logo

VIII Sextilis AD

A római ifjúság Caesar korában I.

Caelius nem származott hírneves családból. Egy Puteoliban lakó római lovag fia volt, ki kereskedést űzött és nagy jószágokat szerzett Afrikában. Atyja, kinek egész életében nem volt egyébre gondja, mint hogy meggazdagodjék, mint történni szokott, nagyobb dícsvágyat táplált fiára nézve, mint maga iránt; azt akarta, hogy államférfi váljék belőle, s mivel tudta, hogy a közhivatalokra ékesszólás nélkül nem juthat el, korán Ciceróhoz vitte, hogy ez képezzen a fiúból, ha lehet, nagy szónokot.
Nem volt még ekkor szokás, hogy a fiatal embereket a rhetorok iskolájába zárják, s beérjék azzal, hogy képzelt jogügyek vitatásában gyakoroltassanak. Amint a férfi-tógát fölvették, tehát tizenhat éves koruk táján, azonnal voltmely híres államférfihoz vitték őket, s ezt azután nem is hagyták el. Ott a legbizalmasabb családi körben hallgatták aztán mesterük társalgását barátaival, vitáit ellenfeleivel; látták, hogyan készül az csöndben nagy szónoki csatáira, s követték öt a basilicába és a fórumra; hallották perbeli beszédjeit, vagy a nép előtt tartott szónoklatait, s mikor aztán már ők maguk is képesek voltak nyilvánosan beszélni, annak oldala mellett és pártfogása alatt léptek föl.
Tacitus nagyon sajnálja, hogy az ő korában már nem volt divatos ez a férfias nevelés, mely a fiatal embert a valódiság körülményei közé helyezvén, a helyett, hogy a rhetorica képzelt tényei közé szorítja, fölébresztette benne a természetes és igaz ékesszólásra való hajlamot, s mely bátorrá tette az ifjút, az által, hogy rögtön a valódi harcok közepébe vetette, s mint ő kifejezi magát, a háborút a csatamezőn tanította meg neki, pignare in proelio discebant.

Mindamellett is volt egy nagy veszély az ily nevelésben. Ez ugyanis nagyon korán megtanítja az ifjakat oly dolgokra, melyeket jobb minél tovább nem ismerni; megbarátkoztatta őket a romlottság látványaival, melyeket a nyilvános élet rendesen nyújt; nagyon gyors érettséget hozott létre, s időelőtti dícsvágyat gyújtott bennük lángra. Az a tizenhat éves fiatal ember, ki tartózkodást nem ismerő vén államférfiakkal élt bizalmas érintkezésben, ki előtt azok minden elővigyázat nélkül föltárták a pártok legaljasabb cselszövényeit, nem veszített-e okvetlenül valamit a korával együtt járó ártatlanságból és gyöngédségből?
Nem lehetett-e attól tartani, hogy ez a rontó hatású együttlét végre is a fondorkodás, a siker imádásának hajlamát, a hatalom féktelen szeretetét s azt a vágyat költi föl benne, hogy minden eszköz fölhasználásával gyorsan jusson magas polcra, és hogy mivel rendesen a leggyorsabb út a legrövidebb is.

Ez történt Caeliussal. Három egész évig, becsületben és munkában töltött három évig, nem hagyta el Cicerót. De végre észrevette, hogy egy oly fiatal ember mint ő, ki politikai pályát akar magának nyitni, többre megy azok mellett, kik a fennálló kormányt meg akarják dönteni, mint a mellett, ki azt megtartani akarja; megvált tehát Cicerótól, hogy Catilinához csatlakozzék. Az átmenetei hirtelen volt; de Caelius soha sem is igyekezett kíméletes modorban hajtani végre pártváltoztatásait. Ettől fogva élete, mint gondolni lehet, más fordulatot vett; lázongó és merész bujtogató vált belőle, kinek mardosó nyelvétől remegtek a fórumon, és erőszakoskodásától a Mars-mezőn.
Egy pontifex választása alkalmával leütött egy tanácsurat. Midőn questorrá tétetett, mindenki azzal vádolta, hogy megvásárolta a szavazatokat. Nem elégedve meg a római népgyűlések fölzaklatásával, nem tudni mi okból: Nápolyban szított föl egy néplázadást. Ezalatt azonban az élvezeteket sem hanyagolta el. Azon tobzódó fiatalság tivornyái, melyhez ő is tartozott, minden pillanatban fölzavarták a közcsendet.
Beszélik, hogy Róma utcái nem voltak biztosak, midőn azok éjen te dőzsölésük után hazafelé mentek, s hogy, mint a Plautus és Terentius által festett könnyelmű ifjak, ők is üldözőbe vették a tisztes nőket, kikkel találkoztak. Mind ez a bolondság sok költséggel járt, s Caelius apja, bármily gazdag volt is, nem mindig mutatott kedvet arra, hogy fizessen. Ilyenkor a Puteoli-i becsületes kalmár bizonyosan megbánta dicsvágyát, melyet fia jövője iránt táplált, s úgy találta, hogy nagyon sokba kerül az a terve, hogy fiából politikust neveljen. Másrészről Caelius nem olyan jellemű volt, hogy könnyű szívvel tűrje a korholásokat; oda hagyta tehát az apai házat, s azon ürügy alatt, hogy közelebb húzódik a fórumhoz és a hivatalos helyekhez, lakást bérelt a Palatínuson 10.000 sesterciusért, a hírhedt tribun Appius Clodius házában. Ez nagy jelentőségű esemény volt az ő életében, mert ott ismerkedett meg Clodiával.

Ha Cicero bizonyítására támaszkodnánk, nagyon megvető ítélettel kellene lennünk Clodiáról; de Cicero sokkal szenvedélyesebb tanú, sem, hogy teljesen igazságos tudna lenni; s az a dühös gyűlölet, mellyel Clodius ellen viseltették, nagyon gyanússá teszi őt akkor is, ha annak nővéréről szól. Másfelől, részben meg is hazudtolja maga-magát, midőn azt mondja, hogy Clodia igen tiszteletreméltó emberekkel állott viszonyban, a mi nagyon meglepő volna, ha igaznak vesszük, hogy ez mindazon bűntényeket elkövette, melyekkel Cicero vádolja. Nehéz elhinnünk, hogy a köztársaság ama nevezetes, és hírnevükre féltékeny férfiai folytatták volna vele az ismeretséget, ha tudják, hogy ő megmérgezte férjét és szeretője volt fitestvéreinek. Pedig ezt nem Cicero találta ki; általánosan elterjedt hír volt ez, melyet ő örömest ismételt. Sok ember hitte azt Rómában, Clodia ellenségei beszélték, s róla csípős verseket csináltak és írtak a falakra.
Clodia híre tehát nagyon rósz volt, s meg kell vallani, hogy némely túlzások dacára is némileg megérdemelte azt. Semmi sem bizonyítja, hogy férjét megölte volna, mint vádolták; a mérgezési gyanúsítások akkor szokásosak voltak, s bámulatos könnyelműséggel el is hitték. De annyi igaz, hogy szerencsétlenné tette férjét életében, s nem látszott megszomorodottnak halála fölött. Kétes az is, bár Cicero állítja, hogy fitestvéreinek lett volna szeretője; de, szerencsétlenségére, nagyon is bizonyos, hogy sok szeretője volt. Egyetlen mentségül lehet fölhozni mellette, hogy az ily életmód akkor meglehetősen általános volt. Az e fajta botrányok sohasem voltak közönségesebbek Róma előkelő hölgyvilágában. Ez azért volt így, mert a római társadalom is válságon ment át, melynek messzire visszamenő okait érdemes megismernünk. Mondani kell e tárgyról néhány szót, hogy számot adhassunk azon súlyos csapásról, mely a közerkölcsiséget érte volt.

Oly országban, hol a családi élet annyira tiszteltetett, mint Rómában, a nőknek nagy jelentőséggel kellett birniuk. Lehetetlen volt, hogy befolyásuk, mely oly erős volt a házi körben, kísérletet ne tegyen kívülre is terjeszkedni, s az a tiszteletteljes állás, melyet a magánéletben elfoglaltak, egyszer szükségképen fölébreszthette bennük azt a vágyat, hogy a nyilvános életre is befolyást szerezzenek. A régi rómaiak, kik oly féltékenyek voltak tekintélyökre, érezték ezt a veszélyt, s azért mindent megtettek saját védelmükre. Tudjuk, mily modort szenvelegnek a nőkkel való bánás tekintetében; nincs oly rósz szó, mit el ne mondanának róluk, engedik őket megtámadni még a színpadon is, sőt még politikai beszédjeikben is gúnyt űznek belőlük.
Azonban nem kell rosszul értelmezni e gúnyolódásokat, s nagyon sajnálni a nőket, kik azoknak tárgyául szolgáltak. Csak azért támadják meg őket így, mert félnek tőlük, s e tréfák nem annyira gonosz bosszantás, mint inkább elővigyázat jellegével bírnak. Ezek a durva katonák, ezek a faragatlan parasztok a velők való együttélésből megtanulták, hogy mily finom és vállalkozó szelleműek a nők, s hogy mily sok tekintetben többet érnék náluk; s épen ezért azon töreksznek, hogy őket a házi kör szűk határai közé szorítsák. De még ez sem bírja megnyugtatni őket: szükséges, hogy a nők a családi körben is alárendelt és megkötött állást foglaljanak el.
Hiszik és mondják, hogy a nők gyarló és fékezhetetlen lények (indomita animalia), képtelenek magukat kormányozni, s ezért sietnek gondoskodni kormányzásukról. Ez ürügy alatt örökös gyámság alatt tartják őket, mindig atyjuk, testvérük, vagy férjük hatalma alatt állnak; ők se el nem adhatnak, se nem vehetnek, se kereskedést nem űzhetnek, se semmi egyebet nem tehetnek gyámjók beleegyezése nélkül. Ily intézkedések által, mint állították, oltalmazni akarják a nőt; tulajdonképen pedig önmagukat védelmezték ellene.

Cato, a nőnem nagy ellensége, leplezetlenül bevallja ezt az őszinteség egy pillanatában. „Emlékezzetek meg, mondatja vele Titus Livius az Oppius-törvény hozatala alkalmával, emlékezzetek meg mindazon rendszabályokról, melyeket őseink tettek, hogy a nőket férjeiknek alá rendeljék. Bármennyire legyenek is leláncolva, alig uralkodhattok fölöttük. Mi lesz akkor, ha visszaadjátok szabadságukat, ha ugyanazon jogokban részesítitek, melyekkel magatok birtok? Hiszitek, hogy akkor is képesek lesztek fenntartani uralmatokat? A mely napon egyenlők lesznek veletek, azon napon fölétek kerülnek. “
Ez e nap épen azon időszak táján jött meg, mellyel mi itt foglalkozunk. A régi szokások elgyengülése közepett, az asszonyok ellen hozott törvények is. épen oly kevéssé maradtak tiszteletben, mint a többiek. Cicero mondja, hogy udvarias jogtudósok oly elmés eszközöket szolgáltatnak a nőknek, melyek segélyével ki tudtak bújni a törvények alól, a nélkül, hogy megsértették volna azokat.
Ugyanekkor hozzá szoktak az emberek azt látni, hogy a nők mind jelentékenyebb helyet foglalnak a társadalomban, s tényezőkké válnak az állam kormányzásában is. Majdnem minden akkori államférfi, feleségének, vagy kedvesének vezetése alatt állt. Caesar számtalan gyöngéd viszonya, mint később az Augustusé, sok ember szemében mélyrelátó okosság színében tűnt föl, úgy gondolkozván, hogy ők csak azért akarnak tetszeni a nőknek, hogy általuk férjeiket kormányozzák.

Így a régi törvények eltörlése, a régi irányelvek meg-változása következtében a nők szabaddá lettek. A visszaszerzett szabadsággal eleinte rendesen úgy élnek az emberek, hogy visszaélnek vele. Nem tudják nyugodtan élvezni jogaikat, melyektől hosszú ideig meg voltak fosztva; az első pillanatokban mindig bizonyos mámor következik be, melyen nehéz uralkodni. Ez történt ez időszak római társadalmában is; s mindazon kicsapongások, melyeket az akkori nők magaviseletében észlelünk, részben az új szabadság ingerében és mámorító hatásában lelik magyarázatukat: Az olyanok, mint Terentia Cicero neje, kik a pénzt szeretik, sietvén fölhasználni azon jogukat, mely visszaadta nekik a vagyonukról való rendelkezési képességet, kétes nyereség reményében szabadosokkal és üzérekkel szövetkeznek, lelkiismeretlenül meglopják férjüket, nyerészkedő üzletekbe rohannak, hová a kapzsiság erős ösztöne mellett azt a kicsiben takarékoskodó és zsugori gazdálkodást viszik be, mely nekik természetükben áll.
Azok, kik az élveket jobban szeretik a gazdagságnál, fékevesztett hévvel adják át magukat minden gyönyörnek. A kevésbé merészek fölhasználják az elválás könnyűségét, hogy a törvény oltalma alatt egyik szerelmi viszonyból a másikba menjenek át. Mások még azt a fáradságot sem veszik maguknak, hogy elváljanak, és szemérmetlenül viszik piacra botrányaikat.

Ez utóbbiak közé tartozott Clodia; de minden bűnei mellett is, melyeket épen nem igyekezett titkolni, mégis kénytelen az ember beismerni nála némely jó tulajdonokat. Nem volt pénzsóvár; tárcája nyitva állott barátai számára, s Caelius nem is pirult bele nyúlni abba. Clodia szerette s magához vonzotta a szellemes embereket. Egyszer rá akarta beszélni Cicerót, mondjon le ő érette bolondos Terentiájáról, s vegye őt feleségűi; de Terentiának, ki gyanította a dolgot, sikerűit halálosan összeveszíteni őket. Egy régi scholasticus azt mondja, hogy Clodia csinosabban táncolt, mint a hogy egy tisztességes nőhöz illenék. De nem egyedül ezen művészethez érzett hajlamot; Cicero egyik helyéből következtetni lehet, hogy költeményeket is csinált.
Művelni a tudományokat, a szellemdús emberek társaságát keresni, a finom és választékos élveket kedvelni, mindebben előlegesen semmi kárhoztatni való nincs; ellenkezőleg mindezek oly tulajdonságok a mi időnkben, melyekkel egy művelt hölgynek bírnia kell, vagy a melyeket legalább mutatni tartozik. Rómában máskép gondolkoztak, s mivel csak a divathölgyeknek volt kiváltságuk az ily fényes és szabad életre, azért az oly nő, ki ugyanazon képességekre törekedett, kitette magát azon veszélynek, hogy velők összezavarrtatik, s hogy a közvélemény ugyanazon szigorral ítéli meg·, mint amazokat. Clodia azonban nem törődött a közvéleménnyel. Ő magán életében és hajlam nyilvánúlataiban ugyanazon rohamosságot és hevet tanúsította, mint testvére a nyilvános életben. Kész minden túlzásra, s nem szégyelve bevallani azokat, dühösen szeretve és gyűlölve, képtelen magán uralkodni, s utálva minden kényszert: nem hazudtolta meg azt a nagy és büszke családot, melyből származott volt, s bűneiben is fajára lehetett ismerni.
Egy oly országban, hol a régi szokások iránti tiszteletet tüntetőleg kimutatták az emberek, a decorum (e szó és e fogalom római) klasszikus földjén, Clodia kedvét lelte benne, hogy gúnyt űzzön a hagyományos illemtörvényekből. Barátai társaságában járt ki, elkísértette magát velők a nyilvános kertekbe, vagy az Appius-útra, melyet nagy őse építtetett. Fesztelenül közeledett azokhoz, kiket ismert; a helyett, hogy félénken lesütötte volna szemeit, mint egy jól nevelt hölgyhöz illett, merészelt a férfiakhoz szólni (sőt Cicero azt állítja, hogy néha meg is csókolta őket), lakomára hívta magához. A komoly, higgadt, szigorú férfiak bosszankodtak e miatt; de a fiatal emberek, kiknek ez a merészség tetszett, el voltak ragadtatva, s eljártak Clodiáboz vendégeskedni.

Caelius ekkor egyike volt a római divatos fiatal uraknak. Mint szónok nagy hírre vergődött már; rettegtek szavának gúnyos élétől. Bátor volt egész a vakmerőségig, kész mindig a legkockázatosabb vállalatokba rohanni. Számítás nélkül költekezett, s nyomában jó barátok és védencek nagy kísérete járt. Kevés ember táncolt oly művészileg mint ő, senki sem múlta fölül az ízléses öltözködés művészetében, s egész Rómában magasztalták tógája bíbor szegélyének szépségét és szélességét. Mind e tulajdonok, a komoly értékűek szintúgy, mint a hiábavalók, elszédítették Clodiát. A szomszédság könnyebbé tette köztük a megismerkedést, s Clodia csakhamar szeretőjévé lett Caeliusnak.

Azt az életmódot, melyet ezután folytattak, minden tartózkodása mellett is sejteti velünk Cicero. Futó szavakban beszél azon fényes ünnepélyekről, melyeket Clodia adott kedvese és a római ifjúság számára Tiberis-parti kertjeiben. Úgy látszik azonban, hogy főleg Baiae volt szerelmeskedésük színtere. Jó darab idő óta már, Baiae lett Róma és Italia előkelő világának rendes találkozóhelye. A meleg források, melyek ott bőven fakadnak, alkalmat, vagy ürügyet szolgáltattak az összejövetelekre. Néhány beteg, kik gyógyulás végett mentek oda, egy nagy csapat egészséges embert igazolt, kik mulatságot kerestek.
Április havától kezdve özönlöttek a vendégek, s az egész fürdőidény alatt ezer meg ezer apró cselszövény fonódott, melyeknek híre eljutott Rómáig is. A komoly emberek nagyon ügyeltek rá, hogy ne legyenek láthatók e tolongó sokaságban, s Clodius később, mint valami bűnt hozza föl Cicero ellen vadul, hogy csak keresztül ment ott. De Caelius és Clodia nem rejtőzött el, sőt inkább fesztelenűl átengedték magukat mindazon élvezeteknek, melyeket föl lehetett találni e helyen, melyet Horatius a világ legszebb pontjának nevez. Egész Róma beszélt a partokon tett kirándulásaikról, lakomáik fényéről s zajáról, tengeri sétáikról, midőn énekesek és zenészek bárkán kísérték őket.

Mindössze ennyi az, mit Cicero elbeszél, vagy inkább a mit sejtenünk enged, mert szokása ellenére, s nekünk nagy kárunkra, ezúttal nagyon takarékosan bánik a szóval, kímélni akarván barátját Caeliust. Szerencsére bővebb értesülést is szerezhetünk e tárgyról, s mélyebben behatolhatunk e társadalomba, melyet szeretnénk jobban megismerni. E végett csak azon emberhez kell fordulnunk, ki Lucretius mellett ez időszak legnagyobb költője volt: Catullushoz. Catullus ez egyének közt élt, kik oly méltók a tanulmányozásra, s oly viszonyban állott velők, melynél fogva jól rajzolhatta őket. Mindenki ismeri azt a Lesbiát, kit verseivel halhatatlanított; kevésbé ismert dolog azonban az, hogy Lesbia nem oly képzeleti személyiség, milyet az elégiái költők gyakran teremtenek.
Ovidius mondja, hogy e név alatt egy római hölgy rejtőzik, valószínűleg egy magas állású hölgy, mivel a költő nem akarja megnevezni, s abból, a mint róla beszél, világosan látható, hogy akkor mindenki ismerte kilétét. Apulejus, ki sokkal későbben élt, szókimondóbb, s fölfedezi előttünk, hogy Lesbia nem más, mint Clodia. Catullus tehát Clodia kedvese és Caelius vetélytársa volt. Ő is gyakran járt a palatinusi házba s a Tiberis melletti pompás kertekbe, s versei teljesen megismertetik velünk azt a társaságot, melynek ő egyik hőse volt.

Az imént mondám, hogy Clodia nem szerette a pénzt azzal a mohósággal, mint a divathölgyek azon korban és mindenkor szeretni szokták. Catullus története eléggé bizonyítja ezt. Ez a fiatal veronai ember, bár tisztes családból származott, nem volt nagyon gazdag, s miután egy ideig Rómában pazar és élvhajhászó életet folytatott, nem maradt neki semmije. Szegényes kis birtoka csakhamar túl volt terhelve záloggal. „Nem éri azt, mondja vígan, se a rohamos északi, se a dühös déli szél; az adósságok orkánja fú rá mindenfelől. Oh, mily szörnyű és dögvészes szél ez!“

Azon képről, melyet néhány barátjáról fest, kik még szegényebbek, s még jobban el voltak adósodva, mint ő, világosan lehet látni, hogy azokra nem számíthatott, s hogy az ő „pókhálóval telt" erszénye nem sok segélyt várhatott tőlük. Nem a gazdagságot és születést szerethette hát Clodia Catullusban, hanem a szellemet és tehetséget. Ami viszont Catullust ő hozzá csábította, a miért oly szenvedélyesen szerette, az Clodia előkelő és bájos modora volt. E tulajdonok rendesen nem találhatók föl az oly nőkben, kik Clodia módja szerint élnek; ő benne azonban, bármily mélyre sűlyedt is alá, mindig fölismerhető maradt a patricius-leány. Catullus mondja ezt egyik epigrammájában, hol Lesbiát egy másik azon korabeli szépséggel hasonlítja össze:

„Sok embernek tetszik Quintia. Én úgy találom, hogy ő magas, fehér, karcsú: ezek tulajdonságai; mind egyenként elismerem. De tagadom, hogy mindezek együtt igazi szépséggé tennék őt. Nincs benne semmi kellem, s nagy testében nincs egy szikrányi szellem és kecs. Lesbia az igazi szép, a legszebb voltmennyi közt; ő annyira eltulajdonított minden bájt, hogy a többinek semmi sem maradt. “

Egy oly nő, mint Clodia, ki oly határozottan vonzódott az eszes férfiakhoz, bizonyosan örömest látogatta azt a társaságot, melyben Catallus élt. Abból, mit Catallus e társaságról beszél, világosan látható, hogy nem volt annál Rómában szellemdúsabb és élvezetesebb. Összejöttek abban írók és politikusok, költők és nagy urak, helyzetük és vagyoni állapotukra nézve különbözők, de mindannyian a tudomány és élvek kedvelői. Ott voltak Cornificius, Quintilius Varus, Helvius Cinna, kiknek költeményei akkor legnagyobb hírnek örvendettek, Asinius Pollio, ki még csak nagy reményű gyermek volt; főleg pedig Licinius Calvus, államférfi s egyszersmind költő, ez időszak egyik legeredetibb alakja, ki huszonegy éves korában oly tehetséggel és erővel támadta meg Vatiniust, hogy ez eme szavakkal fordult biráihoz:
„Azért még, hogy ellenfelem oly nagy szónok, nem következik, hogy én bűnös legyek!“

E csoporthoz kell aztán soroznunk Caeliust, ki szelleménél és hajlamánál fogva nagyon méltó volt hozzájok, s mindenekfölött· Cicerót, ki ez értelmes, szelleme és dicsőségére büszke fiatalság pártfogója volt, s ki Caeliusban, Catullus mondása szerint, Romulusnak legékesebben szóló fiát üdvözölte.

E magas szellemű emberek társaságából, kik közül sokan politikai személyiségek voltak, a politikai sem volt kizárva; nagyon köztársaságias érzelem uralkodott ott, s innen röpültek ki a legmardosóbb epigrammák Caesar ellen. Tudjuk, hogy mily hangon szólnak Catullus epigrammái; Calvus írt néhányat, melyek elvesztek, s melyek, mint mondják, még kegyetlenebbek voltak. Magától értendő, hogy az irodalom legalább is annyi helyet foglalt el ott, mint a politika. Alkalmilag gúnyolódtak a rósz írók fölött, sőt Volusius költeményeit, példaadás végett, ünnepélyesen meg is égették.
Néha, a vendégség végén, midőn a bor és tréfa hevületbe hozta agyukat, költői versenyt rendeztek; táblácskák jártak kézről kézre, s mindenki a leggonoszabb verseket írta rájuk, a mi csak eszébe jutott. De mindennél inkább foglalkoztatta őket az élvhajhászat. E költők és politikusok mindnyájan ifjak és szerelmesek voltak; s bármennyire kedveket lelték is abban, hogy Volusiust gúnyolják, vagy Caesart megtépázzák, mégis csak legjobban szerették szerelmüket dallani.

Ez termett számukra dicsőséget is. A latin elegiai költészetben semmi sem ér föl azon rövid és bájos versecskékkel, melyeket Catullus Lesbiához írt. Propertius nagyon sok mitológiát vegyít sóhajai közé; Ovidius csak egy szellemes kéjenc; egyedül Catullusnak vannak szívhez szóló hangjai. Ez azért van, mert egyedül őt sebezte meg igazán és mélyen a szerelem. Addig tékozló és bolond életet folytatott; szíve kifáradt az örökös csapongásban s megunta a futólagos szerelmi viszonyokat; de a mint Lesbiával találkozott, megismerte a való szenvedélyt. Bárhogyan gondolkozzunk is Clodiáról, Catullus szerelme fölmagasztalja őt, és semmi sem kedvezőbb rá nézve, mint ha e gyönyörű költészet fátyolán át nézzük.
Ünnepélyeit, melyeket a római ifjúság számára rendezett, s melyekről, hogy eléggé részletes tudósításokkal nem bírunk, csak sajnálni tudjuk, ez ünnepélyeket Catullus versei élénkítik, s mintegy megelevenítik szemeink előtt; mert hiszen ez elragadó társaskörre, e fesztelen és drága lakomákra szerzetté ő legszebb műveit. Kétségkívül a Tiberispart árnyas fái alatt dalolta azt a szép költeményét, melyet Lesbiához, Sappho legtüzesebb ódáját utánozva, írt. Talán Baiae tengerpartján, Nápollyal és Capreae-val szemközt, ama gyönyörű ég alatt, e bűvös vidék szédítő csábjai közepeit olvasta föl legelőször ama költeményét, melyben annyi báj annyi szenvedéllyel párosul, s mely oly méltó azon csudaszép tájra, melybe én keletkezését helyezni szeretem:

„Éljünk, szeressünk Lesbiám, s nevessük a házsártos vének szidalmait. Eltűnik a nap, s újra kél; de mi ha kurta életünk világa kialszik, örök éj álmát alusszuk, melyből nincsen fölébredés. Csókolj meg ezerszer, azután százszor, azután ezerszer, azután még százszor, meg újra ezerszer, és újra százszor. Aztán ha sok ezerszer megcsókoltuk egymást, összezavarjuk a számadást, hogy ne tudjuk hány ezer volt, és más se tudja s ne irigyelhesse, hányszor csókoltuk meg egymást.”

Érdekes időszak a római társadalomban ez, midőn ily művelt társas körök állnak fon, melyekben mindenről folyt a beszélgetés, hol az osztálykülönbségek elvegyülnek, hol az írók a politikusok mellett foglalnak helyet, hol nyíltan merik szeretni a művészeteket, s a szellemet hatalomnak tekintik. Hogy egy mai kifejezéssel éljünk, ekkor kezdődik meg a társas élet. A régi rómaiaknál ilyesmi nem létezett. Ők vagy a fórumon, vagy családjuk körében éltek. A tömeg és a család közt csak kevéssé ismerték azt a közvetítő elemet, mit mi társaságnak nevezünk, azaz ama művelt és válogatott köröket, melyek számos, de nem vegyesen összehányt tagokból alakulnak, melyekben az ember szabadabban érzi magát, mint a nyilvános tér ismeretlenéi közt, s még sem annyira otthonosan, mint a házi élet bizalmas zugában.
Mielőtt ide jutottak, várakozni kellett, hogy Róma művelődjék, és az irodalom tért hódítson magának, a mi csak a köztársaság utolsó százada táján történt meg. S még itt sem szabad túlozni. Ez a kezdődő társas élet pillanatonként még nagyon durvának látszik. Catullus beszéli, hogy e kellemes lakomáknál, hol oly szép költeményeket olvastak föl, voltak oly vendégek, kik ellopták az asztalkendőt. A társalgás néha nagyon sikamlósán folyt, mint a nagy költő némely epigrammáiból megítélhetjük. Clodia, ki ez eszes embereket maga köré gyűjtötte, sajátságos különcségeket mutatott magaviselétében.

A választékos élvek, melyeket egy nagy világi hölgy keres, távolról sem elégítik öt ki, s végre is oly túlságokba hajtott, melyek miatt pirultak régi barátai. De ezek is, a divathősök, kiknek jó ízlését mindenütt dicsérték, kik annyi keltemmel tudtak beszélni, s oly gyöngéd verseket írtak, nem igen viselték magukat jobban, mint ö, s nem sokkal voltak kényesebbek. Míg Clodiával való viszonyuk tartott, ők is sok szemrehányást tehettek maguknak; midőn pedig viszonyuknak vége szakadt, azt a megbocsáthatatlan hibát követték el, hogy nem tisztelték a múltat, s megfeledkeztek azon kíméletről, mellyel az ember mindig tartozik egy nőnek, a kit valaha szeretett.
Catullus goromba epigrammákkal korbácsolta azt a nőt, kitől egykor legszebb költeményeihez nyert ihletet. Caelus, azon díjra célozván, melyet a legaljasabb kéjhölgyeknek szoktak volt fizetni, garasos hölgynek (quadrantaria) nevezte őt el a nyílt piac hallatára, s ez a kegyetlen melléknév rajta is maradt. Látjuk tehát, hogy e társadalomnak még sokat kellett haladnia; de a haladás gyorsan indul meg a kezdődő egyeduradalom segélyével. Augustus alatt minden megváltozik.
A durvaság e maradványai, melyeken még a régi köztársaság szaga érzett, az új kormány alatt eltűnnek; oly hamar megjavulnak, s oly finnyásokká lesznek az emberek, hogy a finom ízlésnek csakhamar gúnyolódva említik Calvust és Catullust, s az ő szemükben Plautus barbár. Csiszolódnak, fínomulnak és egyúttal fanyarabbá is válnak. Valami udvari íz terjed el az előkelő irodalmon, s e változás oly gyors, hogy egy negyedszázad alatt Catullustól Ovidiushoz hanyatlik alá a költészet.

Clodia és Catullus szerelmi viszonya nagyon szomorúan végződött. Clodia nem sokat gondolt a hűséggel, s nagyon is igazolta kedvesének ama sorait: „Az asszony ígéreteit bízd a szelekre, és a gyorsan elfutó vizekbe írd. Catullus, midőn észrevette, hogy meg van csalva, elszánta magát, hogy feledni fogja. Tépelődött, haragudott magára, de megnyugodni csak nem tudott. Minden erőlködése dacára, hogy felviduljon, a szerelmi bú kerekedett felül. Fájdalmas küzdelmek után, melyek szívét szaggatták, szomorúan és megalázva tért vissza annak lábaihoz, kit lehetetlen volt olykor meg nem vetnie, de a kit mindig szeretett. „Szeretlek is, gyűlöllek is. mondd. Kérded, hogyan lehetséges ez? Nem tudom; de jól érzem, hogy úgy van, s lelkem gyötrődik e miatt.
Ennyi szenvedés és lemondás nem hatotta meg Clodiát. Mindig aljasabb szerelmi viszonyokba bonyolódott, s a szegény költő, kit elhagyott minden remény, végre is örökre megvált tőle. Sokkal tragikusabb volt a Clodia és Caelius közti szakadás. Bűnügyi pörrel kellett szerelmi viszonyukat megoldani. Ezúttal Caelius unt rá előbb. Clodia, ki ez irányban, mint láttuk, rendesen az első lépést szokta tenni, megdöbbent a dolog ily kimenetele fölött. Felingerelve cserben hagyása miatt, szövetkezett Caelius ellenségeivel, kik nem hiányzottak; többféle bűnténnyel vádolta azt be, azzal nevezetesen, hogy meg akarta őt mérgezni.

Megkell vallani: szomorú ébredés a bájáéi ragyogó ünnepélyek után! A por bizonyosan nagyon mulatságos volt, s hihető, hogy e napon a forum tele volt kíváncsiakkal, Caelius pártfogója, barátja, mestere társaságában, a gazdag Crassusszal és Ciceróval együtt jelent meg. Ezek osztozkodtak védelmében is; Cicero vállalkozott név szerint a Clodia személyét illető részre. Habár beszéde elején kinyilatkoztatja, hogy „ő épen nem ellensége a nőknek, legkevésbé pedig egy oly nőnek, ki minden férfinak jó barátja szokott, lenni — mégis föl lehet tenni, hogy nem hagyta kisikamlani kezéből a jó alkalmat, a mikor bosszút állhatott mindazon bántalmakért, melyeket rajta a Clodius-család elkövetett. Clodia e napon minden hozzátartozóiért bűnhődött. Sohasem is szólt Cicero csípösebb és élénkebb gúnnyal; a bírák sokat nevethettek, s Caelius fölmentetett.

Beszéde folytán ünnepélyesen megígérte Cicero, hogy védence meg fogja változtatni életmódját. Valóban nagy ideje is volt már, hogy rendbe szedje magát, nagyon is sokáig tartott ifjúsága. Ekkor huszonnyolc éves volt már; utána kellett látnia, hogy aedilis-szé, vagy tribunná választassa magát, ha politikai szerepet akart játszani, a mit apja oly annyira óhajtott volt.
Nem tudjuk, vajon ezután szigorúan megtartotta-e mindazon kötelezettségeket, melyeket Cicero az ő nevében ígért; azt talán kerülte ezentúl, hogy zajosabb botrányokba elegyedjék; Clodiával folytatott szerelmi viszonyának rósz eredménye elvette talán kedvét a meggondolatlan kalandoktól. De hogy valami szigorú jelleművé lett, hogy a régi rómaiak elvei szerint élt volna: azt róla bajos föltenni. Tudjuk, hogy néhány évvel később, midőn aedilisi hivatalt viselt, és a legkomolyabb ügyekkel volt elfoglalva, rá ért megtudni és elbeszélni mindenféle szerelmi történetet, a mi Rómában előadta magát. Midőn Cicero proconsul volt Ciliciában, íme ezeket írja egyszer hozzá:

„Semmi újdonság nem történt néhány apró kalandon kívül, melyek, bizonyosan tudom, érdekeim fognak. Paula Valeria, Triarius nővére, minden ok nélkül elvált férjétől. épen azon napon, mikor ez megérkezendő volt tartományából; Decimus Brutushoz megy nőül. Gyanítottad volna ezt? Elmeneteled óta sok hihetetlen dolog történt e nemben. Servius Ocella soha senkivel se hitette volna el, hogy ő házasságtörő, ha három nap alatt kétszer tetten nem kapják. Kérdezed: kivel? Valóban olyannal, hol épen nem óhajtottam volna; de nem mondom meg; tudd ki másoktól. Nem rosszul veszi ki magát, ha egy diadalmas proconsul mindenfelé kérdezősködik, hogy mely asszonnyal kaptak rajta valakit. “

Világos, hogy a ki ezt a kedves kis levelet írta, soha se tért meg annyira, mint Cicero szerette volna elhitetni a világgal, s úgy látom, hogy az a fiatal korhely, ki Róma utcáit éjente föllármázta s ki Clodia szeretője volt, ebben az elmés férfiban is föltalálható még, ki oly kellemmel tudja elbeszélni e könnyelmű kalandokat. Vakmerőség nélkül lehet tehát állítani, habár magánélete ez időponttól kezdve eltűnik is szemünk elöl, hogy soha sem hagyott ő föl egészen fiatalkori kedvtöltéseivel, s hogy tisztviselő és politikai férfi létére is mindvégig tudta hivatalos teendőit a mulatságokkal összekapcsolni.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött