logo

XXV Novembris AD

A római ifjúság Caesar korában II.

Caelius azonban nem csak szerelmi kalandok hőse volt; nem elégedett ő meg azzal a léha dicsőséggel, hogy a finom modor dolgában hangadó legyen a római ifjúság közt, komolyabb és értékesebb tulajdonokkal is dicsekedhetett. Cicero vezetése alatt csakhamar nagy szónokká lett. Mindjárt azután, hogy e kitűnő férfi gyámsága alól kivonta magát, fényesen kezdte meg szónoki szereplését egy ügyben, hol épen Cicero ellen küzdött, s ezúttal a tanítvány legyőzte mesterét. E sikere óta folyvást nőtt híre. Voltak a fórumon szónokok, kiket a tanúit emberek jobban csudáltak, mint őt, s kiknek tehetségét tökéletesebbnek tartották; senki sem volt, kitől jobban rettegtek volna; oly heves volt a támadás terén, s oly keserű gúnyjaiban. Kitűnőleg tudta ellenfeleit nevetséges oldalukon markolni meg, s néhány szóban oly kegyetlen és maró jellemzést adni róluk, hogy örökre rajtok maradt. Ránk maradt egy ilyen, melyet Quintilianus e nemben példányúi hoz föl, s mely megismerteti velünk e rettenetes gúnyolódónak tehetségét.
Arról az Antoniusról van szó e darabban, ki Cicerónak tiszttársa volt consulságában ki mindazon magasztalások dacára, melyek a Catilinariákban rá halmoztatnak, mégis csak egy közepes cselszövő s egy durva kéjenc volt. Miután ő a kormányzására bízott Macedóniát, szokás szerint, kifosztotta, megtámadott néhány szomszéd népséget, hogy jogcímet szerezzen a diadalmenet tartására. Könnyű sikerre számított; de mivel többet gondolt az élvezetekre, mint a háborúra, szégyenletes vereséget szenvedett. Caelius, ki őt visszatértekor megtámadta, vádbeszédében elmondott, vagy inkább csak képzeletéből festett egy tivornyát, mely alatt a holtrészeg vezér meg hagyta lepetni magát az ellenségtől.

„Nők, az ő rendes hadsegédei, töltötték be a mulató-termet, heverészve az ágyakon, vagy szanaszét feküdve a földön. Midőn ezek megtudják, hogy az ellenség közeledik, halálra rémülve, megkísérlik fölserkenteni Antoniust; kiabálják nevét, nyakánál fogva fölemelik. Némelyek hízelgő szavakat susognak fülébe, mások durvábban bánnak vele, és ütik.
Ö azonban, a mint hangjokat és érintősöket megismeri, szokása szerint kinyújtja karjait, megfogja és meg akarja ölelni az elsőt, a melyiket elér. Nem tud aludni, annyira kiabálnak, hogy fölébresszék, s nem bír fölébredni, annyira részeg. Végre, nem tudván magáról lerázni a félálmot, századosai és szeretői hurcolják el a harctérről.“

Ha valaki ily éles és metsző elmével rendelkezik, természetes, hogy másokat megtámadni szeret. Semmi sem is volt kedvesebb Caeliusnak, mint a személyes harcok. Szerette és kereste a vitát, mivel biztos volt a siker felől, s mivel erős rohamainak senki sem tudott ellenállni. Óhajtotta, hogy ellentmondjanak neki, mivel az ellenmondás tüzelte és erőt adott neki. Seneca beszéli róla, hogy egyszer egyik védence, békés jellemű ember, kinek bizonyosan sokat kellett szenvednie ura indulatoskodásai miatt, egy ebéd alatt beérte azzal, hogy csupán kérdéseire válaszolt. Caelius haragudott a miatt, hogy nincs alkalma haragudni. „Hát. merj már ellenmondani, — szólt bosszúsan — „hadd legyünk itt ketten.“

Caelius tehetsége, a milyennek leírtam, kitűnően illett azon időhöz, melyben ő élt. Ez fejti meg teljesen azt a hírt, melyet ő élvezett, s azt a befolyást, melyet kortársaira gyakorolt volt. Ez indulatos vitázó, ez a könyörtelen gúnyolódó, ez a heves vádló teljességgel nem lett volna helyén rendes időkben; de egy forradalom között becses szövetségtárs volt, kit minden párt törekedett magának megnyerni. Caelius különben nem csak szónok, hanem államférfi is volt. Cicero mint ilyet magasztalja öt leggyakrabban. „Senkit sem ismerek, mondja neki, ki jobb politikus volna, mint te.“

Mély emberismerettel bírt, a helyzetet tisztán tudta áttekinteni; gyorsan elhatározta magát, a mi olyan tulajdon, melyet Cicero sokra becsült másokban, mert ő benne épen ez hiányzott leginkább; s a mint Caelius elhatározta magát, oly eréllyel és hévvel fogott a végrehajtáshoz, a mi megnyerte számára a tömeg rokonszenvét. Oly időszakban, midőn a hatalom azé volt, ki megragadni merte, úgy látszott, hogy bátorsága fényes politikai jövőt biztosit Caeliusnak.

Mindamellett voltak nagy hibái is, a melyek néha épen ama jó tulajdonaiból származtak. Jól ismerte az embereket: ez kétségtelenül nagy előny; de az emberek tanulmányozásánál mindenkor kiválólag rossz oldalaik tűnnek szemébe. Mindenfelé megforgatván őket, rendkívüli beható tekintete végre is talált valami fedezetlen rést. S nem csak ellenfelei számára tartogatta szigorúságát; legjobb barátai sem menekültek élesen boncoló ítélete alól. Látjuk bizalmas levelezéseiből, hogy azoknak minden hibáit ismerte, s nem is restell megmondani.
Dolabella, az ő mulató pajtása, közönséges szájhős, „a ki képtelen egy titkot megőrizni, még ha fecsegése miatt el kellene is vesznie. Curio, az ő rendes társa a politikai cselszövésben, „tartalmatlan hencegő, ki a legkisebb szélre megfordúl, és semmi okosat nem tud cselekedni. Es mégis Curio és Dolabella, midőn Caelius őket ilyképpen teszi le, elegendő befolyást gyakoroltak rá, hogy magukkal vigyék Caesar pártjába. Pedig Caesarról sem nyilatkozik jobban, ámbár épen készülőben van ügyéhez csatlakozni. Ez a Venus fia, mint nevezi, „egy önző ember, ki gúnyt űz a köztársaság érdekeiből, s csak a maga hasznával törődik és nem átallja bevallani, hogy Caesar táborában, hová maga is indul, csak „jellemteleu emberek vannak, kiknek okuk van félni múltjuktól, és bűnös reményeket táplálni a jövő iránt. “

Ily gondolkozás és ily határozott hajlam mellett arra, hogy mindenkit szigorúan bíráljon meg, természetes, hogy Caelius senkiben sem bízott teljesen, és hogy senki sem számíthatott egész biztossággal ő rá. Hogy az ember egy ügyet hasznosan szolgálhasson, egészen annak kell szentelni magát. De hogyan lehessen ezt tenni annak, ki nem képes arra, hogy ámíttatni engedje magát, és ne lássa meg az ügy rósz óldalait is?
Az óvatos és tisztán látó emberek, kik egyedül attól félnek, hogy őket megcsalják, s kik oly világosan belátják mások hibáit, mindig csak lágymeleg barátok és hasznavehetetlen szövetségesek szoktak lenni. Egyrészről azon pártban, melyet szolgálni akarnak, nem ébresztenek bizalmat, mert mindenkor csak bizonyos tartózkodással szolgálják: másrészről nem bírnak elég fogékonysággal a lelkesedés iránt, hogy maguk alkothatnának pártot, és mindig hiányzik bennük a szenvedély ama foka, mely nagy dolgok kivitelére ösztönzi az embert. S rendesen az történik, hogy mivel sem vezérek, sem közemberek nem tudnak az ilyenek lenni, s mivel nem képesek másokhoz csatlakozni, vagy másokat magukhoz csatolni, utoljára is magukra maradnak.

Ehhez járul azon körülmény is, hogy Caelius, ki nem ámította magát a személyek tekintetében, nem látszott előszeretettel ragaszkodni egy véleményhez sem. Ő sohasem törekedett arra, hogy szilárd elvű ember hírében álljon, sem, hogy politikai életét rend és következetesség jellemezze. Itt mint magán ügyeiben is, a viszonyokhoz szabta magatartását. Alkalom, érdek, barátság teremtett ő benne valami ideiglenes meggyőződést, melyhez természetesen nem sokáig maradt hű.
Átment Cicerótól Catilinához, midőn Catilinát erősebbnek hitte; visszatért Ciceróhoz, midőn Cicero győzött. Barátjává lett Clodiusnak addig, míg Clodiát szerette; mikor ezt elhagyta, elhagyta annak fivérét is, és hirtelen Milo pártjához csatlakozott. Többször pártolt át, minden töprengés vagy aggodalom nélkül a néptől a tanácshoz, a tanácstól a néphez. Általában nem bírt előtte semmi fontossággal az az ügy, melynek szolgált, s nem sok erőfeszítésébe került attól elszakadnia.
Azon pillanatban mikor úgy mutatta, mintha nagyon szívén feküdnék valami pártérdek, oly hangon beszélt arról, a mi elárulta, hogy mit sem gondol vele. Még a legkomolyabb eseményekkel szemben is, s midőn a köztársaság sorsa forgott kérdésben, nem látszik azt hinni, hogy az ő rá tartoznék, s ő érdekelve lenne a haza jóléte, vagy veszedelme által. „Az a ti dolgotok, gazdag vének“, mondják.

De ő rá mit tartoznék az? Mivel ő mindig rongált anyagi viszonyok közt él, neki soha sincs veszteni-valója. Rá nézve minden kormány közönyös, s csupán kíváncsiságból kíséri érdekkel küzdelmeiket, melyekben ő mégis oly tevékeny szerepet játszik. Ha azonban a politikai élet mozgalmaiban oly nagy hévvel vesz is részt, ezt csak azért teszi, mert így közelebbről szemlélheti az eseményeket és embereket, csípős észrevételeket tehet rajok, és mulatságos látványokban gyönyörködhetik.
Midőn Cicerónak, föltűnő éleslátással, előre megjövendöli a polgárháború közeledését, és a bekövetkező szerencsétlenségeket, ezt teszi hozzá: „Ha nem forognál majdan némi veszélyben is, azt mondanám, hogy a végzet neked nagy és érdekes látványt fog nyújtani.“ Kegyetlen szó, melyért Caelius később keservesen meglakolt, mert az ember nem játszik büntetlenül az ily véres játékokkal s gyakran maga lesz az áldozat, a ki csak néző akart lenni.

Midőn ez a háború, melyről Caelius ily jóslatot mondott Cicerónak, a kitörés pontján állott, Caelius épen aedilis-szé választatott meg, s nagyban el volt foglalva azzal, hogy párducokat szerezzen Cilieiából azon játékokhoz, melyeket a nép számára volt rendezendő. Ez időben, miután eddig többé-kevésbé minden pártban időzött, nyíltan kijelenti volt, hogy a tanács ügyét védelmezi, azaz, midőn a tanácsurakról beszélt, azt mondja: „ami barátaink, s a becsületes polgárok címmel nevezte őket, a mi azonban nem akadályozta, hogy vizsga szemmel ne ügyeljen azon hibákra, melyeket a becsületes polgárok elkövethettek, és hogy keserűen ne gúnyolja barátait, ha alkalom kínálkozott rá.
Cicero hidegnek és határozatlannak találta őt; szerette volna, hogy vállalkozóbb legyen. Ciliciába való elutazásakor folyvást magasztalta előtte Pompeius kitűnő tulajdonait: „Higyj nekem, mondja, csatlakozzál teljesen e nagy emberhez; szívesen fogad. Caelius azonban nagyon őrizkedett attól, hogy ilyesmit tegyen. Ismerte Pompeiust, mint a kiről több ízben éles jellemképet rajzolt; nem igen bámulta, épen nem szerette. Ha távol állott Pompeiustól, midőn ez hatalma tetőpontján volt, gondolni lehet, hogy még kevésbé vetette magát karjaiba, midőn annak hatalmát fenyegetve látta. Minél inkább közeledett az a válság, melyet előre látott, annál óvatosabban vonult háttérbe, és várta a történendőket.

Különben oly pillanat volt ez, melyben a legderekabb emberek is haboztak. Az ily határozatlanság, mely akkor, mint látszik, nem volt nagyon föltűnő, szigorúan ítéltetett meg a mi napjainkban. Pedig könnyű azt megérteni. A kérlelések nem állnak oly tisztán a kortársak szemei előtt, mint előttünk. Midőn távolról, minden elfogultságtól ment ésszel, nézzük azokat, midőn másfelől a következményeket az elvekkel összemérhetjük, s az okokat és az eredményt megítélhetjük, semmi sincs könnyebb, mint véleményt nyilvánítói; de nem így van a dolog, ha valaki az események között él, nagyon közel hozzájok, hogy összefüggésükben fogja föl; ha lelke el van fogúivá az előzetesen vállalt kötelezettségek és a személyes rokonszenv hatása alatt, s ha a teendő elhatározás kockáztatja biztonságát és jólétét. Ilyenkor nem lehet oly biztos látása az embernek.
Még inkább növelte pedig e pillanatban a bizonytalanságot az, hogy a római köztársaság régi pártjai a fejetlenség állapotában voltak. Igazában véve, nem is léteztek már pártok, csak szövetségek. Ötven év óta nem elvi kérdések körül folyt többé a küzdelem, hanem csak személyes érdekek körül. A vélemények nem voltak többé fegyelmezve, mint egykoron; a minek az lett eredménye, hogy a félénk jelleműek, kiknek, hogy eligazodni tudjanak, szükségük volt a régi hagyományokhoz ragaszkodniuk, iránytalanul tévelyegtek és gyakran változtak.

A tiszteletre-méltó és tekintélyes egyének e hirtelen! nézetváltoztatása zavarba ejtette a kevéssé biztos meggyőződésüket, s homályossá tette az igazságot. Caesar ismervén e bizonytalanságot, s abból hasznot meríthetni remél-. vén, lehetőleg növelte annak okait. Még akkor is. midőn hazájának alkotmányát lerontani készült, tudott oly színben tűnni föl, mintha ő jobban tisztelné azt, mint bárki más. Egy tudós, ki e tárgyakban tekintély, ki alaposan ismeri a római törvényeket, érett vizsgálat után kinyilatkoztatta, hogy a törvényesség Caesar részén volt, s hogy sérelmei, melyekről panaszkodott, alaposak voltak.
Akkor nagyon őrizkedett attól, hogy minden terveit kitárja, s hogy oly nyíltsággal beszéljen mint később, mikor már a hatalom birtokosa lett. Majd úgy mutatta be magát, mint a Graechusok utóda és a népjogok védelmezője, majd azt mondogatta, a kedélyek megnyugtatása végett, hogy a köztársaság nincs érdekelve e kérdésben, s az egész vitát két hatalmas vágytárs küzdelmére vezette vissza, melyet azok befolyásuk érvényesítése végett folytatnak.

Mialatt légióit Felső-Italia városaiban szervezte, mindig csak azon óhajtásáról beszélt, hogy a közbékét fenntarthassa; minél erőszakosabban léptek föl ellenfelei, annál mérsékeltebbnek mutatta ő magát, és soha sem tett elfogadhatóbb föltételeket, mint a mióta biztos volt a felől, hogy a tanács nem akar azokra hallgatni. A másik oldalon ellenben, azon táborban, hol a mérsékelt és meggondolt embereknek kellett volna együtt lenniük, csak indulatoskodás és ügyetlenség észlelhető.
Az állam ellenségeinek nyilvánítják azokat, kik a polgárháború iránt ellenszenvet mutatnak; (proscription) és vagyon-kobzásról beszélnek, és Sulla példája forog minden ajkon. Így tehát, a mi különös ellenmondás, épen azon táborban, hol azt vallják, hogy a szabadságot fogják védelmezni, ott sürgetik legjobban a kivételes rendszabályok alkalmazását; és míg az az ember, ki mindent a háborútól várt, s kinek kész hadserege volt, békét ajánlott, addig azok, kiknek még egy katonájuk sem volt fegyverben, sietve utasították azt vissza. Így mindkét oldalon meg voltak cserélve a szerepek, s mindegyik fél a maga érdekeivel, vagy elveivel ellenkezőleg látszott beszélni és cselekedni. Lehet-e csodálni ily bizonytalanság közepeit, s annyi kétkedésre indító ok mellett, ha az oly becsületes emberek, mint Sulpicius és Cicero, kik odaadólag szerették hazájukat, de jellemüknél fogva alkalmasabbak voltak nyugodt időkben szolgálni azt, mint háborgó válságok közt, — lehet-e csudálni, ha magukat rögtön elhatározni nem tudták?

Caelius is tétovázott; de nem épen ugyanazon okokból, mint Cicero és Sulpicius. Míg ezek töprengve kérdezték, hogy melyik oldalon van az igazság, Caelius csak azt kereste, hol van az erő. Ő maga sajátszerű nyíltsággal bevallja ezt: „Belső viszályok alkalmával, írta Ciceróhoz, míg csak törvényes eszközökkel, fegyver nélkül folyik a küzdelem, a becsületesebb párthoz kell csatlakozni; de ha háborúra kerül a dolog, akkor az erősebbhez kell fordulni, s a nagyobb biztosságot nyújtó pártot kell a jobbiknak tartani?
Amint tehát Caelius a két vetélytárs erőit kellőleg összehasonlította, könnyű lett választania; csak szemét kellett kinyitni, hogy határozni tudjon. Egyik felől állott tizenegy legio, kipróbált segédcsapatoktól támogatva, s a köztársaság legnagyobb tábornoka által vezérelve, s a határokon fokozatos sorrendben fölállítva, készen az első jelre síkra szállni.

A másik oldalon gyakorlott sereg kevés, vagy majdnem semmi; de annál több híres családból származott fiatal ember, épannyira képtelenek parancsolni, mint nem igen hajlandók az engedelmeskedésre, és sok oly nagynevű ember, kik inkább díszére, mint hasznára vannak a pártnak. Itt egészen katonai kormány s tábori fegyelem; amott civódás, vitatkozás, harag, versengés, véleménykülönbségek, egyszóval a politikai élet közterének minden szokása és kellemetlensége átültetve a táborba. Ezek szoktak rendes bajai lenni egy oly pártnak, mely a szabadságot akarja megvédeni; mert nehéz elhallgattatni oly embereket, kik épen azért harcolnak, hogy a szabad szó jogát megtartsák, és minden hatalom hamar gyanússá lesz azok előtt, kik épen azért fogtak fegyvert, hogy a hatalom visszaéléseit meggátolják. Főleg azonban a két pártvezér jelleme képezte a különbséget a két párt között. Caesart mindenki, még legnagyobb ellenségei is úgy ismerték, mint a tetterő és előrelátás példányképét.

Ami Pompeiust illeti, mindenki látta, hogy ő hibát hibára halmozott, s akkor éppúgy nem lehetett megmagyarázni magaviseletét, mint ma nem. A háború nem lepte meg; azt mondá Cicerónak, hogy régóta látta már annak közeledését. 1 Sőt nem csak előre látta, úgy látszik, hogy óhajtotta is. Az ő kívánságára Másították vissza Caesar föltételeit, s a tanács többsége mit sem tett az ő megkérdezése nélkül. Látta tehát a válság jövetelét távolról, s ez egész diplomáciai háború alatt, mely az igazi ellenségeskedéseket megelőzte, elegendő ideje volt a készületek megtételére. S bár Mindebből semmi sem volt látható, mégis mindenki hitte, hogy föl van készülve. Midőn rendes hányavetisége szerint úgy nyilatkozott, hogy csak egyet kell toppantani lábával, s légiók teremnek elő a földből, azt vélték, hogy titokban tett hadszedésre s ismeretlen szövetségekre gondol, melyek az utolsó pillanatban fognak seregeket vezetni az ő zászlói alá. Oly bizalmat mutatott, a mi a legfélénkebbeknek is bátorságot kölcsönzött. Valóban, ez a sajátságos elbizakodás oly komoly veszély közepeit, oly emberben, ki királyságokat hódított meg és oly nagy dolgokat hajtott végre, minden képzeletet felülmúlt.

Honnan meríthette hát Pompeius ezt a bizalmat? Nem rendelkezett-e pontos adatokkal ellenfele erejéről? hitte-e valóban, mint monda, hogy annak hadcsapatai elégületlenek, tábornokai hűtlenek, és hogy senki sem fogja követni egy oly háborúba, melyet hazája ellen készül viselni? vagy talán régi szerencséjére, nevének varázsára s azon kedvező véletlen-esélyekre számított, melyek annyiszor adták kezébe a diadalt? Annyi bizonyos, hogy midőn az Alesia és Gergoviáról elhíresült veteránok Ravenna körűi összegyűltek és a Rubicóhoz közeledtek is, az oktalan Pompeius még mindig nagy megvetést tanúsított a vezér és seregei iránt, vehementer contemnebat hunc hominem!
De ez a hencegés nem tartott sokáig. Azon hírre, hogy Caesar egyenest Róma felé tart, azonnal lelohadt bátorsága; s ugyanaz az ember, ki, Cicero szerint, csak az imént annyira lenézte vetélytársát s annak vereségét jövendőlgette, néhány nap múlva rémülten fut Apulia belsejébe, megállni, és lábát megvetni sem merte. Ránk maradt az a levél, melyet Pompeius ekkor a consulokhoz és Domitiushoz intézett, kik legalább Corfiniumban megkísértették az ellenállást: „Tudjátok meg, írja hozzájok, hogy nagy aggodalomban vagyok (scitote, me esse in summa sollicitudine).“

Mily ellentét az iménti kérkedő szavakkal szemközt! Ily hangon szól az oly ember, ki szertelen reményeinek álmából felriad, rögtön a másik szélsőségbe esik. Semmi készületet nem tett, mert nagyon biztos volt a siker felől; semmire sem mer vállalkozni, mert most már nagyon biztosan látja veszedelmét. Nincs bizalma, nincs reménye többé senkiben; minden ellenállás hasztalannak látszik előtte; nem számít többé a hazafias szellem fölébredésére se, s eszébe sem jut, hogy egy utolsó fölszólítást intézzen az itáliai vidéki városok köztársasági érzelmű ifjúságának honszeretetéhez. A hány lépést ellenfele előre tesz, annyival hátrál ő. Még az erős falakkal környezett Brundiisium sem nyugtathatja meg; el akarja hagyni Italiát, s csak akkor hiszi magát biztonságban, midőn már oda jut, hogy közte és Caesar közt a tenger hullámai terülnek el.

Caelius nem várt idáig, hogy magát elhatározza. Még mielőtt a küzdelem kezdődött volna, könnyű volt látnia, hogy mely részen van az erő, és hol fog lenni a győzelem. Akkor egy merész kanyarodást csinált, s Caesar barátai közé első sorba állott. Nyilatkozott, szokott erélyével támogatja Calidius indítványát, ki azt javasolta, hogy Pompeiust hispaniai tartományába kell küldeni. Midőn a békés megoldás reménye teljesen elenyészett, elhagyta Rómát barátai Curio és Dolabella társaságában, s Caesart kereste föl Ravennában. Követte győzelmi menetében Italián keresztül; látta, hogy Caesar megbocsátott Domitiusnak, ki Corfiniumban elfogatta magát; látta, hogyan üldözi Pompeiust és fogja szoros ostromzár alá Brundisiumban. E rohamos siker mámorában írta Ciceróhoz:
„Láttál-e bolondabb embert, mint az a te Pompeiusod, ki ily nagy bajokat idéz elő, s oly gyermekesen viseli magát azok közt? Ellenben, olvastál, vagy hallottál-e valamiről, mi fölülmúlja Caesar hevét a tett mezején, és mérsékletét a győzelemben? Mit gondolsz katonáinkról, kik a legerősebb télben, egy vad és jeges vidék nehézségeivel küzdve, sétaút gyanánt végezték be a hadjáratot?“

Amint egyszer pártállást foglalt Caelius, nem volt nagyobb gondja annál, mint hogy Cicerót is magával vigye. Tudta, hogy Caesarnak nem tehet kedvesebb szolgálatot. Bármily nagy diadalt aratott is Caesar, nem élt csalódásban azokra nézve, kik ügyét szolgálták, s nagyon jól érezte, hogy hiányzik az ö környezetéből néhány tiszteletreméltó férfi, hogy pártja jobb színben tűnjék föl.
Cicero nagy neve elegendő lett volna, hogy jóvá tegye azt a rósz benyomást, melyet az ő környezete tett az emberekre. Szerencsétlenségre, Cicerónak nagyon nehéz volt elhatározni magát. Azon egész idő alatt, mely a Rubicón való átkelést Brundisium megvételétől elválasztja, mindennap változtatta véleményét. Mindkét párt egyenlő erővel igyekezett őt megnyerni; még a két pártvezér is sürgette őt. mindegyik a maga módja szerint.
A mindenkor ügyetlen Pompeius, rövid leveleket írt hozzá, parancsoló hangon: „Indulj el mielőbb az Appius-úton; keress föl Luceriában, vagy Brundisiumban; ott biztonságban leszel.“

Furcsa hang egy legyőzött ember szájában, ki állhatatosan úgy akar beszélni, mintha ő volna az úr! Caesar sokkal okosabb volt: „Jőj, mondja, jőj hozzám, segítői tanácsadással, neveddel, dicsőségeddel! Ez a kíméletesség, ez az előzékenység egy diadalmas hadvezértől, ki alázatosan kért, midőn jogában áll parancsolni, nem hagyhatta Cicerót érzéketlenül. Ugyanekkor, hogy biztosabban megnyerhesse, íratott hozzá legkedvesebb barátai, Oppius, Balbus.
Trebatius, főleg pedig Caelius által, ki oly jól tudta, hogy mily eszközökkel lehet őt megfogni. Megtámadták egyszerre gyönge oldalainak minden résein: szítogatták régi neheztelését Pompeius ellen; igyekeztek meglágyítani azon szerencsétlenségek festésével, melyek családját fenyegették; élesztették hiúságát, szeme elé tartja azt a dicsőséget, hogy a pártokat fogja kibékíteni, és nyugalomra hozni a köztársaságot.

Ennyi ostrom végre is megrendíthetett egy oly gyönge lelket. Az utolsó pillanatban úgy Játszók, hogy elszánta magát az Italiában való maradásra, voltmely félre eső mezei lakában, vagy egy semleges városban, nem foglalva pártállást senki mellett, de mindenkinek hirdetve a mérsékletet és a békét. Megkezdett már egy szép értekezést a polgárok egyetértéséről; nyugalomban akarta azt bevégezni, s mint ki jó véleménnyel bírt a maga ékesszólásáról, remélte, hogy azzal kicsavarja a fegyvert a legmakacsabb kezekből is. Ez kétségkívül ábránd volt; nem kell azonban feledni, hogy Cato, ki minden elfogultság gyanújától ment, sajnálta, hogy Cicero oly hamar lemondott e tervéről.
Cato kárhoztatta őt, hogy Pharsalushoz jött, hol jelenléte nem nagy segélyére lehetett a harcosoknak, míg, ha semleges marad, megtarthatja volt befolyását mindkét vetélytársra, s közbenjáróul szolgálhat volt köztük. De egyetlen nap fölforgatta mind e szép terveket. Midőn Pompeius elhagyta Brundisiumot, hol nem hitte többé magát biztonságban, és Görögországba hajózott volt, Caesar, ki e hírre számított, hogy azzal visszatartja.
Cicerót, sietett azt vele tudatni. De épen ez változtatta meg gondolkozását. Ő nem tartozott azon emberek közé, mint Caelius, kik a szerencsével együtt köpenyt fordítanak, és hódolnak a sikernek. Sőt inkább, mihelyt szerencsétlennek látta Pompeiust, azonnal közelebb érezte magát hozzá.
„Soha sem óhajtottam osztozni szerencséjében, mondja; szerettem volna osztozni balsorsában!“

Midőn megtudta, hogy a köztársasági hadsereg elvonult, s vele együtt régi politikai barátai majdnem mindannyian; midőn látta, hogy Italia földjén nincs többé törvényes hatóság, nincsenek consulok, nincs tanács: mély fájdalom fogta el szívét; úgy tetszett, mintha körötte üres volna a világ, s mintha, saját kifejezése szerint, a nap is eltűnt volna az égről. Sokan jöttek hozzá, üdvözölni őt okosságáért, de ő épen azt vetette magának szemére, mint valami bűnvádat. Keserűen kárhoztatta gyávaságát. korát, nyugalom és békeszeretetét. Egyetlen gondolata volt, minél előbb elutazni. „Nem bírom elhordozni bánatomat, mondja; könyveim, tanulmányaim, a bölcsészet, mit sem segítnek_ rajtam. Olyan vagyok, mint a madár, mely szárnyra akar kelni, és mindig csak a tenger felé tekintget.“

Mostantól kezdve rendíthetetlenül állott elhatározása. Hiába kísérletté meg Caelius visszatartani őt még az utolsó pillanatban egy megható levéllel, melyben utalt arra, hogy vagyonát el fogja veszteni, és koezkára tenni üa jövőjét. Cicero, bár nagyon megindulva, elégnek tartotta oly szilárdsággal. mely nem volt nála közönséges, így válaszolni neki: „Örvendek rajta, hogy annyira szíveden hordozod fiam jólétét: de, ha a köztársaság fennmarad, elég gazdag lesz ő mindig apja nevével: ha a köztársaságnak el kell vesznie, ő is osztozni fog a többi polgárok közös sorsában? S kevéssel ezután keresztül hajózott a tengeren, és Pompeius tá-borába ment. Nem azért tette ő ezt, mintha bízott volna a sikerben; midőn oly párthoz csatlakozott, melynek minden gyöngeségét ismeri volt, jól tudta, hogy önként megy részesülni annak bukásában. „Megyek, mondja, mint Amphiaraus, hogy élve rohanjak a tátongó mélységbe. Oly áldozat volt ez, melyre kötelezettnek hitte magát hazája iránt, s annál többet ér ez áldozat, mert önámítás és remény nélkül hozta azt meg.

Míg Cicero ekként Pompeius hoz csatlakozik volt, Caelius Hispániába kísérte Caesart. Ettől fogva minden közlekedés lehetetlenné vált köztük; levelezésük is, mily addig oly élénken folyt, megszűnik ez időponton. Maradt mégis ránk egy levél, alkalmasint az utolsó, melyet váltottak, s mely különös ellentétet képez a megelőzőkkel. Caelius intézte ezt Ciceróhoz alig néhány hónappal azon események után, melyeket épen elbeszéltem, csakhogy nagyon megváltozott körülmények közt. Bár e levél csak igen csonkán maradt ránk, s nem könnyű minden mondatának értelmét helyre állítani, világosan látszik belőle mégis, hogy írója heves izgatottságban él.
Caesar e buzgó pártosa, ki másokat is annak véleményére igyekezett téríteni, hirtelen dühös ellenségévé lett a vezérnek; azt az ügyet, melyet csak az imént annyi melegséggel védelmezett, most útálatos ügynek nevezi, s azt mondja, hogy „jobb meghalni, mint ily ügy szolgálatában állani.“
Mi történt hát ez időközben? Mily okok indították Caeliust ez utolsó véleményváltoztatásra, s mi lett ennek kimenetele? Helyén való lesz ezt elmondani, mivel ez elbeszélés némi világot fog vetni a dictator politikájára, főleg pedig jobban megismerteti velünk környezetét.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött