logo

XXIV Januarius AD

Augustus politikai végrendelete II.

Miután ez érdekes emléket fejtegettem, szeretném néhány szóban vázolni azt a benyomást, melyet rám, íróját illetőleg, tett. Augustus politikai élete két hivatalos okiratban, mely mindkettő ritka szerencsés véletlen által ránk maradt, teljesen bent foglaltatik; értem t. i. azon proscriptiói rendelet előszavát, melyet Octavius írt alá, sőt minden valószínűség szerint maga szerkesztett is, s melyet Appianus őrzött meg számunkra; a másik pedig az ancyrai templom falán talált fölírat.
Az egyikből látjuk, hogy mi volt Octavius húsz éves korában, midőn a rhetorok és bölcsészek kezei közöl kikerült, midőn dícsvágyának első tüze föllobbant, s természetének valódi ösztönei nyilatkozni kezdtek; a másik mutatja, hogy milyenné lett ellenőrizetlen és határtalan hatalmának ötvenhat éves tartama után. Elég összehasonlítani ezeket, hogy megismerjük azt az utat, melyet befutott, s azt a változást, melyet az emberismeret és az élet gyakorlata idézett elő benne. Őt a hatalom bírása jobbá tette, a mi nem közönséges dolog, s a római történet utána mind csak oly fejedelmeket mutat föl, kiket a hatalom megrontott.

A philippii csata óta az actiumi ütközetig, vagy inkább azon időpontig, midőn, a triumviratus minden tényeit eltörölvén, ünnepélyesen kért mintegy bocsánatot a világtól, észrevehető, hogy mindegyre jobbá igyekszik lenni, s majdnem lépésről lépésre követhetjük haladását. Nem hiszem, hogy a maga ellen való erős küzdésnek, és a saját természete fölött vívott győzelem ily teljes sikerének egy másik példáját lehetne találni. Természeténél fogva gyáva volt Augustus, s midőn először állott szemben ellenséggel, elrejtőzött sátora alá.
Nem tudom hogyan, de lassanként bátrabbá lett; a Sextus Pompeius ellen viselt háborúban megszokta a harcot, s a dalmaták ellen intézett hadjáraton, hol két ízben is megsebesült, már épen vakmerőséget tanúsít. Cynicus és kicsapongó volt, s ifjúkori dorbézolásai, melyekről Suetonius beszél, semmiben sem állnak hátrább Antoniuséinál; azonban a mint korlátlan úr lett, a mikor tehát szenvedélyei kevesebb akadályra találtak volna, mindjárt megjavul e tekintetben is.
Kegyetlen természetűnek, mégpedig hidegvérű kegyetlennek született, a mi miatt nem is lehetett remény ahhoz, hogy megváltozzék; és mégis, miután kezdetben megölette jóltevőit is, végre a gyilkosokat is meg-kímélte; és őt, kinek egyszer legjobb barátja Maecenas hóhér nevet adott, a bölcsész Seneca szelíd fejedelemnek nevezhette. Egyszóval, az az ember, ki a proscriptiót alájegyezte, nem látszik többé ugyanannak lenni, ki ama véghagyományt írta; s csudálni lehet, hogy a ki úgy kezdte meg, mint ő, ennyire megváltozhatott, s hogy a természetében gyökerező bűnök helyére az erényt, vagy legalább az erény látszatát bírta beültetni.

Mindamellett is, bármennyire kötelezve legyünk igazságot szolgáltatni neki, nehéz volna szeretni őt. Pedig alapjában véve talán helytelenül cselekszünk; mert az ész azt mondja, hogy nagyobb elismeréssel kell lennünk az emberek iránt oly tulajdonságokért, melyeket saját maguk fölött vívott diadalban szereznek, mint az olyanokért, melyeket minden fáradságuk nélkül az égtől kaptak. És mégis, nem tudom hogyan, nekünk ez utóbbi fajták szoktak csak tetszeni; amazokban pedig hiányzik bizonyos kellem, mit csak a természet adhat meg, a mi a szíveket meg tudja nyerni. N
agyon meglátszik az olyanoknál az erőlködés, s az erőlködés mögött a személyes érdek; mert az emberben mindig föltárnád az a gyanú, hogy a ki oly sok fáradságot vesz magának, csak haszonérdekből teszi azt. Az e fajta szerzett jóravalóság, melyben a meggondolásnak több része van, mint a természetnek, senkiben sem ébreszt rokonszenvet, mert a számító akarat eredménye gyanánt tűnik föl. Ezért van az, hogy Augustus minden erénye hidegen hagy, s inkább csak az ügyesség remekének látszik mind megannyi. Arra, hogy meghasson bennünket, hiányzik azokban a természetesség és önkéntelenségből, mely két tulajdonságot sohasem ismert ez a merev és zárkózott ember, bár Suetonius szerint, benső viszonyaiban szerette az égj szerűséget és kedélyességet negélyezni.
De az nem kedélyes ember, ki akar azzá lenni, s Augustus bizalmas levelei, melyekből fennmaradt egy és más töredék, mutatják, hogy tréfáiban hiányzott a könnyedség, s hogy ő csak erőlködve tudott egyszerű lenni. Hiszen másfelől épen Suetoniusból tudjuk, hogy szokása volt megírni azt, a mit barátainak mondani akart, hogy így semmit se hagyjon a véletlenre, sőt, hogy néha még Líviával való beszélgetéseit is előre kidolgozta.

Ami aztán teljesen leszállítja Augustus értékét szemünk előtt, az Caesar egyéniségének közelsége; oly nagy közöttük az ellentét. Nem is szólva arról, a mi Caesar természetében nagyobbszerű és ragyogóbb, mindjárt eleinte is nyíltsága hódít meg. Nagyravágyása talán nem tetszik; de még ebben is megvan az az érdeme, hogy legalább nem titkolja azt. Nem tudom miért kardoskodik Mommsen oly nagyon a maga Rómaiak történetén annak bizonyítgatása mellett, hogy Caesar nem vágyott a koronára, s hogy Antonius, midőn azt felajánlja neki, nem kérte ki előre véleményét. Én jobban szeretem a közvéleményhez tartani magamat, s nem hiszem, hogy az igazságtalan lenne ő iránta. Ő királlyá akart lenni, viselni annak címét, hatalmával is bírni.
Sohasem kérette magát tettetőleg, hogy fogadjon el kitüntetést, melyet hévvel óhajtott. Ő nem volt az az ember, ki el akarja hitetni velünk, hogy csak kedvetlenül tartja kezében a legfőbb tartalmat; s nem merte volna, épen azon pillanatban, midőn minden hatalmat magához vont, állítani, hogy visszaadta a köztársasági kormányt a népnek és a tanácsnak; ellenkezőleg, tudjuk, hogy Pharsalus után azt mondja, hogy a köztársaság értelem nélküli üres szó, és hogy Sulla bolond volt, midőn a dictaturáról leköszönt. Ő minden dologban, le egészen az irodalmi és nyelvtani kérdésekig, merész újító volt, ki nem fitogtatott képmutató tiszteletet a múlt iránt, mikor épen annak maradványait lerombolja.
Ez őszinteség inkább ízlésünk szerint van, mint a hódolatnak ama hazug külszíne, melyet Augustus pazarolta tanácsra, miután tehetetlenségre kárhoztatta azt; s bármily bámulatot tanúsít is iránta Suetonius, midőn úgy mutatja be őt, mint a ki az ülés előtt minden tanácsurat, nevénél szólítván, alázatosan üdvözölt: nem tudom, vajon ne becsüljem-e többre e komédiánál Caesar illetlen vakmerőségét, ki utoljára föl sem állott, midőn a tanács megjelent előtte.
Látszólag mindketten megunták az uralkodást; de senkinek sem jutott eszébe azt hinni, hogy Augustus igazat mondana, midőn oly esdeklőleg kérte a tanácsot, hogy engedjék öt a magánéletbe visszatérnie. Caesar vonakodásának ellenben mélyebb és őszintébb alapja volt. Az a legfőbb hatalom, melyre húsz éven | át oly fáradhatatlan kitartással, annyi veszélyen keresztül, s oly sötét ármányok fölhasználásával törekedett, hogy azoknak emlékezete is elpiríthatta, nem felelt meg várakozásának, s csak hiányosan töltötte be nagyobbra sóvárgó szívét.

Tudta, hogy megvetik épen azok, kiknek becsülésére legtöbbet adott; kénytelen volt oly emberek szolgálatával élni, kiket utált, s kiknek túlhajtásai meggyalázták az ő győzedelmét; minél magasabbra emelkedett ő maga, annál undorítóbb színben tűnt föl előtte az emberi természet, annál jobban látta, hogyan ébrednek és tusakodnak lábai alatt az ocsmány árulás és az aljas vágyak. Odáig ment ez undorodása, hogy már az életre sem sokat adott; s nem tartotta azt érdemesnek arra, hogy óvja és védelmezze.
Őrá, ki már a pro Marcello tartott beszéd idejében mondja: „Eleget éltem mind a természet rendje szerint, mind a dicsőség szempontjából"; ki később, midőn sürgették, hogy óvakodjék gyilkosaitól, csüggedt hangon válaszolja: „Jobban szeretek egyszer meghalni, mint mindig reszketni “, — ő rá illenének valóban Corneille eme sorai:

Hatalmat óhajték, s kívánságom betölt;
De azt, mire vágytam, nem ismerém előbb. Birtokában leltem
remélt öröm helyett Csak kínzó gondokat s örök küzdelmeket,
Ezer leselkedő ellenséget s halált. Zavartalan nyugtot lelkem soha
sem talált.

Megvallom, hogy e szép versek, Augustus ajakára adva, kevésbé tetszenek nekem. Ez a számító, oly hideg, maga fölött oly annyira uralkodni tudó politikus, azt hiszem, soha nem ismerte valójában ezt a nemes szomorúságot, mely a hősben szemünk elé állítja az embert; nem ismerte a szívnek ezt a csüggedését, mely sikerei dacára is elégedetlen magával, mely a hatalmat épen a hatalom miatt utálta meg. Bármennyire bámulom is ama szép színpadi jelenetet, melyben Augustus kijelenti, hogy le akar mondani a kormányról, mégis nem tudom megállani, hogy kissé ne haragudjam Corneillere, a miért komolyan vette és nagyszerűen festi azt az ünnepélyes komédiát, melynek valódi értéke felől Rómában senki sem hagyta áltatni magát.

Végül azt teszem még hozzá, hogy Augustusnak e képmutató magaviseleté nem csupán jellemfogyatkozás volt; politikai hiba is volt az, mely a legszomorúbb nyomokat hagyta hátra az ő általa teremtett kormányrendszerben. Az első Caesarok zsarnokságát épen az a határozatlanság tette tűrhetetlenné. a mit Augustus önző hazugságai terjesztettek el hatalmok természete és igazi határai felől. Ha egy kormány merészen kimondja a maga elvét, akkor tudja az ember hányadán van vele; de mily eljárást kövessen s mily hangból beszéljen a polgár akkor, ha a szabadság külszíne a legvalódibb önkényuralommal párosul, ha a korlátlan hatalom köztársasági elvek álarca alá rejtőzik? Ily bizonytalanság közepeit mindenütt vész és hajótöréstől lehet félni.
Elvész az, a ki függetlenül viseli magát; de elveszhet az is, ki szolgaias gondolkozást tanúsít; mert a ki megtagad a császártól, nyílt ellenségnek tekintetük, mint olyan a ki sajnálja a köztársaságot; s viszont az, ki mindenbe nagy készséggel nyugszik meg, nem titkos ellenség-e, a ki tudatni akarja, hogy a köztársaság nem létezik többé? Tacitust olvasva, látjuk, hogyan tapogatóznak e szörnyű korszak államférfiai találomra a szándékosan sűrített homályban, minden lépten-nyomon előre nem sejtett veszélyekben ütközvén meg, magukra vonván a fejedelem haragját akár hallgatnak, akár beszélnek, akár hízelegnek akár ellenségeskednek; kutatva örökös rémület közt, hogy mi módon elégíthetik ki ezt a kétes és határozatlan hatalmat, melynek korlátáit nem ismerik. El lehet mondani, hogy ez az őszinteség hiánya, mely Augustus intézményeit jellemzi, csapása lett több nemzedéknek. Minden baj onnan származott, hogy Augustus inkább a jelennel, mint a jövővel törődött.

Ügyes ember volt ő, gazdag minden segédeszközökben, hogy nehéz körülmények közt is ki tudja magát vágni a zavarból; de igazán nagy politikus nem volt, mert látszik, hogy tekintete nem nyúlt túl a pillanatnyi nehézségeken. Oly néppel áll szemközt, mely nem szívesen tűrte a királyságot, egyébnek eltűrésére pedig nem volt alkalmas, föltalált ő egy oly fajta intézményt, mely elburkolt királyság volt, mely mellett azonban életben hagyta a régi kormányrendszer formáit is, a nélkül hogy azokat egymással összeillesztette volna. De ha nem volt is ő oly nagy politikus, mint némelyek állították, el kell ismerni, hogy kitűnő kormányzó volt, s működésének e része megérdemli mindazon dicsőítést, melyet rá pazaroltak.
Egymás mellé állítván mindazt a bölcs gyakorlatot és hasznos rendszabályt, mit a köztársaság teremtett, életre hívja a veszendőbe ment hagyományokat, s maga is új intézményeket alkotván Róma igazgatása, a légiók szolgálata, a pénzügyek kezelése s a tartományok kormányzása ügyében: ily képen szervezte a birodalmat s képessé tette szembe szállni a külső ellenségekkel és a belső megoszlás okaival egyaránt. Ha a birodalom, a kárhozatos politikai kormányrendszer mellett, a jellemek általános romlottsága s a kormányzók és kormányzottak bűnei dacára, mutathatott még föl szép napokat, és három századig eltartott, azon hatalmas szervezésnek köszönheti azt. melyet Augustustól nyert volt.
Ez az ő művének valóban életerős része, s elég jelentékeny arra, hogy igazolja azt a bizonyítványt, melyet maga állít ki magának az ancyrai fölírat eme büszke szavaiban: „Új törvényeket alkottam. Visszaállítottam régi érvényükbe őseinknek némely oly példáit, melyek eltűntek szokásainkból, s magam is hagytam hátra oly példákat, melyek érdemesek lesznek arra, hogy utódaink utánozzák.“



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött