logo

XXIV Januarius AD

Brutus Ciceróhoz való viszonya I.

Atticus, ki az egész világnak barátja volt, ismertette meg őket egymással. A 700. év táján történt ez, kevéssel azután, hogy Cicero a száműzetésből visszatért, és azon zavarok közepette, melyeket Clodius támasztott, egyike ama Catilina-féle közönséges népámítóknak, kik által Caesar a római nemesség hatalmát megzsibbasztja, hogy azután annál könnyebben bánhasson el vele. Az a helyzet, melyet Cicero és Brutus akkor a köztársaságban elfoglaltak, nagyon különböző volt.
Cicero a legmagasabb tisztségeket viselte volt, s fényes szolgálatokat tett hazájának. Tehetsége s becsületes jelleme nagybecsű szövetségessé tették őt a nemesi pártra nézve, melyhez csatlakozott; bírt befolyással a népre is, melyet az ő szava el szokott bűvölni; a tartományok szerették, mivel gyakran védelmezte érdekeiket a kapzsi kormányzók ellen, s legújabban Italia is kimutatta iránta való jóindulatát, midőn őt Brundisiumtól Rómáig mintegy diadalmenetben hordozta. Brutus még csak harmincegy éves volt; életének nagy részét távol Rómától töltötte, Athénben, hol, mint általánosan tudva volt, lángoló vággyal látott a görög bölcsészet tanulmányozásához, s aztán Cyprusban és keleten, hová Catót követi.
Még eddig nem viselt egyet is azon hivatalok közöl, melyek politikai jelentőséget szoktak kölcsönözni, s még több mint tíz évet kellett várnia, míg a consulságra gondolhatott. Mindamellett is Brutus ekkor már jelentékeny személyiség volt. Mikor Ciceróval először ismeretségbe lép, azon távolság dacára, melyet közéjük a kor és a méltóság helyezett, Cicero az, ki az első közeledést teszi, ő az, ki Brutus iránt bizonyos tiszteletet és előzékenységet tanúsít. Mintha csak e fiatal ember iránt mindenki kiváló várakozással lenne, mintha mindenki homályos sejtelemmel bírna a felől, hogy nagy dolgokra volt rendelve!

Mikor még Cicero Ciliciában volt, azt írja hozzá Atticus, sürgetvén, hogy Brutusnak némely kívánságát teljesítse:
„Ha nem hozol is vissza a tartományból egyebet, mint az ő barátságát, az már magában véve is sok.“
Cicero pedig ugyanez időben azt mondja róla: „Ő már most első a fiatalság közt, s remélem, nemsokára első fog lenni az államban is.


Valóban minden nagy jövőt látszék ígérni Brutusnak. Róma legfényesebb házainak egyikéből származott, Catónak unokaöccse, Cassius és Lepidusnak sógora, nőül vette Appius Claudius egyik leányát, a másik már Pompeius idősebb fiának volt felesége. Ez összeköttetések által minden oldalról a legbefolyásosabb családokkal állott közeli viszonyban; de jelleme és egyéni tulajdonai még jobban kiemelték öt a sokaságból, mint születése. Ifjúsága rideg volt: a bölcsészetet tanulmányozza, nem munkakedvelésből, mint a szellem egyik leghasznosabb gyakorlatát, hanem mint valódi bölcs, ki alkalmazni akarta magára e tudomány szabályait.
Athénből nagy hírnevével tért vissza a bölcsességnek, mely hírét tisztességes és szabályozott élete még inkább emeli. A bámulat, melyet erénye okozott, megkétszereződött annak szemében, ki elgondolta, hogy ez erény mily környezetben született, és mily förtelmes példák ellen kellett küzdenie.
Brutus anyja Servilia Caesar leghevesebb szerelmének volt egyik tárgya, sőt talán első szerelme. Ez asszony mindig nagy hatalmat gyakorolt Caesar fölött, s ezt arra használta föl, hogy Pharsalus után meggazdagodjék, magának adta a legyőzőitek javait. Mikor aztán megvénült, s már érezte, hogy a hatalmas diétator kisiklik kezei közöl, hogy továbbra is uralma alatt tarthassa, mint mondják, elősegíti Caesarnak szerelmi viszonyát egyik leányával, Cassius nejével. Az a másik, kit Lepidus vett nőül, szintén nem állott jobb hírben, s Cicero erre vonatkozva beszél egy furcsa történetet.

Egy fiatal római uracs, C. Vedius, nagy kísérettel utazván Ciliciában, kényelmesebbnek látta úti készleteinek egy részét egyik vendégbarátjánál hagyni. Ez, szerencsétlenségre, meghalt, s a törvényszék, mint egyebet, úgy útazónk málháit is lepecsételte, s ez alkalommal először is öt híres dámának, köztük Brutus nővérének, arcképeire akadtak.
„Meg kell vallani — mondja Cicero, ki egy élezés megjegyzésre ily kedvezőleg kínálkozó alkalmat világért sem szalasztott volna el —, hogy mind testvére, mind férje nagyon megérdemlik nevüket. A testvér nagyon ostoba (brutus), hogy nem vesz észre semmit, és a férj nagyon kedves (lepidus), hogy mindent zúgolódás nélkül el tud tűrni”. Íme ilyen volt Brutus családja.
Ami barátait illeti, arról nem szükséges bővebben szólnunk. Tudjuk, hogyan élt akkor Róma gazdagabb ifjúsága, s milyenek voltak a Caeliusok, Curiók, Dolabellák. Ezek kicsapongásainak közepéből Brutus rideg becsületessége, ügybuzgósága, gyönyöröket megvető jelleme, a tanulmányozáshoz való vonzalma, melyről halvány és komoly arca tanúskodott, előnyösen tűnt ki az ellentétnél fogva. S valóban mindenkinek szeme e méltóságteljes fiatal emberre volt szögezve, ki oly kevéssé hasonlított a többiekhez.

Aki hozzá közeledett, nem tudott magától elhárítani egy érzelmet, mely oly rosszul látszék korával öszhangzani: lénye önkénytelen tiszteletet parancsolt. Még azok is, kik nála idősbek és feljebbvalói voltak, még Cicero és Caesar is minden dicsőségük dacára, és Antonius, ki oly kevéssé hasonlított hozzá, a másik párt emberei, ellenségei, — mind nem tudtak megmenekülni személyiségének e hatása alól. De a mi még meglepőbb: e hatás túlélte volt őt.
Éppen úgy érezték azt az emberek az ő emlékével, mint személyével szemközt; életében s haltában egyaránt hódolatot parancsolt. A császárság hivatalos történetírói, Dió, ki oly gonoszéi bánt el Ciceróval, s Velleius, Tiberius hízelgő udvaronca, mindnyájan becsülték Brutust. Úgy látszik, hogy a politikai ellenszenv, a hízelgés vágya, a pártok bántalmazása, e komor ridegségű alak előtt mind lefegyverezve érezték magukat.

De nem csak tisztelték, szerették is őt. Pedig e két érzelem nem mindig jár együtt. Aristoteles tiltja, hogy a költő a drámában minden tekintetben tökélyes hősöket szerepeltessen, mert az ilyenek, meglehet, nem költenék föl a közönség érdeklődését maguk iránt. Némileg úgy áll a dolog az életben is, mint a színházban; valami ösztönszerű tartózkodás távolít el bennünket a kifogástalan jellemektől, s mivel rendesen a közös gyöngeségek azok, melyek bennünket egymáshoz közelebb hoznak, nem igen érzünk vonzalmat az olyan iránt, kinek gyöngéi nincsenek s megelégszünk azzal, hogy távolról bámuljuk a tökélyt. S mégis Brutust illetőleg nem lehetett ezt állítani, s Cicero igazán elmondhatta róla egyik művében, melyet hozzá intéz: „Kit becsűitek és szerettek valaha jobban, mint téged?“
Ennek az oka pedig voltaképen abban rejlik, hogy az a gyöngeség nélkül való ember gyönge volt azok iránt, kiket szeretett. Anyja és nővérei nagy befolyást gyakoroltak rá, s nem egy hibát követtettek el vele. Sok barátja volt, kiknek szavára, mint szemére hányja Cicero, nagyon is hallgatott; becsületes emberek, de a kik a politika kérdéseihez mit sem értettek; azonban Brutus oly gyöngédséggel ragaszkodott hozzájok, hogy tőlük menekülni nem bírt. Philippinél utolsó fájdalma az volt, midőn Flaviusnak, a műszaki csapatok parancsnokának, s Labeónak, ki alvezére volt, halálukról értesült; megfeledkezett magáról is, hogy azokat sirassa.
Halála előtti utolsó szavaiban boldognak mondja magát azért, mert egy barátja sem árulta el; ez a hűség, mely akkor oly ritka volt, vigasztalta végső pillanatait. Még légiói is, bár részben Caesar régi katonáiból állottak, s bár szigorúan bánt velők, megbüntetvén a martalóc és hátúl csatangoló katonákat, — légiói is szerették s hívek maradtak hozzá.
Végre Róma népe is, mely általában ellensége volt az ő általa védett ügynek, többször tanúsított iránta rokonszenvet. Midőn Octavius a haza elleneinek nyilatkoztatta Caesar gyilkosait, s Brutus nevét is hallották a szószékről lehangzani, mindenki elszomorodva csüggeszti le fejét, s közepéből a megrémült tanácsnak, mely előre érzi a száműzetések kezdetét, egy bátor hang merészelte kimondani, hogy ő sohasem ítélné el Brutust.

E bűvöletnek Cicero is éppúgy alá volt vetve, mint mások; de nem minden ellenkezés nélkül történt ez. Brutushoz való bátorsága tele volt zavar és viharral, s meggyőződésük egyenlősége dacára elég sokszor tört ki köztük ingerült vitatkozás. Meghasonlásuk jellemök különbségéből magyarázható ki. Soha két barát nem hasonlított kevésbé egymáshoz. Nem lehet embert képzelni, ki jobban a társaság számára lett volna teremtve, mint Cicero; minden tulajdonságot bevitt oda magával, a mi szükséges, hogy valaki sikert arasson: nagy hajlékonyságot véleményeiben, sok türelmet mások iránt, elég könnyűvérűséget, s azt a tehetséget, melynél fogva könnyen tudott forgolódni minden párt közt, végre némi természetes simulékonyságot, mely mindent megérthetővé, s majdnem mindent elfogadhatóvá is tett rá nézve.
Bár eléggé silány verseket irt, mégis költői erű ember volt; a benyomások iránt kiváló fogékonysággal, ingerlékeny érzelmességgel, ruganyos és gyors szellemmel volt megáldva, mely gyorsan megfogta, de hamar is elbocsátja az eszméket, s egyik szélsőségből a másikba ugrott át. Egy fontos határozatra sem szánta el magát, hogy másnap már meg ne bánta volna. Valahányszor egy párthoz csatlakozott, mindenkor csak eleinte volt tevékeny és eltökélt, s lassanként mind jobban-jobban meglanyhúlt.

Brutus ellenben nem dicsekedhetett gyors ésszel; rendesen minden vállalat kezdetén habozott s nem tudta magát rögtön elhatározni. Komoly és lassú lévén, minden dologban fokonként haladt előre; de ha egyszer eltökélte magát, akkor úgy bezárkózott eszméjébe, hogy abból semmi sem vehette ki; abba vonult egészen vissza, abba összpontosult, gondolkozás által lelkesült és égett azért, s utoljára semmi egyébre nem hallgatott, csupán hajthatatlan logikájára, mely amaz eszme megvalósítására ösztönzi. Azon jellemek közöl való volt ő, melyekről Saint-Simon mondja, hogy őrjöngő következetességgel haladnak útjokon. Makacssága képezte erejét, s Caesar jól ismerte őt, midőn azt mondja róla: „Mindazt, a mit akar, erősen akarja“.

Két oly barát, kik ily kevéssé hasonlítottak egymáshoz, természetesen minden alkalommal összeütközésbe jött. Első meghasonlásuk irodalmi volt. Szokásos volt akkor a törvényszéknél egy-egy fontosabb jogügyet több szónok közt osztani meg; mindegyik azt a részt vállalta magára, mely tehetségével jobban egyezett. Cicero, kénytelen lévén gyakran megjelenni a bírák előtt, barátai és tanítványai kíséretében jött oda, s teendőinek egy részét azok közt osztotta föl, hogy az egésznek eleget tehessen. Gyakran csak a zárbeszédet (peroratio) tartotta főn magának, hol bőséges és felbuzdult ékesszólását kedvére gyakorolhatta; a többit pedig amazokra hagyta. Így esett, hogy barátságuk kezdetén Brutus is szónokolt az ő oldala mellett és vezetése alatt. Mindamellett is Brutus nem tartozott az ő iskolájához; mint Demosthenes rajongó tisztelője, kinek szobrát ősei közé állította, az attikaiak tanulmányozásában növekedvén föl, azok nemes nyugalmát és velős tömöttségét igyekezett visszaadni.

Tacitus azt mondja, hogy e törekvése nem volt mindig szerencsés; kerülni akarván a díszt és a pathost, bágyadt és hideg maradt; nagyon hajhászván a szabatosságot és erőt, szárazzá és mesterkéltté vált. Cicero ellenszenvvel viseltetett e hibák iránt; különben is ez ékesszólásban, mely követőkre talált, a saját magáénak bírálatát látván, minden módon igyekezett Brutust megtéríteni; de nem ez élt benne, és e pontban soha sem jutottak megegyezésre. Caesar halála után, midőn egészen más dolog forgott szóban, mint irodalmi vitatkozás, elküldte hozzá Brutus azon beszédét, melyet a capitoliumon tartott, s kérte, hogy igazítsa ki azt.
Cicero óvakodott valami igazítást tenni rajta; sokkal jobban ismerte ő tapasztalásból az írók önszeretetét, hogy sem meg akarta volna sérteni Brutust azzal, hogy jobban tud valamit, mint az. A beszéd különben nagyon tetszett neki, s azt írta Atticusnak, hogy gondolni sem lehet szebbet és jobban írottat. „Mindamellett is, teszi hozzá, ha én írom, több szenvedélyt öntöttem volna bele.“
Brutusban bizonyára nem hiányzott a szenvedély, de olyan volt az, mint valami titkos és féken tartott tűz, mely csak a legközelebb állókkal érezteti melegét; nem szerette ő a megrázó hatás azon eszközeit, azt a lángoló pathost alkalmazni, mely nélkül pedig senki sem ragadja el a tömegeket.

Nem volt tehát ő hű tanítványa Cicerónak, sőt hozzá tehetjük, hogy még tetszős barát sem volt rá nézve. Hiányzott magaviseletében a simulékonyság; hangja mindig kemény és heves volt. Ismeretségük kezdetén Cicero, ki hozzá volt szokva, hogy a legmagasabb állású egyének is tisztelettel bánjanak vele, fanyarnak és dölyfösnek találta e fiatal ember leveleit, és sértve érezte magát azok által. De más kifogást is tett ellene.
Ismerjük a nagy consul ingerlékeny, gyanakvó, követelő hiúságát; tudjuk, mennyire szerette a magasztalást; maga magának is bőkezűleg osztogatta azt, megvárta másoktól is; s ha megadni késtek, nem restelte követelni se. Barátai rendesen kedveztek e naiv gyöngeségnek, s nem várták be, hogy maga hívja föl őket a dicsőítésre. Egyedül Brutus nem hajlott meg; ő tüntetőleg kedvelte az őszinteséget, s kímélet nélkül kimondta, a mi szívén feküdt.

Panaszkodik is rá Cicero gyakran, hogy kunyorálni kell dicséretéért; sőt egyszer komolyan is megharagudott rá. Híres consulsága volt szóban, s azon tanácskozás, melynek következtében Lentulus és Catilina cinkostársai kivégeztettek. Ez volt Cicero életének legelszántabb ténye, melyre méltán büszkélkedett, mivel száműzetéssel fizette azt meg. Brutus egy beszédében, melyet e nap jelentősége fölött tartott, Cicerónak abban való érdemét, saját nagybátyja Cato javára, kisebbítette. Azt emelte ki csupán, hogy Cicero fedezte föl az összeesküvést, annak megemlítése nélkül, hogy meg is bűntette azt, s meg-elégedett azzal, hogy derek consulnak nevezte őt.
„Mily sovány dicséret! mondja bosszúsan Cicero, azt hinné az ember, hogy ellenségétől származik."

De az effélék csak az önszeretet csekély meghasonlásai voltak, melyeket könnyen lehetett meggyógyítani; de elmondunk egy komolyabb ellenkezést, mely megérdemli, hogy mellette megállapodjunk, mivel sok anyagot nyújt a gondolkozásra e korszakbeli római társadalom fölött.

Ahogy Brutussal való összeköttetése megkezdődött, Ciliciába utazott Cicero, mint proconsul. Ő nem kereste e tiszti állást, mert jól ismerte a nehézségeket, melyekkel abban találkozni fog. Elútazott oda, elhatározva magát, hogy kötelességét teljesítői fogja, s nem tudta azt teljesíteni a nélkül, hogy egyrészről pártfogóit a patríciusokat, más részről pártfogoltjait és védenceit, a lovagokat magára ne zúdítsa. Valóban, patríciusok és lovagok, rendesen ellenségei egymásnak, ritka egyértelműséggel egyeztek meg a tartományok kizsarolásában.
A lovagok, mint az állami adók bérlői, nem törődtek egyébbel, csak hogy öt év alatt, meddig rendesen a bérlet tartott, meggazdagodjanak. Meg is követelték irgalmatlant a föld termékeiből a tizedet, az áruktól a huszadot, a kikötőkben a beviteli vámot, az ország belsejében a legelődíjat, egyszóval mindazon adónemeket, melyeket Róma vetett a hódított népekre. Pénzvágyuk nem kímélt semmit; Titus Livius mondja róluk eme szörnyű szavakat: „A hová egy publicanus bemegy, ott nincs többé senkire nézve sem igazság, sem szabadság”


Nagyon nehéz volt a szerencsétlen városoknak jóltartani e szívtelen pénzembereket; a hatósági pénztárak, rosszul kezelve az ügyetlen hivatalnokok, vagy meglopva a becstelenek által, majdnem mindenütt üresek voltak. Pénzt pedig minden áron szerezni kellett. Úgy de kitől kérhettek azt, ha nem a római bankároktól, kik egy század óta az egész világnak bankáraivá lettek? Ezekhez fordultak tehát.
Némelyek ezek közöl elég gazdagok voltak ahhoz, hogy magánvagyonukból kölcsönözhettek városoknak, vagy idegen uralkodóknak, mint az a Rabirius Postumus, kit Cicero védelmezett volt a törvény előtt, s ki az egyiptomi királynak kölcsönözte a szükséges pénzt, hogy ez visszaszerezze országát.
Mások, hogy kevesebbet kockáztassanak, pénzügyi társaságokat alkottak, a melyekbe a leghíresebb rómaiak is befektették tőkéiket. így volt érdekelve Pompeiusjelentékeny összeg erejéig egy résznyereséges társúlatban, melyet a Puteoli Cluvius alapított. Mindezek a hitelezők, akár magánszemélyek, akár társúlatok, lovagok vagy patríciusok, nem igen csináltak lelkiismereti dolgot az üzérkedésből, s roppant kamatra adták ki pénzüket, rendesen 4 vagy 5 százalékra havonként. A nehézség rajok nézve abban állt, hogy be tudják hajtani kikölcsönzött pénzüket. Mivel csak teljesen tönkre jutott emberek fogadtak el ily kemény föltételeket, az így nagy kamatra kölcsön adott pénz mindig veszélyeztetve volt.
Midőn a lejárat megérkezett, a szegény város még kevésbé volt oly állapotban, hogy fizethessen, mint előbb; ezerféle kifogást tett, kijelentette, hogy a tanácsnál emel panaszt, mit azzal kezdett meg, hogy a proconsulhoz folyamodott oltalomért. Szerencsétlenségre a proconsul többnyire cinkostársa volt épen az ő szorongatóinak, s részesült azok nyereségében. Akkor a hitelezők, kik biztosítva voltak a proconsul segélyéről, mivel jól megfizették, elküldték a tartományba egy szabadost, vagy egy üzletembert, ki őket képviselje.

A proconsul, hivatalos hatalmát rendelkezésére bocsátja a magánosok érdekeinek, ezt a megbízott embert hadsegédi címmel ruházta föl, néhány katonát adott mellé s teljhatalommal látta el; s a fizetni nem tudó város, ha hamarjában valami kielégítő egyességre nem tudott lépni, teljes béke idején ki volt téve az ostrom iszonyainak és a hivatalos kiraboltatásnak. Az oly proconsul, ki vonakodott az ily visszaéléshez segédkezet nyújtani, s a ki, Cicero kifejezése szerint, meg akarta menteni a tartományokat a haláltól, természetesen mindazok haragját magára vonta, kik épen a tartományok halálából éltek.
A lovagok, s a nagy urak, kik nem kapták meg kölcsönadott pénzüket, halálos ellenségei lettek. Igaz, hogy kárpótlásul számára megmaradt a tartományok hálája, de ez nem sokat érő kárpótlás volt. Ismert dolog, hogy a keleti országokban, „melyek a hosszan tartó szolgaság által undorító hízelgéshez voltak szokva, éppen azok a kormányzók részesültek legtöbb hódolatban, s azoknak emeltek legtöbb szobrot, kik a legnagyobb rablók voltak, mert ezektől féltek legjobban.

Cicero elődje egészen tönkre tette Ciliciát: szándékoztak is tiszteletére egy templomot építeni. A becsületes kormányzónak. ha egy-egy ilyen találkozott, sok nehézségekkel kellett megküzdeni. Cicero becsülettel felelt meg kötelességének; ritkán volt a római köztársaság alatt oly jól kormányzott tartomány, mint az övé; de nem is vitt ő haza egyebet, mint némi elismerést, kevés pénzt, sok ellenséget; s kevésbe múlt, hogy Brutussal is meghasonlásba jőjön.

Brutus, ki hinné? részt vett az ily üzérkedésekben. Pénzt kölcsönzött Ariobarzanesnek, Armenia királyának, azon kis fejedelmek egyikének, kiket Bóma kegyelemből élni engedett, úgyszintén Salamis Cyprus-szigetbeli városnak is. Midőn Cicero tartományába utazott, e két ügyet nagyon szívére kötötte neki Atticus, ki, mint tudjuk, maga sem vetette meg az efféle nyerészkedést. Azonban Brutus rosszul helyezte el tökéit, s Cicero nem bírta behajtani. Ariobarzanesnek sok hitelezője volt, s nem fizette ki egyiket se. „Nem ismerek, monda Cicero, e királynál szegényebbet, s nyomorultabbat, mint ez a királyság. Mit sem lehetett tőle kicsikarni.
Ami a salamisi ügyet illeti, ez mindjárt eleinte komolyabb volt. Brutus nem merte kezdetben bevallani, hogy egyenesen ő van érdekelve a dologban, oly óriási nagy volt a kamat, s oly botrányosak az előzmények. Egy bizonyos Scaptius, Brutus barátja, kölcsönzött Salamis lakosainak egy tekintélyes összeget négy száztólira havonként. Mivel azok nem tudták visszafizetni, ő, szokás szerint, Appiustól, Cicero elődjétől, egy csapat lovasságot kapott, mellyel a salamisi tanácsot oly szoros ostromzár alatt tartotta, hogy öt tanácsnok éhen veszett el.
Cicero, értesülvén ez eljárásról, nagyon fölbőszült, és sietett visszahívni a katonákat, kiket oly rósz célra használtak volt föl. Még mindeddig azt hitte, hogy csak Brutus valamelyik pártfogoltjának tesz kárt; azonban a mint az ügy rosszabb fordulatot vett, Brutus mind jobban-jobban leleplezte magát, hogy Cicero annál nagyobb készséget tanúsítson a dolog elintézésében. Midőn aztán látta, hogy nem lehet többé reménye pénzét nagy levonás nélkül visszakapni, teljes haragban tört ki, s rá szánta magát annak kijelentésére, hogy Scaptius csak egy fölvett név, s hogy ő maga a salamisiak igazi hitelezője.

Mindenki osztozni fog a csudálkozásban, mely Cicerót elfogta, midőn ezt megtudja; oly kirívó ellentétben látszott állni Brutus eljárása jellemével. Önzetlensége és igazságossága bizonyosan nem vonható kétségbe. Néhány évvel azelőtt Cato fényes elismerést tanúsított e tulajdonai iránt, midőn nem tudván kiben bízni, mert még ő körötte is oly ritka volt a becsületes ember, őt bízta meg azzal, hogy vegye át és vigye Rómába Cyprus királyának kincseit.
Biztosak lehetünk hát felőle, hogy ha Brutus így viselte magát a salamisiak iránt, azért tette azt, mert jogosítva hitte magát arra. Követte a többiek példáját, s engedett egy oly előítéletnek, mely általánosan el volt körülte terjedve. Ez időszakban még a rómaiak a tartományokat meghódított országoknak tekintették. Leigáztatásuk óta nagyon kevés idő folyt még le, hogy sem leveretésük emléke elenyészhetett volna. Föltehető volt, hogy függetlenségüket nem feledték még el, a mi a rómaiakat bizalmatlanságra kényszerítette. Erre minden esetben ügyeltek, s mindig fölfegyverezték magukat ellenük azon rettenetes hadi joggal, mely ellen az ó-korban senki sem tiltakozott.
A legyőzött minden javai a győzőt illeti, nem hegy vádolták volna magukat, ha elvettek azoktól valamit, sőt inkább azt hitték, hogy azoknak ajándékozzák mindazt, mit tőlük nem raboltak el, s a győző talán nemeslelkűnek is vallotta magát szíve mélyében, ha a legyőzöttnek hagyott valamit.

Úgy nézték tehát a tartományokat, mint a római nép uradalmait és tulajdonát (praedia, agri fructuarii populi Romani), s ehhez képest bántak velők. Ha kímélettel viselkedtek is irántuk, ez nem szánalomból, vagy jóakaratból történt, hanem eszélyességből, utánozván mintegy a jó gazdát, ki nagyon óvakodik kimeríteni földjeit az által, hogy egyszerre igen sokat követelne tőlük. Ez az értelme azon törvényeknek, melyek a köztársaság alatt a tartományok védelme céljából hozattak; kisebb része volt azokban az emberiességnek, mint a jól fölfogott érdeknek, mely a jelenben tartózkodást parancsol magára, a jövőt kíméli.
Világos, hogy Brutus teljesen e szempontból tekintette a győző jogait és a legyőzött helyzetét. S itt érintjük e becsületes, de szűklátkörű ember egyik legnagyobb gyöngeségét. A római arisztokrácia önző nézeteiben növekedve föl. nem bírt se elég széles. se eléggé emelkedett látkörrel, hogy fölfedezze annak jogtalanságait; vonakodás nélkül haladt azzal mindaddig, míg természetes szelídsége és emberiessége fölül nem kerekedett nevelése és pártja hagyományainak emlékezetén.
Az a mód, mely szerint magát az általa kormányzott tartományokban viselte, mutatja, hogy élete folytonos harc volt természetes becsületessége és a kényszerítő előítéletek közt. Miután uzsoráskodása által megrontotta a salamisiakat, az Alpokon-inneni Galliát kormányozza oly önzetlenséggel, mely becsületére válik: s míg Cyprus szigetén átkozták, Milanóban még Augustus korában is áldották jótékony kormányzásának emlékezetét.
Ugyanez ellentéttel találkozunk utolsó hadjáratában is; sírt fájdalmában, midőn látta, hogy Xanthus lakói ellenszegülnek városuk lerontatásának, s Philippi előestéjén megígérte katonáinak, hogy Thessalonica és Lacedaemon kifosztását megengedi. Ez az egyedüli súlyos hiba, melyet Plutarchus az ő egész életében kárhoztatandónak talál; egy makacs előítélet fölébredése volt ez, melytől lelki nemessége mellett sem tudott menekülni, s mely bizonyítja, hogy mily nagy kegyet gyakorolt fölötte mindvégig az a társaság, melybe születése által helyeztetek.

Ez előítéletnek azonban akkor sem minden ember hódolt. Cicero, ki új-emberéletére könnyebben tudott védekezni a hagyományok zsarnoksága ellen, mindig több emberiességet tanúsított a tartományok iránt, s kárhoztatta azok botrányos kizsaroltatását. Testvéréhez írott egyik levelében hangosan kijelenti azt az egészen új elvet, hogy a tartományokat nem kizárólag a római nép érdekében kell kormányozni, hanem saját érdekük szerint is, s oly módon, hogy a lehető legnagyobb boldogságot és jólétet kell megszerezni számukra. Ezt kísérletté ő meg Ciliciában, s ezért bántotta őt Brutus eljárása. V
issza is utasította kereken azt a fölszólítást. hogy nyújtson ez ügyben segédkezet, bár Atticus, kinek lelkiismerete sokkal alkalmazkodóbb volt, melegen kérte őt arra. „Sajnálom, válaszolta neki, hogy nem tehetek Brutus tetszésére; s még jobban sajnálom, hogy őt oly különbözőnek találom attól az eszményképtől, melyet felőle magamnak alkotók." „Ha elítél engem, monda másutt, akkor nem óhajtok hozzá hasonló barátokat. Biztos vagyok legalább abban, hogy nagybátyja Cato nem fog kárhoztatni.

E szavak keserűen hangzottak, s a két férfi barátsága bizonyosan sokat gyöngült volna e meghasonulás miatt, ha a bekövetkező súlyos idők ismét közelebb nem hozzák őket egymáshoz. Alig tért vissza Cicero Italiába, midőn a régóta előre látott polgárháború kitört. A magán viszálykodásnak el kellett tűnni e nagy bonyodalommal szemközt. Különben is Cicero és Brutus ekkor sajátságos módon találkoztak egy közös érzelemben. Mindketten Pompeiustáborába mentek, de mindketten vonzalom és kedv nélkül tették azt, csak mint áldozatot, melyet a kötelesség követelt tőlük. Brutus szerette Caesart, ki iránta minden alkalommal atyai ragaszkodást tanúsított, s még hozzá Pompeiust gyűlölte is.
Azon kívül, hogy ennek nagyképű hiúsága nem tetszhetett neki, nem tudta Pompeiusnak megbocsájtani atyja halálát, ki a Sulla-féle polgárháborúk alatt öletett meg. Mindamellett is a közös veszélyben elfeledte vonzalmát és gyűlöletét, elment Thessaliába, hol már a consulok és a tanács együtt voltak.
Tudjuk, hogy Pompeiustáborában buzgalma által tűnt ki; de mégis sok oly dolog történt ott, mely őt sértette, s kétségtelenül belátta, hogy sok személyes harag és dicsvágy vegyült össze a szabadság ügyével, pedig ő egyedül ezt az egyet akarta védelmezni. Ez idegenítette el barátját Cicerót, és sógorát Cassiust is; s ez a két utóbbi, bosszankodva azon őrjöngő emberekre, kik Pompeiust környezők, elhatározta, hogy a háborút nem fogják a végsőig folytatni, mint a többiek akarták.

„Még emlékszem, írja Cicero később Cassiusnak, azon bizalmas beszélgetésekre, melyekben hosszú tanácskozások után azon határozatra jutottunk, hogy ha nem is az ügy jogosságát, de legalább saját magunktartását egyetlen csata kimeneteléhez fogjuk kötni.“

Nem tudjuk, vajon Brutus részt vett-e a két jó barát e beszélgetéseiben; annyi bizonyos, hogy mindhárman egyenlő magatartást követtek. A pharsalusi csata után következő napon Cicero nem fogadta el a köztársasági hadsereg maradványainak vezetését; Cassius sietve átadta Caesarnak a hajóhadat, mely fölött parancsnokolt; a mi Brutust illeti, ő bátor emberként viselte magát a csatában, de a harc bevégezte után úgy vélekedett, hogy eleget tett kötelességének, s a győző szolgálatára ajánlotta föl magát, ki őt örömmel fogadta, félre vezette, kérdezősködött, s végre nyert is tőle némi fölvilágosítást Pompeius visszavonulása felől. E találkozás után Brutus egészen meg volt nyerve; nemcsak hogy nem csatlakozott a köztársaságiakhoz, kik Afrikában folytatták a harcot, hanem kísérte is Caesart egyiptomi és ázsiai hódító útjára.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött