logo

VIII Sextilis AD

Cicero és Caesar Galliai hadjárata II.

Cicero új politikájának egyik eredménye lett, hogy az alkalmat adott neki Caesart jól megismernie. Nem mintha eddigelé ismeretlenek lettek volna egymással; hiszen mind-kettőjüknek a tudomány iránti szeretetek, tanulmányaik közössége már ifjúságukban egyesítette őket; s ezen első viszonyukból, mely soha nem szokott feledésbe menni, megmaradt bennük a rokonszenv és kölcsönös jóakarat. Midőn azonban később ellentétes pártokhoz csatlakoztak, az események csakhamar szétválasztották őket.
Megszokták, hogy a fórumon, a tanácsban mindig az ellenkező véleményben legyenek, s barátságuknak természetesen szenvedni kellett vitáik élénksége miatt. Mind a mellett is Cicero azt mondja, hogy Caesar soha sem tudta őt gyűlölni, még akkor sem, mikor a legtüzesebben keltek ki egymás ellen.“

A politika miatt jöttek egymással meghasonlásba, a politika hozta őket ismét össze. Midőn Cicero a triumvirek pártja felé fordult, ismét benső viszonyba kezdtek egymással lépni; de ezúttal helyzetük különböző, összeköttetésüknek sem lehetett többé ugyanazon jellege. Cicerónak egykori tanulótársa most pártfogójává lett. A mi őket most összefűzte, az nem a kölcsönös vonzalom, vagy a közös tanulmányok, hanem az érdek és szükség volt, s új kötelékeiket bizonyos kölcsönszerződés fonta, melyben kettőjük közöl egyik a maga tehetségét s némileg becsületét is szolgáltatta, hogy a másik biztosítsa neki a nyugalmat. Mindezek, meg kell vallani, nem kedvező körülmények arra nézve, hogy belőlük őszinte barátság keletkezzék. S mégis, ha Cicero bizalmas leveleit olvassuk, melyekben oly nyíltszívűleg beszél, nem lehet kételkednünk, hogy ő sok élvezetet talált a Caesarhoz való barátságos viszonyában, mely eleinte oly nyomasztónak látszott előtte.
Valószínűleg összehasonlította azt azon viszonnyal, melyet ugyanazon időben Pompeiussal kellett fenntartania. Caesar legalább mindig nyájas és udvarias volt. Ámbár a legterhesebb ügyek nehezültek vállaira, mégis tudott mindig időt szakítani arra, hogy barátaival foglalkozzék s pajzán tréfát csináljon. Bármily diadalmas hírű volt legyen is, eltűrte, hogy hozzá „bizalmasan és lealázódás nélkül írjanak. Ő maga szeretetreméltó, „finomsággal, előzékenységgel s kellemmel teljes levelekben válaszolt, melyek Cicerót elbájolták. Pompeius ellenben, úgy látszott, kedvét leli abban, ha őt gőgös modorával sértegetheti. Ez a hiú, ünnepélyeskedni szerető ember, kit kelet népeinek imádata elkényeztetett, s ki csak albai házából Rómába se tudott másként, mint diadalmi járásban menni, bizonyos parancsoló és föl hivalkodott hangot szeretett negélyezni, mely tőle mindenkit elidegenített. Hetykeségénél azonban még visszatetszőbb volt színlelése.

Terveit vonakodva közölte másokkal; elrejtette még legjobb barátai előtt is, kiknek pedig érdekékben áll volt ismerni azokat, hogy támogathassák. Cicero gyakran panaszolja, hogy sohasem lehetett tudni: mit akar Pompeius; ő vele magával is megtörtént, hogy merőben csalódott annak valódi szándékai felől, s magára haragította, mikor szolgálatot vélt iránta teljesíteni. Ez a makacs tettetés kétségtelenül mély politikai szeszélynek tűnt föl a legtöbb ember szemében; a tapasztaltaknak azonban nem került nagy fáradságukba annak valódi okát kitalálni. Ha véleményét senki előtt sem nyilatkoztatta ki, ez abban lelte magyarázatát, mert a legtöbb esetben nem is volt véleménye; s mint az elég közönségesen történik, a hallgatás csupán arra való volt nála, hogy elfödje az ürességet. Ő találomra haladt előre, határozott elvek s megállapított rendszer nélkül, s tekintetét sohasem irányozta a jelenlevő körülményeken túl.
Az események mindig meglepték, s bebizonyította, hogy ép oly kevéssé volt képes irányozni, mint előre látni azokat. Sőt még dícsvágya, ez uralkodó szenvedélye, sem bírt éleslátással s határozott törekvésekkel. Bármi méltóságot ruháztak is rá. hogy nagyságának eleget tegyenek, látszott, hogy mindig mást kívánt; meglátszott ez rajta, a nélkül, hogy mondta volna, mert nagyon ügyetlenül akarta rejtegetni. Rendes taktikája abban állott, hogy az unottat játszotta, s szerette, ha erőltették elfogadni azt, a mit leginkább óhajtott megnyerni. Világos, hogy ez a sokszor ismételt komédia többé senkit sem ejtett csalódásba. Egy szóval, mivel egymásután minden pártot megtámadott és védelmezett, s miután gyakran úgy látszott, hogy majdnem királyi tekintélyre vágyódik, s mégsem kísértette meg a köztársaság lerombolását, mikor hatalmában állott: ma már lehetetlen meghatároznunk, hogy miféle terveket forgatott lelkében, sőt, hogy általában volt-e valami terve.

Nem így áll a dolog Caesarra nézve. Ő legalább számot vetett dics vágyával, és szabatosan tudta, hogy mit akar. Sőt tervei meg voltak állapítva, még mielőtt belép volt a politikai életbe; ifjúságában megfogamzott benne az a gondolat, hogy a főuralmat megnyerje. A szemei előtt lefolyt forradalmak látása szülte benne ezt a gondolatot; saját becsének érzete, ellenségei középszerűségének tudata, erőt adott neki a vállalkozásra; és bizonyos babonás hit a maga rendeltetése iránt, mely elég gyakori az oly embereknél, kik nagy tettekre törnek, előre biztosítást nyújtott neki a siker felől. Ezért határozottan is ment célja felé, a nélkül, hogy elhamarkodott hevességet tanúsított volna, bár másfelől azt soha nem vesztette el szem elől.
Hogy valaki helyes tudatával bírjon annak, a mit akar: nem közönséges tulajdonság, főleg oly zavaros időkben, mikor a jó és rósz összevegyül; pedig a diadal azokat illeti, kik ama tulajdonsággal meg vannak áldva. Abban állott kiválólag Caesar fölénye, hogy e tétovázó politikusok közepett, kiknek bizonytalan terveik, ingadozó meggyőződések s kétes nagyravágyásuk volt, ő volt az egyedüli, ki átgondolt becsvággyal s megállapodott szándékkal bírt.

A közelében állók érezték is túlsúlyát ennek a hatalmas nyugodt akaratnak, mely teljesen belátta a maga terveit, ismerte erejét, biztos volt a győzedelem felől. Cicero is, előítéletei dacára, meghajolt az előtt. Ily következetesség és szilárdság láttára nem állhatta meg, hogy velők kellemetlen összehasonlításba ne tegye régi barátjának habozó és állhatatlan jellemét.
„Osztozom véleményedben Pompeius felől, —írja röviden testvérének — vagyis te vagy az én véleményemen, mert én már rég idő óta nem győzöm magasztalni Caesart.“

Valóban elég volt csak közelednie is ez igazán lángeszű emberhez, hogy fölismerhesse az ürességet ama látszólag nagy emberben, kit a könnyű siker s a felfuvalkodott nagyképűség oly hosszú időn át az együgyűek bámulatának tárgyává tett.

Nem kell azonban gondolni, hogy Caesar azon makacs önfejűek közé volna számítható, kik ellenszegülnek az eseményeknek, és nem akarnak soha semmit változtatni egyszer megalkotott tervükön. Ellenkezőleg, senki nem tudott nála jobban meghajolni a kényszerűség előtt. Célja ugyanaz maradt ú; de ha szükség volt rá, nem habozott a legkülönbözőbb eszközöket venni foganatba annak elérése végett. Épen ez időszakban, mely bennünket foglalkoztat, egyike a legjelentékenyebb módosulásoknak ment végbe politikájában. Igen helyesen mondja Mommsen, hogy Caesart az különbözteti meg azon férfiaktól, kiket rendesen vele összehasonlítnak, Nagy Sándor és Napóleontól, hogy ő kezdetben inkább államférfi volt, mint hadvezér. Ő nem a táborból került ki. mint azok; sőt alig ment át azon, mikor alkalomszerűleg, s majdnem akarata ellenére hódítóvá lett.
Egész ifjúsága Rómában folyt le a politikai élet mozgalmai közt, s csak oly idős korában ment Galliába, mikor Sándor már meghalt, Napoleon pedig legyőzetett. Kétségbevonhatlanul azon szándékban élt, hogy fegyverhatalom alkalmazása nélkül tegye magát uralkodóvá; arra számított, hogy a köztársaságot egy belső forradalom által fogja megbuktathatni, megőrizve, a mennyire lehető, egy ily törvénytelen működésben legalább a törvényesség külszínét.

Látta, hogy a néppártnak több hajlama volt a társadalmi reformok, mint a politikai szabadság iránt, s helyesen következtette, hogy egy demokrata monarchia nem lenne kedve ellenére. Midőn e zavarokat növelte s titkon Catilina és Clodius cinkosává szegődött, ez által elidegenítette a félénk köztársaságaikat a nagyon is háborgós szabadságtól, s előkészítő őket, hogy áldozzák föl ezt önként a nyugalomért. Ily módon remélte, hogy a köztársaság, megrendülve a naponkénti támadások alatt, melyek még a legrettenthetlenebb védelmezőket is kimerítették és ellankasztották, egyszer végre is erőszak és zaj nélkül le fog dőlni. Nagy meglepetésünkre azonban azt látjuk, hogy Caesar egy oly időpontban, mikor oly ügyesen foganatba vett terve már közel látszott lenni a sikerhez, egyszerre csak abba hagyja azt.

Consulsága után, mely alatt tiszttársát tétlenségre, a tanácsot hallgatásra kárhoztatván, egészen egymaga kormányzott, eltávozott tíz évre Rómából s egy ismeretlen ország meghódítására vállalkozik. Miféle indok bírhatta rá e váratlan változásra? Szeretné hinni az ember, hogy megundorodott azon alacsony fondorlatokkal teljes élettől, melyet Rómában folytatott, s hogy üdülést akart keresni magához méltóbb munkában; valószínűbb azonban, hogy azon meggyőződésre jut, hogy a köztársaság magától meg fog dőlni, belátta azt is, hogy neki hadseregre és katonai hírnévre van szüksége, ha Pompeiussal végezni akar. Tehát nem lelkesedés, nem szenvedély, hanem megfontolt terv és számítás bírta őt rá, hogy Galliába menjen. Midőn e nagy horderejű elhatározásra jutott, mely nagyságát annyira volt emelendő. negyvennégy éves korban állott már.

Pascal azt mondja, hogy ily korban már késő volt kezdeni, s hogy Caesar nagyon idős volt ahhoz, hogy a világ meghódításában leljen mulatságot. Ellenkezőleg, mint látszik, ez volt azon erélyes akarat legcsodásabb lendületeinek egyike, hogy oly életkorban, mikor a szokások már kitéphetetlenűl meg vannak gyökerezve, mikor az ember visszafordulás reménye nélkül rálépett az útra, melyen mindvégig haladnia kell, ő rögtön új életet kezdett, és egyszerre odahagyva huszonöt évig vitt népizgatói szerepét, tartományok kormányzására s hadak vezetésére vállalkozott. Valójában pedig ez a látvány sokkal meglepőbb ránk nézve, mint a milyen akkor volt.
Ma nem igen szokta valaki ötven éves korában rögtönözni magát kormányzóvá, vagy tábornokká; ez állásokhoz a mi fogalmaink szerint különleges hivatás s hosszú tanulás kívántatik. A történelem tanítja, hogy Rómában másként volt. Nem látjuk-e, hogy a kéjelgő Lucullus, ki az ázsiai hadsereg vezérletét átvenni ment, a hadtudományban utazása alatt vett oktatást, s megérkeztekor legyőzte Mithridatest?
Ami a kormányzást illeti, azt egy gazdag római otthon magánál megtanulta. Roppant terjedelmű uradalmai, egész légiói a rabszolgáknak, kik tulajdonában voltak, oly megmérhetetlen birtokok kezelése, melyek gyakran több mai korabeli királyságot nagyságban fölülmúltak: mindez kezdettől fogva beavatta őt a kormányzás művészetének titkába. Így magyarázható meg, hogy Caesar, ki a tartományok kormányzásában s a hadseregek vezényletében csak hispaniai praetorsága évében gyakorolhatta magát, nem volt kénytelen tüzetesebb tanulmányokat tenni a helvétek legyőzése s a legyőzött tartományok szervezése végett, s hogy az első pillanattól kezdve bámulatos hadvezérnek s lángeszű kormányzónak mutatta be magát.

Ez időszakban kezdődik Ciceróval való benső viszonya, mely az egész galliai háború folyamán eltartott. Cicerónak gyakran volt alkalma hozzá írni, azon célból, hogy oly embereket ajánljon figyelmébe, kik parancsnoksága alatt óhajtottak szolgálni. Ekkor abban állt az ifjúság dícsvágya, hogy Caesar táborába menjen. Azon óhajtáson kívül, hogy a nagy eseményekben egy oly vezér alatt részt vegyenek, az a titkos remény is táplálta őket, hogy ama távoli országokban módjok lesz meggazdagodni.
Tudjuk, hogy az ismeretlen többnyire mily varázzsal burkolja körűi magát, s hogy az ember mily könnyen köti hozzá mind azon kellemet, a mit tőle vár. Gallia ez idők képzeletében úgy tűnt föl, mint Amerika a XVI. században. Azt hitték, hogy ez országokban, melyeket addig senki sem látogatott, kincsek vannak fölhalmozva; és mind azok, kik meg akarták szerencséjüket alapítani, siettek fölkeresni Caesart, hogy részesüljenek a zsákmányban. S ez a sürgetem nem volt neki tetszése ellenére; bizonyságot tett az azon varázshatás mellett, melyet az ő hódításai gyakoroltak, s jó szolgálatot tett az ő tervének. Sőt ő maga is örömest szólított föl egyeseket, hogy menjenek vele. Cicerónak, ki egy ismeretlen római számára állomást kért tőle, jó kedéllyel írta ezeket:
„Ajánlottad hozzám M. Offiust; ha akarod, akár Gallia királyává tegyem; ha ugyan nem inkább óhajt Lepta mellett hadsegéddé lenni. Küldj aztán mást is, a kit akarsz, hogy meggazdagítsam.“

S csakugyan épen ez időben két egyén volt Cicero mellett, kiket nagyon kedvelt s kiknek szükségük volt a meggazdagodásra: Trebatius Testa, a jogtudós, s Cicero testvére, Quintus. Az alkalom kedvező volt; fölhasználta, hogy mindkettőt elküldje Caesarhoz.

Trebatius egy tehetséges fiatal ember volt, ki nagy szeretettel adta magát a tudományokra. Ciceróhoz csatlakozott s mindvégig meg is maradt mellette. Szülővárosát, Ulubraet, mely a pontini mocsárok között feküdt, a kietlen Ulubraet, vacuae Ulubrae, melynek lakóit ulubraei békáknak szokták nevezni, korán elhagyta, hogy Rómába jőjön lakni. Jogot tanúit s mivel abban nagyon kiképezte magát, kétségtelenül sok szolgálatot tett Cicerónak, ki a törvénytudományban sohasem bírt nagy jártassággal, s kényelmesbnek tartotta gúnyolódni rajta, mint megtanúlni azt. Szerencsétlenségre azonban a jogi tanácsadás Rómában ingyenes volt; a törvénytudók Rómában nem szerezhettek vagyont.
Trebatius is, minden tudománya mellett, nagyon szegény volt. Cicero, ki őt önzés nélkül szerette, rábírta magát, hogy kellemes és hasznos társaságától megváljon, elküldte őt Caesarhoz egyikével azon bájos ajánlóleveleknek, melyeknek írásában oly nagy mester volt, s melyekben annyi kedvességet és szellemet tudott tündököltetni. „Nem hadi tribuni, vagy praefectusi állomást kérek számára — mondja. — Nem határozok meg semmit. Fogadd őt barátságodba, s ha aztán még akarsz valamit tenni szerencséje s hírneve érdekében, nem ellenzem. Egy szóval egészen rád bízom őt, átadom, mint mondani szokták, kezemből kezedbe, s remélem: jól fogja találni magát azon hűséges és diadalmas kezek közt." Caesar megköszönte Cicerónak a tőle kapott ajándékot, mely bizonyosan becses lett előtte, „mert — mint szellemdúsan mondja — annyi ember közt, mennyi köröttem van, egy sem találkozik, ki egy keresetlevelet képes volna fogalmazni."

Trebatius nem szívesen távozott el Rómából; Cicero azt mondja, hogy ki kellett lökni az ajtón. Gallia első megpillantása, mely nagyon keveset hasonlított a mai Franciaországhoz, nem volt alkalmas arra, hogy fölvidítsa. Vad vidékeken, félig meghódított és fenyegetőző népek közt átázott át; s közepette e barbárságnak, melytől szíve összeszorult, mindig azon pompás város élveire gondolt vissza, melyet elhagyott volt. Levelei, melyeket írt, oly vigasztalanok voltak, hogy Cicero, megfeledkezve arról, hogy ő is ugyanazon fájdalmakat érezte száműzetése alatt, szelíden megdorgálta ostobaságaiért, mint ő nevezi. Mikor a táborba érkezett, rósz kedélyhangulata még inkább fokozódott.
Trebatius nem volt katona, és valószínű, hogy a nerviek és atrebatok nem kis félelmet okoztak neki. Epén azon pillanatban érkezett meg, midőn Caesar Britanniába készült hadmenetre. Trebatius vonakodott, nem tudni micsoda ürügy alatt, oda kísérni őt. Talán azt hozta föl okúi, mint Dumnorix, hogy fél a tengertől. Azonban Galliában maradva sem volt hiány a veszélyekben és unalomban. A téli táborban múlatás nem volt sok kellemmel összekötve; hidegés esőtől sokat kellett szenvedni a zord égalj alatt.
Nyáron táborozásra kellett menni; újra kezdődött a veszedelem. Trebatius mindig panaszkodott. Elégületlenségét még inkább növelte az, hogy nem találta meg mindjárt azon előnyöket, melyekkel magát bíztatta volt. Nem örömest jött oda, s lehető hamar vissza is akart térni. Cicero mondja, hogy az ő ajánlólevelét, melyet Caesarhoz irt, úgy nézte Trebatius, mint valami hiteljegyet, melyet csak be kell mutatni, hogy a pénz markába hulljon, s aztán mehet vissza.
De nem csupán pénzért jött Galliába; hitte, hogy ott tekintélyt és befolyást is fog szerezni. Caesar közelébe akart jutni s annak becsülését nyerni meg. „Még jobban szeretnéd, — írja neki Cicero — ha jogi tanácsodat kikérné Caesar, mintha arannyal halmozna el.“ Csakhogy Caesar annyira el volt foglalva, hogy csak nagy nehezen lehetett közelíteni hozzá, s azért kezdetben nem nagy figyelmet fordított erre a tudós jogászra, ki Rómából jött hozzá. Beérte azzal, hogy katonai tribuni címet és rangot adott neki, természetesen annak hivatalos teendői nélkül.

Trebatius úgy vélekedett, hogy ez nem elegendő jutalom oly hosszú útért s az ott tartózkodás veszélyeiért, s vissza akart térni. Cicerónak sok fáradságába került lebeszélni őt az ily meggondolatlan lépésről. Nem hiszem, hogy összes levelezésében volna valami kedvesebb és mulattatóbb, mint azon levelei, melyeket Trebatiushoz írt, hogy maradásra bírja. Ezen igénytelen fiatal emberrel, ki iránt annyi rokonszenvet érzett, egészen fesztelenül bánik el Cicero. Szabadon mert tréfálni vele, a mit nem tehetett mindenkivel, s annál szívesebben nevetett rajta, minél szomorúbbnak látta, s minél inkább kívánta vigasztalni.
Azt hiszem, hogy az a fáradság, melyet boldogtalan barátjának felvidítására fordít, majdnem meghatóvá teszi tréfálkozásait, s hogy itt a szív kölcsönöz bizonyos bűbájt a szellemnek. Néha szelíden gúnyolódik vele csak azért, hogy megnevettesse, s incselkedőleg oly dolgokat említ föl, melyekkel, mint meg volt győződve, nem bánja a jó Trebatius, ha gúnyolják is. Egyszer példáúl arra kéri föl, hogy értesítse őt a hadjárat minden részleteiről.

„A csaták leírásában — mondja — legjobban hiszek a legfélénkebbeknek·; valószínűleg azért, mert azok a harctértől távol áll, legjobban keresztűl láthatják az egészet. Máskor, miután kijelenti, hogy mennyire aggódik azon veszélyek miatt, melyeknek Trebatius ki van téve, hozzá teszi: „Szerencsére ismerem óvatosságodat; sokkal merészebb vagy a törvényszék előtt, mint az ellenséggel szemben, s bár jól tudsz úszni, még sem mertél elmenni Britanniába, nehogy a tengerben megfürödjél."
Hogy békétlenkedését lecsillapítsa, ijeszti a csúfolódók gúnyjával. Nem lehet-e tartani tőle, hogy ha visszatér, Laberius a színpadra viszi valamely játékában? Hiszen pompás vígjátéki alakot nyújtana egy íjedező törvénytudós, a mint a hadsereg mögött utazik, s mesterségét a barbárok közt praktizálja. De csináljon csak szerencsét: majd elhallgatnak akkor a gúnyolódok! Minél később jön vissza, annál gazdagabban jön vissza: megjósolta Balbus.

Balbus pedig bankár, ki nem tartja a stoicusok véleménye szerint, hogy az ember mindig gazdag, ha az ég és föld látományában gyönyörködhetik; hanem úgy beszél, mint római, s azt akarja mondani, hogy tömött erszénnyel jön vissza, more romano bene nummatum. Trebatius csakugyan ott maradt, s okosan cselekedte.

Caesar csakugyan figyelmessé lett rá, s baráti viszonyba lépett vele. 0 maga is megszokta a tábori életet, s végre nem volt olyan félénk, mint megérkezése után. Valószínű, hogy gazdagon tért az-tán meg, mint Balbus megjósolta; mert ha szinte nem volt is Galliában az a kincs található, melyért az emberek oda mentek: de Caesar bőkezűsége oly kimeríthetetlen aranybánya volt, mely minden barátait meggazdagította. Később Trebatius nehéz időket élt át, megőrizve mégis folyvást azon hírét, hogy becsületes ember. E részben minden párt igazságot szolgáltatott neki, bár azon pártoknak nem igen volt szokásuk igazságot szolgáltatni. Ő azon szerencsés és ritka sorsban részesült, hogy a polgárháború minden veszélyeit elkerülte, s élt még Horatius korában is, ki legjobb szatíráinak egyikét hozzá intézi.
E költeményből látszik, hogy ő akkor egy kedves és barátságos aggastyán volt, ki szívesen nevetett és tréfált a fiatalsággal. Kétségtelenül gyakran beszélgetett azon nagy időszakról, melynek ő egyik utolsó maradványa volt; a galliai háborúról, melyben részt vett, Caesarról és alvezéreiről, kiket ismert volt. Kivételes hosszú élete kedvező módot nyújtott neki, hogy beszélhetett Vergilius-szal Lucretiusról, Titus Liviussal Cicero felől, Catullusról Propertius-szal, s így átmenetet, bizonyos élő köteléket képezett a latin irodalom két legragyogóbb korszaka közt.

A másik személyiség, kit Cicero Caesarhoz küldött, testvére, Quintus volt. Mivelhogy ez igen nagy helyet foglal el az ő életében, s mivel a galliai háborúban is elég jelentékeny szerepet játszott, azt hiszem, helyén lesz róla néhány szót mondanunk. Ámbár ő ugyanazon oktatásban részesült s ugyanazon tanítókat hallgatta, mint testvére, mégis soha nem érzett hajlamot a szónokság iránt s mindig vonakodott közhelyen beszélni. „Nagyon elég — szokta mondani — egy szónok egy családban, sőt még egy városban is.“
Nehéz és változékony természetű ember volt s minden ok nélkül esztelen dühbe tudott jönni. Látszólagos nagy erélye mellett is gyorsan el tudta veszteni bátorságát, s ámbár igyekezett mindig úrnak látszani, mégis egészen környezete uralma alatt állott. E hiányok, a melyeken Cicero magában sóhajtozott, ámbár próbálta mentegetni, gátul szolgáltak Quintusnak nyilvános pályáján, s megzavarták magánéletét.

Korán megházasították Pomponiával, Atticus nővérével. Ez a házasság, melyet a két barát a végett hozott létre, hogy baráti viszonyukat még szorosabbra fűzze, kis híján széttépte azt. A hitestársak úgy találták, hogy természetük nagyon azonos jellegű: mindketten hevesek s ingerlékenyek voltak, és sohasem tudták egymást megérteni. A házi békét aztán teljesen megzavarta az, hogy egy Statius nevű rabszolga korlátlan uralmat nyert urának lelkén. Ez alkalomnál könnyű lenne Cicero leveleiből kimutatnunk: mily uralmat gyakorolt gyakran egy-egy rabszolga a régi családokban; e hatalom sokkal nagyobb volt, mint gondolni lehetne.

Természetesnek az látszanék, hogy ma, midőn a szolgaszemély szabad, jelentékenyebb állást foglaljon el házainkban, mint hajdan. Azonban épen ellenkezőleg áll a dolog: a szolga elvesztette befolyásban azt, a mit méltóságban nyert; függetlenné leven, egyességre lépett urával. Együtt élnek, összekötve egy időleges szerződés által, mely, mivel kölcsönös kötelezettségeket szab eléjük, mindkét fél előtt nyomasztó színben tűnik föl. Mivel ez a törékeny szerződés minden pillanatban megszakadhat, s mivel az egy napon szövetkezettek ki vannak téve annak, hogy másnap közönyösek vagy épen ellenségek lesznek egymás irányában, nincs többé odaadás és bizalom köztük, s azon egész idő alatt, meddig a véletlen összefűzi őket, egymás ellen védekeznek s egymást szemmel tartják. Egészen másként volt az ó-korban, mikor a rabszolgaság virágzott.
Akkor úr és szolga nem egy pillanatra, hanem az egész életre voltak összekötve; arra törekedtek, hogy megismerjék egymást, s alkalmazkodjék egyik a másikhoz. Urának kegyét megnyerni: ettől függött a rabszolga egész jövője, s hogy azt elérje, nem kímélte a fáradságot. Mivel nem volt védeni való helyzete, sem megőrizni való méltósága: egészen gazdájának szentelte magát. Annak legrosszabb szenvedélyeit is minden habozás nélkül kész volt szolgálni, s végre nélkülözhetetlenné tette magát.

Ha egyszer aztán szilárdan állott ura kegyében, minden percben tanúsított kedveskedései — s azon benső és titkos szolgálatok által, melyeket minden tartózkodás nélkül kívántak tőle s melyeket ő teljesíteni sohasem vonakodott: akkor annyira uralkodott a családon, hogy — bármily különösnek tessék is e mondás első pillanatra — igazában a cseléd egy időben sem volt nagyobb úr, mint azon korban, mikor rabszolga volt. Így állott a dolog Statussal is.
Quintus hibáinak fölismerése által annyira be tudta hízelegni magát annak bizalmába, hogy az egész ház az ő hatalmába került. Egyedül Pomponia dacolt vele, s a sok húza-vona, melyet háztartásában e miatt tapasztalt, még kiállhatatlanabbá tették őt. Férjét szüntlenűl bosszantó szavakkal ingerelte; vonakodott megjelenni az általa adott lakomáknál azon ürügy alatt, hogy ő úgy is csak idegen a házban ; vagy ha megjelent, ez csak azért történt, hogy a vendégeket a legsajnálatosabb jelenetek tanúivá tegye. Egyszer olyankor, midőn Pomponia még a rendesnél is házsártosabb és mérgesebb volt, történhetett, hogy Quintus a következő két epigrammot szerzetté, melyek költői tehetségének egyedüli szikrái gyanánt maradtak ránk:

„Bízd hajódat a szelekre, de lelked asszonynak ne add át.Kevesebb biztosság van az asszony szavában, mint a hullámok szeszélyeiben”

„Asszony nincsen jó; vagy ha esetleg mégis találkozik egy, nem tudom, mi módon válhatott a rosszaság egy pillanatra jóvá”

E két epigramm udvariasnak épen nem mondható; de megbocsátható, mikor a veszekedő Pomponia boldogtalan férje tollából kerültek ki. Politikai élete Quiutusnak nem volt ragyogóbb, mint a milyen szerencsétlen volt házi élete. Hivatalos állásait inkább testvére nagy nevének köszönhette, mint saját érdemének, s nem is tett semmit, hogy méltóvá tegye magát azokra. Miután aedilis és praetor volt, Ázsia kormányzójává neveztetett ki. Nehéz kísérlet egy oly jellemre, mint az övé. az a korlátlan hatalom, mellyel fölruházva volt. Ez megzavarta fejét; erőszakoskodása, melyét semmi sem fékezett, nem ismert határokat; mint valamely keleti zsarnoknál mindegyre égetés, akasztás járta nála.
Mindenek fölött azon dicsőséget akarta megérdemelni, hogy szigorú igazságszolgáltatónak tartsák. Mivel épen alkalma volt tartománya alsó részében két gyilkost zsákba varratni s úgy vízbe lökni, mikor a tartomány másik felét meglátogatta, szeretett volna annak is egy olyan látványt nyújtani, hogy ne irigykedhessenek. Igyekezett tehát kézre keríteni egy bizonyos Zeuxist, ki jelentékeny személyiség volt, s ki anyagyilkolással volt vádolva, de a törvényszék által íolmentetett.
Zeuxis, a kormányzó megérkeztekor, mivel szándékát sejtette, megugrott, s Quintus sajnálva, hogy az ő anyagyilkosa úgy kisiklott kezei közöl, a leggyöngédebb leveleket írta hozzá, hogy visszatérésre bírja. Rendesen azonban nem volt ily tettető s nyíltabban beszélt. Egyszer megparancsolta egyik alvezérének, hogy egy bizonyos Liciniust és fiát, kik sikkasztást követtek el, fogassa el s égettesse meg. Máskor egy Catienus nevű római lovagnak azt írta, hogy „gondoskodni fog róla, hogy füstben fullassza meg, nagy örömére a tartomány lakóinak.

Ha aztán szemére hányták, hogy ily őrült leveleket ír, azt válaszolta, hogy az egész csak tréfa volt s nevetni akart egy pillanatra. Furcsa tréfálkozás, mely barbár természetéről tesz bizonyságot! S mindamellett is Quintus felvilágosult szellemű ember volt; olvasta Platót és Xenophont, nagyon szépen beszélt görögül, sőt tragédiákat is írt pihenő óráiban. Tehát egészen bírt egy finom és művelt ember külszínével, de csakis külszínével.

A legjobb neveltségű rómaiaknál a polgárisultság gyakran nem több, mint csak külső máz, s a csiszolt földszín alatt az a durva és vad szellem rejlik, mely sajátja e könyörtelen katonafajnak. Quintus meglehetős rósz hírrel jött vissza tartományából; de a mi meglepőbb, nem jött vissza gazdagon. Nyilván kevésbé zsarolt, mint tiszttársai, s nem tudott elég pénzt visszahozni, hogy a vagyonán esett réseket kijavítsa; vagyona pedig bő költekezései által nagyon leolvadt, mert ő is szeretett, mint testvére, vásárolni és építeni; ő is nagy gyönyörét találta a ritka könyvekben, s valószínűleg kedvenc rabszolgáitól sem tudott semmit megtagadni.
Cicero száműzetése aztán teljesen rendetlenségbe hozta gazdasági ügyeit, s testvérének visszatértekor Quintus merőben tönkre jutott. Ez azonban nem gátolta őt, hogy legnagyobb szegénysége idején föl ne építtesse római házát, s hogy egy másikat ne vegyen a külvárosban, s egyet falun Arpinumban. Arcanumi villájában ekkor építtetett fürdőket, oszlopcsarnokot; ásatott halastavat, s egy oly szép utat csináltatott, hogy állami műnek gondolták. Igaz, hogy egy ez időbeli rómainak szegénysége fölért sok mai nagy úrnak gazdagságával; mindamellett jött egy nap, a mikor Quintus egészen hitelezőinek kezébe esett, s többé nem volt hitele. Ekkor szánta el magát az utolsó segélyforráshoz folyamodni, mely a zavarba jutott adósok számára még fönnmaradt: elment Caesarhoz.

Nem csak a dicsőségvágy vonzotta tehát Quintust Galliába; mint annyi más, ő is azért ment oda, hogy meggazdagodjék. Eddigelé az eredmény nem felelt meg egészen a várakozásoknak, s az oly népeknél, mint a belgák és germánok, nem találták meg az illetők mindazon kincset, melyért oda mentek. Ez azonban nem bátortalanította el őket; a helyett, hogy lemondtak volna e kincskeresők az általuk alkotott ábrándképről, minden újabb csalódás után bele helyezték azt az elbűvölt helyet, hol a gazdagság forrását föl lehet találni. Mivel ekkor épen Britanniát mentek megtámadni, tehát Britanniába tették át reményüket.
Mindenki számított rá, hogy ott nagy szerencsét csinál s Caesar maga, mint Suetonius mondja, remélte, hogy onnan sok gyöngyöt fog hozni. De ezen várakozásban is csalatkoztak; Britanniában se gyöngy, se aranybánya nem volt található. Nagy bajjal lehetett néhány rabszolgára is szert tenni, kiknek nem volt nagy beesők, mert arra gondolni sem lehetett, hogy belőlük tudósokat és zenészeket lehessen csinálni. Az egész vagyon, mellyel ez a nép bírt, nehéz szekerekből állott, melyeknek tetőjéről vitézül harcoltak. Cicero is, kinek Trebatius a hadsereg e csalódását tudtúl adta, tréfásan azt felelte vissza: „Mivelhogy ott se aranyat, se ezüstöt nem találtok, tanácsom az, hogy tégy szert egy britt szekérre, s jőj rajta vissza egyenesen Kómába."
Quintus is ilyen véleményben volt. Ámbár Caesar által jól fogadtatott, s alvezérré neveztetett ki, mégis, mikor azt látta, hogy a szerencse nem jön oly gyorsan, mint ő remélte, elvesztő bátorságát, s mint Trebatius, ő is visszatérésre gondolt; Cicero azonban, ki ezúttal nem tréfált többé, meg tudta őt akadályozni szándékában.

S ezzel nagy szolgálatot tett neki, mert épen azon télen, mely a britanniai hadjáratra következett, lett alkalma Quintusnak egy oly hősi tényt hajtani végre, mely nevét becsültté teszi minden hadi ember előtt. Ő, ámbár Sophoclest szenvedéllyel olvasta s tragédiákat is írt, alapjában véve mégis nem volt egyéb, mint katona. Az ellenséggel szemközt visszanyerte igazi lényét, s oly erélyt tudott kifejteni, milyet nem lehetett volna gyanítani benne. A föllázadt népek közt, sebtében egy éjjel előállított sáncok mögött, egyetlen légióval meg tudta védelmezni a tábort, melynek őrizetét rá bízta Caesar, s föl tudta tartóztatni a roppant számú ellenséget, mely épen azelőtt semmisített meg egy római hadsereget.
Szilárd hangon felelt elbízott hetvenkedésökre, és ámbár beteg volt, hihetetlen tevékenységet fejtett ki, s katonái csak erőszakos fellépésük által tudták arra kényszeríteni, hogy magát kímélje. Nem szükséges részleteibe bocsátkoznom ez eseménynek, melyet Caesar oly szépen beszél el Commentáraiban, s mely egyike a galliai háború legdicsőségesebb fényeinek. Ez a szép fegyvertény magasra emeli Quintust; eltörli jellemének kicsinyességeit, és arra segíti őt, hogy némileg több sikerrel játssza végig azt a hálátlan és nehéz szerepet, mely rá, mint egy nagy ember öccsére jutott.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött