logo

VIII Sextilis AD

Cicero és Caesar Galliai hadjárata I.

Először is meg kell említenem, hogy mely események következtében hagyta el Cicero azon arisztokrata pártot, melyhez consulsága óta tartozott volt, s mi bírta arra, hogy a triumvirek ügyének szolgálatába álljon, és hogyan lehetett Hortensius és Cato bátorszívű barátja Pompeius és Caesar emberévé? Ez olyan nem szép szaka az ő életének, melyet még leghatározottabb bámulói is lehetőleg takargatni szoktak. Mind a mellett is bizonyos tekiutetben érdekes, sőt talán hasznos is itt egy pillanatra megállapodnunk.

Midőn Cicero visszajött száműzetéséből, melyre consulsága után Clodius vádolása következtében ítéltetett, visszatérése valódi diadalmenet volt. Brundisium, hol partra szállt, nyilvános ünnepélyekkel üdvözölte megérkeztét. Az Appius-út mellett fekvő vidéki városok polgársága az út szélén várt rá, s a szomszéd majorságokból is mindenünnen összegyűltek a család apák nejeikés gyermekeikkel együtt, hogy őt átutazóban megláthassák. Rómában számtalan sokaság fogadta, zsúfoltan ellepve a köztereket, vagy a templomok lépcsőzetén sorakozva.
"Úgy látszott, mondja ő, mintha az egész Róma, székéről fölemelkedve, szabadítóját jőne üdvözölni.“

Testvérénél, hol megszállott, találta a tanács legmagasabb személyiségeit, kik ő rá várakoztak, s ugyanakkor üdvözlő iratokat a város minden népegyleteitől. Az üdvözlő levelek alá írt egyének közt valószínűleg voltak sokan, kik azelőtt való évben ugyanoly sürgősséggel szavazták meg azt a törvényt, mely őt száműzte; s visszatérésekor bizonyosan sokan tapsoltak olyanok, kik elutaztakor újongtak volt. De a népeknek megvan ez a sajátságos és nemes elragadtatásuk. Olykor váratlan lendülettel fölszabadítják magokat a neheztelés, bizalmatlanság s a pártszellem kicsinyeskedése alól, s oly pillanatban, mikor a meghasonlás a legtüzesebbnek, a szenvedély legélénkebbnek látszott, hirtelen hódolatra egyesülnek egy nagy tehetség, vagy egy nagy jellem iránt, ki, nem tudni hogyan, meggyőzte őket.
A hála és csodálat e felbuzdulásai többnyire hamar lelohadnak; de ne tartottak bár tovább egy napnál, halhatatlan dicsőségére szolgálnak annak, ki tárgyok volt, s a fény, mely belőlük áradt, elegendő egy egész életet beragyogni. Cicerónak is meg kell bocsájtanunk, hogy oly gyakran és oly ömlengéssel beszél e szép napról. Egy kis büszkeség jogos és természetes volt itt. Egy, a nép tapsa iránt oly érzékeny lélek hogyan állhatott volna ellent a diadalmi visszatérés mámorának? „Azt hiszem, — mondja — hogy nemcsak visszatértem; úgy látszik, mintha az égbe ragadtatnám föl.“

De nemsokára vissza kellett szállnia a földre. Bármily hitben volt légyen is az első pillanatban, fölismerte csakhamar, hogy ez a város, mely őt oly nagy ünnepélyességekkel fogadta, mit sem változott, s hogy ugyanoly állapotban találta azt újra, mint "elhagyta volt. Az anarchia uralgott abban három év óta, de oly anarchia, melyet a forradalmaink által adott példák dacára is alig tudunk képzelni. Mióta a triumvirek, hogy a köztársaságot hatalmokba kerítsék, szabad fékre bocsátották a demagógiát, ez egészen ura lett a városnak. Egy merész tribün, az arisztokrácia egy szökevénye, ki Róma legszebb nevét hordozta, Clodius, vette át annak vezetését, s a mennyire lehetséges, fegyelmezését. Ő ezen feladatában sok tehetséget és bátorságot tanúsított s elég jó sikerrel érdemesítette magát arra, hogy a becsületes emberek ijedelmévé váljék.
A római demagógiáról beszélvén, ne feledjük el, hogy az sokkal borzasztóbb volt, mint a francia, hogy a legfélelmetesebb elemekből szokta volt újoncait szedni. Bármily jogos rémületbe ejt is bennünket az a csőcselék, mely zendülések alkalmával gyárvárosaink zugaiból egyszerre elő szokott ömleni, tudnunk kell, hogy Rómában ez alsóbb rétegek még mélyebbre szálltak alá. Az idegen csavargók s a kenyértelen munkásokon kívül, kik a forradalmak rendes eszközei szoktak lenni, ott volt még a szolgaság által demoralizált felszabadultak egész tömege, melynek a szabadság csupán módot nyújtott több rosszat tenni; ott voltak a vadállatok és emberek elleni harcra idomított viadorok, kik mások és maguk életével játékot szoktak űzni; s aztán ott voltak a szökevény rabszolgák, mindannyi közt a legrosszabbak, kik, miután otthon loptak vagy gyilkoltak s útközben rablásból éltek, Rómába menekültek egész Itáliából, hogy a külvárosok homályában szem elől vesszenek, a családnélküli és sehonnai emberek ez ocsmány és rémületes tömege, melynek, a közvélemény által törvényen és társadalmon kívül lévén helyeztetve, se tisztelni, se veszteni valója nem volt. Ezek közöl újoncozta Clodius a maga bandáit.

Az újoncozás világos nappal, Róma leglátogatottabb helyén, a Gradus Aurelius közelében folyt. Az újonc-katonákat aztán decuriák és centuriákba osztották erélyes főnökök vezetése alá. Városrészek szerint titkos társúlatokba egyesültek, honnan jelszavukat kapták s központjok és fegyvertáruk Castor templomában volt. A kitűzött napon, vagy a mikor szükség volt egy népi tüntetésre, a tribünök kiadták a rendeletet a boltok bezárására; akkor az utcákra özönlő kézművesek s a titkos társúlatoknak egész serege együtt megindult a fórum felé. Ott találkoztak, nem a tisztességes emberekkel, kik tehetetlenségük érzetében otthon maradtak, hanem a viadorokkal és pásztorokkal, kiket a tanács saját védelmére Picenum és Gallia vad vidékéről hozatott; s megkezdődött a csata.
„Képzelni kell Londont — mondja Mommsen — Új Orleans rabszolga-népességével, Konstantinápoly rendőrségével, a mai Róma iparszegénységével; s gondoljuk hozzá Páris politikai állapotát 1848-ban: némi fogalmunk lesz a köztársasági Róma e végső idejéről."

Nem volt többé törvény, mely tiszteletben tartatott, polgár és tisztviselő, a ki bántalmazástól védve lett volna. Egy nap a consul vesszőcsomóját törték össze, másnap holtra vertek egy tribünt. Maga a tanács, a példa által vonzatva, elvesztő azt a tulajdonságát, melyet a római legutoljára szokott volt elveszteni: méltóságát. E királyok gyűlésében, mint egykor egy görög nevezi, vérlázitó durvasággal veszekedtek. Cicerótól senki se vette rósz néven, midőn ellenfeleit disznóknak, szemétnek, bűzlő húsnak nevezte. Néha a vitatkozás oly élénkké vált, hogy a zaj kihatott egészen az izgalmas tömegig, mely a curiával szomszédos csarnokokat betöltötte. Az is részt vett aztán benne, még pedig oly erőszakossággal, hogy a megrémült tanácsurak siettek menekülni.

A fórumon, mint képzelni lehet, még galádabbul folyt a dolog. Cicero beszéli, hogy a mikor az emberek belefáradtak a sértegetőzésbe, egymás arcába köptek. A szószéket rohammal kellett elfoglalnia, ha ki a néphez beszélni akart, s élte veszélyeztetésével tarthatta meg magát rajta. A tribünök egy új módot találtak fel, hogy előterjesztett törvényjavaslataikat egyhangú szavazattal fogadtassák el, s ez abban állt, hogy mindazokat, kik sejtetni engedték eltérő véleményüket, megütlegelték és elkergették onnan. De a küzdelmek sehol sem voltak oly tüzesek, mint a Mars-mezőn a választások napjain. Oda jutott Róma, hogy visszakívánta azon időket, mikor nyilvánosan űzték a kereskedést a választók szavazatával. Ekkor már azt a fáradságot sem szokták venni az emberek maguknak, hogy a közhivatalokat megvásárolják; kényelmesebbnek találták erőszakkal keríteni kézre.
Minden párt napfeljötte előtt megindult a Mars-mezőre. A találkozás az oda vezető utakon történt. Mindegyik sietett ellenfelei előtt megérkezni, vagy ha azok már ott állottak, rohammal igyekeztek őket helyükből kiverni. A hivatalok természetesen azon pártnak jutottak, mely ura maradt a helynek. E fegyveres bandák közepette személybiztonságról szó sem lehetett; sőt odáig jutott már a dolog, hogy a magánházakat is el kellett sáncolni, hogy a meglepetéstől biztosítva legyenek. Kimenni csak viadorok és rabszolgák kíséretében lehetett. A ki egyik városrészből a másikba akart jutni, kénytelen volt oly előkészületeket tenni, mintha egy puszta vidéken akart volna keresztül utazni, s a találkozás egy utca kanyarulatánál oly félelmes volt, mint akár egy erdő mélyében.
Róma közepén valóságos csaták és szabályszerű ostromok folytak le. Egészen közönséges dolog volt ellenségének házát fölgyújtani azzal a kockáztatással, hogy az egész városrész borúi lángba; s végre már nem is folyt le választás vagy népgyűlés a. nélkül, hogy vér ne omlott volna. „A Tiberis — mondja Cicero, egy ily csatáról beszél — a polgárok holttesteitől megdagadt; a város csatornái azokkal voltak tömve, s a vért, mely a fórumon patakzott, szivaccsal kellett leltörőlni. “

Íme ily sötét vonaglások közt veszett el a római köz-társaság. ily szégyenletes kicsapongások emésztették föl utolsó erőit. Cicero jól ismerte ezt a vérengző anarchiát és a veszélyeket, melyekkel annak közepette szembe kellett szállnia. Mielőtt Rómába belépett volna, el is határozta, hogy elég okos lesz ki nem tenni többé magát annak, hogy újra oda kelljen hagynia a várost. Ő nem tartozott azon jellemek közé, kiket a szerencsétlenség erősbekké tesz, s kik bizonyos gyönyört találnak a balsors elleni küzdelemben. A száműzetés elbátortalanítja. Thessaliában való tartózkodása hosszú unalmai közt egy szomorú visszapillantást vetett múltjára. Szemrehányást tett önmagának s bűnűl rótta föl bátorságát, függetlenségi törekvéseit, a hatalmasok megtámadásában tanúsított merészségét, s azt a hibát, melyet akkor követett el, midőn nagyon szorosan csatlakozott egy oly párthoz, melyet a jobbiknak tartott, de a mely szemmel láthatólag gyöngébb volt.
Azzal az erős elhatározással tért tehát vissza, hogy lehetőleg senkihez sem köti le magát, hogy elleneit szívességgel fogja lefegyverezni s hogy kíméletesen bánik mindenkivel. S csakugyan ily magatartást tanúsított megérkezésekor, s első beszédjei remekei e politikának. Látható, hogy még az arisztokrácia felé hajlik, mely nagyon tevékeny részt vett az ő visszahívatásában, s azért hazafias és hálás hangokon zengi annak dícséretét; de kezd már hízelegni Caesarnak is, Pompeiust pedig „százada és minden századok legerényesebb, legbölcsebb és legnagyobb emberének nevezi. Ugyanazon időben, mint ő maga mondja, óvakodott a tanácsban megjelenni, midőn ott izgató kérdések kerültek tárgyalás alá s nagy gonddal igyekezett menekülni a fórumról, mihelyt a vita kissé tüzesebbé kezdett válni. „Nem kell többé sebészi műtét — válaszolt azoknak, kik őt csattanósabb cselekvésre nógatták, — csöndes életrenddel akarom meggyógyítani magamat. “

Nemsokára azonban észrevette, hogy ez az ügyes visszatartózkodás sem képes minden veszélyt elhárítani feje felől. Mialatt házát, mely száműzetése után leromboltatott, újra fölépítteti a Palatínuson, Clodius bandái megrohanták és szétkergették a munkásokat, s a sikertől neki bátorodva, föl-gyújtották a szomszéd házat is, mely testvére Quintus tulajdona volt. Néhány nappal később, midőn a szent úton sétált, egyszerre csak nagy lármát hall, s visszafordulva, botok és csupasz kardok által látja magát fenyegetve. Ismét ugyanaz a nép támadta meg.
Alig bírt bemenekülői egy ismerős ház tornácába, míg az ajtó előtt rabszolgái derekasan verekedtek a megtámadókkal, hogy időt szerezzenek neki elillanj. Catót nem döbbentette volna meg az ily erőszakosság, Cicero bizonyosan nagyon megrémült; s az ily föllépések nyitották föl szemét mindenek fölött annak belátására, hogy az ő ügyes óvatossági rendszere nem nyújt elegendő biztosságot.
Valóban nagyon is valószínű volt, hogy egyik párt sem hajlandó magára vállalni az ő védelmezését mindaddig, míg ő nem akar adni egyebet, mint csupán bókokat; és mivel nem maradhatott egyedül, gyámol nélkül annyi fegyveres párt között, hogy a segélyt, mire szüksége volt, megtalálja, el kellett határoznia magát, inkább szövetkezni azok egyikével.

De hát melyiket válassza? Oly nehéz kérdés volt ez, mely érdekét összeütközésbe hozhatta rokonszenveivel. Minden hajlama szemmel láthatólag az arisztokrácia felé vonzotta. Consulsága ideje táján szorosan ahhoz csatlakozott, és az óta annak hívéül vallotta magát; azért dacolt a nép dühével, azért tette ki magát a száműzetésnek. De maga a száműzetés megtanította iá, hogy a legtisztességesebb párt egyúttal a legkevesebb biztosságot adó is volt. Az utolsó pillanatban a tanács nem lelt hathatósabb eszközt megmentésére, mint hogy hasztalan határozatokat hozott, gyászruhát öltött és testületileg a consulok lábai elé vetette magát.
Cicero úgy vélte, hogy ez nem volt elegendő. Mikor látta, hogy oly rosszul oltalmazzák, gyanakodott, hogy azok, kik nem karolták föl az ő érdekét nagyobb határozottsággal, nem is igen bánkódtak kegyvesztettsége miatt; s ebben alkalmasint nem is csalatkozott. A római arisztokrácia, bármennyit köszönhetett is Cicerónak, nem tudta feledni, hogy ő új ember. A Claudiusok, a Corueliusok, a Manliusok mindig bizonyos lenézéssel tekintettek erre az arpinumi kis polgárra, kit a nép szavazata egyenlővé tett velők.
Még talán megbocsátják volt szerencséjét, ha ő maga több szerénységgel viseli magát benne; de ismerték hiúságát, mely ha nem volt is egyéb, mint nevetséges. az arisztokrácia szemében, melyet sértett, bűnösnek tűnt föl. Nem tudták szívelni jogos büszkeségét, mellyel örökösen emlegette, hogy ö a maga emberségéből emelkedett föl.
Bosszantónak találták, ha goromba módon megtámadtatva, ő meg gúnyosan merészelt válaszolni; s legújabban is még botránkozást mutattak, a miért annyira meg tudott feledkezni magáról, hogy Catulus villáját vette meg Tusculumban, s a Palatínuson Crassus házába ment lakni. Cicero a maga rendes finom érzékével igen jól észlelte az arisztokráciának mindezen érzelmeit, sőt túlsötéten is látta azokat. Mióta száműzetéséből visszajött, más neheztelése is volt a nemesség ellen. Ez sokat fáradozott ugyan visszahívatásának kieszközlésében; de megérkezésének fényességét nem sejtette előre, s alkalmasint nem is örült neki. „Azok, kik elvágták szárnyamat, mondja Cicero, nem szívesen látják, hogy újra kinő.“

Ez idő óta az ő tanácsban ülő jó barátai mit sem akartak tenni érdekében. Vagyonát nagyon megfogyatkozva, házát a Palatínuson leégetve, Tusculumi és Formiaei villáját kifosztva és romba döntve találta, s mégis alig bírta elszánni magát a tanács, hogy őt veszteségeiért kárpótolja. De a mi Cicerót még jobban keserítő, az abban állott, hogy az ő Clodius elleni gyűlöletében nem osztozkodtak; dühös kifakadásaira hidegen mutatták magukat az emberek, némán maradtak. Sőt némelyek, a legravaszabbak, azt szenvelegték, hogy tisztelettel szólították e pártoskodó tribünről, s nem pirultak nyilvános helyen kezet szorítani vele. Vajon miből származhatott kíméletességük egy olyan ember iránt, ki őket oly kevéssé kímélte volt? Onnan, mert reményiették, hogy hasznát vehetik, és mert titokban azt a tervet táplálták, hogy a demagógiát hívják segélyére a veszedelemben forgó arisztokráciának.
Egy ily szövetkezés, habár kevésbé közönséges, mint a demagógiáé a despotismussal, épen nem volt lehetetlen; s Clodius bandái, ha őt megnyerni sikerűi, lehetővé teszik volt a tanácsnak a triumvireket korlátok közé szorítani. Cicero, ki ezt a politikát észrevette, félt, hogy ő annak áldozatja lesz; s ekkor keservesen megbánta, hogy valaha a tanácsnak szolgálatokat tenni próbált, a melyek olyan sokba kerültek neki.
Vissza emlékezvén a veszélyekre, melyekkel a tanács védelmében szembe szállt, azon makacs és szerencsétlen küzdelmekre, melyeket négy éven át folytatott, vissza gondolván politikai sikereinek bukására, magán vagyona romlására, szomorúan mondá: „Most már csakugyan látom, hogy nagy szamár voltam (scio me asinum germanum fuisse). “

Most már nem volt más mit tennie, minthogy a triumvirekhez csapjon át. Ezt tanácsolták neki barátja, a bölcs Atticus s testvére Quintus is, kit házának fölgyújtása szokása ellenére okossá lett. E párthoz érzett hajlamot csatlakozni ő maga is, valahányszor egy-egy új veszély fenyegette. Mind a mellett is bizonyos ön megtagadásába került, hogy magát el tudja határozni. Eddigelé a triumvirek az ő leghalálosabb ellenségei voltak. Nem is említve, hogy Crassusban ő Catilinának egyik cinkostársát gyűlölte, jól tudta, hogy Caesar uszította föl ellene Clodiust, s nem bírta feledni, hogy Pompeius, ki pedig esküdött, hogy meg fogja védeni, gyáván átengedte őt két barátja bosszújának. Azonban nem válogathatott a szövetségesekben, s mivelhogy nem merte magát többé az arisztokrata pártra bízni, kénytelen volt a másik oltalma alá menekülni. Ebben már meg kellett nyugodnia. Fölhatalmazta testvérét, hogy járjon közben érette Caesarés Pompeiusnál, s rászánta magát, hogy azok dicsvágyának szolgálatába áll.
Első ténye visszatérte után az volt, hogy Pompeius részére a néptől azon rendkívüli teljhatalmak egyikét kérte, mely után az annyira vágyódott; kieszközölte ugyanis, hogy rá bízták Róma élelmezésének gondozását hat évre, mely mellett csaknem határtalan hatalommal ruházták föl. Nem sokkal ezután, bár a közkincstár ki volt merítve, Caesarnak szavaztatott meg egy összeg pénzt légióinak fizetésére, s azt az engedélyt, hogy tíz alvezért tarthasson parancsnoksága alatt. Midőn az arisztokrácia, mely átlátta, hogy Caesar minemű célból törekszik Gallia meghódításán, akadályozni akarta őt ennek folytatásában, ismét Cicero indítványozta és vitte keresztül, hogy megengedték művének befejezését. Így a triumvirek egykori ellensége azok rendes védőjévé lett a tanács előtt.
A támogatás, melyet Cicero nyújtani ígért, nem volt haszon nélkül való. Nagy neve és ékesszólása minden párt mérsékelt embereit feléje vonzotta, azokat, kiknek véleményük ingadozó, meggyőződésük határozatlan volt, s azokat főleg, kik a nagyon viharos szabadságba belefáradva, egy erős kéz után keresgéltek, mely nekik nyugalmat adjon; s mindezek, csatlakozva Caesar és Pompeius személyes barátaival, a dús Crassus pénzen vásárolt teremtményeivel, és a mindenféle dícsvágyókkal, kik előre érezték a monarchia közelgését s elsők akartak lenni, annak üdvözlésében, mind ezek a tanácsban biztos többséget alkottak, melynek Cicero volt szónoka és feje, s mely a triumvirek javára azon igen fontos szolgálatot teljesítő, hogy törvényes szentesítést adott azon hatalomnak, melyet ők erőszakkal kerítettek kézre és törvénytelenül gyakoroltak.

Végre nyugalmat talált Cicero. Ellenségei féltek tőle, Clodius nem merte többé megtámadni; irigyelték, hogy olyan benső barátságban él az új urakkal; és mégis ez az eszélyes magatartás, mellyel a triumvirek háláját és Atticus üdvkívánatait érdemelte ki, gyakran súlyos teherként nehezült lelkére. Ha bár elmondhatta is, hogy „élete visszanyerte régi ragyogását, mégis az önvád mardosásait érezte magában, a miért oly embereket szolgál, kiknek nagyravágyását ismerte s kiket a haza szabadságára nézve félelmeseknek látott. Azon erőfeszítések közepett, melyeket azért tett, hogy kedvükben járjon, olykor hirtelen felébred benne a hazafiság, és szégyenében elpirult.
Meghitt barátjaival folytatott levelezése minden lépten-nyomon mutatja azon vívódás nyomait, melyen keresztül ment. Egykor ezt írta Atticusnak könnyed és határozott hangon: „Tegyük félre a becsületet, igazságot és a szép elveket! . . . Mivelhogy azok, kiknek sem mi hatalmok nincs, nem akarnak szeretni, kísértsük meg azok szeretetét elnyerni, a kiknek mindent hatalmokban van tenni.“

De csakhamar elfogta a szégyen, s nem tudta megállni, hogy így ne nyilatkozzék barátjának: „Van-e valami szomorúbb, mint ez a mi életünk, főleg az enyém? Ha meggyőződésem szerint beszélek, bolondnak tartanak; ha érdekeimre ügyelek, vádolnak, hogy rabszolga vagyok; ha hallgatok, azt mondják, hogy félek.“
Még nyilvános beszédjeiből is, dacára az önmagára parancsolt tartózkodásnak, kiérzik ez a titkos bánkódás. Azt hiszem, hogy kiválólag fölfedezhető ez abban a szertelenül keserű és indulatos hangban, mely neki ekkor sajátja. Talán sohasem hangzottak ajkáról szenvedélyesebb megtámadások. E mások iránti hevesség pedig legtöbbnyire oly lélekből ered, mely önmagával nincs megelégedve. Ily pillanatokban ékesszólását az a benső fájdalom tette keserűvé, melyet az ember akkor tapasztal, ha rósz nyomon van s nincs bátorsága, hogy elhagyja azt. Nem bírta megbocsátani régi barátainak gúnyolódásukat, s az újaknak követelőzésüket; titokban szemrehányást tett magának gyáva engedékenységéért; haragudott másokra és magára, s Vatinius és Piso lakolt mindenkiért. Ily kedélyállapotban senki sem tarthatta őt megbízható barátjának.
Olykor új szövetségesei ellen fordult s annál kellemetlenebb, minél váratlanabb csapásokat mért rájuk. Néha abban találta örömét, ha a triumvirek legjobb barátait támadja meg, hogy megmutassa másoknak s bebizonyítsa maga előtt, mennyire nem vesztette el még szabadsagát. Nagyon meg volt a közönség lepve akkor is, midőn egy beszédében, melyben Caesar érdekeit védelmezte, rendkívüli magasztalással emlékezett Bibulusról, a kit Caesar útált. Sőt egy napon egyszerre csak úgy látszott, hogy visszatér azokhoz, kiket, mielőtt őket elhagyta volna, becsületes embereknek szokott volt nevezni. Az alkalom épen kedvezőnek látszék ünnepélyesen szakítania új pártjával. A triumvirek barátsága nagyon meghidegült.

Pompeius nem örült a galliai háború sikereinek, melyek az ő régi diadalait elfeledtetéssel fenyegették. Cicero, midőn őt vetélytársáról egész kíméletlenséggel hallotta nyilatkozni, azt hitte, hogy most ő is veszélytelenül nyithatja meg ingerült szívét, s egy csattanós ténnyel akarta kiérdemelni régi barátainak bocsánatát. Felhasználva azon zavarokat, melyek Caesar telektörvényének végrehajtásánál keletkeztek, nagy szavakban kihirdette, hogy május idusán beszédet fog tartani a campaniai földek eladásáról, melyek azon törvények által a nép közt osztattak föl. Nyilatkozatának hatása roppant nagy volt.
A triumvirek szövetségesei fölzúdultak és meg voltak lepve; az arisztokrata párt pedig sietett kitörő örömmel fogadni a hozzá visszatért ékes szavú szökevényt. Néhány nap múlva azonban minden ellene fordult. Ugyanazon pillanatban, mikor ő ezen merész föllépésre bírta magát, a triumvirek újra megkötötték bomlásnak indult szövetségüket Luccában, és hízelgő udvaroncoktól környezve, megosztották még egyszer maguk közt a világot.
Cicero ismét magára maradt, támasz nélkül, szemben egy fölingerelt és mindenható ellenséggel, mely újra áldozatul dobhatta őt oda Clodius bosszúvágyának. Atticus haragudott; Quintus, ki testvérének közbenjárója volt, hevesen panaszkodott, hogy őt is cserben hagyta; Pompeius, bár titokban épen bátorította az elpártolásra, úgy mutatta, mintha ö neheztelne érte legjobban. A szerencsétlen Cicero, megtámadtatva minden felül, és megrémülve azon, hogy annyi haragot keltett föl, sietett meghunyászkodni, s megígért mindent, a mit kívántak tőle. Függetlenségi kísérlete ekképpen még súlyosabbá tette szolgaságát.

E pillanattól fogva, mint látszik, nyugodtabban beletalálta magát új helyzetébe; éreznie kellett, hogy úgy sem tudja megváltoztatni. Rászánta magát, hogy mindegyre túlzóbb magasztalokkal halmozza el a hiú Pompeiust, kinek dícsvágya olthatatlan. volt. Elvállalta, hogy Oppius-szal együtt ügyvivője legyen Caesarnak, s föl vigyázzon az emlékművekre, melyeket az építtetett. Sőt tovább ment; hatalmas pártfogóinak kertére kezet akart nyújtani oly egyéneknek, kiket legnagyobb elleneinek tekintett. Ez nem volt csekély áldozat egy oly embertől, ki mint ő, annyira hevesen tudott gyűlölni; de azon pillanattól fogva, mikor ily határozottan állott a triumvirek pártjára, el kellett hogy fogadja barátságukat ép úgy, mint terveiket védelmezte.
Hozzáláttak, hogy Crassiissal kibékítsék. Ez nagy dolog volt, mely nem létesülhetett egy nap alatt, mert, mikor már régi ellenségeskedések lecsillapultnak látszott, hirtelen ismét föléledt az a tanácsban folyt egy vita által, s Cicero oly kíméletlenül bánt el új szövetségesével, hogy rajta maga is elcsodálkozott.
„Azt hittem, — mondja egész naivsággal — hogy gyűlöletem már ki van merülve, s nem gondoltam, hogy maradt még valami belőle szívemben” Azután kérték, hogy vállalja el Vatinius védelmét; szívesen ráállott, ámbár az előtt való évben egy dühös vádbeszédet tartott volt ellene.

A római ügyvédek eléggé szokva voltak az ily rögtöni átcsapáshoz, s Cicero több mint egy példát adott már erre. Midőn Gabinius Egyiptomból visszatért, hol Ptolomaeus királyt a tanács határozott rendeleté ellenére visszahelyezte trónjára, Cicero, ki ez embert nem szenvedhette, most kedvezőnek találván elvesztésére az alkalmat. készült őt megtámadni; azonban Pompeius sürgetve kérte épen arra, hogy vállalja el védelmét. Ő nem mert ellenállni. megváltoztatta szerepét, s rábírta magát, hogy egy oly ember mellett beszéljen, kit utált, s oly ügyben, melyet rossznak ítélt. Meg volt legalább az a vigasztalódása. hogy perét elvesztette; és bár minden alkalommal sokat adott a sikerre, valószínű, hogy ez a veresége nem okozott neki fájdalmat.

Azonban jól tudta, hogy oly sok kedveskedés, megalázódás és mind az a csattanós meghazudtolás, melyet kényszerűit maga ellen elkövetni, utoljára is azzal végződik, hogy fölzúdítja. ellene a közvéleményt. Azért elhatározta magát ez időtájban, hogy barátjához, Lentulushoz, ki az arisztokrácia fejeinek egyike volt, egy nagyjelentőségű levelet írjon, melyben kimagyarázza magaviseletét,1 s melyet valószínűleg szélesebb körben való elterjesztésre szánt. Miután e levélben a tényeket saját álláspontjáról elbeszéli s jól ledorongolja azokat, kiktől elpártolt, a mi kényelmes és közönségesen használt eszköz szokott lenni arra nézve, hogy az ember megelőzze a cserben hagytak panaszait s őket tegye felelősekké a bajért, mit nekik okoz, — sajátságos őszinteséggel rászánta fejét, hogy bizonyos védbeszéd-fajtát tartson a politikai köpenyforgatás mellett.
Igazoló okai, melyeket fölhoz, nem mindenkor nagyon jók; de azt kell hinni, hogy nem is lehet találni jobbakat, mivel azóta is mindig azokkal szoktak előállni. Azon ürügy alatt, hogy Plato valahol mondja: ,,az ember tartozik hazájának ép úgy nem lenni ártalmára, mint atyjának”. Cicero azt az elvet állítja föl, hogy egy politikusnak nem szabad megátalkodottan azt akarni,, a mit polgártársai nem akarnak, s nem szabad erejét hasztalan ellenségeskedés kísérleteiben elvesztegetni.

A körülmények változnak, azokkal együtt változni kell az embernek is, s alkalmazni magát a szél fúrásához, ha nem akarja szétzúzatni hajóját. Egyébiránt valójában lehet-e azt változtatásnak mondani? Végre is nem lehet-e ugyanazon dolgot akarni, és mégis különböző zászlók alatt szolgálni a hazát? Az az ember nem ingatag, ki a körülményekhez képest, látszólag ellenmondó véleményeket védelmez, ha az ellentétes úton is ugyanazon cél felé halad; s „nem kell-e gyakran változtatni a vitorlák irányát, ha kikötőbe akarunk jutni?“ Ezek bizony csak általános igazságok, melyeket egy találékony politikus gondol ki, hogy velők gyöngeségeit fedezze; vitatkozni fölöttük nem szükséges.
Legjobb módja Cicero védelmezésének, ha arra útalunk, hogy mily időben élt ő, s mily kevéssé volt teremtve ez időhöz. Ez a választékos író, ez a szellemes művész, a csöndes tudományoknak ez a barátja, a sors valami különös szeszélye által a történet legviharosabb és legzavarteljesebb korszakainak egyikébe helyeztetett. E véres küzdelmek közt, melyekben a durva erő volt az úr, mit tehetett egy nyugalomhoz és tanulmányhoz szokott ember, kinek nem volt szaván kívül más fegyvere, s a ki mindig a toga örömeiről s az ékesszólás békés babérjáról ábrándozott? Férfiasabb lélek, mint az övé. kellett volna ahhoz, hogy e viharokkal szembe szállhasson.
Az események, erősebbek nála, minden lépten-nyomon össze-vissza bonyolították terveit, s játékot űztek az ő tétovázó akaratával. A politikai pályára léptekor jelmondatául ezt választó: nyugalom és tisztesség, otium cum dignitate; de ez a kettő nem olyan, hogy könnyen lehetne őket párosítani forradalmi időkben, s az ember legtöbbnyire elveszti a kettő egyikét, ha a másikhoz nagyon ragaszkodik.
A határozott jellemek, kik ezt jól tudják, mindjárt eleinte megteszik a választást köztük, s a szerint, a mint valaki Cato vagy Atticus, az első naptól fogva vagy a tisztesség, vagy a nyugalom mellé szegődik. A határozatlanok, mint Cicero, a kettő közt ingadoznak a körülményekhez képest, s egyszerre mindkettőt elszalasztják. Itt most életének történetében azon válságos pillanatok egyikéhez érkeztünk, hol a tisztességet áldozható, viszi a nyugalomért; ne legyünk iránta túlszigorúak, s emlékezzünk meg arra, hogy később föláldozta nemcsak nyugalmát, hanem életét is, hogy megmentse becsületét.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött