le, habár szokásban volt, hogy rajok mindenféle bűnt kentek.
Közgyűlöletnek és megvetésnek adja át azon nyomorultakat, kik a gyilkolásokból gazdagodtak meg, s egy szójátékkal, mely általánossá lett, „fejés zsebmetszőknek“ nevezi őket. Végre határozottan követeli, hogy vége vettessék ez uralomnak, mely miatt pirul az emberiség; „ha nem, teszi hozzá, akkor jobb a vadállatok közé költözni, mint Rómában élni.“

Így beszélt Cicero csak néhány lépésnyire azon embertől, ki a proscriptiókat elrendelte, s azok színe előtt, kik a száműzés eszközei voltak, és azt kizsákmányolták. Képzelni lehet tehát a hatást, melyet szavai előidéztek! Mindnyájuk titkos érzelmeinek adott ő kifejezést, s ezzel könnyebbülést szerzett a közszellemnek, mely kényszerítve volt hallgatni, meghunyászkodva némaságában. A demokrata párt e naptól fogva a legélénkebb rokonszenvvel is viseltetett ez ékesszóló fiatal ember iránt, ki annyi bátorsággal tiltakozott egy gyűlöletes kormány ellen. Ez az emlékezet őrizte meg az ő számára egész consulságáig a nép kegyét. Ahányszor csak Cicero voltmely tisztséget óhajtott megnyerni, a polgárok tömegesen siettek a Mars-mezőre, hogy neki adják szavazatukat.
Ez időszak politikailag szereplő emberei közöl, pedig voltak ő nála sokkal nagyobbak is, egy sem jutott el oly könnyű szerrel a legelső méltóságokra. Cato többször vallott kudarcot. Caesarnak és Pompeiusnak szövetségekre és korteskedésre volt szükségük, hogy mindig győzelmesek legyenek. Majdnem csak egyedül Cicero az, kinek minden jelöltsége azonnal sikert arat, s ki sohasem volt kénytelen oly eszközökhez folyamodni, milyenektől rendesen a jó eredményt várták.
Ama botrányos űzelem közepett, mikor a méltóságokat a leggazdagabbaknak adták el, ama szívós hagyomány dacára, mely a hivatalokat a legelőkelőbbek számára tartotta fon: Cicero, ki nem dicsekedhetett fényes születéssel és kinek csekély vagyona volt, mindig győzedelmeskedett a többiek fölött. Megválasztatott quaestorrá és aedilissé; elnyerte a városi praetorságot, mely a legmegtisztelőbb volt; eljutott a consulságra mindjárt első ízben, a mint arra pályázott, s azonnal mihelyt a törvény megengedte, hogy arra pályázhasson. s mind é méltóságokért nem kellett neki sem becsületéből. sem vagyonából semmit is föláldoznia.

Említésre méltó, hogy azon ideig, mikor praetorrá megválasztatott. még egyetlen politikai beszédet sem mondott. Negyven éves koráig nem volt egyéb, mint ügyvéd, s nem is érezte szükségét annak, hogy egyéb legyen. Hiszen a törvényszéki szónokság minden utat megnyitott; néhány fényes siker a törvényszék előtt, elegendő volt, hogy valaki az állami méltóságok magas fokára emelkedjék, és senkinek sem jutott volna eszébe valami egyéb bizonyítékot kérni Cicerótól a közügyek vitelére való képessége iránt akkor, midőn hazája legmagasabb érdekeit bízták rá és szuverén hatalommal ruházták föl.
Mindamellett is, habár az ügyvédséggel való hosszas foglalkozás nem veszélyeztette is politikai pályafutása sikerét, nem hiszem, hogy ne ártott volna tehetségének. Mindazon szemrehányásokat, melyekkel az ügyvédeket manapság, bizonyára igaztalanul, illetik, teljesen megérdemelték az akkori ügyvédek.

A római ügyvédről igazán el lehet mondani, hogy egyaránt fölvállalt mindenféle ügyet, hogy minden pörrel változtatta véleményét, hogy dicsőségét és művészetét kereste abban, ha bármely sophismát kitűnő, érvekkel tudott támogatni. Sohasem hallotta a szónokságra készülő fiatal ember az ó-kori iskolában, hogy neki meggyőződést szükséges szereznie és hogy lelkiismerete szerint illik beszélnie. Azt tanították neki, hogy különféle ügyek vannak, u. m. tisztességesek és nem tisztességesek (genera causarum sunt honestum, turpe etc.), a nélkül, hogy hozzátették volna, hogy ez utóbbiaktól óvakodnia kell. Ellenkezőleg, Ízlést és vágyat keltettek az ifjú szónokban, hogy kiválólag az ilyeneket vállalja el, mert túlozták az ilyenekben elérendő siker érdemét.
Miután megtanították neki, hogyan kell megvédeni és menteni a bűnöst, nem átalották arra oktatni, hogy minemű eszközökkel lehet egy becsületes embert jó hírnevétől megfosztani. Ilyen képzést kapott a növendék a rhetoroktól, s mihelyt kezük közöl kikerült, nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy oktatásaikat ne alkalmazza. Nem követte el, pl. azt a hibát, hogy megtámadásaiban bizonyos mértéket, és tartózkodást tanúsítson. Ha arra kárhoztatja magát, hogy igazságos legyen, meg lett volna fosztva a siker egyik tényezőjétől ez ingatag és szenvedélyes tömeg szeme előtt, mely megtapsolta a gunyoros rajzokat és sértő szidalmakat. De az igazmondás sem feküdt jobban a szónok szívén, mint a jogosság.

A szónoki iskolák szabálya volt az, hogy még a bűnügyekben is csípős és képzeleti részleteket kell föltalálni, melyek a hallgatóságot gyönyörködtetik (causam mendaciunculis adspergere). Cicero nagy magasztalással említ néhányat e kellemes hazugságok közöl, melyek talán becsületébe, vagy életébe kerültek az oly szegény embereknek, kik szerencsétlenségökre nagyon élezés ellenféllel állottak szemközt; és mivel neki magának e nemben termékeny képzelő-tehetsége volt, nem is vetette meg a siker e könnyű eszközéhez folyamodnia. Végre semmi sem volt az ó-kori ügyvéd előtt közönyösebb, mint az, hogy önmagával ellenmondásba jött.
Beszélik, hogy Antonius, a szónok, sohasem akarta egy beszédét is írásba tenni, attól való féltében, nehogy valakinek eszébe jusson, hogy az ő mai véleményével a tegnapit állítsa szembe. Cicero ilyesmivel nem törődött. Az ő élete örökös ellenmondásban folyik le, s e miatt ő sohasem nyugtalankodott. Egyszer, midőn nagyon nyíltan az ellenkezőjét mondta annak, a mit máskor állított, és midőn sürgették, hogy magyarázza ki e hirtelen változást, megzavarodás nélkül válaszolta: „Csalódik, ki azt hiszi, hogy a mi beszédjeinkben egyéni véleményünk kifejezését találja; a mi beszédjeink az ügy és a körülmények, nem pedig az egyén és a szónok nyilatkozata".
Ez legalább őszinte vallomás; de mennyit veszt szemünkben a szónok és az ember, ki a körülményekkel együtt ekként cseréli véleményét. Az ilyenek hozzá szoknak, nem törődni többé azzal, hogy rend és egység legyen élőtökben, hozzá szoknak, hogy túl tegyék magukat véleményeikben az őszinteségen, és nyilatkozataikban a meggyőződésen, hogy tehetségüket épen úgy pazarolják a hazugságért, mint az igazság érdekében, hogy soha ne gondoljanak a pillanat szükségén és az előttük levő ügy sikerén kívül egyébre. íme. ez az, mire Cicerót azon korszak ügyvédi működése tanította. Ő nagyon hosszú ideig foglalkozott abban, s midőn oda hagyta, hogy negyven éves korában a politikai pályán működjék, nem tudott megszabadulni azon rósz szokásoktól, melyeket amott fölvett.

De azt mondjuk-e ezzel, hogy Cicerót ki kell törülni a politikai szónokok sorából? Ha e nevet mindenkinek meg szokták adni, kinek szava némi befolyást gyakorolt hazája ügyeire, kinek hatása volt a tömegre, hogy azt magával ragadja, és a becsületes emberekre, hogy őket meggyőzze: akkor, úgy hiszem, bajosan tagadhatjuk azt meg Cicerótól. Ő tudott beszélni a néphez, s tudott figyelmet ébreszteni maga iránt.
Néhányszor uralkodott a tömeg fölött legdühösebb kitörései közepeit; el tudott azzal fogadtatni oly véleményeket, melyek ellenkeztek rokonszenvével; úgy látszott, hogy ki tudta ragadni közönyösségéből, s tud benne, néhány pillanatra, némi erélyt és hazafiasságot ébreszteni. Nem az ő hibája, ha az ily siker rendesen nem tartott a másik napnál tovább, ha az ékesszólás e dicső diadalai után mégis csak az állatias erő lett a helyzet urává. Ő legalább megtette szavával mindazt, a mit akkor a szó tenni tudott.

Mindamellett is beismerem, hogy politikai ékesszólásában ugyanaz a hiány van, a mi van jellemében. Szónokisága semmi tekintetben sem eléggé határozott, nem eléggé elszánt, (nem eléggé gyakorlatias, nagyon el van foglalva önmagával, és nem eléggé azon kérdésekkel, melyeket tárgyal. Ezeket nem ragadja meg egyenesen és nem a fő szempontokból. Pompás phrasisokba bonyolódik, a helyett, hogy azt a szabatos és világos irályt alkalmazná, mely a közügyek nyelve szokott lenni. Ha az ő nyelvét közelebbről vesszük szemügyre, s megkísértjük elemezni, azt találjuk, hogy az sok rhetorikai, és némi philosophiai elemekből van alkotva.
A rhetorikának köszönik eredetüket mindazok a kedves és meglepő érvek, a tárgyalásnak mind ama finomságai, a pathos mind ama nyilvánulásai, melyeket ott találunk. A philosophia szolgáltatta ama nagyszerű közhelyeket, melyek annyi ésszel vannak kifejtve, de a tárgyhoz nem mindenkor tartoznak elég jól. Sok azokban a mesterkéltség és erőszakosság. Tömött és egyszerű tárgyalás jobban illenék a közügyek fejtegetéséhez, mint az ilyes finom apróságok és szenvedélyes felbuzdulások; a bölcselkedő szóáradatot pedig előnyösen helyettesíteni a szónok politikai elveinek és azon általános eszméknek, melyek magatartását szabályozzák, világos és értelmes kifejtése. Szerencsétlenségére, mint mondám, Cicero megtartotta a törvénykezési sorompók mellett fölvett szokásait a politikai szószéken is.

Ügyvédi fogásokkal támadja meg azt az oly becsületes, oly mérsékelt, oly bölcs telektörvényt, melyet Bullus tribün hozott javaslatba. Negyedik catilinai beszédében azt a kérdést kellett volt neki fejtegetni, mely a legfontosabbnak nevezhető, a mit csak egy határozó gyűlés elé lehet hozni, hogy mely pontig szabad a törvényesség határán túlmenni annak, ki a hazát akarja megmenteni? Még csak nem is érintette. Szinte fáj az embernek látni, hogyan hátrál e kérdés elöl, hogyan vonul vissza, mint kerüli, s helyette apró érvelésekbe bocsátkozik, és köznapi pathos özönében. vész el.
Nyilvánvaló, hogy a szónoklat e fontos és komoly faja nem volt azon tér, melyet Cicero kedvelt, és melyben magát jól érezte volna. Ki az ö tehetségének valódi előnyeit ismerni akarja, olvassa el mindjárt a negyedik Catilinaria után a Muraena mellett ugyanazon időtájban tartott beszédét. Nincs az a törvényszéki beszédjeinek gyűjteményében ennél szebb és kedvesebb, s az olvasó csudálja, hogy egy ember, ki akkor consul volt s oly nehéz viszonyok közt élt, hogyan tudott annyi lelki nyugalomhoz jutni, hogy oly könnyedséggel és találóan szórja elmésségeit. De hát itt van ö igazán elemében. Vissza is tért ő, mint consul és mint consul-viselt ember is a lehető leggyakrabban a törvényszéksorompóihoz. Azért tette ezt, mint monda, hogy lekötelezze barátait.
Én azt hiszem, hogy inkább maga-magának akart tetszeni; hiszen oly boldognak látszott, annyira megélénkült szelleme és kedve, midőn voltmely kellemes és érdekes ügyben kellett megszólalnia! Sőt nemcsak hogy egy alkalmat sem mulasztott el, hogy a bíróság előtt megjelenhessen, hanem politikai beszédjeit is lehetőleg a közönséges ügyvédi szónoklat keretébe foglalta. Például mindig személyi kérdések körül forgott.
Az eszmék fölötti vita rendesen hidegen hagyja őt. Hogy kitűnő képességeinek birtokába juthasson, kellett, hogy szemben álljon valakivel. Legszebb beszédjei, melyeket a fórumon, vagy a tanácsülésben tartott, magasztalások, vagy szidalmak. E téren vetélytárs nélkül áll ő; itt. saját kifejezése szerint, ékesszólása ujjong és diadalmaskodik. De a szidalmak és magasztalások, bármily szépek legyenek, a mi szemünkben épen nem képezik a politikai szónoklat eszményét, s a mi ízlésünk mai nap valami mást követel a szónoktól.

Cicero beszédjeit csak azzal az eggyel lehet igazolni, hogy ő teljesen alkalmazkodott korához, s hogy e beszédek jelleme azon körülményekben találja megfejtését, melyek közt elmondva voltak. Nem a szó vezérelte többé az államot, mint a köztársaság szép korszakában. Más befolyások helyettesítették azt: a választásoknál a jelöltek pénze és korteskedése; a nyilvános vitákban a népegyesületek titkos és rettenetes hatalma; Sulla ideje óta pedig főleg a hadsereg az, mely emeli és fölforgatja a kormányokat. Ez uralkodó erők közepette az ékesszólás tehetetlennek érzi magát. Hogy is tarthatta volna meg azt a nyomatékot, mely parancsol, azt az uralkodó és határozott hangot, mely érzi saját hatalmát? Hivatkozhatik-e az észre és logikára, megpróbálhatja-e tömött és velős szavakkal hatni a meggyőződésre, mikor tudja, hogy azon kérdéseket, melyeket felölel, másutt döntik el?
Mommsen azt a gúnyos megjegyzést teszi, hogy legtöbb nagy politikai szónoklatában Cicero már nyert ügy mellett kardoskodik. Mikor Verres elleni beszédjeit nyilvánosságra hozta, Sulla törvényei a törvényszékek rendezése tárgyában már el voltak törülve. Nagyon jól tudta, hogy Catilina Rómát el akarja hagyni, midőn első catilinai beszédét mondá, s abban oly nagy pathosszal szólítja föl Catilinát, hogy menjen ki a városból.

A második philippica, mely oly merésznek látszik, ha azt hiszi az ember, hogy a mindenható Antonius előtt mondatott el, csak akkor tétetett közzé, midőn Antonius az Alpokon-inneni Galliába futott. Mit használtak tehát mind e szép beszédek? Nem lendítettek semmit a kérdések eldöntésén, mivel azok már el voltak döntve; de mégis a megtörtént eseményeket elfogadtatták a tömeggel, a közvéleményt fölserkentették és megnyerték azok számára, a mi mégis csak ér valamit.
Meg kell nyugodni abban, hogy ekkor már a szó nem kormányoz, az ékesszólás nem irányozza többé az eseményeket; de közvetett módon mégis hatást gyakorol rájuk, midőn a közszellem azon nagy mozgalmait szüli, melyek az eseményeket előkészítik, vagy befejezik: „az ékesszólás nem teremt szavazatokat és tetteket, de fölrázza az indulatokat". Ha ez az erkölcsi hatás az egyedüli cél melyet a szónoklat ez időben maga elé tűz, akkor Cicero ékesszólása, gazdagsága és pompája által, ragyogása és pathosa segélyével, hivatva volt arra, hogy azt a célt el is érje.

Eleinte a néppárt szolgálatára ajánlotta föl szavát; láttuk, hogy e párt soraiban kezdte meg politikai pályafutását; de habár híven szolgálta azt tizenhét éven át, hajlandó vagyok hinni, hogy nem mindig szolgálta örömest. A nemesi uralom kicsapongásai hajtották őt a demokrácia felé, s tapasztalnia kellett, hogy a demokrácia sem volt bölcsebb, főleg, ha diadalra jutott. Ez az osztály olykor rémítő embereket küldött hozzá védencekül. Védbeszédet kellett mondania bujtogatók és lázongok mellett, kik szakadatlanul zavarták a közbékét. Egyszer azon a ponton is állott, hogy Catilina mellett emeljen szót.
Gondolni lehet, hogy mennyi önmegtagadásba kerültek neki az efféle szívességek, s hogy a demokrácia heveskedése nem egyszer hozta őt kísértésbe, hogy attól megváljék. De szerencsétlenségére nem tudott hová menni, ha azt elhagyja; s ha a plebejusok sértették őt erőszakoskodásukkal, a nemesség sem vonzotta dölyfe és előitéleteivel. Mivel tehát az akkor fennállott pártok közt nem talált egyet sem, mely az ő véleményét teljesen képviselje, s mely jellemirányzatával összhangzó lett volna, nem tehetett egyebet, mint hogy maga alkosson magának külön egyet. Ezt meg is kísérletté.
Midőn látta, hogy szavának hatalma, a magas hivatalok, melyeket viselt, a népszerűség, mely őt környező, jelentékeny egyéniséggé tették őt: hogy magának a jövendőt biztosítsa, hogy az államban szilárdabb és magasabb állást foglalhasson el, hogy régi pártfogóinak követelődzéseitől meneküljön, s hogy ne legyen mégis kénytelen régi ellenfeleivel fogni kezet, igyekezett egy pártot teremteni, mely a többiek mérsékelt elemeiből állna, s melynek ő. lenne vezére. Jól tudta azonban, hogy e pártot nem rögtönözheti, semmiből nem alkothatja meg. Lenni kellett előbb egy magnak, mely körül az újoncok, kiket megnyerni remélt, tömörülhessenek. E magot a polgárok azon osztályában vélte föltalálni, melyhez születésénél fogva tartozott, s melyet lovagi osztálynak neveztek.

Rómában mindig hiányzott az, a mit ma közép vagy polgári osztálynak nevezünk. Ahhoz képest, amint a kis földművesek mindinkább odahagyták mezőiket, és a városba jöttek lakni, s a mint „azok a kezek, melyek előbb búzát és bor termeltek, csak tapsolással voltak elfoglalva a színházban és a circusban mind nagyobb-nagyobb lett az úr a dúsgazdag nemesség közt, mely csaknem az egész közbirtoknak ura volt, és azon szűkölködő s éhes nép közt, mely a rabszolgák közöl szünetlenül újoncozta magát.
Az egyedüli közvetítő elemet e kettő közt a lovagok képezték. Ez a név azon időszakban, mellyel mi itt foglalkozunk, nemcsak azon polgárokat jelentette, kiknek az állam lovat adott (equites eqtio publico), s kik a választásokon külön szavaztak; megadták e nevet mindazoknak, kik lovagi census birtokában voltak, azaz kiknek vagyonuk 400.000 sestertiusnál többre ment.

Képzelni lehet, hogy a nemesség mennyire megvetőleg bánt ezekkel az alacsony származású plebejusokkal, kiket a véletlen vagy takarékosságuk meggazdagított; távol tartotta magától e szerencsefiakat; épen oly bőkezűleg árasztotta rájuk megvetését, mint a plebs szegény embereire; makacsul elzárta elöttük a közhivatalok útját. Mikor Cicero consullá választatott, haiminc éve múlt már, hogy egy új ember sem jutott el consulságra, sem lovag, sem plebejus. Ekként kizárva a politikai életből a nagy urak irigysége által, kényszerítve voltak a lovagok más térre fordítani tevékenységeket. Ahelyett, hogy szerencsétlen jelöltségi kísérletekre vesztegessék idejöhet, vagyonszerzéssel foglalkoztak. Midőn Róma meghódította a világot, főleg a lovagok húztak hasznot e hódításokból. Iparos és felvilágosult osztály volt ez, mely jólétben élt, s már félre tett tőkékkel is rendelkezvén, a legyőzött országokat saját hasznára akarta kizsákmányolni.
Behatolván mindenüvé, hol római fegyverek villogtak, mint üzérek, bankárok, adóbérlők léptek föl, s mérhetetlen vagyont halmoztak össze. És minthogy Róma akkor már nem a Curiusok és Cincinnatusok korát élte, s a dictatorokat nem az eke mellől hozták: a gazdagság tekintélyt és jelentékenységet kölcsönzött a lovagoknak. Ettől kezdve több tisztelettel szoktak beszélni róluk. A Gracchusok, kik a lovagokat szövetségesül akarták megnyerni az arisztokrácia elleni küzdelmekben, keresztül vitték azon határzatot, hogy a bírák ezek soraiból választhassanak.
Cicero még messzebb ment; megkísérli belőlük képezni azon nagy, mérsékelt párt alapját, melynek alkotásán munkálkodott. Tudta, hogy hódolatukra számíthat. Ő is közölük való volt születésénél fogva: rájuk is visszasugárzott az a fény, mely az ő nevét környezi; ő soha el nem mulasztotta érdekeiket védeni akár a törvényszék előtt, akár a tanácsban. Számított arra is, hogy hálásan fogadják törekvését, mellyel tekintélyüket gyarapítani s őket nagy politikai jövőre elhíni akarja.

Ciceró mind eme tervei kezdetben szerencsés úton látszottak haladni; de, az igazat megvallva, a siker érdeme főleg a körülményekre hárul. A mérsékeltek e nagy szövetsége, melyet ő a maga legszebb műve gyanánt ünnepelt, csaknem önmagától létesült a félelem nyomása alatt. Egy társadalmi forradalom látszék fenyegetőleg közeledni. Minden régi párt söpredéke, nyomorult plebejusok és tönkre ment nagy urak, Marius régi katonái és Sulla proseriptorai egyesültek egy vakmerő és ügyes főnök vezérlete alatt, ki nekik az állami vagyon új fölosztását ígérte. E szövetség bírta rá azokat, kik általa magukat fenyegetve látták, hogy ők is egyesüljenek saját oltalmukra.
A rémület hatályosabb volt, mint nélküle a legszebb beszédek lettek volna, s ez értelemben lehet állítani, hogy Cicero e szövetség létesülését, melyet saját politikájának üdvös eredménye gyanánt szeretett tekinteni, inkább köszönhette Catiliuának, mint önmagának. Az érdekek közössége tellát, legalább egyidőre, a különböző véleményeket kibékíti egymással.

A leggazdagabbak s e miatt a leginkább veszélyezettek, azaz a lovagok képezték természetesen az új párt lelkét. Ezek mellé sorakoztak a plebejusok tisztességesebbjei, kik nem akartak túlmenni a politikai reformok határán, s azok a nagy urak, kiket fenyegetett kényelmük kiragadt közönyösségükből, kik különben védelem nélkül engedték volna, hogy a köztársaság elvesszen, de azt már nem tűrhették, hogy valaki halas-tavaikhoz és angolnáikhoz nyúljon.
Az új párt nem keresgélt soká főnök után. Pompeius Ázsiában volt, Caesar és Crassus titokban pártfogolták az összeesküvést, utánuk nem volt nagyobb név, mint Ciceróé. Ez fejti meg a közvélemény ama nagy egyhangúságát, mellyel Cicero consulnak választaték. Meg-választatása valóságos diadalmenet volt. Nem szólok semmit consulságáról; hiszen ő maga esett azon hibába, hogy arról nagyon sokat beszél. Néni? akarom kisebbíteni Catilinán és cinkosain vívott győzedelmét sem. A veszély valóban komoly volt.

Sallustius, ki pedig neki ellensége, világosan mondja ezt. Az összeesküdtek háta mögött lappangottak a politikai dicsvágyók, készen, hogy a zavarosban halásszanak. Caesar tudta, hogy a fejetlenség uralma nem tarthat sokáig. Némi fosztogatás és gyilkolás után Kóma ki fogna ocsúdni meglepetéséből, és a jó hazafiak, kétségbeesésük közt erejük tudatára jutván, ismét fölül fognak kerekedni. Csakhogy valószínű, hogy akkor azon visszahatások egyike áll be, mely a nagy megpróbáltatásokat rendesen követni szokta.
Visszaemlékezvén a bajokra, melyekből oly nehezen tudtak menekülni, sok ember hajlandó lesz föláldozni a szabadságot, mely őket annyi veszélynek tette ki; és Caesar készen tartja magát, hogy ez esetben a korlátlan uralkodás hathatós gyógyszerét javasolja nekik, Cicero pedig most, midőn a bajt gyökerén vágta el, meglepvén és megbüntetvén az összeesküvést, mielőtt kitörhetett volna, talán tizenöt évvel halasztotta továbbra az egyeduralom bekövetkezését Rómában. Nem hiába dicsekedett tehát szolgálataival, melyeket hazája szabadságának tett, s el kell ismernünk Senecával, hogy ha mértéken túl magasztalta is consulságát, nem ok nélkül magasztalta.

Sajnos, — de ritka dolog, hogy az ily fajta szövetségek sokáig túléljék azon körülményeket, melyeknek eredetüket köszönik. Midőn a különböző érdekek, melyeket a közös veszély egyesülésre szólított, kezdik biztonságban érezni magukat, a régi harcot ismét megújítják egymás ellen. A plebejusok, midőn nem volt tovább mitől félniük, ismét érezték, hogy haragjok újra éled a nemesség ellen. A nemesek ismét elkezdték irigyelni a lovagok gazdagságát. A mi a lovagokat illeti, bennük sohasem is volt meg az, minek meg kellene lenni, hogy egy politikai párt lelkét képezzék, mint Cicero akarta volt. Ők jobban el voltak foglalva magán ügyeikkel, mint az államiakkal.
Nem volt meg az a számbeli erejük, mint a plebejusoknak, s hiányoztak náluk az uralkodás ama nagy hagyományai, melyek oly sokáig fenntartották a nemesség tekintélyét. Magatartásának egyetlen szabályzóját képezte a nagy vagyonnal együtt járó amaz ösztön, mely a rendet fölé helyezi a szabadságnak. Ok mindenek fölött erős kormányt óhajtottak, mely őket védelmezni tudja, s később csakugyan ők voltak Caesarnak legodaadóbb hívei. Pártjának e szétmállása után Cicero, ki egymagára nem maradhatott, kutatta, hogy melyik oldalra álljon.
Az ijedelem, melyet neki Catilina okozott volt, Caesar és Crassus jelenléte a demokrácia soraiban, nem engedték, hogy oda térjen vissza; végre is csatlakozott, minden ellenszenve mellett is, a nemességhez. Consulsága óta határozottan e felé fordul. Tudjuk, miként állott rajta bosszút a demokrácia, e tettéért, melyet árulásnak tekintett. Három évvel az után száműzetésre ítélte egykori vezérét, későbbi ellenfelét, s visszahivatásába is csak azért egyezett meg. hogy őt Caesar és Pompeius lábai elé vesse, kiket szövetkezésük ekkor már Róma uraivá tett volt.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött