logo

IV Sextilis AD

Brutus Ciceróhoz való viszonya II.

Harminchét éves volt Brutus a pharsalusi csata idejében. Ez volt a rómaiaknál az az életkor, midőn a politikai tevékenység kezdődni szokott. Rendesen akkor lett valaki quaestor, vagy aedilis; kilátása nyílt a praetorság és a consulságra, s ha emberül viaskodott a fórumon, vagy a tanácsházban, meg is szerezte azokhoz magának a jogcímet.
Minden fiatal embernek, midőn a politikai pályára lépett, leghőbb vágya volt e nagy méltóságokat azon korban nyerni el, mikor a. törvény megengedte, a praetorságot negyven, a consulságot negyvenhárom éves korban; és nem volt nagyobb dicsőség, mint ha elmondhatta valaki: „Én mindjárt akkor lettem praetorrá, vagy consullá, midőn jogom volt azzá lehetnem (meo anno). Ha aztán az ilyennek, consulsága alatt, kedvezett a sors, s valami jelentékeny háború alkalmat adott rá, hogy ötezer ellenséget leterítsen, akkor diadalmenetet tartott, s többé mi kívánni-valója sem maradt hátra.

Kétségtelen, hogy Brutns is ép úgy táplálta e reményeket, mint mások, s bizonyos, hogy születése és tehetségei meg is engedték volna mindezeknek valósítását. De Pharsalus megdöntötte minden terveit. A méltóságoktól nem volt elzárva, mert hiszen ő barátja volt épen annak, ki azokat osztogatja; csakhogy e méltóságok most már csupán üres címek volt, mióta egy ember minden valódi hatalmat magához ragadott. Ez ember egyedül akart úr lenni és senkinek nem engedte, hogy vele a köztekintélyben osztozkodjék. „Még barátait sem hallgatja meg, mondja Cicero, s egyedül magától kér tanácsot.“
A többiekre nézve politikai élet nem létezett többé. Még azok is tehát, kik az új kormány alatt hívataloskodtak, gyakran leszorítva érezték magukat a működés teréről, főleg a megelőző évek heves izgalmai után. Az isten, mint Vergilius mondja, pihenést engedett minden-kinek. Brutus arra használta föl e pihenő időt, hogy visszatért ifjúkori tanulmányaihoz, melyeket inkább csak félbeszakított, mint abba hagyott. E visszatéréssel még szorosabban közeledett Ciceróhoz. Nem is felejtette őt el soha.

Mialatt Caesart Ázsiába kísérte, értesült arról, hogy barátja Brundisiumba visszavonul, ott sokat szenved egyrészről a Caesar-pártiak fenyegetéseitől, kik nem bocsátották meg neki, hogy Pharsalushoz ment, másrészről a Pompeius-pártiak haragjától, kik vádolták a miatt, hogy oly hamar visszajött. E kárhoztató megtámadások nagyon lesújtották Cicerót, ki különben is, mint tudjuk, nem sok eréllyel dicsekedhetett. Brutus bátorító levelet írt hozzá.
„Oly tetteket vittél te véghez, mondja, melyek hallgatásod dacára is beszélnek rólad, melyek halálod után is élni fognak, s melyek, ha az állam meg lesz mentve, az állam megmentése által, ha elvész, veszedelme által, kedvezőleg fognak tanúskodni mindenkor a te politikai tevékenységed mellett.“

Azt mondja Cicero, hogy e levél elolvasása után úgy tetszett neki, mintha egy hosszú betegségből lábadna föl, s szemei újra meglátnák a napvilágot. Midőn Brutus visszatért Rómába, összeköttetésök még szorosabbá vált. Minél óbban megismerték, annál többre becsülték egymást. Cicero, kinek képzelnie oly élénk, szíve, hatvanéves kora mellett is, oly fiatal volt, egészen bele szeretett Brutusba. Szakadatlan közlekedése ez oly érdekes szellemű s oly egyenes lelkű emberrel, feléleszti és megfiatalítja tehetségeit.
Ama szép műveiben, melyeket ekkor kiadott, s melyek gyorsan következtek egymás után, Brutus mindig nagy helyet foglal el. Látszik, hogy szíve tele van vele, lehető legtöbbet beszél róla, nem fárad el magasztalásában, mindenekfölött annak tetszésére vágyik; azt lehetne mondani, hogy Brutus dicséretein és barátságán kívül nem törődik egyébbel.
Főleg a bölcsészet tanulmányozása hozta őket össze. Mindketten szerették és művelték ezt ifjúságuktól fogva; úgy látszik, hogy mindketten még jobban megszerették, s még nagyobb hévvel művelték azt, mióta az egyeduralom eltávolító őket a közügyektől. Cicero, nem tudja megszokni a tétlenséget, minden tevékenységét arra fordította. „Görögország vénül, monda barátai és tanítványainak; ragadjuk el tőle a bölcsészeti dicsőséget. S ő maga látott munkához először.

Kezdetben tapogatózott egy darab ideig, s nem tudta azonnal megtalálni azt a bölcsészeti rendszert, mely honfiainak szájíze szerinti lenne. Egy pillanatig kísértésbe jött a metafizika finom kérdései felé irányozni figyelmüket, a mi azonban a rómaiak gyakorlati, egészséges eszével ellenkezett. Lefordította a Timaiost, azaz Plato leghomályosabb bölcsészeti művét; észrevette azonban csakhamar, hogy tévedett, és sietve hagyta el ez útat, melyen egészeu egyedül járt.
A Tusculanae dispidationes-ban visszatér az alkalmazott erkölcstan kérdéseihez, honnan nem is távozik el többé. Az indulatok különféle jellege, az erény sajátszerű természete, a kötelességek fokozatai, mindazon problémák, melyeket egy jóravaló ember föl szokott tenni magának az életben, főleg az, mely előtt gyakran meghátrál az ész, de a mely mindig újra meg újra szörnyű megátalkodottsággal lép elő, s némely pillanatokban még a leganyagiasabb és legföldiesebb lelkeket is megzavarja, t. i. a halál utáni jövendő kérdése, — íme ezeket tanulmányozza ő dialektikai szőrszálhasogatás, s iskolai előítélet és rendszerhez való ragaszkodás nélkül, s kevésbé törődve azzal, hogy új eszmét két találjon föl, mint inkább, hogy némileg mindenünnen összeszedje a gyakorlati és okszerű elveket
Ez a római bölcselet jellege, melyről kár volna kicsinylőleg szólni, mivel nagy szerepet játszott a világban, s a görögök bölcsességtudománya, tartalmasabbá s egyszersmind érthetőbbé téve, ez által jutott el a nyűgöt népeihez. Ez a bölcsészet Pharsalus óta keletkezik, épen úgy, mint az egyeduralom, és sokat köszönhet Caesar diadalának, mely a politikai életet elnyomván, kényszerítő a tudásvágyó szellemeket, hogy tevékenységüknek más tápot keressenek.

Mindjárt eleinte lelkesedéssel fogadtatott e bölcselet a szenvedő és tétlenségre kárhoztatott keblek által, s aztán ahhoz képest lett mindegyre népszerűbb, a mint a kényúr tekintélye nyomasztóbbá vált. Szerencsésnek érezte magát mindenki, ha ama korlátlan uralommal, melyet a hatalom a külső cselekvések fölött gyakorolt, a maga fölötti teljes hatalmat, melyet a bölcsesség szerez meg, állíthatja szembe. Tanulni, magába zárkózni, annyi volt mint egy oldalról legalább megmenekülni a kényúr zsarnokságától; s midőn az ember magát igyekezett megismerni, úgy látszott, mintha tágítaná azt a tért, melyhez amannak hatalma nem férhetett. Fölfogták ezt a császárok, s ezért voltak halálos ellenségei azon tudománynak, mely az ő tekintélyüket korlátozni merészelte. A történetírás mellett, mely a szomorú emlékeket felújítja, ez is csakhamar gyanússá vált, s a kettő, mondja Tacitus, kellemetlen név volt a fejedelmek előtt, ingrata principibus nomina.

Nem szükséges kimutatnom, hogy a köztársaság vége felé, vagy a császárság alatt keletkezett bölcseleti művek miért bírtak sokkal nagyobb fontossággal, mint azok a könyvek. melyeket ugyanily tárgyak fölött ma írunk; sokkal többet mondtak már erről, mintsem hogy vissza kellene még rá térnem. Bizonyos, hogy azon időben, midőn a vallás csupán a kultuszra szorítkozott, midőn könyvei az alakiságok gyűjteményén s az istenek gyakorlati tiszteletének apróságig menő részletein kívül nem tartalmaztak egyebet s midőn az nem törekedett egyébre, csak hogy híveinek a szertartások szerinti áldozást megtanítsa: akkor egyedül a bölcsészet volt az, mely minden művelt és nyugtalankodó, iránytalanul hánykódó s irányt kereső léleknek megadhatta azt az útmutatást, melyre szükségük volt.
Nem szabad tehát feledni, midőn e korszakból egy erkölcstani könyvet olvasunk, hogy az nem csak henyélő tudósok számára íratott, hogy a szép fejtegetésekben gyönyört találjanak, hanem azok számára, kikről Lucretius. mondja, hogy tapogatózva keresik az élet útját. Lehet mondani, hogy e tanokat gyakorlatba vitték át, hogy ez elméletek életszabályokká lettek, s hogy, úgy szólván, ez egész erkölcstan életet nyert. Vegyük föl például az első Tusculanát; ebben azt akarja Cicero bebizonyítani, hogy a halál nem szerencsétlenség. Látszólag mily elcsépelt dolgok, s mily nehéz nekünk másképp tekintenünk e szép fejtegetéseket, mint szónoki gyakorlást, vagy iskolai dolgozatot! Pedig nem így van a dolog, s az a nemzedék, melynek számára írva valónak, valami egyebet talált azokban. Ez a nép a proscriptiók előestéjén olvasta ama tanokat, hogy általuk acélozza erőit, s ez olvasmányokból erőt és határozottságot merített, s jobban elkészült azon csapások hordozására, melyek közeledését előre látta.

Maga Atticus is, az önző Atticus, ki annyira távol volt attól, hogy életét valakiért kockáztassa, szokatlan erélyt merített azokból. „Mondod, írja hozzá Cicero, hogy az én Tusculanáim felbátorítanak. Örvendek rajta. Nincs hathatósabb és biztosabb szer a balsors ellen, mint a mit én ajánlok.“ Ez a szer a halál volt. Hány ember is vette azt igénybe! Soha sehol nem látható hihetetlenebb megvetése az életnek, soha kevesebb félelem a haláltól. Cato óta az öngyilkosság ragályossá, őrjöngéssé vált.
A legyőzőitek: Juha, Petreius, Scipio nem ismertek más módot, hogy megmenekülhessenek a győzőtől. Laterensis bánatjában öli meg magát, midőn látja, hogy barátja Lepidus elárulta a köztársaságot; Scapula, midőn Cordovában nem tudott többé ellenállni, máglyát emeltet, s azon égeti meg magát; midőn Decimus Brutus menekülő futásában vonakodik ez eszközt választani, barátja Blasius, szeme előtt öli meg magát, hogy példát adjon neki. Philippinél valódi őrjöngéssé fajul el. Még azok is, kik megmenekülhetnek, nem akarják túlélni bukásukat.

Quintilius Varus hivatali díszbe öltözik, s egy rabszolga által szúratja le magát; Labeo maga megássa önnön sírját, s annak szélén vet véget életének; a fiatal Cato. attól félve, hogy megkímélik, elhajítja sisakját, s főnhangon kiáltja nevét; Cassius türelmetlenné lesz s nagyon korán végzi ki magát; Brutus zárja be ezek sorát bámulatosan nyugodt és méltóságos öngyilkossággal. Mily különös és rémítő magyarázat ez a Tusculanák mellé, s mennyire nem mondható elcsépelt közhelynek ez egyetemes igazság, melyet annyi bátor ember pecsételt meg szíve vérével!

Ugyanilyen szellemben tanulmányozandók amaz igen rövid töredékek, melyek Brutus bölcseleti munkáiból maradtak ránk. Mindazon általános eszmék, melyek azokban találhatók, nem fognak többé jelentéktelen és tartalmatlan színben tűnni föl, mihelyt meggondoljuk, hogy az a férfi, ki azokat kimondja, gyakorlatilag is igyekezett érvényesítői életében. Brutus iratai közöl a leghíresebb, az erényről Ciceróhoz volt intézve, s méltó mindkettőjükhez. Szép mű volt ez, mely főleg azért aratott tetszést, mert mindenki tudta, hogy az író nagyon meg van győződve mindarról, a mit mond.
Seneca útján egy nagyon nevezetes részlet maradt ebből ránk. E részletben azt beszéli el Brutus, hogy ő Mitylenébe ment azon Marcellus látogatására, kinek később Caesar, Cicero kórtéré, megkegyelmezett. Komoly tanulmányokkal foglalkozva találta Marcellust, úgy mint a ki könnyen megfeledkezett Kómáról és gyönyöreiről, s a csönd és nyugalom között oly boldogságot érzett, milyenről azelőtt nem volt fogalma.
„Midőn el kellett hagynom, monda, s midőn láttam, hogy nélküle megyek tovább, úgy tetszett, mintha én volnék az, ki száműzetésbe megyek, és nem Marcellus, ki ott maradt. E példából azt a következtetést vonta, hogy nem kell bánkódni a száműzetés miatt, mivel az ember minden erényeit magával viheti. A könyv erkölcsi tanulsága abban áll, hogy a boldog élethez csak önmagára van szüksége az embernek.

Ez is elcsépelt hely, ha úgy tetszik; de Brutus, midőn egész életét ez irányelvvel igyekezett összhangzásba hozni, élő igazsággá tette azt. Nem bölcseleti állítmány volt tehát az, melyet ő fejtegetett, hanem életszabály, melyet másoknak ajánlott, és maga is követett. Korán megszokta a magába zárkózottságot, s azt, hogy magában találja föl örömeit és fájdalmait. Ebből ered szellemének az a szabadsága, melyet a legsúlyosabb körülmények közt is megőrzött, a külső dolgok iránt tanúsított ama megvetés, melyet minden kortársai megjegyeztek nála, s az a könnyűség, mellyel magát azoktól el tudta szakítani.
Pharsalus előestéjén, mialatt mindenki nyugtalan és aggódó állapotban volt, ő csöndesen olvasta Polybiust és jegyzeteket csinált, várván a csata kezdődésének pillanatát. Martius idusa után, barátainak izgatottsága és ijedelmei közepeit, egyedül ő tartotta meg örök derültségét, a mi Cicerót nem kevéssé nyugtalanítja. Kiűzetve Rómából, fenyegetve Caesar veteránjaitól, egészen meg tudta magát vigasztalni, így szól:
„Semmi sincs jobb, mint bezárkózni jó cselekedeteink emlékébe, s nem törődni se az eseményekkel, se az emberekkel.“

Magát a külvilágtól elszigetelni és magában élni tudni, bizonyára, becses tulajdonság egy elmélkedésnek és tanulmányoknak élő emberre nézve: ez az eszmény, melyet egy bölcsész maga elé tűzhet; de a tett emberében, a politikusban vajon nem veszélyes hiba-e ugyanaz ? Helyes dolog-e nem gondolni mások véleményével, ha az ember kezdeményezésének sikere épen mások véleményétől függ? Azon ürügy alatt, hogy csak saját lelkiismeretének szavára hallgat s határozottan az után indul, szabad-e nem számolni a körülményekkel, szabad-e vaktában eredménytelen kalandokba elegyedni? Végre, a ki a tömegen kívül akar állni, s annak szenvedélyeitől teljesen ment akar maradni, nem fogja-e elszakítani a köteléket, mely őt ahhoz fűzi, s nem fog-e képtelen lenni annak vezetésére?
Appianus beszéli a köztársasági sereg utolsó hadjáratáról szóló iratában, hogy Brutus mindig ura maradt magának, s hogy majdnem kívül állott azon fontos ügyeken, melyek közt a küzdelem folyt. Szeretett társalogni és olvasni; kíváncsian megnézegette azon helyeket, melyeken keresztül utaztak, s beszélgetett a föld népével; igazi bölcs a tábor közepett. Ellenben Cassius, egyedül a háborúra gondolt, nem is hagyván másfelé téríteni figyelmét; s úgy szólván egészen e cél felé irányúivá, hasonlított egy harcoló viadorhoz.
Gyanakszom, hogy Brutus lenézte egy kissé ezt a lázas tevékenységet, mely egészen a köznapi gondok uralma alatt állott, s hogy mosolyt csalt ajkára ez a gladiatori buzgalom. Pedig nem volt igaza; az emberi dolgokban az ilyen gladiatori a siker, s csak az jut eredményhez, a ki egész lelkét felteszi az ügyre. A magukba zárt szemlélődő emberek, kik a napi szenvedélyeken kívül s azok fölött akarnak állni, bámulatba ejtik a tömeget, de nem vonzzák; lehetnek ők bölcsek, de a pártfőnök szerepét rosszul töltik be.

Egyébiránt lehet, hogy Brutus, ha saját hajlamát követheti, nem is gondolt volna arra, hogy pártfőnökké legyen. Ő nem volt ellensége az új hatalomnak, és Caesar soha egy alkalmat sem mulasztott el, hogy őt megnyerje, az által is, hogy a legsúlyosabban terhelt Pompeius-pártiaknak az ő kedvéért megkegyelmezett. Kómába lett visszatérésük után a birodalom egyik legszebb tartományának, az Alpokon-inneni Galliának kormányzását bízta rá. Ez időtájban jött híre a köztársasági hadsereg Thapsusnál történt vereségének és Cato halálának. Ez kétségtelenül nagyon elszomorította Brutust. Beszédet írt maga is, és íratott Ciceróval nagybátyjáról; de tudjuk Plutarchusból, hogy kárhoztatta őt, a miért visszautasítja Caesar kegyelmét.
Midőn Marcellus, ki éppen kegyelmet nyert, Athén közelében meggyilkoltatott, némelyek szerették hinni és mondogatni, hogy Caesar alkalmasint részes volt e bűnös merényletben. Brutus azonnal szót emelt, hogy kitisztázza őt e gyanú alól, mégpedig oly melegséggel, mely Cicerót is meglepte. Ekkor tehát egészen Caesar hatása alatt állott. Tegyük hozzá, hogy Pompeiustáborában megiszonyodott a polgárháborútól. Az ragadott el néhányat legkedvesebb barátai közöl, mint Torquatust és Triariust, nagy jövőjű két fiatal embert, kiknek elvesztésén nagyon bánkódott.
Azon zavarokra gondolván, melyeket az okozott, az áldozatokra, melyeket kívánt, ö is elmondhatta barátjával, Favonius bölcscsel: „Jobb tűrni az önkényuralmat, mint ádáz háborút támasztani." Hogyan sikerült még is rávetetni magát, hogy ő kezdjen újra polgárháborút? Miféle ravasz összebeszéléssel tudták barátai az ő ellenkezését leküzdeni, s fegyverfogásra bírni őt egy oly ember ellen, a kit szeretett, s bele vinni egy oly vállalatba, mely fölfordítandó volt a világot? Megérdemli e tárgy, hogy beszéljünk róla, s Cicero levelei útmutatást adnak erre.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött