logo

XXIV Januarius AD

Atticus III.

Atticus magánélete tehát kedvező színben áll előttünk. Kevésbé szerencsésen üt ki rá nézve ítéletünk, ha a politikai életben tanúsított magatartását tanulmányozzuk. E tekintetben nem maradt megkímélve a vádaktól, s nem könnyű őt megvédelmezni. Mindamellett is nem lenne róla alkotott ítéletünk nagyon kedvezőtlen, ha magatartását egészen a mi korunk fogalmai szerint mérlegelnék. A közvélemény ma már sokkal elnézőbb lett azok iránt, kik nyíltan bevallják, hogy a politikától visszavonulva akarnak élni. Annyi ember vágyik hazáját kormányozni, s oly nehézzé vált e nagy tömegből választani, hogy szinte hajlandók vagyunk hálával viseltetni azok iránt, kiket ily dícsvágy nem gyötör.
A helyett, hogy kárhoztatnák őket, még inkább mérsékelt és bölcs embereknek nevezzük; oly kivételt képeznek, kiket inkább bátorítani kell, hogy így kissé megtisztuljon a politika sűrűn ellepett útja. Rómában teljesen máskép gondolkoztak, s nem nehéz e különbség okait föltalálnunk. Ott az, a mit politikai testnek lehetne nevezni, valójában nagyon korlátolt terjedelmű volt.

A rabszolgákon kívül, kik nem számítottak, a népen kívül, mely megelégedett azzal, hogy szavazatát a választásoknál beadja, vagy inkább eladja, s melynek legnagyobb előjoga abban állott, hogy a jelöltek költségén múlatott, s az állami pénztárból élelmeztetett, csak néhány ősi származású, vagy újabban hírre emelkedett család osztozkodott a közhivatalokon. Ez a születési és vagyoni arisztokrácia nem igen nagy számú volt, s alig elegendő arra, hogy azon sokféle tisztségek személyzetét szolgáltatni tudja, melyek által az akkori világot kormányozták.
Sokat adtak tehát arra, hogy senki se vonja ki magát e kötelezettség alól, s a visszahúzódó embert szökevénynek tekintették. Nem úgy megy ez a mi demokrata világunkban. Mivel minden állás nyitva áll mindenki előtt, s mivel a fölvilágosultság elterjedésével minden osztályban születhetnek a hivatalokra alkalmas egyének: épen nem lehet attól tartani, hogy néhány nyugalmat szerető, békés és csöndes szellemű ember távolmaradása észrevehető és sajnos hézagot hagyjon azok sorában, kik mindenfelől mohón rohannak a hatalom birtokára. Más részről ma úgy gondolkodunk, hogy az ember a politikai életen kívül is ezerféle módon szolgálhatja a hazát.
A római előkelő származású emberek nem ismertek más módot; ők úgy tekintették a kereskedést, mint nem eléggé tisztességes foglalkozást, melyre egyes ember csak azért adja magát, hogy vagyont szerezzen, s nem látták be, hogy az állam is mennyit nyerhet mellette. Az irodalom csak kellemes és hiábavaló időtöltés színében tűnt föl nekik, s nem értették meg annak társadalmi fontosságát. Ebből következett, hogy náluk egy oly ember előtt, ki bizonyos rangot foglalt el, csak egyetlen tisztességes út nyílt arra, hogy tevékenységét érvényesíthesse és. hazájának használjon, s ez az út a politikai működés terére vezetett.

Egyebet tenni, az ö szemükben egy jelentőségű volt a semmittevéssel; ők henyéknek nevezték a legmunkásabb tudósokat, s eszükbe sem jutott, hogy az állami szolgálaton kívül volna valami más, a mi megérdemelné, hogy egy polgár rá fordítsa idejét. így gondolkodtak a régi rómaiak, s különösen meglepő lett volna rajok nézve, ha látják, hogy valaki, mint Atticus tette, azt a jogot igényli magának, hogy nem szolgálja a hazát, erői és tehetségeinek határai közt.
Cato, ki sohasem pihent, ki kilencven éves korában is ereje teljes érzetében jött be a városba tusculumi villájából, hogy vádat emeljen Servius Galba, a lusitánok hóhérja ellen, bizonyára oly meggyőződést táplált, hogy a ki quirinali házában, vagy epirusi birtokán, vagy könyvei és szobrai közt mulat, míg Róma sorsa a fórumon, vagy Pharsalus síkján eldől, ép oly bűnt követ el, mint aki sátorában marad a csata napján.

Atticusnak e rendszeres visszavonulása nem volt tehát római szokás; a görögöktől tanulta azt. Görögország ama kicsiny, kormányozhatatlan köztársasági államaiban, hol a polgár nem ismert nyugalmat, melyek közvetítés és ok nélkül mentek át a legdurvább zsarnokságból a legféktelenebb szabadosságra, könnyen érthető, hogy a békés és tanulmányozó emberek végre is bele fáradtak e meddő viszályokba. Megszűntek oly méltóságokra vágyni, melyek csak a szeszélyes tömegnek tett hízelgéssel voltak elérhetők, s melyeket csak azon föltétel alatt lehetett megtartani, ha ugyancsak annak engedelmeskednek.

Ezt mondja Scipio a köztársaságról irt munkájában (I, 22.) Quum, mihi sit unum opus hoc a parentibus majoribusque meis relictum, procuratio atque administratio republicae, etc. őrzött hatalom, midőn meg kellett azt osztani a legaljasabb demagógokkal, s érdemes volt-e fáradságra és bajlódásra az a cél, hogy az ember egy Kleonnak legyen utódja, vagy tiszttársa? És míg a fáradtság és a csömör elűzte a tisztességes embereket e sanyarú küzdelmek színteréről, azalatt a bölcsészet, napról napra jobban tanulmányozván, bizonyos büszkeséget öntött a vele foglalkozókba, a mi ugyanazon eredményre vezette őket. Az oly emberek, kik azzal töltötték idejüket, hogy istent és a világot tanulmányozzák, s kik kutatni törekedtek azon törvényeket, melyek a mindenséget kormányozzák, méltóságukon alattinak tartották leszállniuk-e magasságból csak azért, hogy néhány négyszög mérföldnyi államokat kormányozzanak.
Az iskolákban is rendes vitakérdésül szolgált az, hogy az ember köteles-e, vagy nem, politikai ügyekkel foglalkozni; hogy a bölcsnek kell-e hivatalokra törekednie, s hogy a szemlélődő élet, vagy a tevékenykedő élőbbre való Néhány bölcsész, tétovázva, a tevékeny életnek adott elsőbbséget, a sokkal nagyobb rész az ellenkező vélemény mellé állott, melynek szárnyai alatt aztán sok ember jogosultnak érezte magát bizonyos előkelő henyeségnek élni, visszavonulva a tudomány és művészet élvei által szépített magányukba, hol boldogan éltek, míg Görögország haldokolt.

Atticus követé példájukat. Magával vivén Rómába ezt a görögországi szokást, nyíltan kijelentette elhatározását, hogy nem fog többé politikai vitákba elegyedni. Mindazon versengések alatt, melyek szakadatlanul zaklatták Rómát Cicero consulságától fogva a polgárháborúkig, ő ügyesen félre tudott húzódni. Még abban az időben is, mikor e tusák a legmérgesebben folytak, érintkezésben állott minden párttal, mindenütt voltak barátai, s e különböző politikai jellemű baráti összeköttetései is csak új ürügyet szolgáltattak neki arra, hogy semleges maradjon.
Midőn Caesar a Rubicon átkelt, Atticus több mint hatvan éves volt már, mely korban megszűnt a rómaiaknál a katonáskodásra való kötelezettség. Ez a körülmény is eggyel több okot szolgáltatott neki, hogy nyugton maradjon; igénybe is vette ezt. „Nyugalomba léptem” válaszolta azoknak, kik fölszólították, hogy álljon be a hadseregbe. Ugyanily magatartást követett, és hasonló sikerrel, Caesar halála után; de ekkor jobban megcsalta a közvéleményt. Annyira Brutus barátjának tartották őt, hogy mindenki hitte, hogy ezúttal nem vonakodik nyíltan színt vallani.
Maga Cicero, ki pedig bizonyosan jól ismerte őt, számított rá; de Atticus most sem hazudtolta meg magát, s fölhasznált egy fontos alkalmat, mikor a közönségnek kijelentette, hogy akarata ellenére nem engedi magát bevonatni. Mialatt Brutus hadakat szedett Görögországban, néhány lovag, az ő barátai, arra a gondolatra jöttek, hogy aláírást nyitnak a gazdag rómaiak közt a katonaság tartási költségeinek fedezésére. Először is Atticushoz fordultak, hogy az ő neve álljon az adakozók élén. Atticus egyenesen megtagadta az aláírást. Azt válaszolta, hogy vagyona Brutus rendelkezésére áll, ha szüksége van rá, s ha úgy kéri tőle, mint barátjától; de ugyanekkor kijelenté, hogy semmiféle politikai tüntetéshez nem fog csatlakozni.
Visszautasító válasza az egész aláírást meghiúsította. Ugyanez időben, híven azon szokásához, hogy minden pártnak kedvére tesz, szívesen fogadta házánál Fulviát, Antonius feleségét és Volumniust, ugyanannak főhadszertárnokát; s biztos lévén, hogy mindenütt vannak barátai, nem nagy aggodalmak közt várta a küzdelem kimenetelét.

Legkülönösebb azonban az, hogy ez az ember, ki oly határozottan semleges maradt, még sem volt közönyös. Életírója azt a magasztaláét mondja róla, hogy mindig a jobbak pártjához tartozott,1 s ez igaz is; csakhogy azt a szabályt követte, hogy nem szolgálja pártját, s megelégedett azzal, hogy boldogulását szívén hordozta, még pedig a legmelegebben. Voltak — hihetné-e az ember? — politikai szenvedélyei, melyeknek bizalmas körben rendkívül élénk kifejezést tudott adni. Annyira gyűlölte Caesart, hogy még azért is kárhoztatta Brutust, hogy eltemetését megengedte.
Kétségtelenül azt akarta volna, mint a legdühösebbek kívánták, hogy a Tiberisbe vessék annak holttestét. Nem mondott tehát ö arról le, hogy előszeretetet és különös vonzalmat senki iránt se erezzen, s hogy azt legmeghittebb barátai előtt ki ne jelentse. Tartózkodása csak ott kezdődött, hol tennie kellett. Sohasem akart részt venni a küzdelemben; de ha nem osztozott is annak veszélyeiben, érezte legalább minden izgalmait. Mosolygunk, midőn látjuk, hogyan lelkesedik és melegül föl, mintha ő is a valódi harcosok közé tartoznék; részt vesz minden sikerben és minden vereségben; üdvözli a bátrakat, bíztatja a tétovázókat, korholja a csüggedőket, és szabadságot vesz magának arra, hogy rendre utasítsa és megrója azokat, kik lanyhán látszottak fogni a dolgot, ő, a ki épen semmit sem tett.
Érdekes hallani azon szemrehányásokat, melyeket Ciceróhoz intéz, midőn ez habozva csatlakozik Pompeiusho ; a legszenvedélyesebb hangot veszi ajkára, eszébe juttatja tetteit és szavait, s esdekelve kéri saját dicsősége érdekében, idézi neki saját írott szavait, hogy határozatra bírja.

A bátorság ily kitörése, melyre ő másokért hagyja magát ragadtatni, néha meglehetősen komikus jele. neteket szült. Midőn Pompeius Brundusiumba zárkózott, Atticus, a legmélyebb fájdalomtól indíttatva javasolta, hogy, kellene valamit tenni megszabadítására, s annyira ment, hogy Cicerót kérte, tegyen elutazása előtt valami hatásos kezdeményezést. „Csak ki kell tűzni egy zászlót, mondja, mindenki körülte fog seregleni.“
A jó Cicero egészen tűzbe jött barátjának sürgető buzdítására, s némely pillanatban úgy érezte, mintha bátorsága volna, s csak alkalomra várt, hogy neki vágjon a dolognak. Az alkalom kínálkozott, s hogyan zsákmányolta ki? íme maga beszéli el. „Midőn Pompeii-ben fekvő házamba érkeztem, Ninnius, a te barátod, fölkeresett, értésemre adván, hogy az ott állomásozó három cohors századosai másnap meg akarnak engem látogatni, s hogy át akarják adni a várost. Tudod: mit tettem én? Tovább utaztam még hajnalban, hogy ne találkozzam velők. Hiszen mit ér ez a három cohors? S még ha többen lettek volna is, mit tettem volna én velők?"

Ez okos emberhez illően van mondva, ki magát jól ismeri. Ami Atticust illeti, kérdeni lehet: vajon őszinte volt-e benne a buzgóság, melyet az ügy mellett tanúsított, midőn más részről azt látjuk, hogy állhatatosan vonakodik annak szolgálatába állni. Az ily nagy szenvedélyek, midőn oly óvatosan elzárkóznak a szívbe, és külső tettekben nem nyilvánulnak, méltán költik föl gyanúnkat valódiságuk iránt. Talán csak élénkíteni akarta kissé a tétlen szemlélőnek szerepét, melyet magának szánt, az által, hogy egy bizonyos pontig részt vett a küzdelem mozgalmaiban. Epicurus bölcs tanítványa meg szokott maradni a felhőtlen magaslaton, honnan nyugodtan legelteti szemeit a hajótörötteken és az emberi összevisszaságok látványán; de csak nagyon messziről élvezi azokat, s a gyönyör csökken a távolság miatt. Atticus ügyesebb, s jobban tud élvezni: ö leszáll a zűrzavar kellő közepébe, közelről nézi azt, részt vesz benne, mindig biztos lévén, hogy idejében vissza tud vonulni.

Az egyedüli nehézség, mellyel meg kellett küzdenie, abban állt, hogy semlegességét mindenkivel elfogadtassa. E nehézség annyival nagyobb volt, mivel magaviseletével épen azokat sértette, kiknek becsülésére legtöbb súlyt kellett helyeznie. A köztársasági párt, melyhez jobban ragaszkodott, s melynek sorában barátai közöl legtöbben álltak, bizonyosan sokkal kevésbé volt hajlandó megbocsájtani neki, mint Caesar pártja. A hajdankorban is, s még inkább napjainkban nagyon szokták dicsérni azt a mondást, melyet Caesar a polgárháború kezdetén tett:
„A ki nincs ellenem, mellettem van“, s nagyon kárhoztatták Pompeius ellenkező mondását: „a ki nincs mellettem, ellenem van“. Pedig kellő szempontból tekintve a dolgokat, se a dicséret, se a kárhoztatás nem nagyon indokolt. Mindkét vetélytárs saját szerepéből beszél, midőn így fejezi ki magát, s szavaik helyzetükből kifolyók voltak. Bárhogyan ítéljük is meg Caesart, ö a lonálló rend megdöntésére vállalkozott, s azért szükségképen hálára kötelezve érezhette magát azok iránt, kik azt tennie hagyták. Józan ész szerint mit is kívánhatott volna egyebet tőlük?

Aki öt nem akadályozta, az, igazában véve, segített neki. De a törvényes rend, a fennálló rend jogosítva hiszi magát arra, hogy mindenkit fölszólítson az ő megvédésére, hogy mindazokat ellenségnek tekintse, kik fölhívó szózatára nem válaszolnak, mert általánosan elismert elv, hogy az a polgár, ki nem visz segélyt a nyíltan megtámadott törvénynek, ennek szempontjából, azok bűntársává teszi magát, kik a törvényt megsértik. Természetes tehát, hogy a Rómába érkező Caesar jól fogadta Atticust és mindazokat, kik nem mentek el Pharsalushoz ; s viszont természetes, hogy ezek ellen nagyon föl voltak ingerelve a Pompeius táborában álló köztársaságiak.
Atticus nem sokat törődött haragjokkal; engedte beszélni a könnyelmű és fölbőszült fiatalságot, mely nem tudott vigaszt találni, a miért Rómából távoznia kellett, s fenyegetőzött, hogy azokon fog bosszút állni, kik ott maradtak. Mibe vette ő az efféle fenyegetéseket? Biztos volt, hogy a párt legjelentékenyebb és legtiszteltebb két emberének becsülését megtartotta, s ezek tanúságát szembe állíthatta mind a többinek haragjával. Cicero és Brutus, lángoló meggyőződésük mellett is sohasem vették rósz néven az ő magatartását, sőt úgy látszott, helyeslik, hogy nem elegyedett politikai ügyekbe.
„Ismerem érzelmeid becsületes és nemes voltát, mondja neki Cicero egyszer, midőn Atticus indíttatva érzi magát, hogy mentegetőzzék; nincs köztünk egyéb különbség, csak az, hogy máskép rendeztük be életünket. Engemet bizonyos dícsvágy az állami méltóságok elnyerésére ösztönöz, míg téged bizonyos, épen nem kárhoztatandó indokok a tisztességes magánélethez vonzanak.“ Másrészről Brutus, élete vége felé ezt írja hozzá: „őrizkedem attól, hogy téged vádoljalak Atticus; korod, jellemed, családod mind arra indít, hogy a nyugalmat szeresd?

E kedvező ítélet Brutus és Cicero részéről annyival meglepőbb, mivel ők jól ismerték azt a bajt, melyet egy hasonló példa okozhat azon ügynek, melyet védelmezőnek. A köztársaság nem csupán ellenségeinek merészsége által veszett el, hanem híveinek közönyössége miatt is. Az a szomorú látvány, melyet a köztársaság ötven év óta nyújtott, a méltóságok nyilvános árúba bocsátása, a botrányos erőszakoskodások, melyek a, fórumon mindannyiszor megújultak, a mikor csak egy-egy új törvény fölött folyt a vita, a csaták, melyek minden választás alkalmával vérrel áztatták meg a Mars-mezőt, azok a gladiator-csapatok, melyekkel környezni voltak kénytelenek az emberek magukat, hogy védve legyenek, mind azok a szégyenletes kihágások, azok az aljas ármányok, melyek közt Róma utolsó erői fölemésztettek, teljesen elcsüggesztették a tisztességes polgárokat.
Félre húzódtak a közélettől; nem vágyódtak a hatalom után, mióta azt erőszakkal és csellel voltak kénytelenek kiküzdeni az emberektől. Cato rettenthetetlen bátorsága kellett ahhoz, hogy valaki visszatérjen a fórumra, ha kődobásokkal fogadták is, és ha széttépett tógában és véres fejjel menekült is onnan, így minél többre vállalkoztak a merészek, annál inkább szabad menetökre hagyták a dolgokat a félénkek, s az első triumvirátus és Bibulus consulsága óta szemmel látható volt, hogy a tisztességes polgárok egykedvűsége azon dícsvágyók kezére fogja juttatni a köztársaságot, kik a hatalom birtoka után epekedtek. Jói látta ezt Cicero, s leveleiben nem szűnt keserűen gúnyolódni azon önző gazdagok ellen, kik halastavaikba voltak szerelmesek, s kik az előre látható romlás közepette azzal vigasztalják magukat, hogy ángolnáikat legalább meg fogják menteni.

A köztársaságról írott műve bevezetésében bámulatos eréllyel támadja meg azokat, kik maguk elcsüggedvén, másokat is csüggedésre igyekeznek bírni, kik azt állítják, hogy az embernek jogában áll nem szolgálni a hazát, s keresni saját jólétét a haza jóléte nélkül is. „Ne hallgassunk, mondja végűl, a visszavonulást jelző hangra, mely füleinkbe szólal s mely hátra akarja hívni azokat, kik már rohamra indúltak.“
Brutus is ismerte azt a bajt, melyben a köztársaság haldokolt, és gyakran panaszkodik a rómaiak gyöngesége és csüggedése ellen. „Hidd el nekem, mondja, mi nagyon félünk a száműzetéstől, a haláltól, a szegénységtől. “
Atticushoz írja e szavakat, s még sem alkalmazza rá! Mily különös bűverővel kellett hát bírnia ez embernek, mily hatalmat gyakorolt barátsága, hogy e nagy polgárok ekként cáfolták meg magukat az ő kedvéért, s hogy oly nyíltan megbocsátották neki azt, a mit másokban elkárhoztattak!

Minél jobban gondolkozik az ember e talány fölött, annál kevésbé tudja elképzelni az indokokat, melyekkel Atticus előállhatott, hogy magatartását igazolja. Ha ő egy lett volna azon tudósok közöl, kik történelmi vagy bölcseleti kutatásokba mélyedve, csupán a múltban és a jövőben mulatnak, s valójában nem is kortársai azoknak, kikkel együtt élnek: szigorúan véve még lehetne érteni, hogy nem vett részt küzdelmeikben, mivel távol tartotta magát szenvedélyeiktől is; de hát tudjuk, hogy Atticus épen ellenkezőleg a legerősebb hajlamot táplálta kora politikájának minden apró izgalmai és titkos fondorlatai iránt.
Törekedett megismerni azokat, s kitűnően értett kibonyolításukhoz; ezek voltak rendes tápláléka tudvágyó lelkének, s Cicero ő hozzá fordult kíválólag, ha azokról értesülést akart szerezni. Nem is tartozott ő azon szelíd és félénk jellemű egyének közé, kik a magános elmélkedésre vannak teremtve, s kik nem találják föl magukban a tevékenykedő életre szükséges rugót.

Ellenkezőleg: ebből a világos és gyakorlati szellemű üzletemberből bizonyosan kitűnő államférfi válhatott volna. Hogy hazájának hasznára lehessen, nem lesz volt szüksége egyébre, csak hogy annak szolgálatára szenteljen egy keveset abból a tetterőből, abból az értelemből, melyet saját meggazdagodásara fordított; s Cicerónak igaza van, midőn fölismerte benne a politikus hajlamot. Végre, még csak ahhoz a nyomorúságos mentséghez sem folyamodott Atticus, hogy ő azért nem foglal pártállást, mivel rá nézve minden párt közönyös, s hogy, nem bírván határozott meggyőződéssel, nem tudja, melyik fél oldala mellé sorakozzék.
Cicero és Brutushoz intézett leveleiben százszor fejezi ki ennek épen ellenkezőjét; százszor bámulatra ragadta azokat köztársasági buzgalmának hevével. És mind ennek dacára nyugton maradt, mikor megérkezett az alkalom, hogy szolgálatába szegődjék azon kormánynak, melyhez, mint mondja, annyira vonzódik. A helyett, hogy csak némi erőfeszítést is tenne, hogy annak bukását késleltesse, csak arra vigyáz, hogy őt magát össze ne zúzzák a leszakadó romok.
De ha nem tett is semmit védelmére, megadta-e legalább pártjának azt a végtisztességet, hogy bánatot mutasson bukásán? Tanúsította-e valamiképen, hogy ha nem jelent is meg a csatában, részt vesz legalább a veszteségben? Vissza tudott-e húzódni, midőn egy oly hatalom alatt vénült meg, melynek kénytelen volt hódolni, vissza tudott-e húzódni azon méltóságos és szomorú elzárkózottságba, mely még a győzőnek is tiszteletet parancsol?

Nem, s bizonyára ez az, mi bennünket Atticus életében legjobban bánt. Sőt inkább sajnálatos sürgősséggel sietett alkalmazkodni az új kormányhoz. Egy nappal az után, mikor ő maga is proscribáltatott, a proscriptorok barátjaként jelenik meg. Pazarolja rajok szellemének minden varázsát, folytonosan látogatja őket, részt vesz minden ünnepélyeiken. Bármennyire szokva vagyunk is azt látni, hogy ő minden győztes kormányt örömmel fogad, még sem tudunk megbarátkozni azzal az eszmével, hogy Brutus barátja és Cicero híve oly hamar meghitt emberévé lett Antonius és Octaviusnak.
Még a legelnézőbb természetű emberek is úgy fognak vélekedni, hogy ama két nagyhírű férfi barátsága oly kötelességeket rótt Attieusra, melyeket ő nem töltött be, és hogy ama férfiak emléke ellen, kik őt szeretetükkel tisztelték meg, árulást követett el, midőn épen azok hóhérait tette barátságuk örököseivé.

Ha tehát nem érzünk hajlandóságot oly kedvezőleg ítélni Atticusról, mint Brutus és Cicero ítéltek, annál kevésbé fogunk osztozkodni azon naiv lelkesedésben, mellyel iránta Cornelius Nepos viseltetik. Ez az engedékeny életíró semmi egyéb meglepőt nem talál hőse életében azon szerencsés végzetén kívül, hogy oly nagy veszélyeket ki tudott kerülni. Nem bír magához térni bámulatából, midőn látja, hogy Sullától Augustusig annyi polgárháborútól tudott menekülni, annyi proscriptiót túlélni s tudta oly ügyesen föntartani magát ott, hol annyian elvesztek. „
Ha magasztalni lehet, mondja Cornelius Nepos, azt a kormányost, ki megmenti a hajót a szirtek és viharok közöl, nem bámulhatjuk-e az oly ember bölcsességét, ki a politikai élet heves zivatarjaiból bántatlanul tudott megmenekülni?“ Itt azonban nincs helyén ez a bámulat. Mi azon bátor szívű emberek számára tartogatjuk a mi magasztalásunkat, kik tetteiket összhangba hozták elveikkel, s kik meg tudtak halni meggyőződésük védelmében. Sikerre nem jutásuk nem csökkenti tiszteletünket, s bármit mondjon is Atticus bámulója, vannak oly szerencsés hajózások, melyek kevesebb tiszteletet érdemelnek, mint némely hajótörés. Az egyetlen dicsőség, melyet Atticus teljesen megérdemel, melyet életírója oly nagy készséggel ad meg neki, abban áll, hogy ő amaz időszak legügyesebb embere volt; tudjuk azonban, hogy van sok más dicsőség, a mi ennél többet ér.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött