logo

XXIV Januarius AD

Brutus Ciceróhoz való viszonya IV.

Brutus volt tényleg az összeesküvés feje, ámbár annak első gondolata nem ő tőle származott. Cassius agyában fogamzott az meg, s egyedül ő követelhette volna magának a végrehajtás vezetését is. Talán egy pillanatig volt is ilyen szándéka. Tudjuk, hogy először a kivitelre oly tervet ajánlott, melyben jellemének egész vadsága visszatükröződik. Azt akarta ő, hogy Caesarral együtt öljék meg annak legkiválóbb barátait, főleg pedig Antoniust. Brutus ellenezte ezt, s a többi összeesküvők az ő véleményét pártolták.
Végre Cassius is megadta magát, mert meg kell jegyezni, hogy bármily parancsoló és büszke természetű volt is ő, mégis meghajolt Brutus felsőbbsége előtt. Megkísértette ugyan több ízben kiszabadítani magát alóla; de sok háborgás és fenyegetés után, legyőzve érezte magát barátjának hideg nyugalmú szelleme által. Így tehát valóban mégis Brutus vezette az egész vállalkozást.

Világosan látható ez; s azon modorban, a mely szerint a terv megindíttatott és végrehajtatott, teljesen az ő jellemét és észjárását ismerjük föl. Nem egy rendes összeesküvéssel állunk itt szemközt; nem oly emberekkel van dolgunk, kiknek megszokott mesterségük a cselszövés, erőszak és fondorkodás. Nem is közönséges nagyravágyók ezek, kik mások vagyonát, vagy méltóságát irigylik; sőt nem is dühöngő emberek, kiket a politikai gyülőködés őrjöngésbe ragad. Mindez érzelmek kétségtelenül föltalálhatok voltak sokak szívében az összeesküvők közöl; a történetírók mondják ezt; Brutus azonban kényszerítette őket, hogy hajlamaikat korlátozzák. Ő sokat adott arra, hogy vállalatát bizonyos nyugalmas méltósággal hajtsa végre. Ő csak a fennálló rendszernek ellensége; a mi az egyént illeti, úgy látszik, nem táplált iránta semmi gyűlöletet. Miután leszúrta, nem gyalázza meg; sok ellenzés dacára megengedi, hogy temetési ünnepélyt rendezzenek neki, s hogy végrendelete a nép előtt felolvastassék.

Mindenekelőtt az foglalkoztatja legjobban, hogy ne tűnjék úgy föl, mintha maga, vagy hívei érdekében működnék, s hogy kikerülje a személyes dícsvágy, vagy a pártérdek gyanúját. Ilyen volt ez összeesküvés, melyben oly különböző jellemű emberek vettek részt, de a mely mégis egészen Brutus szellemének bélyegét hordja magán. Befolyása nem kevésbé érezhető a rákövetkező eseményekben is. Ő semmit sem tett megfontolatlanul, habár Cicero vádolja ezzel, s az egész világ ismétli a vádat; ő előre elkészíti jövendő eljárásának irányszabályait, s jól megállapított tervet csinált. Szerencsétlenségére kitűnt, hogy e magános fontolgatás által megérlelt s a világgal való érintkezés és emberismeret nélkül fogantatott terv nem volt alkalmazható.
Egy gondolkozó s eszes fő műve volt ez, ki azt hiszi, hogy a forradalomban is oly magatartást követhet, mint szabályszerű viszonyok közt, s ki a törvényesség szoros tiszteletét az erőszak munkájában is érvényre akarja emelni. Belátta azután tévedését, s egymásután volt kénytelen mellőzni minden lelkiismereti aggodalmait; de mivel nem volt meg benne a politikusnak az a hajlékonysága, mely alkalmazkodni tud a parancsoló szükséghez; nagyon későn s rósz kedvűleg engedett, és bánkódva vissza-visszafordult azon szép föltevésekhez, melyekről kénytelen volt lemondani. Innen származott habozása és következetlensége.
Sokszor mondták, hogy ő azért bukott meg, mert nem volt előre megállapított terve; én, ellenkezőleg, azt hiszem, hogy ő azért nem ért el sikert, mivel az eseményektől kapott lecke dacára is nagyon hű akart maradni azon fellengős tervhez, melyet megalkotott. A tények futólagos elbeszélése elegendő lesz bebizonyítanunk, hogy ez okozta az ő, és pártja vesz-tét, s hogy a kiontott vér e miatt nem használt semmit.

Caesar halála után az összeesküvők kimentek a tanácsteremből, villogtatva kardjaikat, és maguk mellé szólitván a népet. A nép megdöbbenve hallgatta szavakat, harag nélkül, de nem is rokonszenvesen. Magukra hagyva, fölmentek a capitoliumba, honnan védelmi intézkedéseket tehettek, néhány viador oltalma alatt. Ott csak kevés számú kétes barátcsatlakozott hozzájok, a milyenek mindig találkoznak, ha valamely pártnak sikerre van kilátása. Azonban, ha a nép nem sok buzgalmat mutatott arra, hogy őket kövesse, még kevesebb kedvet érzett megtámadásukra. Caesar párthívei meg voltak rémülve. Antonius levetette consuli öltönyét és elrejtőzött.
Dolabella örömet színlelt, s úgy adta ki magát, mintha ő is az összeesküdtek közé tartoznék. Sokan sietve hagyták el Rómát, és a vidékre menekültek ki. Midőn azonban észrevették, hogy a rendet senki sem zavarja meg, s hogy az összeesküdtek beérik azzal, hogy a capitoliumból harsogják szózatukat a néphez, a legfélénkebbek is visszanyerték bá-torságukat. A rémület, melyet e merész tett okozott volna, csakhamar helyet engedett e különös tétlenség fölötti bámulatnak. Másnap Antonius ismét fölölté consuli ruháit, összegyűjtötte barátait, visszatért merészsége, s most már ő vele számolni kellett.

„Férfias bátorsággal, s gyermeki ésszel jártak el, animo virili, consilio puerili, mondja Cicero.

Igaz is, hogy úgy látszott, mintha semmi előkészületet nem tettek, semmit előre meg nem fontoltak volna. Martius idusának estéjén bevárták az eseményeket, a nélkül, hogy irányozásukról gondoskodtak volna. Előrelátás hiányából, és könnyelműségből történt-e ez, mint gyakran állították? Nem; elvből és elhatározás szerint cselekedtek így. Brutus csak azért szövetkezett a többiekkel, hogy megszabadítsa a köztársaságot egy embertől, ki az intézmények szabályos kerékforgását akadályozta. Midőn ez ember halva volt, a nép visszanyerte jogait és azok használásának szabadságát. Ha e hatalmat, melyet Caesartól elragadtak, csak egy napig is megtartják, oly színe lesz a dolognak, mintha saját érdeküket munkálták volna.
Ha előre határozatokat és törvényeket hoznak, ha gondoskodnak a jövendő dolgok menetének szabályozásáról, s oly eszközöket tartanak kéznél, melyek által az eseményeknek tetszésök szerinti irányt szabhatnak, nem jelentett volna-e ez annyit, mint hogy némileg az egész köztársaság szerepét maguk részére tulajdonítják el? Mit is tett ennél többet Caesar? így az összeesküdtek, ha nem akarták azt a színt adni eljárásuknak, hogy őt utánozzák, s hogy csak a dícsvágyó vetélkedés intézte tettüket, kénytelenek voltak visszavonulni, mihelyt az első csapást végrehajtották. Nézetem szerint ez magyarázza meg magatartását. Az önzetlenség és törvényesség iránti különös elfogultság fegyverezte le karjokat.
Bizonyos dicsőséget helyeztek abban, hogy ők csak Caesar megölésére szövetkeztek. Amint ez a tett végre volt hajtva, vissza kellett adniuk a népnek a saját ügyeiben való intézkedés jogait és a kormány megválasztását, annak szabad tetszésére hagyván, hogy hálaérzetét nyilvánítsa azok iránt, kik fölszabadították, vagy hogy feledéssel fizessen nekik, ha úgy akarja.

Itt kezdődött csalódásuk. Azt hitték ők, hogy a nép és a szabadság közt csak Caesar áll, s hogyha Caesar nem lesz többé, a szabadság egész természetesen magától újra születik. De azon a napon, midőn a polgárságot fölhívták, hogy vegye gyakorlatba jogait, senki nem válaszolt, és senki sem is válaszolhatott, mert polgárok nem léteztek többé. „Régóta nem volt már egyéb a római nép, mondja Appianus ez alkalomra, mint, sokféle nemzetek zagyvaléka.
A szabadosok összevegyültek a polgárokkal, a rabszolgát mi sem különböztette már meg urától. Végre a Rómában szokásos gabnaosztogatások oda vonzották egész Itáliából a koldusokat, az ingyenélő és rósz embereket.
Ez a múlt és hagyomány nélkül való sehonnai népség nem volt többé a római nép. Régi keletű volt ez a baj; s a tisztán látó szellemek bizonyosan sok idő óta nyomára jöhettek már annak. Úgy látszik, hogy Cicerót bántotta néha ez a sejtelem, főleg mikor látta, hogy a választásoknál mily könnyen űznek kereskedést a szavazatokkal. Mindamellett is még minden bizonyos látszólagos szabályszerűséggel folyt, s a dolgok a kapott lendület erejétől mozgatva mentek tovább. Ily helyzetben, mikor az állam gépezete már csak megszokásból jár, minden veszve van, ha e mozgás csak egy napra is megáll.
Caesarral együtt pedig megszűntek mozogni a régi kerekek. A félbeszakítás nem tartott soká; de a gépezet oly korhadt volt már, hogy mikor megállt, össze is tört minden részében. így az összeesküvés emberei még azt sem tudták helyre állítani, a mi a polgárháború előtt létezett, s a köztársaság utolsó maradványa, bármily tökéletlen volt legyen is, örökre elveszett.

Ezért nem hallgattak ő rajok, ezért nem követte őket senki. Látván ez egykedvű népet, s magukra hagyatva a capitoliumban, közülük bizonyosan nem egynek szíve elszorult. Cicero főleg vigasztalan volt amiatt, hogy szép beszédek tartásán kívül egyebet mit sem tesznek. Ö azt óhajtotta volna, hogy tegyenek, hogy zsákmányolják ki a kedvező pillanatot, hogy haljanak meg, ha kell. „Nem szép volna-e meghalni ily nagy napon?“ Ez aggastyán, bár rendesen oly határozatlan, több elszántságot tanúsított akkor, mint mind azok a fiatal férfiak, kik oly merész tettet vittek végbe. Es mégis minden elszántsága mellett is mit ajánlott ö? „Föl kell tüzelni, a népet.“
Láttuk, mit bírt erre felelni a nép. „Össze kell gyűjteni a tanácsot; föl kell használni ijedelmét arra, hogy kedvező határozatokat hozzon." Bizonyos, hogy a tanács megszavazza akkor, a mit csak akarnak; de hogyan lehessen a hozott határozatokat végrehajtani? Mind e javaslatok elégtelenek voltak, s nem is volt lehetséges hasznosabbakat terjeszteni oly emberek elé, kik elhatározták, hogy a törvényesség terét nem hagyják el. Egyedüli kedvező eséllyel az biztathatta volna még őket, ha merészen kezükbe kerítik a hatalmat, s megtartják azt erőszak és törvénytelenség útján is, nem riadva vissza még a proseriptiótól se; s ha azon népi zsarnoksággal, melyet épen most döntöttek le, nemesi dictaturát állítanak szembe, egyszóval ha Sullát utánozzák. Ezt akarta talán tenni Cassius; de Brutus irtózott minden erőszakosságtól. A zsarnokság, bárhonnan jőjön is, bűnnek látszott az ő szemében; ő jobban szeretett volna elveszni a köztársasággal, mint megmenteni azt ily eszközökkel.

Az a néhány nap, mely most következett, sajátszerűen változatos viszonyok közt telt el. Bizonyos kormányszünet állott be, mialatt a pártok különböző eredménnyel mérkőztek össze. A nép, mely nem indult az összeesküdtek után, nem támogatta ellenségeiket se. Mivel nem tudták mihez tartani magukat, mindkét részről vaktában folyt a portyázó harc. Ebből eredtek az ellenmondás és meglepő jelenetek. Egy nap közbocsánatot hirdettek ki, s Brutus Lepidusnál volt ebéden; más nap tüzet vetettek az összeesküdtek házaira. Eltörülték a dictatorságot, és mégis szentesítették a dictator tényeit. Caesar barátai oszlopot és oltárt emeltek tiszteletére a fórumon; Caesar egy másik barátja ledöntette mindkettőt.
E zavaros körülmények közepeit, míg a két párt határozatlanúl és tétovázva ingadozott, semmi merész tettre nem bírván elszánni magukat, míg mindenki maga körűi tekingetett, kutatva, hogy mely felől van a nagyobb erő, megjelentek azok, kik később a hatalom birtokosai leendőnek.
Régóta készülődött már Rómában egy titkos forradalom, melyet nem vettek észre, mivel előhaladása lassú és szakadatlan volt; de a mely, midőn teljesedésbe ment, átalakítja az államot. Míg a háborúk csak a város kapui előtt és Italiában folynak, a hadjáratok rövid ideig tartottak.

A polgároknak nem volt idejük elveszteni a táborban a polgári élet hagyományait; nem voltak még se hivatásos hadvezérek, se katonák, kik mesteremberszerűleg űzték volna a katonáskodást. De a mint a háborúk messzebb országokban és huzamosabb ideig folytak, azok a kik viselték, hozzá szoktak Rómától távol élni. Ezek aztán oly hosszú időre vesztették el szemük elől a fórumot, hogy egészen elfeledték annak szenvedélyeit és szokásait. Ugyanekkor, a polgári jog szélesebb kiterjedést nyervén, megnyílt a legio minden ország fiai előtt. Ez összeelegyedés teljesen meglazította a kötelékeket, melyek a katonát a polgársághoz fűzték; hozzá szokott, hogy elszigetelje magát attól, hogy külön érdekeket ápoljon, s a tábort tekintse honának.
A galliai nagy háború után, mely tíz évig tartott, Caesar veteránjainak nem jutott többé eszükbe, hogy ők polgárok volnának, s emlékezetük nem nyúlt vissza Ariovistuson és Vercingetorixen túl. Midőn meg kellett őket szolgálataikért jutalmazni, Caesar nem volt hálátlan irántuk, s Italia legszebb földjeit osztotta ki köztük; s ez a fölosztás egészen új és addig ismeretlen viszonyokat eredményezett. Ez ideig a katonák a háború után visszatértek a nép tömegébe; ha gyarmatokra küldték őket, ott elvesztek, beolvadtak a többi polgárok közé. Ekkor azonban átmenet nélkül léptek táborukból uradalmaikba, melyeket kaptak, s ez által fennmaradt náluk a katonai szellem. Mivel nem voltak nagyon távol egymástól, s találkozhattak, nem vesztették el egészen a kalandos élethez való kedvüket. „Összehasonlították, mondja Appianus, a földművelés fáradságos munkáit a harc fényes és jutalmazó véletleneivel” Így aztán ők Italia szívében egy egész katonai gyarmatot alkottak, mely figyelve hallgatott minden harci zajra, s kész volt az első hívásra ott teremni.

Épen ekkor sokan tartózkodtak közülük Rómában, kik Caesar által hívattak be, s arra vártak, hogy földet jelöljön ki számukra. Mások nagyon közel valának, Campaniában, épen abban foglalatoskodva, hogy telepeiken berendezkedjenek, s talán elkedvetlenedve a gazdálkodás ez első fáradságos bajai miatt. Sokan közülük az események hírére Rómába jöttek; a többiek-késleltették elhatározásukat, várták, hogy ki fizeti meg őket legdrágábban, s kínálták magukat a legjobb vevőnek. A vevők nem is hiányzottak; sokan sóvárogtak a nagy dictator öröksége után.
A katonák segélyével, kik szolgálatukat készek voltak eladni, a versenytársak mindegyikének megvoltak a maga párthívei és esélyei. Antonius mindnyájukat fölülmúlta consuli hatalmának fénye, s Caesarhoz való baráti viszonyának emlékei által; ö mellette azonban tért foglaltak a kéjenc Dolabella, ki minden pártot hitegetett, és a fiatal Octavius, ki Epirusból megérkezett nagybátyja örökségének átvételére. Még az a gyámoltalan Lepidus is több légiót fogadott saját szolgálatába, és némi szerepet játszott e hatalomvágyó emberek közt. S ezek mindnyájan, környezve katonáik által, kiket bérbe fogadtak, jelentékeny tartományok urai, bizalmatlan szemmel őrizték egymást, várva a pillanatot, hogy összecsapjanak.

Mit tett ezalatt Brutus? Elmulasztván a martius idusán kínálkozó jó alkalmat, fölhasználhatta volna még a Caesarpártiak civódásait, hogy rajok üssön és letiporja őket. A pártjához tartozó határozott emberek tanácsolták is neki, hogy ezt kísértse meg, és szólítsa fegyverre azt az összes ifjúságot Italiában és a tartományokban, mely tapssal fogadta Caesar halálát. Brutus azonban utálta a polgárháborút, s nem tudta elszánni magát, hogy ő adjon újból jelt arra.
Mivel abban a képzelődésben élt, hogy a nép sietve ragadja meg a számára visszaadott szabadságot, hitte, hogy a köztársaság helyreállítása erőszak alkalmazása nélkül fog végbe menni. Egyik önámítás a másikat szülte, s ő abban a reményben ringatta magát, hogy az a tőrdöfés, mely pedig tizenkét évig tartó iszonyatos háborút nyitott meg, bizonyosan örök nyugalmat biztosit az államnak. E meggyőződésben, midőn Caesart leszúrván, Pompeius tanácsterméből kijött, Róma utcáin keresztül futva kiáltozza: „Béke! béke!“ Ezentúl ez lett jelszava.
Midőn barátai, értesülvén azon veszélyről, melyben forgott, bejöttek a szomszéd városokból az ő védelmére, visszaküldötte azokat. Jobban szeretett bezárkózni házába, mint valami ürügyet adni az erőszakosságok megkezdésére. Kénytelen lévén elhagyni Rómát, egy ideig a szomszéd kertekben rejtőzött, nyugtalaníttatva a katonáktól, s csak éjjel megy ki; de mindig várva azt a nagy népfelkelést, melyben állhatatosan hitt. Senki sem mozdult. Ekkor aztán messzebbre távozott, Lanuvium és Antium városába menekülvén. Innen hallotta a harci zajt·, melytől visszhangzott Italia; s látta, hogyan készül minden párt a küzdelemre. Csupán ő vonakodott részt venni a harcban. Hat egész hónapig hátrált e borzasztó kényszerűség elől, mely napról napra kikerűlhetlenebbé vált. Ő nem tudta magát elszánni, s tanácsot kért mindenkitől.

Maga Cicero is említ leveleiben egy értekezletfélét, melyet Antiumban tartott, hogy megtudja, mit volna leghelyesebb tennie. Részt vett abban Servilia mellett Porcia, Brutussal együtt Cassius, s meghívtak arra néhányat leghívebb barátaik közöl, köztük Favoniust és Cicerót. Servilia jobban aggódván fiának biztonsága, mint becsülete miatt, azt akarta, hogy távozzék el.
Antoniustól, ki neki jó barátja maradt, kieszközölt Servilia, fia és veje részére egy legatiót, azaz megbízatást, hogy menjen Siciliába gabonát vásárolni. Ez tisztességes és biztos ürügyül szolgáltatottt arra, hogy Italiát elhagyhassa; de egy, Antonius által aláirt engedéllyel utazni, s jótéteményül fogadni a száműzetést, mily szégyen lett volna az!

Cassius nem akart bele egyezni, szenvedélyes kitöréssel beszélt ellene, méltatlankodott, fenyegetőzött, „úgy szólván, lihegett harci dühében". Brutus ellenben, nyugodtan, lemondással, kérdezte barátait, elszánva magát, hogy eleget tesz óhajtásuknak még élete kockáztatásával is. Kívánják-e, hogy visszatérjen Rómába? Kész volt oda menni. Ez ajánlatot mindenki ellenezte. Róma tele volt veszéllyel az összeesküdtekre nézve, a minek nem akarták kitenni haszon nélkül a szabadság utolsó reményeit. Mihez kell hát fogni? Csak abban egyeztek meg, hogy mindnyájan keservesen bánták eddigi eljárásukat.
Cassius sajnálta, hogy nem ölték meg Antoniust, mint ő kívánta volt; és Cicero nem mondott neki ellen. Sajnos, hogy e kölcsönös vádaskodás mit sem használt; nem arról volt szó, hogy a múlt fölött panaszkodjanak; eljött a pillanat, hogy a jövő útját egyengessék, s e tekintetben nem tudtak semmi megállapodásra jutni.

Ez értekezlet után Brutus nem határozta még el magát azonnal. Ragaszkodott azon szándékához, hogy a meddig csak lehet, lanuviumi villájában marad, olvasgatva és beszélgetve a szép oszlopcsarnok alatt a görögök bölcselőkkel, kik rendes társaságát képezték. Azonban tovább kellett utaznia. Italia napról napra veszélyesebbé vált; a veteránok ellenségesen barangoltak az országutakon, kifosztogatták a mezei lakásokat. Brutus Veliába ment, hol rá néhány hajó várt, hogy Görögországba szállítsák. Száműzetésnek nevezte elutazását, s még utoljára is hitegette magát, hogy az nem lesz jeladás a háborúra. Mivel Antonius épen azzal vádolta, hogy a háborút előkészíti, válaszolt neki saját és Cassius nevében egy gyönyörű levéllel, melynek vége így hangzik: „Ne hízelegj magadnak, mintha minket meg tudnál ijeszteni; félelem nem fér a mi jellemünkhöz.
Ha más indító okok képesek volnának valami kedvet adni nekünk a háborúhoz, a te leveled nem venné azt el; mert a fenyegetésnek nincs hatalma a szabad lelkeken. De te jól tudod, hogy mi útáljuk a polgárháborút, hogy semmi sem képes minket abba bele vinni; és te bizonyosan azért öltesz fenyegető arcot, hogy elhitesd a világgal, mintha határozatunk félelmünknek volna eredménye. Halld meg a mi véleményünket. Mi óhajtjuk, hogy kitüntetésben élj egy szabad állam védelme alatt; mi nem akarunk ellenséged lenni, de többet adunk a szabadság, mint a te barátságod birtokára. Azért kérjük az isteneket, adjanak neked jó tanácsot magad és a köztársaság érdekében.
Ha nem, úgy kívánjuk, hogy minél kevesebbet ártson neked a te elhatározásod, Róma pedig legyen szabad és dicső!“. Veliában Brutushoz csatlakozott Cicero is, ki szintén el akart utazni. Barátainak tétlenségén elcsüggedve, ellenségeinek fenyegetései által megijesztve, kísérletet tett már, hogy Görögországba fusson/ de kedvezőtlen szél Italia partjaira hajtotta vissza. Midőn megtudta, hogy Brutus távozni készül, találkozni akart még, s ha lehet, együtt menni vele. Gyakran megindító hangon beszélt Cicero e találkozásukról. „Láttam őt, mondja később a néphez tartott beszédében, láttam őt eltávozni Itáliából, hogy ne okozzon polgárháborút. Mily fájdalmas látvány volt ez, nem csak az embereknek, hanem a hullámok és a partoknak is! A haza megszabadítja kénytelen volt futni hazájából, a haza megrontói a hatalom élvezetében otthon maradtak.

Brutus utolsó gondolata még e szomorú pillanatban is a közbéke volt. Annyi csalódás dacára is mindig számított még a római népre; azt hitte, hogy nem tett ő eleget a lelkesedés fölbuzdítására; nem tudott bele nyugodni azon gondolatba, hogy nincsenek többé polgárok. A fölött bánkódva átázott el, hogy miért nem tett még kísérletet egy utolsó küzdelemre a törvényesség terén. Kétségtelen, hogy neki nem volt lehetséges Rómába visszatérnie s ismét megjelenni a tanács előtt; de Cicero kevésbé volt terhelve, dicsősége tiszteletet parancsolt; szavára szívesen hallgattak. Nem próbálhatná-e ő meg ezt az utolsó küzdelmet?
Brutus mindig gondolt erre; ekkor ki merte mondani is. Fölmutatta Cicerónak azt a nagy kötelességet, melyet be kellene töltenie, azt a nagy szerepet, melyet szükséges volna eljátszania; tanácsai, szemrehányásai, kérései végre is rá bírták Cicerót, hogy mondjon le útjáról és térjen vissza Rómába. Úgy tetszett neki, ahogy később mondja, mintha a haza hívogató szavát hallaná! Elváltak egymástól, s nem is találkoztak többé.

Bármennyire irtózott is azonban Brutus a polgárháborútól, az események kikerülhetetlen árja, mely ellen tíz hónap óta küzdött, végre is besodorta őt abba. Elhagyván Italiát, Athénbe ment, hol idejét az akadémikus Theomnestes, és a peripatetikus Cratippus hallgatásával töltötte. E magatartásában Plutarchus csak ügyes színlelést lát. „Titokban, mint ö mondja, a háborúra készült. Cicero levelei ellenben bizonyítják, hogy a háború kereste föl őt.
Thessalia és Macedonia tele voltak Pompeiusrégi katonáival, kik Pharsalus óta ott maradtak; az aegei tenger szigetei, Görögország városai, melyek mintegy menhelyül szolgáltak a száműzöttek részére, sok elégületlen embert rejtettek magukban, kik nem akartak meghajolni Caesar előtt; martins idusa óta pedig ugyancsak itt húzódtak meg mindazok, kik Antonius uralma elől futottak. Végre Athénben egész gyarmata volt azon nagy családokból származó fiatal embereknek, kik születésüknél és koruknál fogva a köztársaságért rajongtak, s kik oda azért jöttek, hogy nevelésüket befejezzék. Ezek mindannyian csak Brutusra vártak, hogy fegyvert ragadjanak.
Megérkezésekor mindenütt nagy és ellenállhatatlan mozgalom keletkezett, melynek ő maga is kénytelen volt engedni. Apuleius és Vatinius, saját parancsnokságuk alatt, hadcsapatokat vezettek hozzá. Macedonia régi katonái Qu. Hortensius vezetése alatt gyülekeztek; annyian jöttek Itáliából, hogy Pausa consul végre panaszkodott, és fenyegetőzött, hogy a Brutushoz jövő újoncokat útjukban föl fogja tartóztatni. Az athéni tanulók, köztük Cicero fia s az ifjú Horatius, abba hagyták tanulmányaikat, s besorozhatták magukat a seregbe. Néhány hónap alatt Brutus úr volt egész Görögország és nyolc legio fölött.

Ez időpontban úgy látszék, hogy a köztársasági párt mindenütt felébredt. Cicero nagyobb sikert vívott ki Kómában, mint remélte, s oly ellenségeket szerzett Antoniusnak, kik ezt még Mutina előtt megverték. Brutus hatalmas hadsereget szervezett Görögországban. Cassius bejárta Ázsiát, légiókat gyújtván útjában, s az egész kelet mellette nyilatkozott.
A legfélénkebbeket is remény szállta meg, s úgy látszott, hogy a köztársaság érdekében a legjobbat lehet várni annyi nemes harcos támogatásától. És mégis e pillanatban, mikor annyira egyetértőknek kellett volt lennniük, tört ki Cicero és Brutus közt a legsúlyosabb viszály, mely valaha elválasztotta őket egymástól. Bármily kellemetlen legyen is ránk nézve, el kell ezt mégis beszélnünk, mert ebből ismerhetjük meg mindkettőjüket teljesen.
Cicero emelt panaszt előbb. Ez a rendesen oly gyönge, oly habozó ember Caesar halála óta kiváló erélyt tanúsított. A bölcsesség, a szelídség, a mérséklet, e különben szép tulajdonságok, melyeket annyira szeretett, s oly örömest gyakorolt, nem látszottak többé a fennforgó körülményekkel össze egyeztethetőnek. A békés diadalok e főpapja most háborút hirdetett az egész világnak; a törvényesség e szigorú barátja azt kívánta mindenkitől, hogy hagyja el a törvényesség terét. „Ne várakozzál a tanács határozataira,“ mondá az egyiknek. „Légy magad magadnak tanácsa írja a másiknak. Hogy célhoz jusson, minden eszközt jónak ítélt, még a legerőszakosabbat is; minden szövetség megnyerte tetszését, még az oly embereké is, kiket nem becsült.

Brutus ellenben, bármennyire elszánta is magát, hogy fegyvert fog, aggodalmaskodó és félénk maradt, s most sem kedvelte még az erőszakos föllépéseket. Ámbár neve főleg egy gyilkosság által lett híressé, mégis irtózott a vértől. Ellentétben azokkal az egész világ által elfogadott embertelen törvényekkel, melyek a legyőzöttet föltétlenül a győző kegyelmére bízták, megkímélte ellenségeit, midőn hatalmába jutottak. Példát mutatott erre, midőn Antonius testvérét legyőzvén, életben hagyta. Ámbár ez egy rossz ember volt, ki hálából az őrizetére rendelt katonákat meg akarta vesztegetni, Brutus mindazáltal tovább is kíméletesen bánt vele. Mindez nem látszik nagy bűnnek; de Rómában nagyon föl voltak indulva e miatt.
Antonius dühös fenyegetései, melyeket oly nagy nehézséggel kerülhettek ki, a kiállott rémületek emléke, s azon szörnyű válságok, melyeken hat hónap óta keresztül mentek, a leghiggadtabbakat is elkeserítették. Semmi sincs erőszakosabb, mint a mérsékelt emberek haragja, ha egyszer a bántalmaztatásokkal torkig vannak. Ez állapotnak minden áron s lehetőleg gyorsan véget akartak vetni.
Eszükbe jutott, hogy Brutus mily nagy vonakodással és késedelmezve kezdte meg a háborút. Midőn őt most is oly elnézőnek, oly kegyelmesnek látták, féltek tőle, hogy visszaesik tétovázásába és húzni-halasztani fogja a bosszú és a biztosság megszerzésének pillanatát. Cicero vállalta magára, hogy tudatni fogja Brutussal elégedetlenségüket. Levelében, mely fennmaradt, nagy hévvel sorolja el azon hibákat, melyek Caesar halála óta elkövettettek; fölemlítő mindazon gyöngeségeket, mindazon ingadozásokat, melyek elvették az elszánt emberek kedvét, és — a minek felhányása bizonyosan legmélyebb sebet üthetett Brutus szívén — azt a nevetséges eljárást, hogy az állam békéjét szónoklatokkal akarták megalapítani. „Nem tudod-e, mondja neki, mi körűi forog most a kérdés? Egy csapat bűnös és nyomoréit ember már az istenek templomait is fenyegeti, s e háborúban életünk, vagy halálunk fölött perdül el a kocka. Kit kímélünk? mit cselekszünk? Okos dolog-e oly emberekkel bánni kíméletesen, kik, ha győznek, létünknek még nyomát is el fogják söpörni?

E szemrehányások indulatba hozták Brutust, s hasonló vádakkal felelt vissza. Ő is elégedetlen volt a tanácsosai és Ciceróval. Bármennyire bámulta is a philippicák ékesszólását, mégis sok dolog bántotta öt azok olvasásakor. E beszédeken mindenütt átvonuló hang, a keserű személyeskedések, a tüzes kifakadások nem tetszhettek annak, ki, midőn leszúrta is Caesart, úgy akart föltűnni, mint kit nem szenvedély vezet, mint a ki inkább ellensége az elvnek, mint az embernek. Pedig ha a philippicákban nagy szeretet nyilvánul a szabadság iránt, heves gyűlölet is szól bennük egy ember ellen.
Észrevehető, hogy a hazának ez ellensége, egyúttal a szónok közeli és személyes ellenfele is. Le akarta igázni Rómát; de egyszersmind azt a szabadságot is vette magának, hogy egy nagyon elmés beszédben kigúnyolta az öreg volt consulnak nevetséges furcsaságait. Mikor e gúnyos beszédet Cicero olvassa, ingerlékeny hiúsága egészen föllázadt, „érezte a marást", egy kortársa kifejezése szerint. A nemes harag, melyet az állam ellensége iránt érez, személyes boszútól nyeri tüzét.
Megkezdődött az élet-halálharc, folytatva mindegyre megújuló hévvel tizennégy beszéden keresztül. Le akarom öt sújtani vádjaimmal, monda, s meggyalázva adni át az utóvilág utálatának“; s meg is tartotta szavát. Ez a szenvedélyes makacsság, ez az indulatos és féktelen hang bizonyára bántotta Brutust. De valamint Cicero haragja, úgy hízelgései sem tetszettek néki.
Bosszankodott azon túlzó magasztalások fölött, melyeket az oly emberekre halmozott, kik épen nem érdemelték meg, oly tábornokokra, kik minden ügyet szolgáltak, oly államférfiakra, kik minden kormányban benn voltak, azokra a dicsvágyó s cselszövő emberekre, kiket Cicero annyi fáradsággal gyűjtött össze, hogy belőlük azt a pártot alkossa, melyet ő a derék hazafiak pártjának nevezett.
Bosszankodott Brutus főleg a miatt, hogy Cicero pazarul osztogatta a kitüntetéseket a fiatal Octaviusnak, s lábai elé tette a köztársaságot; midőn pedig azt hallá, hogy Octaviust „isteni ifjúnak" nevezi, „kit az égiek küldtek a haza oltalmára", alig bírta korlátozni haragját.

Melyiküknek volt igaza? Bizonyosan Brutusnak, ha a dolgok végfejlődését vesszük tekintetbe. Világos, hogy Octavius nem lehetett egyéb, mint nagyravágyó ember és áruló. A név, melyet viselt, ellenállhatatlan kísértés volt rá nézve; kiszolgáltatni neki a köztársaságot, egyértelmű lett volna annak elvesztésével. Brutusnak igaza volt, midőn azt hitte, hogy Octaviustól jobban kell félni, mint Antoniustól, s amaz iránt táplált gyűlölete nem csalatkozott, midőn a Cicero által magasztalt isteni ifjúban a birodalom jövendő urát, s annak, kit ö megölt, örökösét és utódát sejtette. De mégis Cicerót kellett-e ezért vádolni, vagy csupán a körülményeket? Midőn ő Octavius segélyét elfogadta, szabadságában állott-e visszautasítani azt?
A köztársaság akkor egyetlen harcost sem állíthatott szembe Antoniussal; el kellett fogadni Octavius segélyét, vagy elveszni. Miután pedig az megmentette a köztársaságot, nem lett volna igazságos fukarkodni a számára nyilvánítandó hála és megtiszteltetés dolgában. Különben is a veteránok oly modorban kérték azokat az ő részére, a mely nem tűrt visszautasítást, sőt gyakran előre is megszavazták neki. A tanács aztán mind azt a lehető leggyorsabban szentesítő, attól tartva, hogy majd nem is kérik jóváhagyását.
„A körülmények, mondja Cicero egy helyt, ruházták rá a főhatalmat; mi csak a hatalmi jelvényeket, adtuk neki." így tehát, mielőtt valaki Cicerót előzékeny eljárása miatt kárhoztatná, vagy gyöngeségéért vádolná, gondoljon az ő helyzetének nehézségeire.

Ő megkísértette helyreállítani a köztársaságot azon emberek segélyével, kik küzdöttek s azt nem szerették. Mi bizalmat is vethetett volna Hirtiusban, ki egy szigorú törvényt hozott volt a Pompeius-pártiak ellen, egy Plancusban és Polliéban, kik Caesarnak hajdan alvezérei voltak, egy Lepidus és Octaviusban, kik Caesar helyére akartak beülni? Pedig, még sem rendelkezett más támogatókkal ezeken kívül. Azzal a hatalomvágyé emberrel, ki mindjárt martius idusa utáni napon meg akarta magának szerezni a hatalmat, nem állíthatott szembe mást, mint a másodrendű és szándékukat jobban rejtegetni tudó nagyravágyók szövetségét. Mindezen nyílt és alattomos törekvések közepeit nagyon nehéz volt helyesen eligazodni.
Szükség volt ezek közöl az egyiket a másik által korlátozni, hízelegni nekik, hogy vezetni tehessen őket, félig kielégíteni vágyukat, hogy fékezhetők tegyenek. így értendők a rajok pazarolt vagy megígért kitüntetések, a dicsőítésekben és címosztogatásokban tanúsított fényűzés, s a hivatalos hálanyilvánítás túlságai.
A körülmények által parancsolt kényszerűség volt ez, melynek engedett Cicero; de a helyett, hogy ezért vádat emelnénk ellene, azt keltene inkább következtetnünk, hogy a mikor ő az utolsó törvényes küzdelmet megpróbálta, mikor Rómába visszajött, hogy a nép lelkesedését felélessze, s mikor az emlékek erejében és a szó ellenállhatatlan hatalmában bízott: hasztalan veszélyeknek s biztos csalódásoknak tette ki magát. Jól tudta ezt Cicero.

Néha, a csata hevében, kétségtelenül megrészegedhetett ékesszólásának diadalaitól, mint például akkor, midőn egyszer naiv hittel írja Cassiushoz: „Ha többször tehetne beszélni, nem volna nagyon nehéz visszaállítani a köztársaságot és a szabadságot." De e csalódása nem tartott sokáig. A mámor eltűntével csakhamar fölismerte a szó tehetetlenségét, s ő monda ki először, hogy csak a köztársasági hadseregbe kell reményüket vetniük. E nézetét nem is változtatá meg többé.
„Azt mondod, írja Atticushoz, hogy tévedek, ha azt hiszem, hogy a köztársaság sorsa egészen Brutustól függ; pedig ennél mi sincs igazabb. Ha az még megmenthető, egyedül ő általa és az övéi által fog megmentetni.“

Önáltatás nélkül és reménytelenül vállalkozott Cicero ez utolsó kísérletre, s egyedül csak azért, hogy Brutus óhajtásának engedjen, ki makacsul megmaradt a törvényes ellenálláshoz és a békés küzdelemhez való ragaszkodásában. Tehát épen Brutust illette meg legkevésbé az a jog, hogy szemrehányást tehessen Cicerónak, a miért ez a békés harc terén nem ért el sikert. Cicero méltán emlékezett meg gyakran ama találkozásukra Veliában, hol hosszas vonakodása dacára rábírta barátja, hogy Rómába visszatérjen. E visszaemlékezés védelmet nyújtott neki; ez megtilthatott Brutusnak minden keserű szót azon férfi ellen, kit épen ő taszított e reménytelen vállalatba.

Cicero bizonyosan mély fájdalmat érzett e szemrehányások fölött. Brutushoz való barátsága azonban nem szenvedett változást. Még mindig ő rá irányozza szemeit; ő hozzá intézi szavát, midőn Italiában minden veszve látszott. Mi sem lehet megindítóbb, mint ez utolsó vészkiáltása. „Gúnyt űz belőlünk, kedves Brutusom, a katonák féktelensége és a vezér dölyfe. Mindenki annyi hatalomra akar szert tenni a köztársaságban, a mennyi ereje van hozzá. Az ész, mérséklet, törvény, kötelesség szava elnémult; senki sem törődik többé a közvéleménnyel, vagy az utóvilág ítéletével.
Siess tehát segélyünkre, és add meg végre a köztársaságnak azt a szabadságot, melyet számára bátorságod által megszereztél, de a melynek mi még nem örvendhettünk. Mindenki hozzád fog csatlakozni; a szabadság a te sátorod alatt talált menhelyet. Ilyen a mi mostani állapotunk; oh bár változnék mielőbb jobbra! Ha azonban mást rendelt a végzet: én csak a köztársaság vesztét fogom siratni, mert annak halhatatlannak kellett volna lennie. Nekem úgyis kevés időm van már hátra az életből!“

Néhány hónappal ezután Lepidus, Antonius és Octavius, a köztársaság újjászervezése végett szövetkezett triumvirek, mint magukat nevezték, találkoztak Bononia mellett. Sokkal jobban ismerték egymást, hogy sem mindenre képesnek ne tartsa egyik a másikat, s azért aprólékosságig menő óvatossággal jártak el. A találkozás egy szigeten történt, s mindhárman egyenlő számú fegyveres csapatokkal érkeztek oda, melyeknek mindig szemmel kellett tartani őket. Még nagyobb biztosság okáért ,s attól való féltőkben, hogy valamelyiknél tőr lehetne elrejtve, kölcsönösen kikutatták egymás ruháit. Ekként nyugtatván meg magukat, hosszú ideig értekeztek.

A köztársaság helyreállítása szóba sem jött; a hatalom megosztása mellett leginkább foglalkoztatta őket a bosszú, s gondosan megállapították azok névsorát, kiket megakartak öletni. Dio Cassius azt megjegyzést teszi, hogy mivel mindegyik mélyen gyűlölte a másikat, azért ha valaki egyikkel a három közöl szorosabb összeköttetésben állt, biztos lehetett, hogy a másik kettőnek halálos ellensége; annyira, hogy mindegyik épen az ö új szövetségesei legjobb barátainak fejét követelte.
De ez a nehézség nem gátolta őket: a hála sokkal kevesebb követeléssel lépett föl szívükben, mint a bosszú, s ha néhány jó baráttal, vagy akár néhány rokonnal megfizethették egyetlen ellenség halálát, még mindig jónak találták a vásárt. E kölcsönös engedékenység következtében hamar megegyeztek, s a névsor elkészült. El lehet gondolni, hogy Cicerót nem feledték ki; Antonius szenvedélyesen követelte az ő halálát, s nem valószínű, bármit mondjanak a császárság írói, hogy Octavius erősen védelmére kelt volna. Miért is? Cicero, ha életben marad, csak a rosszul teljesített hálakötelesség s egy égre kiáltó eskűszegés emlékét juttatta volna eszébe.

Cicero halálával e tanulmány határpontjához érkeztünk, mivel célul Cicero és Brutus viszonyának vizsgálását tűztük ki magunk elé. A ki tovább akar menni, és Brutus halálát is óhajtja ismerni, elég lesz elolvasnia Plutarchus gyönyörű elbeszélését. Félek, hogy elrontom ezt, ha megrövidítve adom elő. Megtudjuk abból, hogy Brutus, értesülvén Cicero elvesztőről, mélyen megindult fölötte. Nem csupán barátját gyászolta benne, vele együtt elvesztette egy reményét, mely kedves volt neki, s melyről lemondani nem akart. Ez alkalommal aztán csakugyan meg kellett győződnie arról, hogy Rómában nincsenek többé polgárok, s kétségbe kellett esnie ama gyáva nép fölött, mely így hagyta elveszni védelmezőit. „Ha rabszolgákká süllyedtek le, mondja szomorúan, ez inkább az ő hibájuk, mint zsarnokaiké." Egy vallomás sem került neki többe, mint ez.
Mióta Caesart megölte, élte a csalódásoknak folytonos sorozata volt, s úgy látszék, mintha az események játékot űznének minden szándékaival. A törvényességhez való lelkiismeretes ragaszkodása miatt elveszett a jó alkalom, hogy a köztársaságot megmenthesse; a polgárháborútól való iszonyodása csak arra szolgált, hogy azt nagyon későn kezdje meg. Nem volt elég, hogy akarata ellenére is kénytelen megsérteni a törvényt, és harcolni polgártársai ellen, azonkívül még be is kellett vallania, nagy fájdalmára, hogy csalatkozott, midőn túlságosan hitt az emberekben. Jó véleményt táplált felőlük, míg távolról, az ő kedves bölcsészeivel, tanulmányozta őket.
Mennyire megváltozott véleménye, midőn oly helyzetbe jött, hogy bánnia kellett velők, és igénybe venni szolgálatukat, midőn kénytelen volt tanúja lenni jellemük gyöngeségeinek, meglepni titkos vágyaikat, esztelen gyűlöletüket, és fölfedezni a gyáva félelmet olyanokban, kiket ő derék és bátor embereknek tartott! Mindez oly mély sebet ütött szívén, hogy midőn Cicerónak utolsó pillanataiban tanúsított gyöngeségeiről értesült, kételkedni kezdett még a bölcselet, e kedvenc tudománya, értékében is, mely pedig életének gyönyörét képezte. „Mit ér neki, mondja, hogy oly ékesszólólag írt hazája szabadsága mellett, s a becsületről, a halálról, a száműzetésről, a szegénységről?

Valóban kezdek nem bízni e tudományokban, melyekkel Cicero oly behatólag foglalkozott. Olvasva e keserű szavakat, gondoljunk azokra, melyeket halála előtt hangoztatott; egyik megmagyarázza a másikat, s mindkét mondás ugyanazon benső meghasonlásnak tünete, mely azon mértékben vesz mindjobban erőt rajta, amint a rideg valóság bajai mindinkább elidegenítik az emberektől, és elveszik kedvét az élettől is.
Kételkedett a bölcsészeiben, látva azok gyengeségeit, kik azt legmélyebben tanulmányozták; s midőn azt is látta, hogy a proscriptorok pártja diadalmaskodik, kétségbe esett az erény fölött is. így végezte pályafutását az elméleti tanulmányok ez embere, ki akarata ellenére is a tett emberévé lett, s kit az események szorítottak ki hivatásának természetes teréről.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött