logo

XXIV Januarius AD

Cicero és Caesar Galliai hadjárata III.

Cicero helyesen gyanította, hogy ámbár Caesar a maga commentárainak írásakor nem nyilvánított magasabb igényt, mint hogy anyagot készítsen elő a történelem számára, művének tökélye mégis akadályozni fogja az okos embereket, hogy annak új megírásába kezdjenek. Plutarchus és Dió is óvakodtak, hogy azt újra dolgozzák; elégnek tartották Caesar művét megrövidíteni; s ma a galliai háború történetét csak az ő elbeszélése után ismerjük, ki annak hőse volt. Bármily tökélyes legyen is ez elbeszélés, vagyis épen tökéletessége miatt csak alig elégedhetünk meg vele. Az éppen a szép művek tulajdonsága, hogy az érdeklődést még élénkebbé teszik; holott azt lehetne föltenni róluk, hogy egészen kimerítik azt. Minél jobban érdeklődünk-azon tények iránt, melyeket elbeszélnek, annál inkább fölébred bennünk a vágy, hogy még jobban megismerjük azokat; s az ily művek által elért siker legbiztosabb jele, hogy nem elégítik ki az olvasót, s fölkeltik óhajtását, hogy többet tudjon meg, mint a mennyit ők elmondanak.
A történelem ez egyik legjelentékenyebb eseményének új részletei felől való gondoskodás az épen, a mi Cicerónak Trebatiushoz és testvéréhez írt leveleit oly becsesekké teszi előttünk. Ámbár e levelek ritkábbak és rövidebbek, mint óhajtanok, megvan mégis az az érdemük, hogy némi világot adnak még ahhoz, a mit Caesar nyújt hadjáratai felől. Bizalmasabb hangon lévén tartva, mint a közönségnek szánt elbeszélés, mélyebben bevezetnek bennünket Gallia meggyőzőjének magánéletébe; bevisznek sátra alá a nyugalom és pihenés óráiban, melyekről beszélnie neki magának eszébe sem jutott. Mindenesetre érdekes látványt nyújtanak s a Commentárok természetes kiegészítését képezik e levelek, s nem tehetünk jobbat, mint hogy gondosan fölszedjük a bennük szétszórt adatokat, ha Caesart és környezetét ismerni akarjuk.

Én azt hiszem, hogy Caesar hadserege nem hasonlított azon régi római hadakhoz, melyeket komoly és józan jelleműeknek rajzolnak szemeink elé, s a melyek mindig a lictorok vesszői alatt remegtek, s folytonosan szigorú fegyelemnek voltak alávetve. Caesar ezredei is kétségtelenül kemény szigorban tartattak veszélyek alkalmával, s nem is panaszkodtak e miatt. Az övéinél több fáradalmat egy sereg sem tűrt, s nagyobb műveket nem hajtott végre; de ha a veszély el volt hárítva, akkor meglazult a fegyelem. Caesar nyugalmat, sőt mulatságokat is engedett katonáinak. Engedte, hogy ragyogó fegyverzetbe öltözzenek, sőt hogy keresett gondossággal csinosítgassák magukat.
„Csak hadd legyenek piperkőcök — mondja; — jól fognak azért ők verekedni. “

S valóban ezek a katonák, kiket a Pompeius-pártiak elpuhultaknak neveztek, ugyanazok, kik Dyrrhachium mellett majdnem éhen halva kinyilatkoztatták, hogy inkább fakérget esznek, minthogy Pompeiust elosonni hagyják. Nagyobb részben azon Alpokon-inneni gallok közöl újoncozták ezeket, kiknél a római polgáriasodás még nem törülte el azon tulajdonságokat, melyeket eredetükkel örököltek; szeretetreméltó s pompás faj, mely szerette a háborút s örömmel folytatta.
A főnökök nagyon hasonlítottak a közkatonákhoz; élénk, tüzes emberek, válságos pillanatokban kifogyhatatlanok a segédeszközökben, s nagyobb hittel a lelkesedés, mint a gyakorlottság megszokása iránt. Megjegyezni való, hogy közülük egyik sem előbbi háborúkban emelkedett hírre. Úgy látszik, mintha Caesar szándékosan akarta volna, hogy katonai dicsőségük az ő fővezérségétől számíttassék.
Némelyek, s ezek közt a talán legnagyobb, Labienus, az ő politikai barátai voltak, régi összeesküvők, mint ő, kik népizgatókból az ő példájára s minden további tanulmány nélkül kitűnő tábornokokká váltak. Mások ellenben, mint Fabius Maximus és Servius Galba, híres neveket hordoztak. Ezek az ő párthívei voltak, kiket előre az arisztokráciából képezett maga számára, vagy abból túszok gyanánt vett.
A legszámosabban, Crassus, Plancus, Volcatius Tullus, Decimus Brutus, s később Pollio fiatal emberek valának, kik iránt ö kiváló figyelemmel viselkedett, s kikbe szívesen helyezte bizodalmát veszélyes vállalatok alkalmával. Ő az ifjúságot bizonyos természetes előszeretetből s politikából is kedvelte; mivel ez még egy párttal sem szövetkezett s nem volt ideje, hogy a köztársaságot szolgálván, ehhez szegődjék: remélte Caesar, hogy könnyebben fog azon új kormányhoz simulni, melyet ő megalapítani szándékozott.

Ez alvezérek, kiknek számuk változó volt, nem egyedül képezték a proconsul rendes kíséretét. Ide csatlakozott azon fiatal rómaiak csapata, fényes családok gyermekei, születésük által magas méltóságokra szánva, kik az ő vezetése alatt akarták a hadviselést megtanulni. Ezeket sátortársaknak contubernales nevezték. Épp olyan katonák, mint a többi, a csaták napján életüket kockára téve, a harc után barátai s társai voltak a főnöknek, követve őt minden meneteiben, mint a cliensek szokták kísérgetni védurokat a városban. Ezek részt vettek az ő mulatságaiban, jelen voltak pihenése és kedvteléseinél, ott ültek asztalánál, körülvették, midőn törvényszéket ült, egy szóval ők képezték azt, mit mi körülbelül udvarnak mondanánk s a mit akkor a praetor testőrségének (praetoria cohors) neveztek.
Mondják, hogy Scipio Africanus volt az első, ki ez eszközt kitalálta, hogy a hódolt népek szemében a legfőbb hatalom külső fényét emelje, s utána a kormányzók nagy gondot fordítottak rá, hogy megőrizzék ezt a pompát, mely nagyságuk varázsát növelte, de nemcsak ennyiből állott a dolog; hanem e harcfiak mellett jutott még hely igen különböző képességű és állapotú emberek számára.
Pénzügyi tehetségek, értelmes titkárok, sőt jogtudósok is szükségesek voltak e roppant tartományok igazgatásához, melyeket egy proconsul kormányzott, így még Trebatius is, a békés Trebatius, a maga helyén volt egy hadsereg kíséretében, s alkalmat talált tudományát egészen a nerviek és belgákig gyakorolni. Ha ez emberekhez, kiknek magasabb müűködésük bizonyos jelentőséget kölcsönzött, hozzá vesszük az alsóbb rangú tisztek tömegét, az alantas szolgálattevő személyeket, milyenek voltak a lictorok, hivatalszolgák, írnokok, tolmácsok, ajtónállók, orvosok, kamarások, sőt a madárjósok is: fogalmunk lehet azon valóban királyi környezetről, melyet egy proconsul mindig magával vitt.

Caesaré még fényesebb lehetett, mint a másoké. A parancsnoksága alatt álló tíz legio, azon országok terjedelme, melyeket meghódítani s kormányoznia kellett, megfejti a tiszti és másnemű személyzet azon nagy számát, mellyel ő körül vette magát. Ő különben is szerette a pompát. Szívesen fogadta mindazokat, kik hozzá jöttek, s mindig tudott valami foglalkozást találni számokra, hogy magánál tartsa őket. Még azon kietlen vidékeken is örömét találta abban, ha előzékeny fogadás által meglepheti az embereket. Suetonius beszéli, hogy mindenütt maga után vitette a kocka vagy mozaik padlózatot, s hogy mindig két asztal állott terítve nála, melyeknél a gazdag rómaiak, kik őt meglátogatni jöttek, s a tartomány előkelő emberei foglaltak helyet.
Alvezérei utánozták öt ebben, s Pinarius írja Cicerónak, hogy el van ragadtatva azon lakomáktól, melyeket testvére Quintus rendez az ő tiszteletére. Nem mintha Caesar a maga személyére nézve sokat adott volna a költséges lakomákra s a pazar fényű lakásra. Tudjuk, hogy ő mértékletes volt, hogy alkalomszerűleg képes volt a szabad ég alatt is hálni s avas olajjal enni az ételt, anélkül, hogy finnyásságot mutatott volna; de a pompás föllépés s a fényűzés iránt ízlése és hajlama volt. Ámbár a köztársaság tartott még, ő már csaknem király volt; még britanniai és germaniai táboraiban is voltak körötte szolgálatkész udvaroncok. Csak nehezen lehetett hozzá bejutni; Trebatius tapasztalta ezt, s tudjuk, hogy sok időbe került, míg közelébe férhetett.

Caesar kétségen kívül nem azon merev és ünnepélyes fönséggel fogadta az embereket, mely Pompeiusban visszataszítóiig nyilatkozott; de bármily kegyteljes akart is lenni, volt benne mindig valami, a mi tisztelő tartózkodást szült., s érezte az ember, hogy az a lekötelező modor, melyet mindenkivel szemben tanúsított, a maga iránt mindig biztos fölényből eredt.
A demokrácia e védője mindamellett is arisztokrata volt, ki sohasem feledte el születését és szeretett őseiről beszélni. Hiszen ő volt az, a ki politikai életének kezdetén, midőn a legnagyobb hévvel támadta meg Sulla intézményeit s vissza akarta adni a tribunoknak régi hatalmokat, nagynénje fölött egy genealógiai hazugságokkal teljes gyászbeszédet tartott, melyben öntetszelgőleg említette, hogy az ő családja királyoktól és istenektől származik le.
Ebben egyébként a Graechusok, az ő dicső elődjeinek, hagyományait követé. Ezek is hévvel védelmezték a nép érdekeit; de modoruk büszke választékosságával emlékeztettek azon aristocratiára, melyből eredtek. Tudjuk, hogy reggelenként clienseik tisztelegtek náluk, s hogy ők gondolták ki először, oly különböztetést tenni ezen tisztelgők közt, mely hasonlított a XIV. Lajos udvarában szokásos kis és nagy elfogadásokhoz.

Ami azonban Caesar környezetében leginkább figyelemre méltó, az a tudományok szeretete. Persze, nem azok az idők voltak többé, mikor a római tábornokok megégették a műremekeket s dicsekedtek tudatlanságukkal. Mummius és Marius óta a tudományok behatoltak a táborokba is, hol, mint tudva van, nincs rendes lakhelyük. Azt hiszem azonban, hogy sohasem lehetett egy hadseregben sem annyi hírneves tudóst, annyi szellemes embert s annyi finom világfit látni, mint ebben.
Caesarnak majdnem valamennyi alvezére személyes barátja volt Cicerónak, kik örömet találtak abban, hogy vele, a római irodalom elismert főnökével, folytonos összeköttetésben álljanak. Crassus és Plancus az ő oldala 18 mellett tanulták a szónoklatságot, és Plancusnak ránk maradt leveleiben bizonyos szónoki teljességről megismerhetni, hogy jól használta föl a nyert leckéket Trebonius.
Massilia meggyőzője, vallomást tett róla, hogy nagyon kedveli Cicero mondásait, s ezekből egy gyűjteményt is adott ki. Cicerónak tetszett ugyan ez a megtisztelés; de úgy találta, hogy kiadója a bevezetésbe sokat tett a magáéból, azon ürügy alatt, hogy előkészítse a tréfás mondások hatását s jobban megérthetőkké tegye azokat. „Kimerül a nevetés, monda, míg én hozzám érkezik az olvasó.“

Hirtius kiváló történetíró volt, ki később főnöke commentárjainak bevégzésére vállalkozott. Matius, Caesarnak egy meghitt barátja, ki méltónak is mutatta magát e barátságra, mert hozzá bű maradt, latin versekben lefordítja az Iliast. Quintus is költő volt, de tragikus költő. Azon tél folytán, mikor a nerviek ellen harcolt, oly nagy költői buzgalom szállta meg, hogy négy darabot írt tizenhat nap alatt; ez egy kissé katonás elbánás volt a tragédia múzsájával. Azon darabját, melyet legjobbnak ítélt, az Erigoné elküldte testvérének; de a küldemény útközben elveszett. „Mióta Caesar kormányoz Galliában, monda Cicero, csak Erigone, nem tudta biztosságban megtenni az utat.“
Kétségtelenül meglepő, egyszerre ennyi hadvezéri férfiút találni együtt az irodalmi téren; de még meglepőbb, hogy mindazon római lovagok, kik a hadsereget követték s kiket felügyelőnek és szállítóknak, élelmezési biztosokúi s adószedőknek alkalmazott, mint látszik, jobban kedvelték az irodalmat, mint sem azt szokásuk és hivataluk rendesen magával hozza. Látjuk, hogy ezek közöl egy, Lepta, kit Caesar ilyfajta szolgálatra alkalmazott, köszönetét fejezé ki Cicerónak egyik retorikai értekezése megküldéséért, mint olyan ember, ki azon ajándék becsét tudta méltányolni.
A hispan Balbus, ez az értelmes bankár, ez ügyes közigazgatási hivatalnok, ki oly jó rendbe hozta Róma, s a mi még nagyobb érdeme, Caesar pénzügyeit, nagyobb szenvedéllyel szerette a bölcsészetet, mint egy bankártól várni lehetne. Sietett leíratni Cicero műveit, mielőtt a közönség előtt még ismertek lettek volna; és ámbár a legszerényebb jellemű emberek egyike volt, nem ijedt vissza az alkalmatlankodástól sem, csakhogy ő legyen az első, ki azokat olvasta.

De mindezen irodalmi emberek közt ismét Caesar talált legtöbb gyönyört a tudományokban, mint a melyek összhangban voltak az ő előkelő természetével, s melyek kétségtelenül a legkellemesebb foglalkozásnak és üdülésnek tűntek föl előtte. És még sem merném azt állítani, hogy teljesen érdek nélküli volt a vonzalom, mellyel azok iránt viseltetett, midőn látom, hogy e vonzalom oly kitűnő szolgálatokat tett politikájának. Ő neki minden eszközzel meg kellett nyernie a közvéleményt; pedig semmi sincs, mi arra alkalmasabb volna, mit az értelmi fensőség, erővel párosulva. Az ő legfőbb művei e célra szánták.
Commentáruk Galliában való tartózkodása utolsó idejében nem csupán azért írta oly gyorsasággal, mely barátait is csudálkozásba ejti, hogy néhány tétlen irodalomkedvelőnek gyönyörűséget szerezzen. Meg akarta akadályozni, nehogy a rómaiak elfeledjék az ő diadalait; a hatást, melyet ezek szereztek, akarta felújítani s ha lehet, növelni azon csudálatosán szép elbeszélési modor által. Midőn az Analogia két könyvét írta, bizonyosan számított rá, hogy az emberek meglepetéssel fognak látni egy oly hadvezért, ki Fronto kifejezése szerint „szóképzéssel foglalkozott, mialatt a dárdák hasították a levegőt, s a nyelv törvényeit kutatta, a kürtök és trombiták harsogása közt.“

Ö ismerte azt a hasznot, melyet dicsősége ez ellentétességekből nyerhetett; tudta, hogy mily nagy lesz a meglepetés és a csodálat Rómában, midőn olyan messziről egyszerre érkezik egy grammatikai értekezés és egy új hódítás híre. Ugyanezen gondolat tette előtte Cicero barátságát oly igen kívánatossá. Ha finom és előkelő jelleme gyönyörűséget talált egy oly szellemes emberrel összeköttetésben lenni, azt is jól tudta, hogy ez ember mily nagy hatalommal bírt a közvélemény fölött, s hogy mily visszhangot kelt az ő dicsérete, ha oly ékesszóló ajkakról hangzik szerteszét. Elvesztek azon levelek, melyeket hozzá írt; de mivel Cicero el volt általok ragadtatva, pedig őt nem könnyen lehetett kielégíteni, hinnünk kell, hogy azok tele voltak hízelgéssel és nyájasságokkal.
Cicero válaszai is a legélénkebb baráti biztosításokat tartalmazzák. Ez időben nyilvánította, hogy Caesar az ő szívében közvetlenül gyermekei után, sőt majdnem ezekkel egy sorban foglal helyet; keserűen kárhoztatta mindazon előítéleteket, melyek Caesart előbb eltávolították ő tőle, s ígérte, hogy el nem fogja feledtetni vele, hogy ő egyike volt az utolsóknak, kik barátságát keresték és megnyerték. „Utánozni fogom, monda, azon útazókat, kik később keltek föl, mint óhajtották: megkettőztetik gyorsaságukat és annyira sietnek, hogy azok előtt érkeznek meg a célhoz, kik az éj egy részét is útban töltötték már.“

Vetekedtek egymással a kölcsönös kedveskedésben; elhalmozták egymást bókokkal, s egyik a másikat mintegy kihívta erre verses és prózai munkáiban. Olvasván a britanniai hadjárat leírásának elejét, Cicero túlzott lelkesűltséggel így kiáltott föl: „Mily csudás események! mily ország! mily né. pék! mily csaták s főleg mily hadvezér!“ S azonnal írta testvérének: „Adjátok Britanniát festenem; szolgáltasd nekem a színeket, az ecsetről majd gondoskodom én."

S csakugyan komolyan hozzá kezdett egy e hódítást tárgyazó hősköltemény írásához, melyet azonban oly gyorsan megírni, mint óhajtá, elfoglaltatásai nem engedték. Caesar viszont Cicerónak ajánlotta az Analogia fölött szerzett értekezését, s ez alkalommal ragyogó nyelven így szól hozzá:
„Te fedezted föl az ékesszólás minden gazdagságát, s te éltél azzal legelőször. Ez által nagy érdemeket szereztél a római név iránt, s tiszteletet hoztál hazádra. Te a legszebb dicsőséget nyerted meg és oly diadalt, mely a legnagyobb hadvezérekét is fölülmúlja; mert többet ér a szellem országát tágítani, mint kiterjeszteni a birodalom határait." Ez egy íróra nézve a legfinomabb bók volt, mikor az oly győzelmes hőstől jött, mint Caesar.

Ilyen viszonyban állott Cicero Caesarral és tisztjeivel a galliai háborúk alatt. Levelei, melyek ama viszony emlékeit megőrizték, midőn e szellemes emberek ízlését és kitűnőségeit velünk jobban megismertetik, egyúttal életteljesebb színben állítják őket elénk s közelebb visznek hozzájok. Ez bizonyosan a legnagyobb szolgálat, melyet azon levelek nyújthatnak. Olvasva azokat, úgy tetszik, mintha az ember látná az ő társaságukat, s majdnem azt hiszi, hogy részt vesz mulatságaikban. Nem kell hozzá vakmerőség föltennünk, hogy Róma sokszor foglalkoztatta őket, Gallia mélyéből szemük rá volt irányozva, s hogy ott egy kis feltűnést szerezzenek, azért vetették magukat alá annyi fáradságnak.
Mikor annyi ismeretlen országot, a Rhonetól az Óceánig bejártak, mindezek az ifjú emberek reményíették, hogy a római ünnepélyeknél és azon körökben, hol a közügyek a beszélgetés tárgyát képezték, az ő nevüket fogja emlegetni az előkelő világ. Maga Caesar is, midőn a Rajnán egy fahíd segélyével átkelt, számított rá, hogy mindazon tétlenségben hivalgók képzeletére mély benyomást fog tenni, kik a fórumon, a szószék nevében szoktak lézengeni, hogy ott újdonságot halljanak.
Látjuk, hogy seregeinek Britanniában történt partraszállásakor azonnal sietett barátaihoz s főleg Ciceróhoz levelet írni; nem mintha épen ekkor sok üres idővel rendelkezett volna, hanem kétségtelenül azért, mert dicsőségnek tartotta, oly országból keltezni sorait, hová addig még egy római sem tette be lábát. Ha azonban sokat tartottak arra, hogy Rómába diadalmas híreket küldjenek, viszont nagyon kíváncsian várták onnan is az újságokat. Minden onnan érkezett levelet mohósággal olvastak; úgy tetszett, mintha azok egészen Germania és Britanniáig elvitték volna mintegy ama nagyvilági élet képét, melynek emlékét és a rá való fájdalmas visszagondolást sohasem feledhetik el azok, kik benne örömüket találták.

Caesart sem elégítő ki a római nép naplójának olvasása, mely a legfőbb politikai eseményeket szárazon összevonva s a népgyűlésekről való rövid tudósításokat szokta volt tartalmazni. Hírnökei szakadatlanul jártak-keltek Gallián keresztül, pontos és a legkisebb részletekig terjedő tudósításokat hoz számára. „Elbeszélnek neki mindent, mondja Cicero, úgy a nagy, mint a kis dolgokat? Ezek a türelmetlenül várt, s kedvteléssel magyarázgatott újdonságok képezték bizonyosan barátaival való mulatságainak közönséges tárgyát. Hiszem, hogy azon gazdagon megrakott asztal fölött, melyről szólottunk, ha az irodalmi és grammatikai dolgok megbeszélésén túl voltak, mikor már Matius vagy Quintus verseit meghallgatták, Róma forgott kiváltképen szóban, s hogy az az előkelő ifjúság fáradhatatlan volt a főváros fölemlegetésében.
Ha hallja az ember akkor, a mint ezek az ifjú emberek a város legújabb eseményeiről, a politikai zavarokról, vagy, a mi még jobban érdekelte őket, a magán botrányokról beszélgetnek, a mint elmondják a legutolsó pletykahíreket, s idézik a legfrissebb élezés szójátékokat, a miket mindenkor gondosan eljuttatott hozzájok egyik vagy másik ismerősük: alig lehetett volna bizonyára elhinni, hogy a belgák országának mélyén, a Rajna vagy az Óceán közelében vagy egy csata előestéjén van az ember; azt hiszem, hogy inkább képzelhette volna magát a Palatinus arisztokrata házainak valamelyikében, vagy a Carinák gazdag városrészében, szellemes emberek társaságának közepette.

Cicero levelei még egy másik szolgálatot is tesznek nekünk. Megértetik velünk, hogy mily roppant hatást gyakoroltak Caesar győzelmei Rómában. Épen annyi meglepetést, mint bámulatot eredményeztek azok, mert fölfedezéseket és hódításokat jeleztek egyszerre. Mit tudtak a rómaiak ő előtte ezen távoli országokról?
Néhány nevetséges mesét, melyet a kereskedők vittek magukkal útjokról, hogy önmaguknak annál nagyobb fontosságot adjanak. Csak Caesarral lettek ama földek ismeretesekké. Ő merte először megtámadni és győzte le azon germánokat, kiket óriásoknak festettek le s olyanoknak, kiknek tekintete is rémületes. Ő mert először Britanniába menni, hol, mint beszélték, az éj három egész hónapig tart; s mindezen ábrándszerű elbeszélések valami csudás színezetet kölcsönöztek az ő győzelmeinek. De mégsem mindenki hódolt e varázsnak.

Az arisztokrata párt előrelátó férfiai, kik legalább homályos előérzetével bírtak annak, hogy a Rajna partjain a köztársaság sorsa dől el, azt akarták, hogy Caesar hívassák vissza, s helyére neveztessék ki egy másik fővezér, a ki talán nem fejezi be Gallia meghódítását, de abba a kísérletbe sem jön, hogy saját hazáját meghódítsa. Midőn a tanácsban indítványoztatott, hogy Ariovistus leveretéséért hálaáldozatok hozassanak az isteneknek, a szélsőségben járó Cato ezzel ellentétben azt merte tanácsolni. hogy a győztes hadvezért szolgáltassák ki a germánoknak; az ő túlzó ellenvetései azonban nem változtatták meg a közvéleményt. Ez annak pártjára állott, ki oly gyorsan annyi ismeretlen országot hódított meg.
A lovagok, kik Róma pénzügyi és üzletembereivé lettek, örvendezve látták, hogy oly megmérhetetlen vidékek nyíltak meg tevékenységük előtt. Caesar, meg akarván nyerni, magához hívatta őket, s első gondja volt, utat nyitnia számukra az Alpokon keresztül. A nép. mely szereti a katonai dicsőséget, s mely szabadon szokta magát a lelkesedésnek átengedni, nem bírt belefáradni annak csodálásába, ki a rómaiak előtt kijjebb tolta a világ határait. Minden újabb győzelem hírére ünnepet ült Róma, s áldozatokat rendezett az isteneknek.

A belgák leveretése után a tanács, a közvéleménynek engedve, kénytelen volt tizenöt napi hálaünnepet (supplicationes) szavazni meg, a mi azelőtt még senkiért nem történt. A germaniai hadjárat sikerének tudomásra jutása után ismét húsz s Alesia elfoglalása után újra ugyanannyi napig tartó hálaünnepet határoztak. Rendesen Cicero volt az, ki e megtiszteltetéseket Caesar számára indítványozta, ö volt az általános csodálatnak kifejezője, midőn gyönyörű nyelvén így szólt:
„Most először merjük megtámadni a gallokat; eddig megelégedtünk azzal, hogy ellenük védjük magunkat. A római nép többi hadvezérei elegendő dicsőségnek tartották, ha meg tudják akadályozni, hogy a gallok hozzánk be ne jőjenek; Caesar fölkeresni ment őket saját hazájukban. Azon vidékeket, melyekről a történet soha nem beszélt, melyeknek nevét sem ismerte a világ, a mi vezérünk, a mi légióink, a mi hadseregünk keresztül-kasul járták. Ezelőtt Galliába át csak egy gyalogösvény volt a miénk; ma azon népek határai a mi birodalmunk határaivá lettek.
Nem a gondviselés bölcs intézkedése nélkül történt, hogy a természet az Alpokat vetette Italia bástyáiúl. Ha ott a barbár-népek ama sokaságának nyitott bejárója lesz, soha nem lehetett volna Róma egy világbirodalom központjává és székhelyévé. Most már hadd süllyedjenek el azok az áthághatlan bérezek! Az Alpoktól az óceánig nincs többé semmi, a mitől Italia félhetne.“

Az ilyen nagyszerű dicsőítések, melyeket Cicerónak annyiszor hánytak szemére, mindamellett is érthetők; és bármit mondjanak is a politikusok, könnyű megmagyarázni azt az elragadtatást, melyet akkor annyi becsületes és eszes ember érzett Caesar iránt. A hódításai által fölkeltett őszinte csodálatot kevésbé azok nagysága, mint szükségszerűsége igazolta. Ha szinte e győzelmek fenyegetők voltak is a jövőre nézve, de azon pillanatban nélkülözhetetlennek voltak; később veszélyeztették Róma szabadságát, akkor azonban biztosították léteiét. A mit a különben nagyon jogosult előítéletek és a félelem a gyanakodó arisztokrcia szemei előtt eltakartak, azt megértette a néppel a hazafias sejtelem és ösztön.
A nép homályosan látta mindazon veszélyeket, melyek Galliából minél előbb keletkezhettek, ha Róma nem sietett leigázói azon tartományokat. Voltaképen nem is a galloktól lehetett félni, — rajok nézve már beállott a hanyatlás, s nem gondoltak hódításokra, — hanem a germánoktól. Dió nagyon téved, midőn azt állítja, hogy Caesar a háborúkat kénye-kedve szerint saját dicsősége érdekében kezdette. Bármily hasznot vont is belőlük, annyi áll, hogy inkább kénytelen volt elvállalni azokat, mit sem, hogy maga idézte volna elő. Nem Róma kereste ekkor föl a germánokat, hanem inkább a germánok nyomultak merészen Róma felé.

Midőn Caesar proconsullá neveztetett, akkor foglalta el Ariovistus a sequanok földjének egy részét, s hatalmába akarta keríteni a többit is. Honfiai, e szép országok termékenysége által vonzata, mindennap többen-többen keltek át a Rajnán, hozzá csatlakozandók; sőt egyszer huszonöt ezren jöttek egy csapatban. Mi fogott Italiával történni, ha mialatt Róma belső küzdelmekben tékozolja erejét, a svévek és sicambrok megtelepülnek a Rhone mellett és az alpok tövén?
A Marius által egy századdal előbb visszavert berohanás újra készülőben volt; s ez Róma romlását idézheti elő, mint meg is történt négyszáz évvel később, ha Caesar el nem fordítja a veszélyt. Öt illeti a dicsőség azért, hogy a germánokat a Rajnán túlra vetette vissza, valamint a császárság érdeme volt, hogy oda szorította őket több mint háromszáz év lefolytáig.

De nem ez az egyedüli, s nem is a legnagyobb eredménye Caesar diadalainak. Az által, hogy ő Galliát meghódítja, teljesen és örökre rómaivá tette azt. Az a csudás gyorsaság, mellyel Róma akkor a gallokat áthasonítja, csak úgy érthető meg, ha tudjuk, hogy mily állapotban voltak akkor ezek. A gallok teljességgel nem voltak barbárok, mint a germán népek; tekintetbe kell venni, hogy a győzelmes hódító, ki őket jól ismerte, sohasem említi őket e néven commentáraiban.
Voltak nagy városaik, szabályos adórend-szereik, összefüggő vallásos hitelveik, nagyravágyó és hatalmas nemességük, s bizonyos nemzeti nevelésük, mely a papság vezetése alatt állt. Ezen, még mindenesetre tökéletlen közműveltség, ha nem világosította is föl teljesen a szellemeket, de legalább fölébresztette.

A gallok nyíltak és eléggé értelmesek voltak arra, hogy fölismerjék azt, a mi még náluk hiányzik, eléggé mentesek az előítéletektől, hogy szokásaikról le tudjanak mondani, midőn jobbak kínálkoztak. A háború kezdetétől fogva sikeresen utánozták a római harcászatot, tudtak ostromgépeket készíteni, s tudták oly ügyesen kezelni azokat, hogy Caesar teljes elismerését is megnyerték. Ha szinte durvák és csiszolatlanok voltak is tehát, de már egészen el voltak készülve egy magasabb polgárosodásra, melynek vágya és ösztöne élt volt bennük. Innen magyarázható meg, hogy oly könnyűséggel elfogadták azt. Tíz évig harcoltak az idegen uralom ellen; de egy napig sem vonakodtak elfogadni az idegen hódító nyelvét és szokásait.
Azt lehet mondani, hogy Gallia hasonlított az égető nap heve által megrepedezett földhez, mely mohón issza be az eső első csöppjeit; s a római civilizációt, mely után, anélkül, hogy ismerte volna, annyira szomjazott, oly mélyen beszítta magába, hogy annyi század után s oly sok forrongás dacára sem vesztette el annak jellegét, s ez az egyedüli dolog, a mi ez országban, hol minden változik, napjainkig megmaradt.
Caesar tehát nem csak új területeket csatolt Róma birtokához; sokkal szebb és hasznosabb ajándékot adott ennél: adott egy értelmes népet, mely majdnem oly gyorsan polgárisult, mint a hogy megbódíttatott, s mely az által, hogy rómaivá lett szívre úgy, mint nyelvére nézve, az által, hogy érdekeit új hazája érdekeivel azonosítja, az által, hogy védelme végett légióinak sorába állt, az által, hogy kiváló hévvel és tehetséggel adta magát a művészet és tudomány tanulmányozására, hazája dicsőségét gyarapítandó: sok időn keresztül új ifjúságot és új életerőt kölcsönzött ennek a vénülő birodalomnak.

Mialatt Galliában e nagy események teljesülésbe ménének, Róma folyvást a legszégyenletesebb rendetlenségek színhelye volt. Nem volt többé kormány; alig tudták megválasztani a tisztviselőket is, s majdnem mindig verekedésre került a dolog, ha a nép a fórumon vagy a Mars-mezőn összegyűlt. E zavarok, melyek miatt a becsületes emberek pirultak, még jobban emelték Caesar győzelmeinek hatását. Mily ellentét az Ariovistus és Vercingetorix ellen vívott csaták s azon gladiatori harcok közt, melyek vérrel festették meg Róma utcáit! S mily dicsőnek tűnt föl Agendicum vagy Alesia elfoglalása az emberek előtt, kik csak Milo házának Clodius által történt ostromlásával, vagy azzal foglalkoztak, hogy Clodius miként gyilkoltatott meg Milo által!
Mindazon államférfiak, kik Rómában maradtak, Pompeius úgy mint Cicero, elvesztettek valamit méltóságukból, midőn ily cselszövénybe keveredtek. Egyedül Caesar, ki idejekorán vonult el tőlük, nagyobbodott az általános süllyedés közepett. így aztán azok, kiknek lelke vérzett e szomorú látványokon, s kik aggódtak a római becsület elvesztése miatt, ő rá és hadseregére függesztek tekintetüket.

Cicero száműzetése után előre megmondták a haruspexek, hogy a monarchia újra fog kezdődni, és nem kellett jósnak lennie, hogy az ember ezt előre lássa. Néhány évvel később, mikor a baj még inkább szaporodott, maga a köztársasági párt minden iszonyodása mellett is kénytelen volt az ideiglenes dictatura erélyes orvosságához folyamodni. Pompeius neveztetett ki egyedüli consullá; csakhogy Pompeius többször megmutatta, hogy se erővel, se a szükséges elhatározottsággal nem bír arra, hogy örökre legyőzze a fejetlenséget.
Másutt kellett egy erősebb kart és elszántabb akaratot keresni, s a gondolat természetszerűleg a gallok legyőzőjére irányúit. Dicsősége őt jelölte ki e szerepre; némelyeknek reménye, másoknak félelme előre őt hívta meg e föladat teljesítésére; a közszellem napról-napra jobban hozzá szokott azon eszméhez, hogy ő lesz a köztársaság örököse, s az a forradalom, mely Rómát Caesar kezeibe adta, már félig végre volt hajtva akkor, mikor ő a Rubicón átlépett.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött