logo

VIII Sextilis AD

Brutus Ciceróhoz való viszonya III.

Pharsalus után nem volt hiány elégületlen emberekben. Az a hatalmas arisztokrácia, mely oly hosszú időn át kormányozta a világot, nem tarthatta magát legyőzöttnek egyetlen vereség után. Annál természetesebb volt pedig, hogy még egy végső erőfeszítést próbáljon, mivel érezte, hogy az első alkalommal nem kedvező körülmények közt vívta a harcot, s hogy midőn saját ügyét Pompeiuséval kötötte össze, rosszul választotta meg a csatatért. Pompeiusnem nyújtott több biztosítékot a szabadság érdekében, mint Caesar. Tudták, hogy ő kedveli a rendkívüli hatalmi jogokat, s hogy szerette volna saját kezében összpontosítani az összes nyilvános tekintélyt.
A polgárháború kezdetén oly gőgösen utasítja vissza az egyezkedés legjogosabb föltételeit, s oly hévvel sietteti a válságot, hogy inkább az a színe volt magatartásának, mintha le akarna rázni egy kényelmetlen vetélytársat, nem pedig a fenyegetett köztársaságnak menne segélyére. Barátja, Cicero beszéli, hogy midőn táborában környezetének hencegését, s ő benne azt a makacsságot, mely szerint senki szavára sem akart hallgatni, látta az ember, gyanú támadhatott föl benne, hogy az, ki a csata előtt oly rosszul fogadja a jó tanácsokat, korlátlan úr lesz a győzelem után. Ez volt az oka, a miért annyi derék ember, s köztük legelöl.
Cicero, oly sokáig habozott pártjára állni; ez okból siettek az oly rettenthetetlen férfiak, mint Brutus, az első vereség után letenni a fegyvert. Hozzá kell azonban csatolnunk, hogy ha Pompeiusszándéka iránt nem lehettek tökéletesen megnyugtatva az emberek, Caesar terveit illetőleg is csalódhattak. Ő a hatalmat akarta megszerezni, ezt mindenki tudta; de mily hatalmat? Talán csak oly ideiglenes dictaturát, milyen szükségessé válik szabad államokban is a fejetlenség időszaka után, s mely fölfüggeszti ugyan a szabadságot, de nem semmisíti meg? Marius és Sulla korának ismétlését lehetett-e várni, melyet túlélt volt a köztársaság? Szorosan véve lehetett is ezt hinni, és semmi sem tiltja föltennünk, hogy Caesar tisztjei közöl többen, főleg azok, kik később kiábrándulva, összeesküdtek ellene, ily véleményben voltak akkor.

Pharsalus után azonban nem volt többé mód, hogy valaki ily csalódásban ringassa magát. Nem kivételes hatalom volt az, melyet Caesar igényelt, hanem egy új kormányrendszert akart alapítani. Nem ő mondta-e, hogy a köztársaság értelem nélküli üres szó, s hogy Sulla bolond volt, a miért lemondott a dictátorságról? Kendszabályai, melyekkel saját hasznára rendezte a népszavazat gyakorlását, a consulok és praetoroknak előre való kijelölése több egymásután következő évek sorára, a közkincstár dolga, és a szabadosai s rabszolgáira bízott állami jövedelmek kezelése, a méltóságoknak saját kezében egyesítése, a közerkölcsök felügyelőségének címe alatt gyakorolt rendőrség, az örökös dictatura, mely azonban nem gátolta, hogy minden évben újra consullá ne választassa magát, végre törvényeinek és magatartásának egész jelleme bizonyította, hogy ő véglegesen vette birtokba a hatalmat.
Távol attól, hogy, mint Augustus tette, nemi kímélettel járt volna el, hogy hatalmának terjedelmét titkolta volna, még inkább bizonyos tetszelgéssel látszott azt föltárni, mit sem törődve ellenségeivel, kiket nyíltsága által szerezhetett. Ellenkezőleg, szerette bizonyos gúnyos scepticismussal és merész szemérmetlenséggel, mely a nagy urat mutatta, bosszantani a régi szokások rajongó híveit. Mosolyogva szemlélte a pontifexeket és augurokat kikelni színükből, midőn teljes tanácsülésben tagadta az istenek léteiét, s mulatságot csinált magának abból, ha kihozhatta sodrukból a formákhoz ragaszkodó e vén embereket, a régi szertartások babonás őreit. Sőt mi több, mivel ő mindenek fölött kedvelte a gyönyöröket, nemcsak gyakorolni szerette a hatalmat, hanem élvezni is; nem elégedett meg a legfőbb tekintély lényegével, hanem külsőségeit is óhajtotta bírni: a fényt, mely azt környezi, a hódolatot, melyet az igényelt, a pompát, mely emeli, s a nevet is, mely rá mutat. Tudta ő jól, hogy a királyi cím, mely után ő oly nagy hévvel áhítozott, mennyire meg fogja ijeszteni a rómaiakat; merészsége azonban örömet lelt a régi előítéletekkel való dacolásban, míg őszintesége kétségtelenül tisztességesebbnek tartotta megadni a hatalomnak, melyet gyakorolt, a maga igazi nevét.
Caesarnak e magaviseleté azt eredményező, hogy minden kétséget eloszlatott. Se csalódás, se félreértés nem volt lehetséges. A kérdés tisztán volt fölállítva, nem két dícsvágyó vetélytárs közt, mint a pharsalusi csata idejében, hanem két ellentétes kormányrendszer között. Egyik kérdés, mint történni szokott, a másik által nyert élesebb kifejezést, s a Caesar által nyíltan bevallott szándék, mely szerint egyeduralmat akar alapítani, magával hozta egy nagy köztársasági párt alakulását.

Hogyan jöttek e párt legmerészebb és leghevesebb emberei az egyesülés és szervezkedés gondolatára? Miképpen jutottak bizalmas eszmecserék útján oda, hogy a dictator élete ellen cselt szőjenek? Mindezt lehetetlen pontosan megtudnunk. Csak az látszik bizonyosnak, hogy az összeesküvés első gondolata egyszerre két ellenkező táborban fogamzott meg, a pharsalusi legyőzőitek közt, s ami meglepőbb, Caesar tábornokai közt is. E két összeesküvés kezdetben valószínűleg egymástól külön állt, s mindegyik a maga kezére működött; míg Cassius a Cydnus partján akarta megölni Caesart, addig Trebonius Narbóban tervezte meggyilkolását. Később, nem tudjuk hogyan, egyesült egymással ez a két cselszövő társaság.

Minden párt először is főnöket keres magának. Ha a lefolyt háború hagyományait akarták volna folytatni, ez a főnök azonnal föltalálható volt. Maradt Pompeiusnak egy fia, Sextus, ki csudásan megmenekült Pharsalus és Mondától, s túlélte családja minden tagjait. Legyőzve, de el nem csüggedve, bolyongott ő a hegyek közt, vagy a tengerpartokon, majd mint ügyes pártvezér, majd mint merész kalóz; s a makacs Pompeius-pártiak ő körötte gyűltek össze. I)e a nagy többség nem akart többé Pompeius-párti lenni. Oly embert akartak főnökül, ki nem csak nevet, hanem elvet képviseljen, és képviselje a köztársaságot és a szabadságot, személyes hátsó gondolat nélkül.
Kellett, hogy ez, élete, erkölcsei s jelleme által teljes ellentétben álljon azon kormánnyal, melyet megtámadni készültek. Kívánták, hogy az becsületes legyen, mivel a tényleges hatalom meg volt romolva; önzetlen, hogy tiltakozhassanak azon kielégíthetetlen vágyak ellen, melyek Caesar környezetében uralkodtak ; hírneves, hogy azon sokféle elemek, melyekből a párt alakúlt, meghajoljanak előtte, s mégis fiatal, mivel tettereje szükséges leendett a célba vett cselekvésre. Ily ember, ki mind e tulajdonokat egyesíti magában, csak egy volt: Brutus. Ő rá volt szögezve mindenkinek tekintete.
A közvélemény egyhangúlag őt jelölte ki a köztársasági párt vezéréül, akkor midőn ő még barátságban állott Caesarral. Mikor még az első összeesküvők mindenfelé jártak szövetségtársakat keresni, mindig ugyanazt a választ hallották: „Megyünk, ha Brutus vezet." Úgy látszék, hogy maga Caesar is, bizalma és barátsága dacára, néha előérzettel bírt az iránt, hogy honnan fenyegeti őt a veszély. Midőn egy ízben ijesztették Antonius és Dolabella elégületlensége és fenyegetéseivel, azt válaszolta: „Nem, az ily kéjencektől nincs mit félni; a sovány és halvány emberek a veszedelmesek? Főleg Brutust akarta ez alatt érteni.

A közvélemény e nyomásához, mely Brutus fölött rendelkezett, és öt akarata ellen is bevonta a cselekvésbe, határozottabb bíztatásokat is kellett még csatolni, hogy eltökélje magát; érkeztek is ilyenek mindenfelől. Nem szükséges említeni azon cédulákat, melyeket bírói székén talált, azon föliratokat, melyeket őse szobrának talpára helyeztek, 1 s mindazon ügyes fogásokat, melyeket Plutarchus oly jelesül beszél el. De senki sem mozdította elő jobban azok tervét, kik Brutust összeesküvésre akarták bírni, mint Cicero, ki pedig nem is bírt a felől tudomással. Levelei mutatják, hogy mily lélekállapotban volt ő akkor. Kedvetlenség, harag, az elvesztett szabadság fölötti bánkódás, kiváló élénkséggel nyilvánul azokban.
„Szégyellem rabszolga-voltomat - írja egykor Cassiushoz, nem is gyanítva, hogy ugyanekkor alattomban Cassius is arra keresett utat-módot, hogy ne legyen többé rabszolga. Lehetetlen, hogy ez érzelmek azon művekben is ne nyilvánuljanak, melyeket ez időtájban írt. Meg is találjuk azokat, ha hideg vérrel olvassuk is iratait; még sokkal inkább észre lehetett pedig venni akkor, midőn e könyveket gyűlölettel eltelve magyarázták, s oly szemekkel olvasták, melyeket a szenvedély behatóbbakká tett. Hány oly célzást fogtak azokban föl, mely ma már elkerüli figyelmünket! Hány szúró és keserű szót, mely ma észrevétlenül hangzik el, tapsoltak akkor meg és ismételgettek kárörömmel azon társaságokban, hol a kényurat és barátait ostorozták! Mint Cicero szellemdúsan nevezi, „a szabadságnak marásai voltak ezek, melyek mérgesebbek akkor, ha a szabadság egy ideig elfojtatott, mint ha kényére van bocsátva.”
Akinek csak némileg is kedve telt benne, mindenütt talált alkalmat a célzásra. Ha a szerző csodálattal szólt a hajdani ékesszólásról, azért tette azt, hogy kigúnyolja a mostani puszta fórumot és a néma tanácsgyűlést; a régi kormány emlékeit csak azért újítgatták föl, hogy az újat megtámadhassák, s a holtak fölött mondott dicséret, szatíra lett az élökre.
Cicero bizonyára fölfogta műveinek egész horderejét, midőn később azt mondja róluk: „Ezek olyanok voltak nekem, mint a tanácsház, mint a szószék; beszélhettem róluk.“ Semmi nem tartotta erősebb izgalomban a közvéleményt, semmi nem keltett a lelkekben nagyobb bánatot a múlt fölött, nagyobb utálatot a jelen iránt, s végre semmi sem készíthette elő jobban a következendő eseményeket, mint ez irodalmi művek.

Cicero értekezéseinek olvasása bizonyosan Brutust ragadta meg legerősebben; neki voltak azok ajánlva, ö érette írattak azok. Ámbár arra voltak szánva, hogy a nagy közönségre hassanak, tartalmaztak oly részleteket is, melyek egyenesen ő hozzá voltak intézve. Cicero nem csak föl akarta ébreszteni az ö hazafias érzelmeit, hanem ifjúsága emlékeit és reményeit is eszébe juttató. Ravasz ügyességével még hiúságát is érdekeltté tette a régi kormányforma visszaállítása iránt, midőn kimutatta, hogy mily szerepet vihetne ő abban.
„Brutus, mondja neki, megújulni érzem fájdalmamat, ha rád tekintek és elgondolom, hogy midőn ifjúságodban oly rohamosan vágtattál keresztül a dicsőség útján, egyszerre csak megállított a köztársaság szerencsétlen végzete pályafutásodban. Ez fáj nekem, ez a gond kínoz engemet és Attieust, ki osztozik irántad való becsülésemben és ragaszkodásomban. Érdeklődéssel viseltetünk irántad, s óhajtjuk, bár szedhetnéd erényed gyümölcseit; kívánjuk, hogy a köztársaság állapota engedje meg valamikor azon két híres család dicsőségét, melyből származol, újra föltámasztanod és növelned. Te arra volnál teremve, hogy uralkodjál a fórumán, uralkodjál versenytárs nélkül; s azért kétszeres a mi csüggedésünk a miatt, hogy a köztársaság el van veszve rád nézve, és te a köztársaságra nézve.“

Az ily módon kifejezett s hasonló szánakozás, melyben a magánérdek a közérdekkel volt összekötve, nagyon alkalmas volt arra, hogy Brutust fölizgassa. Antonius nem mondott egészen igaztalanságot. midőn Cicerót azzal vádolta, hogy bűntárs volt Caesar meggyílkotatásában. Ha ő maga nem intézett tőrdöfést Caesar szívére, fölfegyverezte azon karokat, melyek azt tették; és az összeesküvők nem tettek igazságtalanságot, midőn martius idusa után a tanácsházból kijővén, véres tőreiket villogtatva, kiáltották Cicero nevét.

E kívülről jövő serkentésekhez más még erősebbek is csatlakoztak, melyekkel Brutus saját házában találkozott. Anyja mindig arra használta föl reá gyakorolt befolyását, hogy közelebb vigye őt Caesarhoz; azonban Servilia befolyása épen e válságos időpontban gyöngült meg az által, hogy Brutus házasságra lépett unokanővérével Porciával. Mint Cato leánya. Bibulus özvegye, magával vitte Porcia új otthonába atyja és első férje minden szenvedélyeit, főleg pedig a Caesar elleni gyűlöletet, ki minden szerencsétlenségének okozója volt. Alig lépett be a családba, azonnal kitörtek közte és anyósa közt az egyenetlenségek.
Cicero, elbeszélvén ezt, nem említi meg okát; de nem alaptalanul gyaníthatjuk, hogy e két nő Brutus hajlamáért versengett egymással, s hogy mindenik akart rajta uralkodni a végett, hogy különböző irányba sodorják magukkal. Servilia befolyása kétségtelenül vesztett valamit e családi viták alatt, és szava, melyet egy új és szeretett feleség tanácsai ellensúlyoztak, nem bírt többé a régi tekintéllyel, ha Caesar mellett beszélt. Ekképp működött össze minden, hogy Brutust cselekvésre bírja.

Állítsuk magunk elé e gyönge és töprengő embert, a mint egyszerre annyi oldalról támadják meg a közvélemény ösztönzései, a múlt emlékei, családi hagyományai, sőt még maga az a név is, melyet viselt, azok a titkos vádak, melyeket keze alá csempésznek, lábai elé szórnak, melyek minden pillanatban óvatlan szemeibe ötlenek, figyelmetlen füleibe zúgnak; képzeljük őt, a mint otthon is ugyanazon emlékeket, ugyanazon vádakat találja föl a jogos fájdalom és a megindító bánat alakjában.
Nem volt-e kénytelen végre engedni e mindennap ismétlődő megrohanások előtt? Mindamellett is valószínű, hogy sokáig ellenállt, mielőtt megadta volna magát, s heves harcokat vívott magával azon álmatlan éjeken keresztül, melyekről Plutarchus beszél. De mivel e benső küzdelmek tanúk nélkül folytak le, nem is hagytak nyomot a történetírók műveiben. Ha mégis ismerni akarjuk ezeket: mindössze is annyit tehetünk, hogy megkísértjük föltalálni azoknak némi távoli emlékezetét azon levelekben, melyeket Brutus később írt, s melyek ránk maradtak. Látjuk azokból például, hogy két ízben tér vissza egy ugyanazon gondolatra:
„Őseink oly meggyőződésben voltak, mondja, hogy zsarnokot nem kell tűrnünk magunk fölött, még ha apánk volna is… Hogy valaki oly hatalommal bírjon, mint a törvények és a tanács, ez oly jog, melyet még apámnak sem adnék meg."

Nem oly válasz-e ez, melyet ő mindannyiszor adott magának, midőn Caesar atyai szeretetének emléke fellegezte be lelkét, midőn arra gondolt, hogy az az ember, ki ellen ő fegyvert emelt, fiának szólítja őt. Azok a jótétemények, melyeket tőle nyert, s melyeket várhatott, lefegyverezhették volna egy más ember karját, de ő megerősítette és érzéketlenné tette magát ellenük. „Nincs oly kellemes rabszolgaság, mondja, mely eltántoríthatna engem azon szándékomtól, hogy szabad legyek.“ Ezzel védte magát a dictator barátai, s talán saját édes anyja ellen is, midőn ez azon reménnyel akarta őt elvakítani, hogy ha Caesar királyságát tűrni fogja, talán osztozhatni fog vele a főhatalomban. Nem volt ő az az ember, ki szabadságát árúba bocsátotta volna valaha azért a jogért, hogy mások fölött uralkodjék; az ily vásár nem látszott előtte előnyösnek.
„Többet ér, írja egy helyt, senkinek sem parancsolni, mint szolgája lenni csak egy embernek is. Uralkodás nélkül meg lehet élni; de semmivel sincs többé indokolva az élet, ha egyszer rabszolgák vagyunk."

E tépelődések közepette, melyeket nem ismert a világ, adta magát elő egy esemény, mely nagyon meglepte a közönséget, s melyet Cicero levelei magyarázat nélkül beszélnek el nekünk. Midőn híre jött, hogy Caesar, Pompeiusfiainak legyőzése után, visszatérőben van Rómába, Brutus oly nagy sürgelemmel igyekezett vele találkozni, hogy az mindenkinek föltűnt, és sokak kárhoztatását ő rá vonta. Mi szándéka volt neki ebben?
Cicero néhány szava, melyet eddig nem vettek eléggé figyelembe, megfejti e talányt. Mielőtt végső elhatározásra szánta volna el magát, egy utolsó kísérletet akart még tenni Brutus Caesarral, s meg akarta még egyszer próbálni, hogy öt a köztársaság eszméjének megnyerje. Dicsérte előtte a legyőzött párt embereit, főleg Cicerót, azon reményben, hogy Caesar azokat talán az államügyek vezetésére meg fogja hívni.
Caesar jóakarólag hallgatta meg e dicséreteket, jól fogadta Brutust, s nem bátortalanná el nagyon. Ez, nagyon könnyen bizalomra tudván buzdulni, sietve tért vissza Rómába, s hirdette mindenütt, hogy Caesar ismét a jó hazafiakra akar támaszkodni. Sőt annyira ment, hogy Cicerónak tanácsolta, intézzen a dictatorhoz egy politikai levelet, s adjon neki jó tanácsokat, s mutasson iránta előzékenységet. Cicero azonban nem osztotta barátja reményeit, s némi habozás után megtagadta kérését. Különben Brutus csalódása sem tartott sokáig. Antonius megelőzte őt Caesar kegyében.

Antoniusnak, ki esztelenségeivel fölzavarta Róma nyugalmát, sokszoros bocsánatra volt szüksége; de ő ki tudta találni az eszközt, mellyel megnyerje azt Míg Brutus a köztársaságiakhoz akarta közelebb vinni Caesart, s hitte is, hogy már sikert ért, az alatt Antonius, hogy urának kegyébe lopózkodhassék, legforróbb vágyainak gyújtott tömjént, s bizonyosan szemei előtt ragyogtatta az annyira óhajtott koronát. A lupercaliák ünnepén történt jelenet világosan mutatta, hogy Antonius jutott győzelemre, s Brutusnak lehetetlen volt többé kételkednie Caesar szándékaiban.
Igaz, hogy Antonius terve ezúttal nem sikerült; a tömeg kiáltozása, a két tribün ellenzése kényszerűé Caesart visszautasítani a fölajánlott koronát; de azt mindenki jól tudta, hogy e kudarc nem bátortalanította őt el. Az alkalom csak halasztást szenvedett, s nem sokára ismét kínálkozott.
A parthusok elleni háború kitörésekor egy régi sibyllai jóslat volt a tanács elé terjesztendő, melynek értelmében a parthusokon csak király győzedelmeskedhetik, s ezért ezt a címet szándékoztak Caesar számára kérni. A tanácsban pedig sokkal több idegen és szolgai ember ült, hogy sem a válasz kétes lehetett volna. E pillanatot választá ki Cassius, hogy Brutus előtt fölfedezze a készülőben levő összeesküvést, és ennek vezéréül nyerje meg őt.

Cassius, kinek neve ez időponttól kezdve elválaszthatlanul össze forrt Brutuséval, teljes ellentétet alkotott emezzel. Ő nagy katonai hírnevet szerzett magának, midőn Crassus seregének romjait megmentette, és a parthusokat kiűzte Syriából; más részről azonban vádolták öt azzal, hogy az élvezeteket hajhássza, hogy elveire és magaviseletére nézve epicureus, hogy a hatalomra vágyik, és nem válogatja meg lelkiismeretesen az annak elérésére vezető eszközöket.
Mint majdnem minden prosonsul, ő is kizsarolta az általa kormányzott tartományt; az beszélték, hogy Syria nem igen örült, hogy épen o mentette meg az ellenségtől, s hogy majdnem még jobban szeretett volna a parthusok kezében maradni. Gúnyolódásaiban keserű, méltánytalan, heves s néha kíméletlen volt Cassius, s érteni lehet, hogy a gyilkolástól sem irtózott vissza. De honnan vette épen azt a gondolatot, hogy Caesart ölje meg?

Plutarchus azt mondja, hogy ez a miatti haragjából történt, mert a városi praetorságot, melyet Caesar kegye Brutusnak juttatott, nem kapta meg; s valóban semmi sem tiltja azt hinnünk, hogy személyes gyűlölet keserítette el az ő szenvedélyes lelkét. De, ha Cassius csupán ezt a sérelmet akarta volna megbosszulni, nem valószínű, hogy épen azzal a férfival fogjon kezet, ki abban szintén részes volt, s ki abból hasznot húzott. Bizonyosan egyéb okok is indították tehát őt arra, hogy Caesart gyűlölje. arisztokrata lévén születésére és természetére nézve, a legyőzött arisztokratának minden gyűlöletét szívében hordozza; véres megtorlást szomjazott feleinek megveretéséért, s Caesar kegyelme nem oltotta ki azt a haragot, melyet elnyomott osztályának látása keltett szívében.

Míg tehát Brutus egy elv híve igyekezett lenni, Cassius nyilván egy párt embere volt. Úgy látszik, korán érlelte azt a gondolatot, hogy Pharsalusért a gyilokkal álljon bosszút. Cicero legalább beszéli, hogy alig néhány hónappal, miután kegyelmet nyert, azon szándékkal várta Caesart a Cydnus partján, hogy megölje, s Caesar csak azon véletlen által menekült meg, hogy a másik parton kötött ki. Rómában, dacára azon kitüntetéseknek, melyekben részesítteték, ismét fölvette elejtett tervét. Ő szőtte az összeesküvés szálait, ő keresett elégületleneket, ő hozta össze ezeket titkos tanácskozásokban, s midőn látta, hogy mindannyian Brutust kívánják vezérül, ő vállalta magára, hogy beszélni fog vele.
Még ekkor feszült lábon állottak egymással, a városi praetura fölötti versenyzésük következtében.
Cassius azonban most félre tett minden neheztelést, és fölkereste sógorát. „Megfogta kezét, beszéli Appianus, és így szólt hozzá: Mit teszünk, ha Caesar hízelgő szolgái indítványozzák hogy ö királyúl kiáltassék ki? Brutus azt válaszolta, hogy ő nem szándékozik elmenni a tanácsülésbe. — De hogyan? kérdé Cassius; ha mint praetorokat oda hívnak bennünket, mit tegyünk akkor? — Én védelmezni fogom a köztársaságot, monda amaz, mind halálig. — Nem óhajtod-e hát, válaszolt Cassius, megölelvén őt, hogy néhány tanácsúr csatlakozzék hozzád, mint terved részesei? Mit gondolsz, vajon nyomoréit és bérenc emberek-e, vagy Róma első polgárjai azok, kik bírói székedre teszik azon intő szavakat, melyeket ott találsz? Más praetoroktól nyilvános játékokat, versenyeket, állatviadalokat vár a nép; te tőled pedig azt követeli, hogy add vissza Rómának szabadságát, mint elődjeid tették.

E szavak teljesen magukkal ragadták Brutus lelkét; melyet annyi titkos és nyilvános sürgetés már régen megrendített. Még tétovázva, de már majdnem egészen megnyerve, beegyezését csak addig halogatja, míg egy részletesen megállapított tervet talált maga előtt.
Az összeesküvés tehát megtalálta végre a maga főnökét. Többé se habozásra, se várakozásra nem volt ok. Sietni kellett a cselekvéssel, nehogy valami vigyázatlanság, vagy személyes gyöngeség zavarólag jőjjön közbe. Kevéssel a lupercaliák ünnepe után, melyet február 15-én tartottak, fedezett föl mindent Cassius Brutusnak, s alig egy hónap múlva, martius 15-én, vérzett el Caesar, Pompeius tanácstermében, az összeesküvők tőrdöfései alatt.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött