logo

XXIV Januarius AD

Augustus politikai végrendelete I.

Cicero szerette az ifjúságot; örömest érintkezett vele, s körében maga is megifjodva érezte magát. Azon időben, midőn praetorrá és consullá választatott, nagy jövőjű ifjaktól környezve látjuk őt, mint Caelius, Curio és Brutus, kiket magával vitt a fórumra, s bevezetett az ügyvédi szónoklat teendőibe. Később, midőn a pharsalusi győzelem eltávolítja őt hazájának kormányától, bizalmas viszonyban élt e vidám ifjúi körrel, mely a győztes párthoz szegődött, s időtöltésből ékesszólási leezkéket is adott annak.
„Ők az én tanítványaim, tréfásan, a jól beszélés művészetében, és mestereim a jól élés tudományában” Caesar halála után az események egy még fiatalabb nemzedékkel hozták összeköttetésbe, mely akkor kezdett megjelenni a politikai élet színpadán. Plancus, Pollio, Messala, kiket a sors arra tartogatott, hogy egy új kormányrendszer nagy méltóságainak viselői legyenek, keresték az ő barátságát, s maga az, ki a császárságot megalapítja, atyjának nevezte őt.

Octavius és Cicero levelezése a közönség elé volt bocsátva, s tudjuk, hogy az legalább is három könyvet tett ki. Ama levelek nagy érdekűek lennének ránk nézve, ha fennmaradtak volna. Nyomról nyomra követhetnünk, azok olvasása után, minden fejlődési lépését e néhány hónapig tartó barátságnak, mely oly szörnyű módon végződött volt. Valószínű, hogy Cicerót első leveleiből eleinte bizalmatlannak, kételkedőnek, hidegen udvariasnak látjuk. Mert, bármint állították is némelyek, nem ő hívta Octaviust a köztársaság segítségére; hanem Octavius maga ajánlotta föl magát. Naponként írt Ciceróhoz, elhalmozta magasztalokkal és ígéretekkel, s biztosította soha meg nem szűnő hódolatáról. Cicero sokáig nem akarta próbára tenni e hódoló ragaszkodást. Értelmes és határozott, de nagyon fiatal embernek találta Octaviust, s félt nevétől és barátaitól.
„Nagyon rósz környezete van, mondja: sohasem lesz belőle jó polgár." Mindamellett végre is megnyerni engedte magát; elfeledte bizalmatlankodásait, sőt midőn a „gyermek", mint nevezni szerette, Modénát fölmenti az ostromzár alól, elismerése oly túlságokba csapongott, hogy a bölcs Atticus helytelenítését fejezte ki s Brutus bosszankodott miatta. Antonius veresége fölötti öröme volt az, mely akkor minden okos mértéket feledtetett vele; ez ember elleni gyűlölete el vakítja és magán kívül ragadja őt. Midőn „e részeges kalandort tobzódása közepett Octavius tőrébe kerülni“ látja, nem bír többé magával. Öröme azonban nem tartott sokáig; mivel a fővezér árúlásáról majdnem győzelmével egyidejűleg értesül. Főleg ez időpontban lesznek érdekessé levelei. Ezek derítik föl élete utolsó hónapjainak eseményeit, melyeket nem ismerünk elég jól.

Gyakran vádolni szokták őt azon nagy utánjárásért, mellyel régi barátját meg akarta hajlítani, s én is elismerem, hogy ha csupán saját méltóságának érdekétől vesz tanácsot, jobb lett volna neki mit sem kérni azon embertől, ki oly gáládul árulta őt el. De nem egyedül az ő saját személye forgott kérdésben. Rómának nem voltak katonái, kiket Octavius-szal szembe állíthasson. Egyetlen mód az ő lefegyverzésére abban állott, ha adott ígéreteire emlékeztetik. Nem lehetett ugyan semmi remény, hogy sikerülni fog ez önző lélekben a hazafiasság szikráját föléleszteni; de megkísérlem legalább célszerűnek látszott.
A köztársaság és Cicero élete egyszerre forgott veszélyben, s a mit neki nem illett megtennie a végett, hogy életét meghosszabbítsa, meg kellett kísérteni azért, hogy talán a köz-társaságot megmentheti. Nem alacsonyítja az le magát, a ki hazája szabadságának védelmében emel esdeklő szót, midőn a védelemnek semmi egyéb eszközeivel nem rendelkezik. Kétségtelenül e rémítő pillanatokban írta ő Octaviushoz amaz alázatos szavakat, melyekre leveleinek töredékeiben találunk:
„Tudasd velem, mit óhajtasz most már tennem; fölül fogom múlni várakozásodat."

Nem hogy vádolnám őt e könyörgő szavakért, sőt inkább megvallom, hogy nem tudom megindulás nélkül szemlélni e dicső aggastyánt, midőn így alázza meg magát egy „gyermek“ előtt, ki elárulta bizalmát, ki gúnyt űzött hiszékenységéből, de a ki most úr a köztársaság élete és halála fölött!

Sajnos, hogy e levelekből csak tökéletlen részletek ma-radtak ránk, melyek semmiben sem adhatnak teljes fölvilágosítást. Ha azért ismerni akarjuk azon adatokat, melyek Cicero élete utolsó eseményeire nézve oly nagy fontosságúak, máshová kell fordulnunk. Könnyű és tanulságos lenne itt fölsorolni azon véleményeket, melyek ő róla a császárság íróinál találhatók. De jobban szeretek mindvégig hű maradni azon módszerhez, melyet ez egész munkában követtem, s megítélni, ha lehet, Octaviust is, mint Cicerót, abból, a mit maga mond, az ő saját vallomásaiból és közleményeiből.
Levelei és emlékiratainak hiányában, mint a melyek elvesztek, vegyük kezünkbe az Ancyra városában talált nagy föliratot, melyet néha Augustus politikai végrendelete nevén is említenek, mivel ebben foglalta össze egész életét. Ez, szerencsére, ránk maradt. Tudjuk Suetoniusból, hogy ő meghagyta, hogy azon fölírat éreztáblára vésetvén, helyeztessék el síremléke falán.
Valószínű, hogy az nagyon el volt terjedve a keresztyén időszámítás első századában, s hogy hízelgésből, vagy hálaérzetből sok másolatot készítettek arról, amint a császárság alapítójának ünneplése mind általánosabbá vált az egész világon. Találtak abból töredékeket Apollonia romjai közt, s megvan egy teljesen Angorában, a régi Ancyrában. Midőn Ancyra lakosai egy templomot építettek jóltevőjük, Augustus tiszteletére, emlékét legjobban dicsőíteni vélték az által, ha tetteinek amaz elbeszélését, vagyis inkább életének azon magasztalását, melyet ő maga készített, metszik föl a templom falába. Ez idő óta emez Augustusnak szentelt emlék többször változtatta eredeti rendeltetését; görög templomból byzanti egyházzá, és egyházból török iskolává lett.
A tető beszakadt, magával sodorván a homlokfal ékítményeit is, az előcsarnok oszlopai eltűntek, s az ősi romokhoz byzanti és török építmények csatlakoztak, melyek ma már szintén omladékok. De szerencsés véletlen által, a márványtáblák, melyek Augustus tetteit hirdetik, szilárdan odatapadva maradtak a lerombolhatatlan kőfalakhoz.

Kedvező alkalom kínálkozik itt tanulmányoznunk ez emléket. Perrot újabban a latin szöveg egy teljesebb másolatát, s a görög fordításból egy egészen új részletet hozott Galatiából, mely fölvilágosítja és kiegészíti a latint. Neki köszönhetjük, hogy néhány kevésbé jelentékeny hézag híjával, ma ama fölirat teljes, s elejéről végig olvasható. Fölfoghatjuk tehát azt a maga egészében, s vehetjük magunknak azt a szabadságot, hogy ítéletet mondhassunk róla.

Az a tulajdonság, mely először is szembe tűnik, midőn az ancyrai felíratot olvassuk, a méltóság. Lehetetlen, hogy ez meg ne lepjen mindenkit. Észrevesszük abból az uralkodó hangból, mely az egészen átvonul, hogy az az ember, ki így beszél, több mint ötven évig kormányozta az egész világot. Ismeri azon tények fontosságát, melyeket végrehajtott; tudja, hogy ő egy új társadalmi rendet teremtett, s hogy ő az emberiség egyik legjelentékenyebb átalakulásának állott élén. Épen ezért, ámbár csak az eseményeket foglalja össze és számokat idéz, mégis minden, a mit mond, nagy szabású, s a tények száraz fölsorolásának is oly fenséges színt tud kölcsönözni, hogy az olvasó önkéntelen tisztelettel érzi megtelni lelkét. Pedig ettől óvakodnunk kell.
A fönség kényelmes takaró lehet, jó arra, hogy sok gyöngeséget elrejtsen; XIV. Lajos példája, mely még közel van hozzánk, megtaníthat, hogy ne higgyük az ilyenben szoros vizsgálat nélkül. Másrészről azt sem kell feledni, hogy a méltóság oly igazán római tulajdon volt, hogy annak külszínét Róma sokáig megőrizte még azután is, mikor lényege már eltűnt. A császárság utolsó idejéből származó feliratokat olvasva, sem veszi észre az ember, hogy a birodalom már az enyészet felé siet.
Azok a szegény fejedelmek, kik már csak nagy nehezen tartanak birtokukban néhány tartományt, épen oly hangon szólnak, mintha az egész világnak parancsolnának, s még legotrombább hazugságaikon is hihetetlen nagyszerűség ömlik el. Aki tehát a római emlékek tanulmányozásánál ki akarja kerülni a csalatást, jól teszi, ha őrizkedik az első benyomástól, mely félre vezetheti, és közelebbről tekinti meg a dolgokat.

Habár az a fölírat, mellyel itt foglalkozunk, ezt a címet viseli: „Augustus tetteinek leírása-, tulajdonképen még sem egész életét akarta ebben Augustus elbeszélni. Nagy, és igen önkényszerű hézagok vannak abban, s látszik, hogy ő nem is szándékozott mindent elmondani. Midőn a megvénült fejedelem, hetvenhat éves korában, a világ bámulatától és tiszteletétől környezve, visszatekintett a múltra, s annak futólagos képét kívánta vázolni, sok emléket talált ott olyat, mely rá nézve kényelmetlen lehetett. Nem kétes, például, hogy nagyon ne irtózott volna visszaidézni eszébe politikai pályafutásának első éveit. Pedig erről mégis csak kellett mondania, s ő nagyon okos volt ahhoz, hogy inkább elferdíteni törekedjék a tényeket, mint sem, hogy egészen hallgasson róluk, kockáztatva azt, hogy annál többet fognak azokról mások beszélni. Lássuk, hogyan húzta ki magát e kelepcéből:
„Tizenkilenc éves koromban, monda, fölszereltem egyedül saját felelősségemre és saját költségemen egy hadsereget; ezzel visszaszereztem a szabadságot a köztársa-ságnak, mely fölött egy párttöredék elnyomólag uralkodott. Ezért a tanács hálából, megtisztelő határozatok kíséretében, saját sorába, a consularisok közé vett föl, rám ruházta a hadcsapatok fölötti parancsnokságot, s C. Pansa és A. Hirtius consulok társaságában azzal a föladattal bízott meg, hogy propraetori minőségben őrködjem az állam jóléte fölött. Mind két consul meghalt még ugyanazon évben; a nép engem állított helyökre, s a köztársaság rendezésével megbízott triumvirnek nevezett ki.“

E néhány sorban, melyek a fölírat kezdetén állnak, már egy némely dolog sajátságos módon van elhallgatva. Nem azt lehetne-e igazában hinni, hogy ő mind e méltóságokat, melyeket fölsorol, egy ugyanazon ügy szol-gálatában nyerte meg, s hogy mi sem adta magát elő az először kapott kitüntetések és a triumviratus közt? A tanács ama megtisztelő határozatait, melyek itt bizonyos mérvű arcátlansággal említenek, ismerjük a philippicák ráutalásából. A tanács üdvözli az ifjú Caesart, a miért „a római nép szabadságát megvédelmezte“ és Antoniust leverte volt; az pedig, hogy Caesar a triumvir címét kapta, vagyis inkább fölvette, azután történt, mikor Antoniussal szövetkezett a római nép leigázására, a Bononia melletti balvégzetű találkozás alkalmával. Mindezekről a fölírás okosan hallgat.

Ami ez összejövetel után következett, azt még nehezebb volt elbeszélni. Főleg ez eseményekre szeretett volna Augustus fátyolt borítani. .„Száműztem azokat, kik atyámat megölték, rendes bírói eljárás után büntetvén meg őket. Azután, mikor a köztársaság ellen háborút indítottak, legyőztem őket két csatában”
Észre fogja venni mindenki, hogy a proscriptiókról nem szól. Valóban mit is mondhatott volna azokról? Kisebbíthette volna-e azok iszonyait bármily ügyes és mesterkélt szócsavarással? Mindent összevéve, tisztességesebb gondolkozású ember is volt ő, mintsem hogy azokról beszéljen. De mivel, Tacitus szép mondja szó szerint, könnyebb hallgatni, mint feledni: biztosak lehetünk benne, hogy Augustus, habár nem szól is semmit a proscriptiókról, sokszor gondolt azokra egész életében. Ha szinte nem érzett is lelkiismereti mardosást, mégis gyakran restelhette azt a szörnyen meghazudtoló ellentétet, melyben az ö múltja állott újabb politikájával; mert bármit tett légyen is most, a proscriptiók mindig tiltakozólag emeltek szót a szelíd és erényes ember ama hivatalos szerepe ellen, melyet ö fölvett volt.
Nekem úgy tetszik, hogy ez a kényelmetlen tartózkodás még itt is elárulja magát. Hallgatása nem ad neki teljes megnyugtatást; érzi, hogy azon tapintatosság dacára is, mellyel a dolgokat előadja, elkerülhetlen, hogy szomorú emlékek ne támadjanak föl azok lelkében, kik azt olvasni fogják. Avagy nem ez emlékek megelőzése és lefogy vérzésé végett siet-e folytatva hozzácsatolni: „Meghordoztam fegyvereimet szárazon és tengeren az egész világban, háborúkat folytatva polgárok és idegenek ellen. Mint győztes, megbocsátottam a polgároknak, kik a harcot túlélték; s amelyeket az idegen népek közöl veszélytelenűl megkímélni lehetett, azokat jobban szerettem megtartani, mint megsemmisíteni. “

Amint egyszer e kényes ponton túlesett, könnyebb volt elmondani a többit. Mindamellett is nagyon röviden bánik el a legrégibb évek történeteivel. Félt talán attól, hogy a polgárháborúk emléke ártalmára lehet a pártok ama kibékülésének, melyet Actium után az általános kimerültség hozott magával? Bizonyos, hogy az egész fölírásban nincs egyetlen szó sem, mely bosszúérzetet szülhetne. Csaknem semmit se szól egykori vetélytársairól. Alig lehet egy megvető kifejezésen kívül egyebet találni Lepidusról, s csak egy kellemetlen megemlékezést Antoniusról, kit mellesleg azzal vádol, hogy a templomok kincseit eltulajdonítja magának.
A Sextus Pompeius ellen viselt háborúról, mely neki annyi erőfeszítésbe került, s azon vitéz tengerészekről, kik őt legyőzték, íme ennyi az egész a mit mond: „Megtisztítottam a tengert a kalózoktól, s e háborúban elfogtam és visszahoztam harminc ezer szökevény rabszolgát, kik a köztársaság ellen harcoltak, s átadtam Őket uraiknak megfenyítés végett."
Actium mellett nyert ama fényes győzelméről, mely a világuralmat szerezte meg számára, csak annyiban emlékezik meg, hogy bizonyságot tehessen azon nagy készségről, mellyel Italia és a nyugati tartományok siettek előtte hódolatukat nyilvánítani.

Uralkodása utolsó éveinek eseményeinél természetesen jobban szeret időzni, s látszik, hogy mily jól érzi magát, midőn oly győzelmekről vau szó, melyekben a legyőzőitek nem rómaiak. Arról meg épen büszkén emlékezik, hogy ő bosszút állott oly meggyalázásokért is, melyeket előtte eltűrt a nemzeti gőg. „Hispania terein és Dalmatiában vívott győzedelmeim után visszavettem azon hadi jelvényeket, melyeket több hadvezér vesztett el. Kényszerítettem a parthusokat, hogy három római sereg zsákmányát és zászlóit adják vissza, s megalázódra jőjenek barátságunkért könyörögni. A zászlókat a bosszúálló Mars szentélyében függesztettem föl.“
Érthető az is, hogy kedvteléssel szól a germánok ellen viselt hadjáratairól, gondosan elhallgatván Varus leveretését; és hogy igyekszik fölmelengetni azon messze vidékekre intézett hadmenetek emlékezetét, melyek a kortársak képzelmét oly élénk izgalomban tartották.
„A római hajóhad, mondja, a Rajna torkolatától azon irányban tartva, merre a nap fülkéi, elhajózott oly távoli országokig, hová soha egy római sem hatolt el akár szárazon, akár tengeren. A cimberek, a charydok, a sennonok, és azon vidékek más népei követeik által barátságért járultak hozzám és a római néphez. Parancsomra és pártfogó védelmem alatt két hadsereg küldetett majdnem ugyanazon időben Arabiába és Aethiopiába. Több népet legyőzvén és sok foglyot ejtvén zsákmányúl, megérkeztek ezek, Aethiopiában Nabasa városáig, Arabiában pedig a sabaeok határához és Mariba városáig”

De bármily fontosaknak találjuk is e történeti emlékeket, az ancyrai fölírat fő érdeke nem ezekben áll. Valódi jelentősége abban fekszik, a mit Augusztus belkormányzatáról hoz tudomásunkra. Itt is azonban jó lesz némi óvatosságot tartanunk szem előtt. A politikusok nem szokták a templomok falára függeszteni azon irányelveket, melyek után indulnak, s nem szokták ekként nagylelkűig kezébe adni a közönségnek magatartás titkának kulcsát. Világos, hogy Augustus, ki ez alkalommal az egész világ számára ír, nem akart mindent elmondani, és hogy ha meg akarjuk tudni a teljes igazságot, és alapjából megismerni intézményeinek szellemét, másutt kell kereskednünk az után. E tárgyban a legkimerítőbb tudósításokat Dio Cassius, a történetíró, szolgáltatja nekünk.
Dió Cassiust nem igen szoktuk olvasni; nincs is meg benne semmi azon tulajdonok közöl, melyek az olvasót vonzanak. Elbeszélését mindegyre végtelen hosszú szónoklatokkal szakítja félbe, a mi még a legnagyobb türelmet is visszariasztja. Szelleme szűk latkörű, politikai nyomaték nélkül való, nevetségesen elfogult a babona iránt, és személyeit is babonás színbe öltözteti. — Valóban érdemes volt két ízben viselnie consulságot, hogy komolyan elbeszélje nekünk, miként nyerte vissza bátorságát Octavius egy nagy csatavesztés után, a mint a tengerből egy halat látott egészen lábához felugrani. — Még jobban fokozza az általa okozott unalmat az, hogy gyakran ugyanazon tárgyról beszélvén, mint Tacitus, minden lépten-nyomon oly összehasonlításra ösztönöz bennünket, a mely rá nézve nagyon hátrányosan üt ki. Mindamellett is nem tennük helyesen, ha lenézzük Dió Cassiust. Bármily unalmas legyen is ő, mégis nagyon hasznos szolgálatokat tesz nekünk.

Ha nem dicsekedhetik is oly széles látkörrel, mint Tacitus, nagyon jól ért a részletezéshez, s ebben csudákat mivel. Nincs nála pontosabb és aprólékosabb történetíró. Én úgy képzelem öt, mint egy buzgó hivatalnokot, ki a legalsóbb rangfokozattól kezdve futotta meg pályáját, és megvénült a maga mesterségében. Nagyon jól ismeri azt a hivatalos világot és a kormányzati köröket, melyek közt élt; szakértőlég és szívesen beszél azokról. Ily hajlamok mellett természetes, hogy meglepetve érzi magát azon reformoktól, melyeket Augustus létesített a bel-kormányzat terén. Szereti azokat részletesen megismertetni velünk, s rhetori szokásaihoz s a szép szónoklatok iránti szenvedélyes előszeretetéhez híven, fölteszi, hogy Maecenas ajánlotta ama reformokat Augustusnak, s fölhasználja ez alkalmat arra, hogy Maecenassal egy hosszú beszédet mondasson el.
E beszéd valóban azon eszméket tartalmazza, melyeket a császárság tervrajzának lehet nevezni. Ez érdekes programra, mely később valósíttatott is, kiválólag segít megértenünk azt, a mi még tanulmányozni való az ancyrai felíratból hátra van. Mindig szem előtt kell ezt tartanunk, ha Augustus intézményeinek szellemét, szabadelvűségének okát, az általa fölhozott tények titkos értelmét, s főleg a polgárság különböző osztályaihoz való viszonyának jellegét helyes világításban akarjuk fölfogni.

Kezdjük meg először is vizsgálni Augustus viszonyát katonáihoz. „Körül-belül .... ezer római; mondja ő, hordott alattam fegyvert. Ezek közöl szolgálatuk letelte után több mint 3000.000-et telepítettem le a gyarmatokban, vagy küldöttem vissza municipiumaikba. Mindnyájoknak adtam földet, vagy annak vételére pénzt.“ Két különböző alkalommal, a Sextus Pompeius és az Antonius ellen viselt háborúk után, állott Augustus mintegy ötven legio élén; halálakor huszonöt légiójánál nem volt több. De még ez a szám is, bármennyire le volt apasztva, rémítő súllyal nehezült a birodalom pénzügyeire. A kiadások rengeteg növekedése, mely az állandó nagy hadseregek fölállítása következtében nehezült a közkincstárra, sokáig akadályozta Augustusi, uralkodása szerencsés folyása mellett is, abban, hogy mint ma mondjuk, egyensúlyt tudjon az államháztartásban létesíteni.
Négy ízben kénytelen magán vagyonából segélyezni a közkincstárt, s ő maga 150 millió sesterciusra becsüli azon összegeket, melyekkel az államot megajándékozta. Sok bajába került orvosolnia azon zavarokat, melyeknek legfőbb okát a hadügyi költségek képezték. Evégett jött arra a gondolatra, hogy egy katonai nyugdíjalapot alkosson; s hogy ezt létesíthesse, adakozásra szólítja tol a királyokat, a szövetséges városokat és a római polgárság leggazdagabbjait. Hogy pedig másokat saját példájával buzdítson, ő maga egyszerre 170 millió sesterciust adott e célra.
De ez önkéntes adományok nem voltak elegendők, s azért új adókat kellett föltalálni, s az örök-hagyatékok tizedének s az eladások századrészének hozadékából kellett megtölteni a katonai pénztárt. Úgy látszik, hogy még e segélyforrások mellett is rosszul fizették a nyugdíjakat, mivel a pannoniai légiók ezt hozzák föl egyik sérelem gyanánt Tiberius alatti lázadásuk alkalmával. Bizonyos, hogy Augustus kormányzói tevékenységének egyik legnagyobb gondját képezte a hadsereg. Saját légiói épen annyi bajt okoztak neki, mint akár csak az ellenség. Oly katonákkal kellett bánnia, kik uraknak érezték magukat, s kiket tíz év óta hízelgések és ígéretekkel mámorosítottak meg.

Ütközet előtti napon tele voltak követelőzésekkel, érezvén, hogy szükség van rajok; győzelem után alig lehetett velők beszélni is diadalmi gőgjük miatt. Hogy eleget lehessen nekik tenni, ki kellett volna számukra tömegesen sajátítani Italia összes lakosságának földjeit Octavius bele egyezett ebbe kezdetben Philippi után; később azonban, midőn politikája változott, midőn belátta, hogy nem rakhat uralkodása alá szilárd alapokat, ha az itáliai népek gyűlöletét magára vonja, arra határozta el magát, hogy gazdagon megfizeti a tulajdonosoknak azon földjeiket, melyeket veteránjai között kioszt.
„Pénzben fizettem meg, mondja, a municipiumoknak azon földek értékét, melyeket negyedik consulságom idejében, s később M. Crassus és Cn. Lentulus consulsága alatt katonáimnak adtam volt. Az itáliai földekért 600 millió sesterciust, s azokért, melyek a tartományokban fekszenek, 260 millió sesterciust fizettem. Mindazok közt, kik katonai gyarmatokat alapítottak a tartományokban és Italiában, én vagyok eddig az első és egyedüli, ki ily módon jártam el.“

Ezzel méltán is dicsekedhetett. Ez időbeli hadvezéreknek épen nem volt szokásuk megfizetni azt, a mit elvettek; s ő maga is hosszú ideig más utat követett. Midőn kissé később föltette magában, hogy hadastyánjai követelőzéseinek ellen áll, roppant viharokat keltett föl, melyek közt saját élete is többször veszélyben forog volt. Magaviseleté, melyet ekkor katonáival szemben tanúsított, mindenesetre azon dolgok egyike, mik leginkább becsületére válnak. Mindent azoknak köszönhetett, személyében semmi sem volt meg abból, mi szükséges lett volna, hogy fölöttük uralkodjék, sem Caesar nagy tulajdonai, sem Antonius hibái: és mégis szembe mert velők szállni, s végre is megfékezte őket.
Nagyon méltó a följegyzésre, hogy ő, ámbár hatalmát egyedül a háború által szerezte, mégis főn tudta tartani az általa alapított kormányrendszerben a polgári elem túlsúlyát. Hogy a császárság, melyben az erőnek és életnek nem volt egyéb eleme a hadseregen kívül, nem vált már ez időben katonai kényuralommá: az bizonyára csak az ő szilárdságának köszönhető.

Ami Augustusnak a néphez való viszonyát illeti, ennél mi sincs egyszerűbb. Az ancyrai fölírat értesítése e tárgyban tökéletesen megegyezik Maecenas beszédével. Bánásmódja abban állt, hogy élelmezte és mulattatta a népet. Először is lássuk azon összegek pontos számláját, melyeket élelmezésére fordított. „Fizettem a római népnek atyám végrendelete szerint fejenként 300 sesterciust, saját nevemben pedig 400 sesterciust a hadi zsákmányból, ötödik consulságom alatt. Egy másik ízben, tizedik consulságom idején, újra 400 sesterciusnyi ajándékot adtam minden polgárnak, magán vagyonomból.
Tizenegyedik consulságom alatt tizenhét ízben osztottam ki gabonát, magam költségére. Midőn a tribuni hatalmat tizenkettedszer ruházták rám, ismét 400 sesterciust adtam fejenként a népnek. Mind ez osztalékokban legalább is 250 ezer ember részesült. Tizennyolcadikszor ruháztatván föl a tribuni hatósággal, s tizenkettedikszer választatván consullá, Róma 320 ezer lakosának adattam fejenként hatvan dénárt.
Negyedik consulságom alatt a zsákmányból kiszakítottam s a katonáim által alkotott gyarmatokban osztattam ki oly összeget, hogy azok mindegyikére ezer sestercius jutott. Körülbelül százhúszezer gyarmatos részesült ez adományban, mely diadalmenetemre következett. Midőn tizenharmadszor voltam consul, 60 dénárt adtam mindazoknak, kik akkor gabonajutalékokban is részesültek; több, mint kétszázezeren voltak ilyenek.

E valóban rengeteg nagyságú adakozások fölsorolása után megemlíti Augustus a nép számára általa rendezett játékokat, s bár a szövegben itt néhány hézag találkozik, föl lehet tenni, hogy a nép mulattatása nem került neki kevesebbe, mint élelmezése. „Gladiatori játékokat rendeztem saját nevemben és ötször gyermekeim és unokáim nevében. E különféle ünnepélyek alkalmával mintegy tízezer ember lépett föl a viadalokban. Kétszer magam, és háromszor unokám nevében léptettem a küzdőtérre atlétákat, kiket minden országokból hívattam elő. Nyilvános játékünnepeket tartottam négyszer saját nevemben, és huszonháromszor oly tisztviselők helyett, kik távol valónak, vagy nem bírták fedezni az ünnepélyek költségeit

Huszonhatszor saját nevemben, vagy fiaim és unokáim nevében rendeztem afrikai állatviadalokat a circusban, a fórumon vagy az amphitheatrumokban, s mintegy háromezer-ötszáz vadállat öletett meg e viadalokban. Részesítettem a népet egy tengeri ütközet látványában is, a Tiberisen túl, ott hol most a császárok ligete fekszik. Ásattam ott egy ezernyolcszáz láb hosszú, és ezerkétszáz láb széles csatornát. Harminc, ércorrú, három és két-evezősoros hajó, s nagyszámú kisebb naszád harcolt e vízi csatában egymás ellen. E hajókon az evező legénységen kívül háromezer ember volt.“ Azt hiszem, hogy mindez érdekes, és hivatalos magyarázatot szolgáltat Juvenalis ama híres mondásához: panem et circenses.

Látjuk, hogy e mondás nem költői ötlet volt, hanem egy, Augustus által szerencsésen kigondolt valódi politikai elv, melyet utódai is hagyományként őriztek meg a kormányzatban. Augustusnak a tanácshoz való viszonya, magától érthetőleg, kényesebb és bonyolultabb volt. Még Pharsalus és Philippi után is nagy név volt ez, mellyel kíméletesen kellett bánni. Ez a régi arisztokrata, sokszoros veresége mellett is, okozott még némi félelmet, s érdemesnek látszott némi tekintetbevételre. Észrevehető ez azon gondos figyelemről, melyet Augustus tanúsít végrendeletében, midőn a tanácsról mindig csak tisztelettel beszél, nevét minden alkalommal bizonyos tüntetéssel emlegeti. Valóban azt lehetne mondani, ha a külszínnek hinne az ember, hogy a tanács volt ekkor az úr, a fejedelem pedig beérte azzal, hogy amannak rendeletéit végrehajtsa. Csakugyan ezt is akarta elhitetni Augustus. Egész élete abban telik el, hogy hatalmát titkolja, vagy panaszkodik a fölött.

A Palatinus-hegyen fekvő királyi palotájából a legmegindítóbb leveleket intézte a tanácshoz, esedezvén, hogy vegyék le végre vállairól a közügyek vezetésének gondjait; s mikor minden hatalmat összpontosított kezeiben, akkor mutatta legjobban, mintha megcsömörlött volna a hatalom birtokától. Nem föltűnő tehát, ha e taktikát végrendeletében is megtaláljuk; sokkal jobban sikerűit az neki a kortársak irányában, hogy sem az utóvilággal szemközt is meg ne próbálja érvényesíteni. S valóban a mérséklet és önzetlenség ugyanazon komédiáját játssza folyvást előttünk is. Tetteti például, mintha épen annyit adna azon méltóságokra, melyeket viszaútasított, mint azokra, melyeket elfogadott volt.
„M. Marcellus és L. Arruntius consulsága alatt, mondja, midőn a tanács és a nép kért, hogy vegyem kezembe a korlátlan hatalmat; nem fogadtam azt el. Nem vonakodtam azonban elvállalni az élelmi szerekre való fölügyeletet egy nagy ínség idején, s költséget nem kímélve, megszabadítottam a népet az ijedelemtől és romlástól. Ez aztán viszonzásul megkínált az évenkénti, vagy egész életre tartó consulsággal, a mit én visszautasítottam“

De nem csak ez az egyedüli elismerés; a mellyel saját szerénységének adózik. Több ízben van még szó méltóságokról és ajándékokról, melyeket nem akart elfogadni. Itt következik azonban egy, a mi túlmegy minden határon: „Hatodik és hetedik consulságom alatt, miután a polgárháborúkat elfojtottam, az összes polgárság egyértelműig rám ruházta a legfőbb hatalmat; de én a köztársaság kormányát visszabocsátottam a tanács és a nép kezébe. E tettemért való hálából, tanácsvégzés folytán Augustusnak neveztek, ajtómat babérral vették körül, s polgári koronával ékesítették föl; a Julius-tanácsteremben egy arany pajzsot helyeztek el azon felírattal, mely szerint számomra e megtiszteltetést azért szavazták meg, hogy hódolatukat nyilvánítsák erényem, szelídségem, igazságszeretetem és kegyességem iránt. Habár ettől fogva méltóságban a többiek fölött állottam, még sem igényeltem az általam viselt hivatalokban nagyobb hatalmat magamnak, mint a mennyit tiszttársaimnak engedtem. “

Ez érdekes hely mutatja, hogy mennyire csalhatnak a fölíratok, ha vakon akarunk bennük megbízni. Nem lehetne-é ebből jogosan következtetni, hogy Róma építése után a 726. évben, Augustus nagylelkűsége folytán újra kezdődött a köz-társasági kormány. Holott épen ez az időszak, a mikor a császárok korlátlan tekintélye, megszabadulva a kívülről jöhető veszélyektől s megnyugvással fogadtatva az egész világtól, tökéletes befejezettségre jut. Dió maga, a hivatalos Dió, ki annyira kész a császárok szavára esküdni, nem tudván elfogadni Augustus e hazugságát, veszi magának azt a bátorságot, hogy nem hagyja bolondíttatni magát; nem is kerül nagy fáradságába megmutatnia, hogy ez a kormány, bármily név alá rejtőzzék is, alapjában véve mégis csak egyeduralom volt; hozzá tehette volna azt is, hogy soha korlátlanabb egyeduralom, mint ez, nem létezett. Egyetlen ember ült be a köztársaság összes hatóságainak örökségébe, a ki saját kezébe összpontosít minden hatalmat. Elnyomja a népet, s nem kér tőle tanácsot; uralkodik a tanács fölött, melyet maga választ és tetszése szerint alakít; consules pontifex lévén egy személyben, szabályozza a cselekvést és a hitet; fölruházva lévén a tribuni tisztséggel, szent és sérthetetlen, azaz a legkisebb szó, mely ellene irányúi, szentségtörés jellegével bír; mint censor, a közerkölcsök fölügyelőjének címe alatt, ellenőrizheti a polgárok magaviseletét, s ha akarja, behatolhat a magánélet legbizalmasabb ügyeibe.

Neki minden alá van vetve, a magánélet szintúgy, mint a nyilvános, s hatalmánál fogva joga van betekinteni mindenüvé, a tanácstól kezdve a legalacsonyabb és legeldugottabb kunyhóig. Tegyük hozzá, hogy birodalmának határai a művelt világ határai; a barbárság ott kezdődik, hol a szolgaság véget ér, s a kényuraság ellen még az önkéntes száműzetés szomorú eszköze sem nyújt védelmet. S mégis ez az ember, ki mind ezzel a rettenetes hatalommal rendelkezik, ki elől nem menekülhet senki roppant birodalma területén, és a kinek roppant birodalmából lehetetlen volt máshová menekülni, mégis ez az ember mondja nekünk arcátlan merészséggel, hogy ő nem akarta elfogadni a korlátlan uralmat!

El kell azonban ismerni, hogy ez a korlátlan hatalom, mely oly nagy óvatossággal rejtegette magát, minden erejéből igyekezett is bocsánatot nyerni az emberektől. Mindazon kárpótlást, a mit a népnek nyújtani lehet, hogy szabadságának vesztét elfelejtessék vele, bőkezűleg megadta Augustus a rómaiaknak. Nem csupán azon anyagi gyarapodásról beszélek. melynek eredménye lett, hogy az ő uralkodása alatt a polgárok száma közel egy milióval növekedett, nem is csak a nyugalomról és biztonságról, mely a polgárháborúk végződése után mindenkire nézve a legsürgősebb szükséggé vált.; hanem azon hasonlíthatatlan pompáról is, melyet a mindenféle szépítések kölcsönöztek volt Rómának. Ez eszközzel biztosan meg lehetett nyerni a nép tetszését. Caesar ennek tudatában, egyetlen alkalommal száz milió sesterciust költött semmi egyébért, csak hogy egy területet megvegyen leendő fóruma számára.
Augustus még többet tett. Az ancyrai fölírat magában foglalja az általa állított emlékművek sorozatát, mely oly hosszú, hogy lehetetlen egészében idéznünk. Tizenöt templomot, több oszlopcsarnokot, egy színháházat, egy palotát a tanács számára, egy fórumot, egy basilicát, vízvezetékeket, műútakat, stb. említ ott föl. Az egész Rómát újjá teremtő. Lehet állítani, hogy egy emlékmű sem kerülte ki figyelmét, s hogy legalább kijavíttatta mindazokat, melyeket újra nem építtetett.
Ő végezte be Pompeius színházát, és Caesar fórumát, s újra építtette a capitoliuinot; egyetlen év alatt nyolcvankét templomot javíttatott ki, melyek romban feküdtek. Ennyi miliónyi kiadást nem is tett ő Csak semmiért; s a tékozló költekezés, egy oly takarékos fejedelemnél, bizonyosan mély politikai számítást takart. El akarta kábítani a népet, megrészegíteni fénnyel és pompával, hogy így elvonja a múlt feszengő emlékeitől. Ez a márványból rakott Róma arra volt rendelve, hogy elfeledtesse a néppel a téglából épült Rómát.

Különben nem ez volt az egyedüli kárpótlás, a mit Augustus a népnek nyújtott. Nemesebb javakat is adott ö, melyek által törvényesíteni akarta hatalmát. Ha szabadságáénak föláldozását kérte a néptől, gondoskodott másfelől arról, hogy nemzeti gőgjének minden módon elégtételt szerezzen. Senki sem tette tiszteltebbé Róma nevét kifelé; senki nem adott annak annyi alkalmat, hogy büszke legyen azon parancsoló fölényre, melyet köröskörűi gyakorolt, mint ő.
Az általunk elemzett fölírat utolsó része tele van azon hódolatok tetszelgő elbeszélésével, mellyel a világ legfélreesőbb országai is adóztak kómának az ő uralkodása alatt. Félve attól, nehogy a nép keserűség érzetével vesse tekintetét a belső hanyatlásra, igyekezett Augustus a külső dicsőség felé irányozni a közfigyelmet. Mindazon polgároknak. kiket a pusztán maradt forum, és a meghunyászkodó tanács látása elszomorított, megmutatta a római fegyvereket, melyek benyomódtak a pannonok és arabok közé, megmutatta a római hajóhadat, mely a Rajnán és Dunán ereszti meg vitorláit; megmutatta a brittek, svévek. markomannok királyait, kik Rómába menekültek, kérve a légiók segélyét; megmutatta a médeket és a parthusokat.
Róma e szörnyű elleneit, kik tőle kértek királyt; és azon legmesszebb lakó, legkevésbé ismert. távolságuk és névtelenségük által legjobban védett nemzeteket, a kik felriadván azon nagy név hallatára, mely most hatott el először hozzájok, esdekelnek a rómaiak szövetségéért. „Jöttek hozzám, mondja, követek India királyaitól, kik még soha nem érintkeztek egy római hadvezérrel se.

A bastarnok, scythák, sarmaták, kik a Tanaison innen és túl laknak, az albánok, kimberek, médek királyai küldöttek hozzám megbízottakat, hogy barátságunkat kérjék.“ Valóban a legelégületlenebbek szíve is nehezen állhatott ellen ennyi nagyságnak. Igazi mesterfogása volt azonban az, hogy Róma dicsősége iránt tanúsított gondját kiterjeszti a múltba is. Majdnem istenek gyanánt tisztelte mindazokat, mondja Suetonius, kik bármikor is hazája dicsősége érdekében működtek; s annak bebizonyítása végett, hogy e cultusból senki sincs kizárva, felemelteti Pompeius szobrát, melynek tövében Caesar lerogyott volt, s egyik nyilvános téren állíttatta föl. E nemes eljárása egyszersmind ügyes taktika is volt.
Befogadván mintegy magához a múlt dicsőségét, előre lefegyverezte a pártokat, melyek azt ő ellene szerették volna fordítani; s egyúttal bizonyos szentesítést adott saját hatalmának az által, hogy némileg ama régi emlékekkel kötötte azt össze. Bármily különbség válassza is el az általa alapított kormányt a köztársasági kormánytól, mindkettő megegyezett egy pontban: mindkettő Róma nagyságát törekedett előmozdítani. E közös téren kísérletté meg Augustus kiengesztelni a múltat a jelennel. Ő is szépítette Rómát, védelmezte határait, növelte birodalmát, tiszteletet szerzett nevének. Ő folytatta és teljességre hozta azt a művet, melyen hét század óta munkálkodtak. Elmondhatta tehát magáról, hogy ő folytatója és örököse mindazoknak, kik abban működtek volt, a Catók, Paulus Aemiliusok s Scipióknak; s méltán sorozta magát azok közé.

Nem tévesztette e körülményt szem elől akkor se, midőn a nevét hordozó fórumot építtető; tudjuk ugyanis Suetoniusból, hogy az általa emelt s az ő tetteinek emlékjeleivel telt oszlopcsarnokok alatt sorban elhelyezte a köztársaság nagy férfiainak szobrait, diadalmi jelmezekben ábrázolva. Ez volt ravasz eszélyének tetőpontja; mert midőn ama férfiakat az ő saját dicsőségéhez csatolta, egyszersmind ő is részesült azokéban, s így a maga hasznára fordította azon politikai kormányrendszer nagyságát, melyet épen ő buktatott volt meg. Úgy látszik, hogy azon sokféle kárpótlás, melyet Augustus a rómaiaknak szabadságukért cserében nyújtott, ki is elégítette őket. Hamar megszokták az új kormányt, s lehet mondani, hogy Augustus ellenzék nélkül uralkodott.
Az összeesküvések, melyek több ízben fenyegették életét, némely különálló elégedetlenek, kegyéből kiesett meggondolatlan ifjú emberek, vagy közönséges nagyravágyók bűne, nem pedig a pártok műve gyanánt tekintendők. Sőt lehet-e csak azt is állítani, hogy még pártok lettek volna ez időben? Sextus Pompeius és Antonius pártjai nem élték túl főnökeik halálát; s Philippi óta nem voltak többé köztársasági érzelműek. Ez időponttól kezdve minden értelmes ember által elfogadott elvű tekintetett az, „hogy a birodalom roppant teste nem állhat fon és nem tarthatja magát egyensúlyban egy intéző fő nélkül, ki az egészet igazgassa."

Csak néhány makacs ember nem tért még meg; s ezek írtak az iskolákban heves szónoklatokat Brutus és Cicero neve alatt, vagy szabadszellemű beszélgetéseket folytattak azon előkelő társaskörökben, melyek ekkor még az úri termeket helyettesítették: in conviviis rodunt, in circulis vellicant. De ezek jelentőség nélküli kivételek, melyek elenyésznek a bámulat és tisztelet egyetemes karának zengedezései közt.
Több mint ötven éven át azon törték fejőket a tanácsurak, lovagok és a nép, hogy új meg új megtiszteléseket találjanak ki annak számára, ki visszaadta Rómának a belső békét, s kifelé oly eréllyel őrködött nagysága fölött. Augustus gondoskodott arról, hogy mind e hódolatokat megemlítse azon felíratában, mely itt tanulmánynak tárgyául szolgál; s tette ezt nem gyermekes hiúság viszketegéből, hanem hogy rá mutasson az állam minden rendéinek azon egyértelmű véleményére, mely az ő hatalmát a törvényesség kenetével szentesítő. E szándék főleg a fölírat amaz utolsó soraiból tűnik ki, hol életének egyik oly eseményére emlékeztet, mely legbecsesebb volt rá nézve, mivel az összes polgárság egyetértése ez alkalommal mutatkozott legfényesebben.
„Mialatt tizenharmadik ízben viseltem a consulságot, mondja, a tanács, a lovagi rend és az egész nép a haza atyja nevével ruháztak fül, s azt akarták, hogy ez felírattassék házam előcsarnokában, a tanácsházban, és az én nevemről nevezett fórumon azon diadalszekér alá, melyet tanácshatározat folytán az én tiszteletemre állítottak ott föl. — Midőn ezeket iram, hetvenhatodik évemet éltem.“

Nem ok nélkül tartogatta e részletet a fölírat végére. Ez a „haza atyja“ cím, mellyel öt az összes polgárság nevében Brutus egykori barátja Messala üdvözölte, mintegy törvényes szentesítése volt egy törvénytelenűl szerzett hatalomnak, mintegy közbocsánat, melyet Róma a múltnak adott. Érthető, hogy Augustus haldoklása előtt jóleső örömmel nyugtató meg szemeit azon az emléken, mely őt föloldozni látszék a vádak alól, s hogy azzal kívánta bezárni politikai életének visszatekintő szemléjét.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött