logo

VIII Sextilis AD

A római ifjúság Caesar korában III.

A barátságról írott értekezésében állítja Cicero, hogy a zsarnoknak nem lehetnek barátai. E szavaiban Caesarra céloz ő, s meg kell vallani, hogy ez a példa igazat látszik neki adni. Udvaroncokban nem iát hiányt a kényúr; Caesar pedig, ki jól fizette őket, többel rendelkezett, mint akárki más; de őszinte és odaadó barátot nem igen találunk elsősorba helyezett és szerencséjében részeltetni akart, egy sem maradt iránta hű. Bőkezűsége csak hálátlanságot termett, kegyelmessége nem fegyverzett le senkit, s azok árulták őt el, kikre legjobban pazarolta kegyét. Egyedüli barátainak igazában véve csak katonáit leltet nevezni, azon hadastyánokat, kik a galliai nagy háborúból maradtak meg. Azok a centuriók voltak ezek, kiket valamennyit nevükről ismert, s kik oly bátran megölették magukat érte, szemei előtt; az a Scaeva, kinek paizsát Dyrrhachium-nál kétszáz-harminc nyílvessző fúrta át; az a Crastinus, ki Pharsalus reggelén így szólt hozzá:
„Ma este, élve vagy halva, köszönetedre leszek érdemes.“

Ezek szolgálták Caesart híven; ő ismerte ezeket és számított rajok; de jól tudta, hogy tábornokaiban nem bízhatik. Elhalmozta bár ezeket a győzelem után pénzzel és kitüntetésekkel, mégis mindnyájan elégületlenek voltak. Némelyek, a legbecsületesebbek, szomorkodtak, arra gondolván, hogy a köztársaságot lerombolták, s vérüket hullatták a korlátlan hatalom megalapítása érdekében. A legnagyobb rész nem érzett ily lelkiismereti mardosást; de mindannyian úgy voltak meggyőződve, hogy szolgálataikat nem eléggé fizette meg. Bármily nagy volt is Caesar bőkezűsége, nem bírta őket kielégítői. Kezükbe esett a köztársaság, praetorokká, vagy consulokká lettek, a leggazdagabb tartományokat kormányozták, s mindamellett is szünetlenűl panaszkodtak.
Minden ürügyet fölhasználtak békétlenségök nyilvánítására. Antonius magának ítéltette Pompeius házát olcsó áron; mikor a pénzt kérték tőle, dühbe jött és csak szitkozódások közt fizette meg. Ő kétségtelenül azon meggyőződésben volt ekkor, hogy nincsenek iránta kellő tekintettel, s valószínű, hogy Caesart hálátlannak mondotta. Nem ritkán látni, hogy e hadi férfiak, kik az. ellenséggel szemközt oly bátrak, a csata napján oly hősök voltak, a mindennapi életben közönséges nagyravágyó emberekké válnak, tele aljas irigységgel és kielégíthetetlen kapzsisággal. Zúgolódással és panasszal kezdték, majdnem mindnyájan árú lássál végezték.

Azok közt, kik Caesart meggyilkolták, talán legjobb tábornokai találhatók: Sulpicius Galba, a nautuatok leverője, Basilus, egyik legkitűnőbb lovas tiszt, Decimus Brutus és Trebonius, Massilia város ostromának hősei. Azok is, kik nem voltak részesek az összeesküvésben, szintén nem sokkal jobban viselték magukat ama napon. Midőn az ember Plutarchban olvassa Caesar halálának leírását, szíve elszorul, azt látva, hogy senki sem tett kísérletet védelmére.
Az összeesküdtek csak mintegy hatvanan voltak, s a tanácsurak többen voltak nyolcszáznál. Legtöbben közülük szolgáltak az ő seregében; mindannyian neki köszönhették azt a tisztességet, hogy a tanácsházban ülhetnek, a mire nem bírtak érdemmel. És ezek a nyomorultak, kik tőle nyerték vagyonukat és méltóságukat, kik koldulták pártfogását és kegyeiből éltek, végig tudták nézni meggyilkoltatását a nélkül, hogy csak egy szót ejtettek volna.
Azon egész idő alatt, míg ez a rettenetes küzdelem tartott, míg Caesar, „mint egy vadászoktól megrohant állat, vonaglott a villogó kardok között, mozdulatlanul ültek székeiken, s egész bátorságuk abból állt, hogy elfutottak, midőn Brutus a véres tetem mellett beszélni akart. E jelenetre, melynek tanúja volt, emlékezett vissza Cicero, midőn később mondja: „Mikor a haza elnyomói elbuknak, akkor látja az ember, hogy nem voltak barátaik.

Ha már tábornokai is, kiknek annyi okuk lett volna hűnek maradniuk hozzá, elárulták Caesart, jobban bízhatott-e azon kétes szövetségesekben, kiket a fórumon újoncozott, s kik mielőtt az ő szolgálatába szegődtek, szolgáltak már minden ügyet? Terveinek kivitelére politikai egyénekre volt szüksége, mégpedig lehetőleg sokra, hogy az új kormány ne tűnjék föl egészen katonai uralom színében. Nem is volt ez nehéz, s ó minden válogatás nélkül vette föl magához az ilyeneket. Minden pártból a legjellemtelenebb emberek jöttek főleg hozzá. Szívesen fogadta ez embereket, ámbár kevésre becsülte, s mindenütt magával hurcolta ókét.
Cicero nagyon megrémült, midőn Caesar azok kíséretében jön látogatására Formiaebe. „Egész Italiában, mondja, nincs egy semmirekellő, ki ne volna vele“, és a rendszerint annyira tartózkodó Atticus sem állhatta meg, hogy e kíséretet pokoli csapatnak ne nevezze. Bármennyire szokva legyen is az ember azt látni, hogy az ily forradalmakban olyanok teszik a kezdeményezést, kiknek nincs sok veszteni-valójok, mégis meglepő, hogy Caesar nem bírt tisztességesebb szövetségtársakat találni. Még azok is, kik leginkább ellene vannak, kénytelenek megváltani, hogy abból, a mit ő lerombolni akart, sok dolog nem is érdemelte meg, hogy fenntartassék.

A forradalomnak, melyet ő tervezett, komoly okai voltak; természetes tehát, hogy őszinte hívei is találkozhattak volna. Hogyan eshetik hát, hogy azok közt, kik segítettek megváltoztatni egy oly kormányt, melyre sokan panaszkodtak, mely alatt mindnyájan szenvedtek, oly kevesen voltak, kik meggyőződésből látszottak cselekedni; s hogy ellenben csaknem valamennyien nem egyebek, mint bérenc összeesküvők, őszinteség nélkül dolgozván egy oly emberért, kit nem szerettek, és oly művön, melyet rossznak tartottak?
De talán azon eszközökben leli magyarázatát Caesar pártjának minősége, a melyeket ő annak alkotására rendesen használt. Nincs nyoma annak, hogy midőn ö pártjának valakit megnyerni kívánt, arra vesztegette volna idejét, hogy a régi kormány hiányait és annak, melyet helyébe állítani akart, érdemeit bizonyítgatta volna előtte. Egyszerűbb és biztosabb bizonyítékot vett elő: fizetett. Jól ismerte ő korának embereit, s nem csalódott, midőn azt hitte, hogy egy oly társadalomban, mely egészen átengedte magát a fényűzésnek és gyönyöröknek, az elvi meggyőződés meggyöngült és az érdeknek adott helyet.
Tehát minden lelkiismereti aggálytól menten szervezte a megvesztegetés messze ágazó rendszerét. Gallia szolgáltatta ehhez az eszközöket. E tartományt ép oly derekasan kizsákmányolta, mint a mily vitézül legyőzte. „eltulajdonítván, mondja Suetonius, mindent, a mit az istenek templomaiban talált, s rohammal veszi be a városokat, nem annyira azért, hogy megbüntesse, mint inkább, hogy ürügye legyen kifosztani azokat.“ Az így szerzett pénzen vásárolt párthíveket.

A kik fölkeresték, sohasem távoztak tőle üres marokkal. Nem felejtett ajándékot adni még a rabszolgák és a szabadosoknak se, kiknek valami befolyásuk volt uraikra. Míg Rómából távol volt, az ügyes Balbus és Oppius, a bankár, kik neki ügyvivői voltak, gazdag pénz-ajándékokat osztogattak ki az o nevében; tapintatos módon pénzbeli segélyt adtak megszorult tanácsunknak; pénztárnokai voltak a nagy családokból való fiatal embereknek, kik az apai segélyforrásokat fenékig kimerítették. Kamat nélküli kölcsönöket adtak; de mindenki tudta, hogy minemű szolgálatokkal kell majd egykor megfizetni. így vették meg Curiót, ki nagyon drágán adta el magát; több mint 20 millió sestercius adóssága volt.
Caeliust és Dolabellát, kiknek ügyei nem igen állottak jobban, valószínűleg ugyanily eszközökkel hódították meg. Soha a megvesztegetés nem foglalt nagyobb tért és nem terpeszkedett szét nagyobb szemérmetlenséggel. Caesar tél idején majdnem minden évben visszajött az Alpokon-inneni Galliába a túlsó Gallia kincseivel. Akkor aztán szabad volt a vásár, s a magasabb állású személyiségek egymás után érkeztek. Egy napon Luccába oly sokan jöttek, hogy kétszáz tanácsurat számláltak meg a teremben és százhúsz testőrt az ajtónál.

Az oly egyének hűsége, kiket meg lehet venni, rendesen nem tart sokkal tovább, mint az a pénz, melyet nekik adtak; pedig az ilyenek kezében a pénz sem igen tartós, s a mely napon az ember megszűnik gondoskodni pazarló hajlamukról, attól fogva nem bízhatik bennük. Azon kívül Caesar minden politikai barátaira nézve még egy különös ok forgott fon, mely őket előbb vagy utóbb szükségképen elégületlenekké tette. Mindannyian a köztársaság viharjai közt emelkedtek föl; korán bele vetették magukat e tevékeny és háborgó élet hullámaiba, s megkedvelték azt. Senki sem élt inkább a szólásszabadsággal, és senki sem élt vissza jobban azzal, mint ők; annak köszönhették befolyásukat, hatalmokat, hírüket.
Ez emberek, kik sajátságos következetlenség folytán minden erejükkel a korlátlan uralom megalapításán működtek, épen azok voltak, kik legkevésbé tudták nélkülözni a nyilvános élet küzdelmeit, a közügyek ingerlő levegőjét, a szószék izgalmait, egyszóval mindazt, a mi csakis szabad államban létezhet. Senki előtt sem tűnhetett föl csakhamar súlyosabbnak a zsarnoki hatalom, mint épen ezek előtt, kik még a törvény könnyű és méltányos igáját sem bírták elhordozni.
Nemsokára észre is vették a hibát, melyet elkövettek. Belátták, hogy midőn egy kényurat segítettek abban, hogy az mások szabadságát elrabolja, a saját magukét is kiszolgáltatták neki. Ugyanekkor könnyű volt azt is belátniuk, hogy az új kormány, melyet saját kezeikkel teremtettek, nem adhatja nekik vissza azt, a mit a régi adott. Mit is értek valójában ama méltóságok és kitüntetések, melyekkel őket kifizetni akarták, mikor a hatalom lényegét egyetlen ember gyakorolta?
Igaz, hogy voltak még praetorok és consulok; de mily nagy különbség ez egy embertől függő, szeszélyeinek alávetett, tekintélye által kormányzott, dicsősége által elhomályosított s mintegy megsemmisített hatósági személyek és a régi köztársaság tisztviselői közt! Ebből elkerülhetetlen csalódásnak, megbánásnak, és gyakran árulásnak is kellett támadnia. Így történt, hogy e szövetségesek, kiket Caesar a különböző politikai pártokból toborzott össze, bár először sok hasznot tettek, utoljára is nagy zavarokat okoztak neki.

E nyugtalan, nyakas, természetük szerint és hajlamuknál fogva fegyelmezhetetlen emberek közöl egy sem vetette magát önként fegyelem alá, és nem örömest engedelmeskedett. Mihelyt nem voltak uruk szemei előtt, s annak hatalmas keze nem fékezte őket, régi ösztöneik azonnal fölülkerekedtek; a legelső alkalommal felébred bennük az egykori lázongó szenvedély, s a hányszor csak Caesar eltávozott, mindig zavargások törtek ki e városban, melyet csak korlátlan hatalma tartott nyugalomban Caelius, Dolabella, Antonius maguk háborgatták a közbékét, melynek fenntartására hívatva lettek volna.
Curio, feje azon ifjúságnak, mely az új kormány körűi csoportosult, korábban halt el, hogy sem ideje lett volna az elégületlenek számát szaporítania; de azon elvető és fesztelen hangból, melyen meghitt emberei előtt már ekkor Caesarról nyilatkozott, következtetni lehet, hogy ő is úgy tett volna, mint a többiek.

Most már könnyű megérteni, hogy mi indította Caeliust a panaszkodásra, s hogy ez a dicsvágyó ember, kit a régi köztársaság méltóságai nem elégítettek ki, végre is miért érezte magát kényelmetlenül az új kormányrendszer alatt. Ebből ki lehet magyarázni azt a különös levelet is, melyet Ciceróhoz írt, és azt a hadüzenetet, mellyel Caesar és pártja ellen fordult. Az elégületlenség hamar beállt ő nála. Mindjárt a polgárháború kezdetén, midőn az övéi által kivívott sikerhez szereucsét kívántak neki, szomorúan válaszolta: „Mit ér nekem az ily dicsőség, melyben nem részesülök?“
Ekkor kezdte belátni, hogy az új kormányrendszerben csak egy embernek van helye, s hogy ezentúl egyedül azé minden dicsőség, és minden hatalom. Caesar magával vitte őt a hispaniai hadjáratra, a nélkül, hogy, mint látszik, alkalmat adott volna neki magát kitüntetnie. Rómába való visszatérésük után praetorrá neveztetett ki Caelius, de nem a városi praetorságot kapta, mely nagyobb méltóság volt; Treboniust elibe tette Caesar. Ez a mellőzés, melyet megszégyenítésnek tekintett magára nézve, mély elkeseredést szült szívében. Föltette magában, hogy bosszút áll ezért, s csak alkalomra várt.
Ez alkalom elérkezettnek látszok, midőn Caesar egész hadseregével Thessaliába szállt át Pompeius üldözésére. Azt hitte, hogy a dictator és katonái távollétében, Italia lázas izgatottsága közepeit, a mikor ezerféle ellenmondó hír keringett a harc eredménye felől, kísérletet tehet egy döntő csapásra. Az időpont jól volt választva, de még jobban az a kérdés, a melyet Caelius fölhasznált a küzdelem megindítására. Mi sem szolgál politikai ügyességének nagyobb dicsőségére, mint az, hogy mily élesen szemelte ki a győztes párt gyönge oldalait, s hogy egyetlen pillantással meg tudta választani a legkedvezőbb hadállást, melyből támadását sikerrel intézheti.

Ámbár Caesar úr volt már Róma és Italia fölött, s előre látható volt, hogy a köztársasági haderő nem fogja őt föltartóztathatni, de azért még sok nehézség maradt leküzdeni való. Caelius tudta ezt jól; s nem volt előtte ismeretlen, hogy a politikai harcokban a siker gyakran csak előkészület a következő veszélyekre. Az ellenség meggyőzése után saját pártját kell féken tartania a győzőnek, a mi néha még több erőbe kerül. Ellene kell szegülni a vágyaknak, melyeket megtűrt, sőt még bátorítani is látszott mindaddig, míg kielégítésük pillanata a messze jövőben volt; főleg pedig védekezni kell azon-felcsigázott remények ellen, melyeket a győzelem teremt azokban, kik azt kikönyörögték, de a melyek nem valósíthatók. Míg a hatalomra vágyó pártvezér nem elég erős, s míg pártosokat akar szerezni, nem fukarkodik ígéretek dolgában; mihelyt azonban hatalomra jutott, nehéz megtartania minden elvállalt kötelezettséget, s amaz ellenzéki szép programunk, melyeket előbb elfogadott és terjesztett, most megannyi akadállyá válnak. Caesar elismert főnöke volt a demokrata pártnak; ebből merítette erejét.
Emlékszünk rá, hogy Italiába történt belépésekor azt monda, hogy a szabadságot visszaadni jön a köztársaságnak, melyet egy maroknyi nemesség leigázott. A néppárt, a melynek ő ekként bizományosává tette magát, teljesen kész programmal fogadta őt. Ez a programm nem egészen a Gracchusoké volt. Századig tartó, gyakran véres harcok után a gyűlölet elmérgesült, s a nemesség oktalan ellenszegülése követelőbbé tette a népet. Azon pártfőnökök mindegyike, kik Caius Gracchus óta vezetésére vállalkoztak, hogy annál inkább magukhoz csatolják a népet, néhány új kívánalmat állítottak föl számára.
Clodius a korlátlan társulási jogot követelte, s azt, hogy a köztársaság titkos egyesületek által kormányoztassék. Catilina vagyonkobzást és rablást ígért elvtársainak; s emléke a népnél nagy tiszteletben maradt főn. Cicero beszéli, hogy gyászlakomákat ültek tiszteletére, s hogy virágokkal ékesítették sírját. Caesar, ki ezek utódának adta ki magát, nem utasíthatta el egészen örökségüket, sőt meg kellett ígérnie, hogy művüket be fogja fejezni, s eleget tett a demokrácia óhajainak. Ez a demokrácia ez időpontban nem igen látszék politikai reformokkal törődni; vágya a társadalmi forradalomra irányúit.
Munka nélkül élni az állam költségére, az igen gyakran ismételt ingyenes adományosztogatásokból; eltulajdonítani a szövetségesek legjobb földjeit oly módon, hogy a leggazdagabb itáliai városokba gyarmatok telepíttessenek; a földbirtok fölosztását bizonyos mérvig valósítani annak örve alatt, hogy a nemességtől visszaveszik azon állami jószágokat, melyeket az elsajátított: ez volt a plebejusok rendes eszménye.

De a mit még sürgetősebben követeltek, a mi az egész pártnak jelszavává lett: az az adósságok eltörlése volt, vagy, mint kifejezték, az adósok lajstromának megsemmisítése (tabulae novae), vagyis a közhiteinek államilag szentesített megsértése, s a törvény által kimondott általános esőd. Bármily erőszakos volt is ez a program, úgy látszott, hogy Caesar elfogadta azt, midőn a néppárt főnökéül jelentette ki magát. Míg a küzdelem kétes volt, nagyon őrizkedett e részben valami fenntartással élni, mert félt attól, hogy a szakadások által pártját meggyengíthetné. Hitték is, hogy győzelme után rögtön hozzá kezd e követelések valósításához.

Caesar azonban nem csak azért jött, hogy egy kormányrendszert leromboljon, hanem egy másikat is akart alapítani, s tudta ő jól, hogy a rablás és vagyoni bukás alapjára nem lehet szilárd épületet emelni. Miután a néppárt programját lelkiismereti mardosás nélkül fölhasználta arra, hogy a köztársaságot fölforgassa, belátta, hogy rá nézve új szerep kezdődik. A mely napon Róma urává lett, államférfiúi ösztöne és uralkodói érdeke a conservatio barátjává tették őt. Mialatt a régi pártok mérsékelt embereinek nyújtott kezet, töprengés nélkül tért vissza gyakran a régi kormányrendszer hagyományainak nyomába is.
Bizonyos, hogy Caesar műve, egészében véve, távolról sem forradalmi mű. Törvényei közöl néhányat martius idusa után Cicero is magasztalt, a mivel eléggé ki van fejezve, hogy azok nem egyeztek meg a demokráciai óhajaival és reményeivel. Nyolcvanezer szegény polgárt küldött gyarmatokba, csakhogy túl a tengeren Afrikába és Görögországba. Arra nem gondolhatott, hogy teljesen megszüntesse azon adományokat, melyeket az államtól kapott a római nép; de korlátozta azokat. Háromszázhúszezer polgár helyett, a menynyi a köztársaság alatt azokban részesült, csak százötvenezeret részesített; elrendelte, hogy ezt a számot nem szabad áthágni, és hogy a praetor minden évben helyettesítse a nyomor e kiváltságoltjai közöl azokat, kik a lefolyt évben elhaltak.

Távol attól, hogy valamit változtatott volna a tiltó rendszeren, mely a köztársaság alatt érvényben volt, beviteli vámot vetett az idegen árukra. Egy, az előbbieknél sokkal szigorúbb fényűzési törvényt hozott, mely részletes szabályokat adott arra nézve, hogyan kell öltözködni és táplálkozni a polgároknak: s e törvény zsarnoki szigorral hajtatott végre. A vásárokat katonailag őrizték, hogy semmit se lehessen eladni, minek vételét a törvény tiltotta, s a katonák föl voltak hatalmazva még a házakba is behatolni, s az asztalról is elvinni a tiltott ételnemüeket. E rendszabályokat, melyek a kereskedést és ipart károsították, s melyek következésképen a nép érdekeinek ártottak, az arisztokrata kormányok hagyományaiból kölcsönözte Caesar.
Nem lehettek tehát ezek népszerűek; de még kevesebb népszerűséggel bírtak azon megszorítások, melyeknek ő a gyűlésezési jogot alávetette. Ez a jog, melyre a demokrácia többet adott, mint minden egyébre, tiszteletben tartatott egészen a köztársaság utolsó idejéig, s Clodius tribün ügyesen használta ezt föl, hogy a tanácsot megfélemlítse és a fórumon a rémuralmat állítsa föl. Azon ürügy alatt, hogy az utak védisteneit (lares) minden keresztúton tiszteljék, egyesületek alakultak városnegyedenként (collegia compitalicia), melyek a szegény polgárokat s a rabszolgákat foglalták magukba. E társúlatok eleinte vallási színezettel bírtak, de csakhamar politikai jellegűekké váltak.

Clodius korában a demokrácia fegyveres erejének bizonyos nemét képezték, s ugyanazon szerepet játszották Róma zavargásaiban, mint a párisi sectiók 93-ban. Ez állandó egyesületek mellett s ugyanazon mintára, alakultak időlegesek is, valahányszor csak valami nagy választás volt készülőben. Város-negyedenként jegyzékbe vették az embereket, fölosztották decuriák és centuriákra, előjárókat választottak élőkre, kik katonai rendben vezették őket szavazni, s mivel rendesen a nép nem adta ingyen szavazatát, előre kijelöltek egy jelentékenyebb, questornak nevezett személyiséget, kinek kezeibe letették a jelölt által adott összeget, s kiosztók (divisores) voltak megbízva, hogy szavazás után a pénzt az egyes tribusok közt osszák ki. íme így gyakorolták Rómában, a köztársaság vége felé az általános szavazatjogot, s ez a faj, mely természeténél fogva barátja a fegyelemnek, így tudta fegyelmezni a rendellenességet. Caesar, ki gyakran fölhasználta e titkos társulatokat, ki azok segélyével irányozta a választásokat, és uralkodott a forum tanácskozásain, nem akarta többé tűrni azokat, a mint rájuk nem volt többé szüksége. Ő úgy vélekedett, hogy egy szabályszerű kormány nem állhat fon sokáig, ha maga mellett működni engedi az efféle titkos kormányt.

Nem riadt tehát vissza szigorú rendszabályoktól se, hogy megszabaduljon e rendszeresített rendetlenségtől. Barátainak nagy megbotránkozására egyetlen csapással elnyomta a politikai egyesületeket, csak a legrégibbeket hagyta meg, melyektől semmit se lehetett félni.
Mindezek erőteljes rendszabályok voltak, melyek szükségképen sok embert megsértettek. Nem is merte ezeket Caesar foganatosítani előbb, mint csak Munda és Thapsus után, midőn tekintélyét már senkisem vonta kérdésbe, s midőn elég erősnek érezte magát, hogy szembe szálljon a demokráciával, egykori szövetségesével. Midőn Pharsalushoz indult, még nagy kíméletet kellett szem előtt tartania; az eszélyesség tanácsolta, hogy ne ingerelje föl barátait, midőn annyi ellensége volt még legyőzni való. Másfelől voltak bizonyos kérdések, melyeket nem lehetett elnapolni, mert a demokrácia nagyon szívén hordozta ezeket, s közvetlen megoldásukat sürgeti. Ilyen volt főleg az adósságok eltörlése.
Caesar Hispániából lett visszatérése óta foglalkozott ezzel; azonban, helyzete nehézségei dacára sem mutatkozott mindjárt e kérdésben oly radikalizmusnak, mint várták volna. Konzervatív hajlamai, s pártjának követelései közé helyezve, középúton állott meg, s a helyett, hogy az adósságokat egészen eltörölte volna, beérte azok leszállításával. Először is elrendelte, hogy mindazon összegek, melyeket az adósok addig kamatba fizettek, levonassanak az adóssági tőkéből; azután, hogy az így megapasztott tőke fizetését megkönnyítse, megparancsolta, hogy az adósok vagyona bizalmi férfiak által megbecsültessék; mégpedig nem a jelenlegi érték, hanem az határoztassék meg, mellyel az illetők vagyona a polgári háború előtt bírt, és hogy a hitelezők kötelezve legyenek az adós vagyonát ily becsárban elfogadni fizetésűi. Suetonius mondja, hogy az adósság ily módon több mint egy negyedrészével csökkent. Bizonyos, hogy még ez a rendszabály is nagyon forradalminak tűnik föl nekünk. Mi nem bírjuk fölfogni a hatalom ily beavatkozását a végre, hogy ok nélkül megfossza a magánosokat vagyonuk egy részétől; s mi sem látszik igazságtalanabbnak, mint midőn a törvény maga tépi szét a szerződéskeket, melyek oltalma alá voltak helyezve; de ez eljárás az akkori emberekre nem tette ugyanazon benyomást, mint ránk.
A hitelezők, kik attól féltek, hogy semmit sem hagynak nekik, örültek azon, hogy nem vesztették el mindenüket; az adósok ellenben, kik arra számítottak, hogy egészen megmenekülnek adósságuktól, keservesen panaszkodtak amiatt, hogy mégis kell valamit fizetniük Innen a csalódás és a zúgolódás. „Most, írja Caelius, néhány uzsorás kivételével itt mindenki Pompeiuspárti.“

Egy rejtett ellenségnek, mint Caelius, most kedvező alkalom kínálkozott előlépnie. Sietett is megragadni azt, és hasznot húzni azon lehangoltságból, melynek tanúja volt. Hadi terve merész volt. Fölvenni a szélső demokrata, mint ma mondanák, a szocialista szerepét, miről Caesar mit sem akart tudni; az elégűletlenekből egy radikalisabb pártot alakítani, s annak élére állni; ilyen volt a terv, melyet kigondolt. Mialatt az adósok vagyonának becslésére kinevezett bizalmi férfiak legjobb tehetségük szerént végezték kényes föladatukat, és a városi praetor Trebonius ítélt azon perekben. melyek amazok becsléséből fölmerültek.
Caelius a maga curulis-i székét Trebonius bírói széke mellé állíttató, és önhatalmúlag tiszttársa és felsőbbje ítéleteinek birájáúl tolván föl magát, kijelenté, hogy támogatni fogja mindazoknak igényét, kiknek panaszuk van az ítélet ellen. De akár azért, mert Trebonius mindenkit kielégített, vagy inkább, mert Caesartól féltek, senki nem mert előállni. Ez első kudarc nem csüggesztette el Caeli üst; sőt inkább azt tette föl, hogy minél nehezebbé vált a helyzet, annál merészebben kell föllépni: azért Servilius consul és minden többi hatóság ellenzése dacára, két nagyon merész törvényt hirdetett ki, melyek közül az egyik a bérlőknek egy évre elengedte a lakbér fizetését, a másik pedig teljesen eltörölte az adósságokat. Ezúttal hajlandónak mutatkozott a nép segélyére jőni annak, ki oly határozottan fogta pártját; zavarok törtek ki, vér folyt a fórumon, mint hajdan; Trebonius egy dühöngő tömeg által megtámadtatva, levettetek székéről, és csak mintegy csuda által menthette meg életét.

Caelius diadalmaskodott, s bizonyosan azt hitte, hogy egy új forradalom kezdődött meg; de valami sajátságos Összetalálkozásnál fogva, ő is azon tévedésnek esett áldozatául, mely később Brutust megbuktatta. Ez oly különböző két ember teljesen ellentétes ügyekben ugyanazon módon csalatkozott; mindketten túlságosan számítottak Róma népére. Egyik visszaadta neki a szabadságot, s képesnek hitte arra, hogy azt óhajtsa és megvédje, másik fegyverre szólította. Ígérte neki, hogy a gazdagok vagyonában részesíteni fogja. De a nép nem hallgatott se az egyikre, se a másikra, mert ekkor már éppúgy nem volt fogékony a gonosz szenvedélyek, mint a nemes hajlamok iránt.
Szerepe be volt végezve, s érezte ezt; azon napon, melyen lemondását a korlátlan hatalomnak kezébe adta, mintha csak teljesen elvesztette volna a múlt emlékezetét. Ettől kezdve fölhagy minden politikai kezdeménnyel, és semmi sem bírja kiragadni szemtelenségéből. Annyi hévvel óhajtott, s annyi fáradsággal szerzett jogai, a népvezérek által annyi gonddal ápolt vágyai, a tribunság és a telektörvények, — mind közönyössé válnak előtte. A császárság korabeli az a nép már ez, melyet Tacitus oly csudálatos szépen rajzol, minden népek közt a legnyomorultabb, hódoló minden sikernek, érzéketlen a balsors iránt; mindenkit, a ki győz, egyenlő újongással fogad, s minden forradalomban egyedüli szerepe abban áll, hogy a küzdelem vége után a győző uszályába kapaszkodjék.

Az ily nép senkinek se nyújthatott komoly támaszt; Caelius is rosszul tette, hogy számított rá. Ha olykor még, némi hagyományos megszokásból, fogékonynak mutatkozott is ama nagy ígéretek iránt, melyek régen, mikor még szabad volt, annyiszor fölhevítették: ez a hevület csak múlékony volt, s egy csapat, történetesen Róma utcáin keresztül vonuló lovasság elég volt arra, hogy ismét rendre térjen. A tanács intézkedési jogot adott Servilius consulnak ama híres mondással (videant consules, ne quid respublica detrimenti capiat), mely minden törvényszerinti hatóságot fölfüggesztett, s a hatalmat egyetlen kézben összpontosította. Segíttetve az átvonuló csapatoktól, megtiltotta Caeliusnak hivatalos teendői gyakorlását, s mivel Caelius ellenszegült, összetörette curulis székét, s lerántatta a szónoki emelvényről, honnan leszállói nem akart. Ezúttal a nép nyugton maradt, s a szóra, mely e hamvadó keblekben a régi szenvedélyeket akarta fölébreszteni, egy hang sem felelt.
Caelius dühtől eltelt szívvel tért vissza lakásába. Ily nyilvános megszégyenítés után nem maradhatott többé Rómában. Sietett is elhagyni a várost, mindenkinek azt mondván, hogy Caesarhoz utazik, kiegyenlíteni vele a dolgot; de egészen más tervei voltak. Mivel Róma cserben hagyta, meg akarta Caelius kísérlem Italia föllázítását s megújítani a társnépek háborúját. Merész vállalkozás volt ez, de nem esett kétségbe a siker felől egy rettenthetelen ember segélyével, kinek támogatását megszerezte. Volt ekkor Italiában egy régi összeesküvő Milo, ki erőszakoskodásaival feleslegessé tette magát a fejetlenség azon időszakában, mely Cicero consulságára következett.
Később gyilkosság miatt elítélik, Massiliába menekült. Caesar, midőn a száműzötteket visszahívta, kivételt tett ez egyre nézve, mint a kinek javíthatatlan vakmerőségétől félt; de Caelius meghívására titokban visszajött, és várta a történendőket. Caelius találkozott vele, s aztán mindketten sürgető leveleket írtak az itáliai szabad városokhoz, nagy ígéretekkel fegyverfogásra szólítja őket. De a városok nyugton maradtak.
Caelius és Milo most kénytelenek voltak a végső eszközhöz folyamodni. Elhagyva Róma és Italia, szabad polgáraitól, a rabszolganéphez fordultak, megnyitották a rabszolgák börtöneit, magukhoz szólítják Apulia pásztorait, s a nyilvános játékokra nevelt viadorokat. Ily módon néhány pártost gyűjtenek maguk köré, megváltak egymástól, hogy külön-külön próbáljanak szerencsét; de egyik sem jutott sikerre.

Milo, midőn egy jelentékeny várost merészelt megtámadni, melyet egy praetor egy egész légióval védelmezett, kődobással üttetett agyon. Caelius, hiába törekedszik Nápolyi és Campaniát megnyerői, kénytelen volt hátrálni egészen Thurii városáig. Itt találkozott azon hispán és gall lovasokkal, kiket Rómából üldözésére küldtek; ezek, midőn eléjük ment, s pénzt ígért nekik, ha mellé állnak, megölték őt.
így veszett el harmincnégy éves korában e rettenthetetlen ifjú ember, ki remélte, hogy Caesar szerencséjét meg fogja ingatni. Soha nagyszerűbb terv nyomorultabb véget nem ért. Miután hihetetlen bátorságot tanúsított, s a szerint, a mint előbbi tervei megbuktak, mindig merészebbeket tűzött ki, miután néhány hónap alatt egymásután megkísértette fellázítani Róma népét, Italiát, a rabszolgákat: dicstelenül keltett elesnie néhány barbár katona csapása alatt, kiket kötelességüktől el akart csábítni, s halála, mely azon időpontban történt, mikor mindenkinek szeme Pharsalusra volt függesztve, majdnem észrevétlenül tűnt el az események zajában. Ki merné mégis állítani, hogy sorsát, bármily szomorú volt legyen is az, megnem érdemelte? Mindent összevéve, nem igazságosan történt-e, hogy egy oly ember, ki kalandokból élt, kalandor módjára veszett el?

Bármit mondjon is Cicero. nem volt Caelius igazi politikus; ahhoz hiányzott benne a meggyőződés, s az a lelki erő, hogy meggyőződése szolgálatára tudja szentelni életét. Érzületének ingatagsága, magaviseletében tanúsított következetlensége, bizonyos scepticismus, melyet minden vélemény iránt mutatott, nem kevésbé ártottak tehetségének, mint jellemének. Ha életébe több egységet tudott volt hozni, ha korán csatlakozik volt egy tisztességes párthoz: lelki tulajdonai, méltó működési tért találván, teljes kifejlődésre .juthattak volna. Akkor is megbukhatik, kétségkívül; de a Pharsalusnál, vagy Philippi síkján való halál még mindig oly dicsőség, melyet az utókor számba vesz. Ellenben, mivel véleményét annyiszor változtatta, mint érdekei vagy szeszélyei változtak, mivel fölváltva szolgálta a legellentétesebb pártokat, a nélkül, hogy valamelyik jogosságában hitt volna: azért mindig csak bevégzetlen szónok, és kockajátékos politikus maradt, s az országúton, mint egy közönséges gonosztevő halt meg. De azért a történetírónak, hibái dacára is, szinte nehezen esik kíméletlenül bánni vele.
A régi írók sem szólnak soha máskép róla, mint bizonyos titkos rokonszenvvel. A fény, mely ifjúságát környezte, szellemének vonzó bája, az a választékos előkelőség, melyet még legszomorúbb tévedéseiben is meg tudott őrizni, bizonyos merész őszinteség, mely nem keresett tisztességes ürügyet oly dolgok számára, melyek nem voltak tisztességesek, a helyzetek ama tiszta belátása a politikai életben, az az emberismeret, a segélyforrások föltalálásában való termékenység, az elhatározás amaz erélye, az a mindent merészelni és mindig fejével játszani tudó rettenthetetlenség: annyi fényes tulajdonság oly nagy hibákkal vegyítve, a legszigorúbb bírákat is lefegyverezték.
Maga a bölcs Quintilianus, ki oly kevéssé képes e szenvedélyes jellemet fölfogni, még sem merészelt szigorú lenni iránta. Dicsérvén elbájoló szellemét s mardosó ékesszólását, beéri azzal, hogy végül erkölcsi tanulságképen ezt a megjegyzést teszi: „Oly ember volt ő, ki megérdemelte volna a végzettől, hogy helyesebb gondolkozása és hosszabb élete lett, dignus vir cui mens melior et “vita longior contigisset”

Azon időpontban, mikor Caelius meghalt, az az előkelő ifjúság, melynek ő példányképe volt, s melyet Catullus versei és Cicero levelei velünk megismertettek, nagyobbára elenyészett már. Majd senki sem élt azon fiatal emberek közöl, kik a bájáéi ünnepélyeken csillogtak, s kiket megtapsoltak a fórumon. Catullus halt meg legelőször, oly időben, midőn a kor által érettségre jutott tehetsége komolyabb és magasztosabb lett.
Leghamarabb követte őt barátja Calvus, kit harmincöt éves korában, kétségtelenül a nyilvános élet emésztő fáradalmai ragadtak el. Curiót Pompeius katonái ölték meg, úgy mint Caeliust Caesaréi. Dolabella túlélte őt, de csak rövid időre, s az is tragikus módon veszett el. Forradalmi nemzedék volt ez, melyet a forradalom aratott le, mert igaz marad az a híres mondás, hogy a forradalom minden időben és minden országban elnyeli a maga gyermekeit.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött