logo

XX September AD

Augustus politikai végrendelete III.

Kétségtelenül Augustus kormányzásának közepe táján, azon időpont körül, midőn a köztársaság korlátlan ura azt színlelte, mintha visszaadta volna a népnek és a tanácsnak az államhatalmat, jelentek meg Cicero levelei. Közzétételük idejét nem tudjuk pontosan; de minden körülmény azt lát
szik mutatni, hogy azon évek valamelyikébe kell azt tennünk, melyek az actiumi győzelemre következtek. Augustus hatalma, mely népszerűbbé lett, mióta mérsékeltebbé vált, elég erősnek érezte már ekkor magát arra, hogy némi irodalmi szabadságot engedjen. Ez időszakot megelőzőleg még bízalmatlankodó volt, mivel nem szilárdéit még eléggé meg; majd ismét azzá lett, midőn észrevette, hogy a közvélemény kedvezőtlen fordulatot vett iránta. Uralkodása, mely az emberek proscribálásával vette kezdetét, könyvek égetésével végződik. Cicero leveleit tehát csupán azon időközben lehetett nyilvánosságra bocsátói, mely a szigor e két korszakát egymástól elválasztja.

Senki nem értesít bennünket a felől, hogy mily benyomást tehettek e levelek azokra, kik először olvasták; de bátran merjük állítani, hogy ez a benyomás nagyon erős lehetett. Alig vergődtek még ki a polgárháborúkból az emberek; eddig csak a jelen bajaival voltak elfoglalva, s a sorscsapások közt nem érezte magát eléggé szabadón a közszellem arra, hogy a múltra gondolhasson. Amint aztán ez a sokat hányatott nemzedék először lélegzethez jutva, megpihenhetett, sietett visszafelé fordítani tekintetét.
Akár, mert számot akart magának adni az eseményekről, akár, mivel élvezni akarta azt a keserű gyönyört, melyet az ember, mint a költő mondja, az elmúlt szenvedések emlékezetében talál: visszatért ama szomorú évekre, melyeket épen átélt, és óhajtott visszamenni azon küzdelem eredetéig, a melynek végét látta. Semmi sem elégíthette ki e kíváncsiságot oly mérvben, mint Cicero levelei. Nem is szenved kétséget, hogy azokat akkor mindenki mohó vággyal olvasta.

Nem hiszem, hogy e levelek olvasása ártott volna Augustus kormányának. Az új rendszer néhány jelentékeny személyiségének jó hírneve talán szenvedett némi csorbulás amiatt. Kellemetlen lehetett bizonyosan az oly emberekre, kik a fejedelem kiváló barátaiként dicsőítették magukat, midőn köztársasági érzelmük hitvallásáról törölték le a feledség porát. Fölteszem, hogy a kárörvendok nagyon jól mulattak azon leveleken, melyekben Pollio esküdözik, hogy örök ellensége lesz a zsarnokoknak, vagy a melyekben Planeus, heves szavakban, Octavius árulásának rója föl bűnűl a köztársaság minden szerencsétlenségét.
Maga Octavius sem maradt megkímélve, s azon korszak felújított emlékei, midőn ő Caesar gyilkosaival fogott kezet, s midőn Cicerót atyjának nevezte, nem voltak rá nézve kellemesek. Volt min mulatni néhány hétig az elégületlen politikai köröknek. Egészben véve azonban a baj csekély volt, s e gúnyolódások épen nem háborgatták a nagy birodalom biztonságát.

Inkább lehetett attól félni, hogy a képzelődés, mely mindig kedvez a múltnak, csupa szabadelműségből oly tulajdonokkal ruházza majd föl a köztársaságot, milyenekkel mindig könnyű ékesíteni a már nem létező kormányokat. Azonban Cicero levelei épen arra voltak alkalmasok, hogy inkább lerontsák, mint táplálják az efféle ábrándokat. Oly képet nyújtanak azok amaz idők ármányairól, rendzavarásai és botrányairól, a mely elejét vette a múltra irányúié minden üres sóvárgásnak.
Azon emberek, kiket nekünk Tacitus úgy fest, mint a kik bele fáradtak a küzdelembe, s vágytak a nyugalom után, nem találhattak ott semmit, a mi csalogassa őket: s az a modor, a mint a Caeliusok. Curiók, Dolabellák éltek a szabadsággal, nem engedte, hogy e kor fiai a szabadság vesztének fájdalmát érezzék.

Egyedül maga a szerző emléke nyert e levelek közzététele által. Meglehetősen szokásba jött ekkor Cicero bántalmazása. Azon mód dacára, mely szerint a hivatalos történetírás előadni szokta volt a bolognai találkozást, és azt a szép szerepet, melyet Octavius vitt volna a proscriptiók ügyében, mégis kellemetlen emlékeket tartalmaztak azok ő rá nézve. Hogy azért az általa elkövetett hibát csökkentsék, hozzá láttak, hogy rágalmazzák áldozatait. Ezt akarta tenni Asinius Pollio, midőn Lamia mellett tartott védőbeszéde alkalmával úgy nyilatkozott, hogy Cicero gyáván halt meg.
Azok, kiknek meghúnyászkodása nem ment ennyire, s kik nem éreztek magukban bátorságot arra, hogy őt gyalázzák, óvakodtak legalább attól, hogy róla mit mondjanak. Megjegyzésre méltó, hogy e korszak nagy költői nem szólnak ő róla, s tudjuk Plutarchusból, hogy a Palatínuson csak titokban merték műveit olvasni. A mennyire tehát lehető volt, mély hallgatás borította e nagy alak dicsőségét; de leveleinek nyilvánosságra hozatala ismét mindenkinek eszébe juttatja őt. Ki egyszer azokat olvasta, nem feledheti el többé e nyájas, szeretetreméltó, emberies, s még gyöngeségeiben is oly vonzó egyén képét.

Ez érdekhez, melyet Cicero személyisége leveleinek kölcsönöz, ránk nézve egy még mélyebb jelentőségű körülmény is járul. Mindabból, a mit fejtegettem, láttuk, hogy mennyire hasonlít a mi korunk azon időszakhoz, a melyről az ő levelei értesítenek. Az a kor is, mint a mienk, nélkülözte a szilárd hitet; s azon szomorú tapasztalás folytán, melyet a forradalmakból merített, elkedvetlenült mindentől, midőn kénytelen volt megszokni mindent. Az a kor is, mint mi, ismerte a jelennel való elégedetlenséget, s a holnap bizonytalanságait, melyek miatt soha nem élvez hété a nyugalom örömét.
Saját magunkat találjuk föl ama korban; azon idők embereinek bánata a mi bánatunk is, s mi is szenvedjük azon bajokat, melyekről ők panaszkodnak. Mi is, mint ők, azon átmeneti időszakok — a történelem legfájdalmasabb időszakai — egyikébe vagyunk helyezve, hol, a múlt hagyományai már eltűnvén, és a jövő körvonalai még nem lévén tisztán kivehetők, senki sem tudja mihez tartani magát. Nagyon fölfogjuk, ha ők gyakran sóhajtva mondták az öreg Hesiodussal: „Bárcsak előbb meghaltam volna, vagy születtem volna később!“
Ezért hat ránk oly szomorú és oly élénk érdekkel Cicero leveleinek olvasása; ez az, a mi engem feléjük vonzott; s ez az, a mi talán némi élvezettel kecsegtet bennünket, egy pillanatig azon egyének társaságában élnünk, kiket ama levelek rajzolnak, s kik gyakran úgy tűnnek föl, mintha a köztünk levő évszázadok dacára is kortársaink volnának.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött