logo

XX Aprilis AD

Cicero nyilvános élete I.

Három ok szokta rendesen képezni az ember—politikai meggyőződését: születése, egyéni gondolkozása és vérmérséklete. Ha itt nem csupán az őszinte meggyőződésről akarnék beszélni, ezekhez csatolnék még egy negyediket, mely még több átalakító erővel bír mint a többiek, t. i. az érdeket, azaz azt a hajlamot, melyet az ember majdnem akarata ellenére is tapasztal, hogy a legelőnyösebb pártot a legigazságosabbnak is tartsa, és hogy érzelmeit azon helyzettel egyeztesse meg, melyet elfoglal, vagy a mely után áhítozik. Kísértsük meg kifejteni, hogy milyen volt ez okok befolyása Cicero politikai hajlamaira és magatartására.
Rómában hosszú időn keresztül kiválólag a születés határozott a meggyőződés fölött. Oly városban, hol a hagyományok annyira tiszteletének, mindenki éppúgy örökölte atyáinak véleményeit, mint vagyonát és nevüket, s becsületbeli dolognak tartatott hűségesen folytatni politikájukat. De Cicero idejében e szokás már kivesző félen állott. A legrégibb családok sem csináltak lelkiismereti dolgot abból, hogy öröklött kötelezettségükhöz hűtlenné lettek.

A tanács pártján elég sok nevet találunk már ekkor, melyek a nép érdekeinek védelmében híresültek el, s e korszak legmerészebb demagógját Clodiusnak hitták. Egyébiránt Cicero egy időben sem találhatott volna politikai irányt születésében. Ő nem tartozott voltmely ismert családhoz. 0 minden hozzátartozói közt első volt, ki politikai ügyekkel foglalkozók, s a név, melyet hordozott, nem kötelezte őt el egyelőre egyik párt iránt se. S végre ő nem Rómában született.
Atyja a vidék azon kis szabad községeinek egyikében lakott, melyeken az élceskedők oly örömest gúnyolódtak, mivel azokban kétes latinsággal beszéltek az emberek, s nem nagyon ismerték a finom modort, de a melyek mindamellett is a köztársaság erejét és dicsőségét képezték. Az a durva, de vitéz és józan nép, mely Campania, Latium, Sabinum elhagyott szegény városait lakta, és a melynél a mezei élet szokásai az ősi erények némi maradványát őrizték meg, az volt igazában a római nép. Az pedig, mely a nagy főváros utcáin és köztéréin tolongott, mely a színházakban vesztegette idejét, mely a forum lázongásaiban szerepelt s eladta szavazatát a Mars-mezőn, az csak fölszabadult rabszolgák és idegenek gyülevész csapata volt, s nem lehetett tőle rendetlenségnél, cselszövésnél és romlottságnál egyebet tanulni.

Tisztességesebb és egészségesebb élet folyt a vidéki városokban. Ezek polgárjai idegenek maradtak ama kérdések legtöbbje iránt, melyek Rómát izgalomban tartják volt, s a közügyek lármája nem igen jutott el hozzájok. Csak néha voltak láthatók a Mars-mezőn, vagy a fórumon, midőn honfiaiknak kellett szavazniuk, vagy jelenlétükkel védeniük a törvényszék előtt; rendszerént azonban nem sokat törődtek jogaik gyakorlásával, s otthon maradtak. Mindamellett is hódoló hűséggel viseltek hazájuk iránt, féltékenyek voltak szabadalmaikra, még ha nem sokat látszottak is gondolni azokkal, büszkék a római polgár címére, s nagyon ragaszkodtak a köztársasági kormányhoz, mely azt nekik adta volt. Rajok nézve a köztársaság megtartotta a maga dicsfényét, mivel távol élvén attól, kevésbé látták gyengeségeit, s mivel mindenkor megemlékeztek annak régi dicsőségére. E falusi nép közepett, mely szintúgy el volt maradva gondolkozásában, mint szokásaiban, folyt le Cicero gyermekkora.
Ő környezetétől inkább azt tanulta meg, hogy szeresse a múltat, mint hogy ismerje a jelent. Ez volt az első benyomás és az első oktatás, melyet azon helyektől és azon emberektől kapott, kik közt fiatal éveit töltötte volt. Később is megindulással beszélt arról a szerény házról, melyet nagyapja épített a Liris mellett, s mely szigorú egyszerűsége által az öreg Curiusére emlékeztette a nézőt.

Azt hiszem, hogy kik e házat lakták, egy századdal előbbre érezhették visszahelyezve magukat, s hogy midőn az a múlt emlékeivel vette őket körül, a régi dolgok iránt ébresztett bennük vonzalmat és ízlést. Ezt kétségtelenül születésének köszönheti Cicero, ha ugyan voltmit köszönhet annak. Családja körében megszerezhette a múlt iránti tiszteletet, hazája szeretetét, és nyerhetett ösztönszerű előszeretetet a köztársasági kormány iránt; de nem talált ott akár biztos hagyományt, akár tényleges lekötelezettséget egy párt irányában se. Midőn a politikai életbe lépett, kénytelen volt egyedül önmagában határozni, a mi nagy megkísérlés egy tétovázó jellemre nézve, és hogy annyi ellentétes vélemény közt választani tudjon, korán kellett tanulmányokhoz látni és gondolkoznia.
Cicero gondolkozása és tanulmányainak eredményét politikai tartalmú iratokban gyűjtötte össze, melyek közöl a legjelentékenyebb, az államról, csak nagyon megcsonkítva maradt ránk. A mi belőle fennmaradt, mutatja, hogy e művében is, mint mindenütt, a görögök buzgó tanítványaképpen jelenik meg. Plato az főleg, kihez ragaszkodik, s e görög bölcs iránti bámulata oly nagy, hogy gyakran szeretné elhitetni velünk, mintha annak puszta lefordításával érné be. Általában úgy látszik, hogy Cicero nem törődik sokat az eredetiség dicsőségével. Körül-belül ez az egy hiúság az, mely ő benne nincs meg. Sőt erre vonatkozólag egy sajátságos vallomás is található leveleiben, melyet sokszor igaztalanul fordítottak ellene. Barátjával Atticus-szal meg akarván értetni, hogy művei miért kerülnek neki oly kevés fáradságába, azt mondja:
„Én csak szavakat szolgáltatok; abban pedig nem szűkölködöm"; de itt Cicero, szokása ellenére, maga magát rágalmazza. Ő nem oly szolgai fordító, mint a milyennek ki akarja magát adni, s kivált politikai munkáiban nagy a különbség közte és Plato között. Igaz, hogy könyveik ugyanazon címet viselik, de a mint fölnyitjuk, észrevesszük azonnal, hogy alapjokban véve, nem hasonlítnak egymáshoz.
Egy szemlélő bölcsésznek, mint Plato, sajátsága, hogy minden dologban az általánost veszi szemügyre. Ha egy alkotmányt akar készíteni, a helyett, hogy előleg tanulmányozná azon népeket, melyeket azzal kormányozni szándékozik, kiindul voltmely logikai elvből, és azt hajthatatlan szigorúsággal viszi keresztül az utolsó következményekig. Ekképpen sikerül neki felállítani egyikét azon politikai rendszereknek, melyekben minden rész támogatja egymást és összecsatolódik, s melyek csudás egységük által elbájolják a tanulmányozó bölcs lelkét, mint egy szép épület szabályos arányai el szokták bűvölni a néző szemeit. Csak az a baj, hogy az efféle kormányrendszerek, melyek magános elmélkedések képzeményei, s melyek annyira egyöntetűek, nehezen alkalmazhatók is. Ha a gyakorlati életbe akarjuk átvinni, minden oldalról annyi ellenállással találkozunk, a mennyit senki sem várt volt.

A népek hagyományai, jellemük, emlékeik, minden társadalmi erők, melyekre nem is számított az ember, nem akarják alárendelni magukat ama szigorú törvényeknek, melyeket rájuk szab. Akkor veszi észre az ember, hogy azok nem idomulnak az ő tetszése szerint, s mivel teljességgel vonakodnak engedni, végre is neki kell rászánni magát, hogy módosítsa azt az alkotmányt, mely oly szépnek tetszett, mikor még nem alkalmazták. De még ekkor is nagy a zavar.
Nem könnyű az efféle szoros logikai szabályok által vezérelt rendszerekben volt mit változtatni, hol minden oly ügyesen van összefűzve, hogy a legkisebb darab, mely helyéből kimozdul, az egészet rázkódtatja meg. Különben is a bölcsészek természetüknél fogva parancsoló és makacs jellemmel bírnak; nem szeretik az ellenkezést. Hogy kikerüljék az ellenzéket, mely őket türelmetlenekké teszi, hogy lehetőleg kibírjanak a valódiság követelményei alól, utánozzák amaz athéni embert, kiről Aristophanes szól, a ki kétségbeesvén, hogy itt alant oly köztársaságot találhasson, mely neki tetszik, a felhőkben keresett egy az ő képzelődése szerintit. Ők is a légben alkotnak államokat, azaz oly eszményi köztársaságokat, melyek képzeleti törvények által kormányoztatnak. Bámulatra méltó alkotmányokat készítenek, de a melyeknek az a bajuk van, hogy egy külön országra sem illenek, mivel az összes emberi nem számára készítették.

Nem így tesz Cicero. Ő ismeri azt a közönséget, melynek ír; ő tudja, hogy az a hideg és számító faj, mely annyira kész a dolgokat gyakorlati oldalukról ragadni meg, nem igen érné be az ilyes ábrándalkotásokkal. Ő kevésbé is téved el az eszmény és az általános álomképei közé. Ö nem igényli, hogy törvényeket Írjon az egész mindenség számára; ő főkép saját hazájára és korára gondol; és ámbár úgy látszik, mintha egy tökéletes, azaz nem létezhető állam tervét akarná készíteni, mégis bizonyos, hogy egy oly alkotmányra irányozza tekintetét, mely valósággal létezik. Politikai elméletei körülbelül a következőkben határozódnak.
A három kormányalak közül, melyeket rendesen meg szoktak különböztetni, elszigetelve egyik sem elégíti őt ki teljesen. Nem szükség szólnom a korlátlan egyed uraságról; ez meg van halva, s mint ilyen ellen, fölösleges volna küzdeni ellene. De a másik kettő, az összes nép és a kevesek uralma, azaz a demokrácia és arisztokrácia sem mentesek a hiányoktól az Ő véleménye szerint. Nehéz teljesen megbarátkozni a nemes — uralommal, ha az embernek nincs meg az az előnye, hogy nagy családból származott legyen.

A római arisztokrácia, azon tulajdonságok mellett, melyeket a világ meghódítása és kormányzásában kifejtett, épen úgy, mint a többi, gőgösen elbizakodott és elzárkózott volt. Kudarcai, melyeket egy század óta szenvedett, szemmellátható hanyatlása, s az a tudat, hogy végenyészete közel van, a helyett, hogy gőgjéből kigyógyították volna, még férhetetlenebbé s kiállhatatlanabbá tették, ügy látszik, hogy az előítéletek makacsabbá és szorosabbá válnak akkor, midőn már csak kevés idejük van hátra az életben. Ismeretes, hogy a francia emigránsok, a diadalmas forradalommal szemközt, mennyire megfeszítek utolsó erejüket is az előjogaikért vívott hiú küzdelemre. Éppen így a római nemesség, azon pillanatban, mikor a hatalom kisiklott kezeiből, mintha csak erőnek erejével azon volna, hogy még inkább fokozza saját hibáit, s megvető modora által még azon becsületes embereket is elkedvetlenítse, kik védelmére fölajánlották magukat.
Cicero ez arisztokrácia iránt érzett vonzalmat magában azon előszeretetnél fogva, mellyel a választékos modor s a finom élvezetek iránt viseltetett; de. pöffeszkedését ő sem szívelhette. Még akkor is, mikor ez arisztokráciát szolgálta, mindig megőrizte szívében ellene az elégületlen polgárember neheztelését. Jól tudta ő, hogy e nemesség nem bírja neki megbocsájtani születését, és hogy őt jött-mentnek (homo novus) nevezi; kölcsönben aztán ő sem szűnt meg gúnyolódni e szerencsés emberek fölött, kik fölmentve érzik magukat azon kötelezettség alól, hogy érdemmel bírjanak, kiknek nincs szükségük rá, hogy fárasszák magukat, s kik az állam legfőbb méltóságait álmukban szerzik meg (quibus omnia populi romani beneficia dormientibus deferuntur).

De ha az arisztokrácia kevéssé tetszett neki, még kevésbé kedvelte a nép uralkodását. Ez mind közt a legrosszabb, monda ő előbb, mint Corneille, s mikor ezt monda, mesterei a görög bölcsek nagyobb részének véleményét követte. Ezek majdnem mindnyájan nagy idegenkedést tanúsítottak a demokrácia iránt. Es nem csupán a csendben és magányban érleit tanulmányai természete volt az, mely őket a tömegtől eltávolította, hanem szándékosan is kerülték azt, félvén, nehogy tévedései és előítéletei rajok ragadjanak.
Szilárd elvük volt, hogy a tömegen kívül és a fölött maradjanak. Maga a kevélység is, melyet bennük ez elszigeteltség táplált, tiltotta, hogy magukhoz hasonlót lássanak a nép egy emberében, ki távol állott azon tanulmányoktól, melyekre ők oly büszkék voltak. Irtóztak a szám hatalmától is, mely ugyanannyi nyomatékot ad egy tudatlannak, mint egy bölcsnek. Cicero határozottan mondja, hogy az így értelmezett egyenlőség a legnagyobb minden egyenlőtlenség közt, ipsa aequitas iniqiiissima est. De nem ez az egyedüli, s nem is a legnagyobb vád. melyet a görög bölcsek és velők Cicero a demokrácia ellen emeltek. Azt állították, hogy az természeténél fogva nyugtalan és zavargó, ellensége a rendnek, s nem biztosítja a tudós és bölcs számára azt a csöndes nyugalmat, mely annyira szükséges, hogy munkáik fölött gondolkozhassanak. Ha Cicero a nép uralmára gondolt, csak tusák és harcok merültek föl lelkében.

A plebejusi lázongások és a forum viharos jelenetei jutottak eszébe. Mintha az adósok és a birtokaikból kifosztottak fenyegető panaszait hallaná, melyek három századon át zavarták a gazdagok nyugalmát. Ily zivatarok közt ki talál módot arra, hogy munkának adja magát, mely csöndet és békét igényel? A szellem gyönyörteljes múlása minden pillanatban félbe szakíttatik az erőszak ez uralma alatt, mely szünetlenűl kiragadja a becsületes embereket könyvtáruk bizodalmas fejtekéből, hogy a közélet piacára vesse őket. Ez a forrongó és bizonytalan élet nem lehetett kedvére a tanulmányozás egy oly határozott barátjának; és ha a nagy urak dölyfe néha a nép pártja felé hajlították is őt, az erőszakoskodás és az utcai zaj iránt táplált gyűlölete nem engedték ott maradnia.
Melyik kormányaikat volt tehát az, mely neki a legjobbnak látszott? Nagyon világosan nyilatkozik erre vonatkozólag az államról írott munkájában: az, mely mindegyiket kellő egyensúlyban egyesíti. „Azt kívánom, mondja, hogy az államban legyen egy legfőbb, királyi hatalom; hogy a hatóság egy másik része fon legyen tartva a legtekintélyesebb polgárok számára, s hogy némely ügyek a népi ítéletére és akaratára legyenek bízva.“ Ez a vegyes és mérsékelt kormányaikat pedig, mely a többiek tulajdonságait magában foglalja, szerinte nem volt képzeletbeli alkotás, mint Plato köztársasága. Ez létezik és működésben van; ilyen az ő hazájáé. Ez az ő nézete erős megtámadásoknak volt kitéve.

Mommsen úgy találja, hogy ez éppoly kevéssé egyezik meg a bölcsészetiéi, mint a történelemmel. Igaz is, hogy e nézet, szigorúan véve, inkább hazafias, mint jogos. Nagyon messze mennénk, ha a római alkotmányt kifogástalan minta gyanánt állítanák föl, és szemet hunynánk hiányai fölött akkor, midőn épen e hiányok miatt veszett el. Mindamellett is el kell ismerni, hogy minden tökéletlenségei mellett is a régi idők egyik legbölcsebb alkotmánya volt az, és hogy talán egy sem törekedett annyira kielégítői a társadalom két legnagyobb szükségét: a rendet és a szabadságot. Epén oly kevéssé lehet tagadni, hogy főérdeme abban áll, miszerint a különböző kormányformákat egyesíteni s szemmellátható ellentéteik dacára egymással kibékíteni igyekezett.
Polybius észrevette ezt már Cicero előtt; és a római alkotmány ez érdemmel eredeténél és képződési módjánál fogva dicsekedhetett. Görögország alkotmányai majdnem valamennyien egy ember rögtönzése vajának; a római az idő műve volt. A közhatalmak e bölcs mérlegelése, melyet Polybius annyira csudáit volt, nem egy előrelátó akaratnak volt szüleménye. Róma fennállásának első idejében nem találkozott oly törvényhozó, ki előlegesen megszabta volna azt az osztályrészt, mellyel mindegyik társadalmi elemnek bírnia kell az egésznek összehatásában; maguk ez elemek szerezték azt meg maguknak.

A plebejusi lázongások, a tribunatus elkeseredett harcai a patríciusok ellen, melyek Ciceróban oly iszonyt támasztanak, épen ezek jobban szolgáltak, mint minden egyéb azon célnak, hogy befejezzék ez alkotmány művet, melyet ő annyira csudái. Közel két százados küzdelem után, midőn ez ellentétes erők észrevették, hogy egymást megsemmisíteni nem képesek, elszánták magukat arra, hogy egyesüljenek, és az egymáshoz való alkalmazkodás érdekében tett erőfeszítésből állott elő egy kétségkívül tökéletlen kormányaikat, — mert hiszen lehet-e ilyen tökéletes? — de a mely mégis talán az egész ó világban a legjobb volt.
Jól meg kell jegyezni, hogy Cicero nem arra a római alkotmányra halmozza dicséreteit, mely az ö idejében állott főn. Az ő csudálata egy régibb kort illet. Elismerte ő, hogy ez alkotmány a Gracchusok óta gyökerestől megváltozott; de azon hitben volt, hogy mielőtt ez átalakulásokon átment, kifogástalan volt az. Érett korának tanulmányai és elmélkedései ekként visszavezették őt azon első benyomásokhoz, melyeket még gyermekségéből őrzött meg, s erősítették benne a régi idők szeretetét és a régi szokások iránti tiszteletet. Azon mértékben, amint éveiben előbbre haladt, hajtották öt ez oldalra minden csalódásai, minden viszontagságai. Minél szomorúbb volt a jelen, minél fenyegetőbb a jövendő, annál nagyobb sóvárgással fordult a múlt felé.

Ha azt kérdezték volna tőle: mely korban óhajtott volna születni, azt hiszem, habozás nélkül választja volt azt az időszakot, mely a pun háborúkra következett, azaz azon pillanatot, mikor Róma, büszkén diadala érzetében, biztosítva a jövő felől, félelmes nagyságban a világ előtt, először pillantja meg Görögország szépségeit és kezd a tudományokban és művészetekben gyönyörködni. Ez Róma legszebb kora Cicero szemében, ez az, hová előszeretettel helyezi dialógusainak színterét. Bizonyosan szeretett volna élni azon nagy emberek közt, kiket oly szépen beszéltet: Scipio, Fabius s az öreg Cato mellett, Lucilius és Terentius oldalán; és e hírneves csoportban azon egyéniség, kinek életét és szerepét bizonyosan leginkább óhajtotta, az, kinek legjobban szeretett volna lenni, ha az ember maga választhatná meg korát és maga intézhetné sorsát: az az egyéniség a bölcs és tudós Laelius.
Egyesíteni, mint az, jelentékeny politikai állást a tudományok művelésével, a szónoklat legfőbb hatalmához némi harctéri sikert csatolni, a mit a békés diadalok legnagyobb szószólói sem vetettek meg, nyugalmas és rendes időkben jutni el az állam legfőbb méltóságaira, és díszes élet után hosszú ideig élvezni tisztes vénséget: ez volt Cicero eszményképe. Mily bánatot és szomorúságot érezhetett, midőn e szép álomból a valóság csalódásaiba esett alá, s a helyett, hogy egy békés köztársaság ölében s a Scipiók közt lehetett volna élnie, úgy hozta a sors, hogy Catilina vetélytársa, Clodius áldozata és Caesar alattvalója legyen.

Azt hiszem, hogy Cicero véralkata még több befolyást gyakorolt politikai vonzalmaira, mint születése és tanulmányai. Újat jellemének gyöngeségei felől már senki sem mondhat; szinte kedvüket találták az írók abban, hogy e gyöngeségeket meztelenül föltárják, sőt szándékosan túlozzák is, és Montaigne óta szokás lett nálunk gúnyolódni azok fölött. Nem szükség tehát ismételnem, a mit annyiszor elmondtak, hogy félénk, tétovázó, határozatlan volt; elismerem az. egész világgal együtt, hogy öt a természet inkább a tudományok, mint a politika emberévé alkotja. Csakhogy azt hiszem, hogy ennek bevallása nem csökkenti az ő érdemét annyira, mint általában gondolják, mert véleményem szerént a tudományok embere gyakran teljesebb, áthatóbb és tágabb körű szellemmel bír, mint más, és épen ez a széles látkör az, a mi őt akadályozza és zavarba hozza, midőn a közügyekre fordítja figyelmét.
Kérdeni lehet, hogy minemű tulajdonokkal kell bírnia egy államférfiúnak; nem helyesebb volna-e azt kutatni, hogy melyek azon tulajdonok, melyeket nélkülöznie hasznos? s vajon olykor nem bizonyos sajátságok korlátoltsága és kizárásában nyilatkozik-e a politikai tehetség? A tett emberét, kinek gyorsan kell elhatároznia magát, zavarba ejtheti a dolgok igen finom és igen átható látása, az ellentétes okok sokasága által, mely szeme előtt fölmerül. A képzelet túlságos élénksége, mely egyszerre sok tervet teremt agyában, megakadályozza, hogy egyre szögezze tekintetét.

A makacsság gyakran a szellem korlátoltságából származik, s épen ez a politikus legnagyobb erényeinek egyike. A nagyon követelőző lelkiismeretesség, midőn a szövetségesek megválasztásában akadékoskodóvá teszi az embert, hatalmas segédeszközöktől fosztja meg. Kell, hogy a politikus mellőzni tudja a nemeslelkűség ama felbuzdulásait, melyek arra indítanák, hogy még ellenségeinek is igazságot szolgáltasson; pedig ha az embernek megvan az a gyöngesége, hogy igazságos és türelmes, kiteszi magát azon veszélynek, hogy a hatalom birtokáért vívott heves harcokban maga magát fegyverzi le, és előnyt enged másoknak maga fölött. Még maga az egyeneslelkűség is, mely az államférfinak első sajátsága, veszélyessé válhatik reá nézve.
Ha nagyon érzékeny pártja túlcsapongásai és igaztalanságai iránt, csak lanyhán fogja szolgálni azt. Pedig, hogy odaadása kifogástalan legyen, szükséges, hogy nemcsak kimenteni tudja, hanem képes legyen meg sem látni ama túlcsapongásokat. Az ily szíves jellembeli fogyatkozások által szerzi meg a sikert. Ha igaz az, mint én hiszem, hogy az állam kormányzásában a politikus gyakran hibái által arat sikert, és hogy épen jeles tulajdonai buktatják meg a tudományosan képzett ember sikereit: mikor azt mondják róla, hogy az államügyek vitelére nem alkalmas, ezzel majdnem bókot mondanak neki.

Meg lehet tehát vallani, a nélkül, hogy Cicerót nagyon kisebbítenék, hogy ö a nyilvános életben nem volt helyén. Azon okok, melyek őt páratlan Íróvá tették, nem engedték meg, hogy jó politikussá legyen. Az a benyomások iránti fogékonyság, az a kényes és ingerlékeny érzelmesség, mely irodalmi tehetségének főforrását képezi, nem engedték meg, hogy eléggé úr legyen saját akarata fölött. Az események igen nagy hatalmat gyakoroltak fölötte, pedig az embernek tudnia kell kiszabadítani magát azok alól, hogy rajtok uralkodhassék.
Gyors és termékeny képzelnie, midőn ugyanazon pillanatban mindenfelé szétszóródott, képtelenné tette öt a következetes tervek kivitelére. Nem tudott elégszer csalatkozni az emberekben, és tévedni vállalataiban, hogy ismét újabb gyarlóságoknak áldozatává ne legyen. Gyakran dicsekedett azzal, hogy a jövendőt előre látta és megmondotta. Bizonyára nem auguri minőségében, hanem volt kényelmetlen éleslátásnál fogva, mely neki megmutató az események következéseit, még pedig inkább a rosszakat, mint a jókat.
December nonáin, midőn Catilina cinkostársait vesztőhelyre vitette, tudta, hogy ellene be fog egykor következni a bosszú napja, s előre látta száműzetését; ö tehát e napon, félénk habozása mellett is, melyet szemére hánytak, több bátorságot tanúsított, mint más volt, ki a felmagasztosulás pillanatában nem látta volna egyúttal a veszélyt is. Az ő politikai sekélyessége és gyöngesége kiváló magyarázatát leli abban, hogy mérsékelt volt. mérsékelt inkább véralkatánál, mint elveinél fogva, mérsékelt azzal az ideges és izgatott türelmetlenséggel, mely végre erőszakot alkalmaz, hogy a mérsékeltséget megvédje.

Ritka dolog, hogy valaki minden túlzást elkerüljön a politikai küzdelmek közepette. A pártok rendesen igaztalanok panaszaikban, midőn le vannak győzve, kegyetlenek a megtorlásban, midőn diadalmasok, és készek töprengés nélkül megengedni maguknak mindazt, mihelyt tehetik, a mit előbb szigorúan megróttak ellenfeleikben. Ha ilyenkor a győzelmes pártban oly emberek vannak, kik észreveszik^ hogy pártjok messzire megy, és kik ezt meg is merik mondani: okvetlenül mindenkit maguk ellen fognak zúdítani. Félénkséggel és állhatatlansággal vádolják az ilyeneket, azt mondják, hogy könnyelműek és változékonyak.
De vajon igazságos szemrehányás-e ez? Vajon Cicero meghazudtolta-e magát, midőn előbb azon szerencsétleneket védelmezte volt, kiket Sulla arisztokráciája sújtott, s harminc évvel azután Caesar alatt a demokrácia áldozatait vette pártfogása alá? Ellenkezőleg nem volt-e sokkal következetesebb maga magával, mint azok, kik keserűen panaszkodva a fölött, hogy száműzetésbe küldettek volt, ők maguk is száműzték ellenségeiket, mihelyt hatalmokban állott? Csakhogy meg kell vallani, hogy az igazság ez élénk érzete becsületére válik egy magánembernek, de veszélyes lehet a politikusra nézve.

A pártok nem szeretik az a fajta embereket, kik vonakodnak társul csatlakozni az ő kicsapongásaikban, s kik az általános túlzások közepett önérzetesen megmaradnak az igaz mérték határain belül. Baj volt Ciceróra nézve, hogy nem bírt oly egyenes elhatározásokkal, melyek az embert mindenkorra lekötelezik véleménye mellé, és hogy az egyik és a másik vélemény közt akart ingadozni, mivel mindegyiknek előnyös és hátrányos oldalait jól látta. Kell, hogy az ember nagyon bízzék magában, ha meg akarja kísérlem, hogy mindenkinek Ítéletén túl tegye magát. A
z ily elszigeteltség oly határozottságot és erélyt tesz föl. a milyen hiányzott Ciceróban. Ha eltökéli magát, hogy egy párthoz csatlakozzék, ott talált volna megállapított hagyományokat és elveket, biztos barátokat, határozott irányt, s nem lett volna egyéb dolga, csakhogy hagyja magát vezettetni. Ellenben midőn arra vállalkozott, hogy egyedül haladjon a maga útján, kockáztatta azt, hogy mindenkit ellenségévé tesz, és maga előtt nem talált járt ösvényre. Elég átfutni politikai élete főbb eseményein, hogy meggyőződjünk, hogy bajai és hibáinak egy része innen veszi eredetét.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött