logo

XXII Januarius AD

Atticus II.

Atticus minden szerencsés viszonyai közöl azt az egyet irigyelhetjük leginkább, hogy oly sok jé barátot tudott szerezni. Erre sok gondot és fáradságot is fordított. Kómába visszajövetele óta abban látjuk őt foglalatoskodni, hogy mindenkivel jó lábon álljon, s mindenféle eszközt fölhasználjon arra, hogy a különböző pártok embereinek hajlamát megnyerje. Születése, vagyona s a mód, mellyel ezt szerezte, mind a lovagok felé vonzotta őt; s csakhamar nagy tekintélyre is emelkedett közöttük. De a patríciusokhoz is barátságos viszonyok csatolták őt, a kik pedig rendesen lenézőleg szoktak bánni mindenkivel, ki nem tartozott kasztjokhoz. Hogy ezeket lekötelezze magának, arra nézve a legbiztosabb utat választá: legyezgetvén hiúságukat. Történelmi ismeretei segélyével hízelgő családfákat készített nekik, mely munkája által sok hazugság bűnrészesévé tette magát, s tudományával a nemesek legdőrébb hiúskodásait támogatta.
Már ez a példa is mutatja, hogy mily jól ismerte a világot, s mutatja, hogy ez ismeretének mily jó hasznát tudta venni, ha valakinek barátságát megnyerni akarta. Csak azon szívességek minőségét kell megtekintenünk, melyeket kinek-kinek tanúsított, s azonnal észrevehetjük, hogy mily éles megfigyelőképességgel kellett neki bírnia, s mily nagy tehetséggel, hogy mindenkinek gyönge oldalát kikutatni és kizsákmányolni tudja. Fölkérte Catót, hogy az ő távolléte alatt vállalja el ügyeinek gondviselését Rómában, s Cato szívesen elfogadta az ajánlatot. Ily érdemes felügyelő sokat ért egy oly ember előtt, kinek annyira szívén feküdtek vagyoni érdekei.

A hiú Pompeiust azzal csábította el, hogy szép szobrokat szerzett számára Görögországban, melyekkel az felékesíthesse az általa épített színházat. Caesarról tudta, hogy az e fajta kedveskedés nem fog rajta, s hogy jóindulatának megnyerése végett anyagiasabb természetű szívességgel kell hozzá közeledni: annak tehát pénzt kölcsönzött. Természetesen kiválólag a pártvezérek kegyét igyekezett megnyerni; de a mellett a többieket sem hanyagolta el, midőn hasznukat vehette. Szorgalmasan fenntartotta ismeretségét Balbusszal és Theophanes-szel, Caesar és Pompeius meghitt embereivel; sőt néhányszor Clodiust és nővérét Clodiát, úgyszintén más gyanús hírű egyéneket is meglátogatott.
Mivel benne se oly rideg lelkiismeretesség nem volt, mint a milyent Catóban ismerünk, se oly erőszakos ellenszenv, mint a milyet Cicero gyakran tanúsított: minden emberhez tudott alkalmazkodni; szívessége kiterjedt mindenkire; megfért minden korral és minden jellemmel. Cornelius Nepos csodálkozva teszi azt a megjegyzést, hogy Atticus még igen fiatal korában elragadta a vén Sullát, s mikor már nagyon idős volt, tudott még tetszeni az ifjú Brutusnak.
Mindezen barátai közt, kik véralkat, állás, vélemény és kor tekintetében oly annyira különböztek egymástól, Atticus képezte a közös kapcsot. Ő szakadatlanéi járt egyiktől ki, másikhoz be, mint valami békéltető követ, igyekezvén őket egymáshoz közelebb hozni, egymással egyesítni, mert, mint Cicero mondja, neki szenvedélye volt baráti viszonyokat létesíteni. Ő oszlatta el a gyanút és az előítéleteket, melyek az embereket gátolták abban, hogy egymást megismerjék; vágyat ébresztett bennük, hogy egymást fölkeressék és összeköttetésbe lépjenek és ha később valami egyenetlenség támadt köztük, a közbenjáró szerepét vette át, s közvetítette a kölcsönös magyarázatokat, melyek aztán ismét rendbe hoztak mindent. Valódi mesterműve volt e nemben az, hogy Hortensiust és Cicerót ki tudta egymással békíteni, s jó viszonyt hozni létre köztük dacára azon heves féltékenységnek, mely őket egymástól elválasztotta volt. Mennyi fáradságába kerülhetett, míg lecsillapíthatta ezt a két ingerlékeny és hiú embert, kik mindig készen voltak egymásra törni, s kiket a végzet állított szünetlenül egymás útjába, mintha csak kedvét lelte volna benne, hogy egymás ellen izgassa őket.

Atticus ezen viszonyai mind, bizonyára nem nevezhetők igazi barátságnak. Sokan vannak ez egyének közt olyanok, kikkel csupán azon haszonért állott összeköttetésben, melyet tőlük biztonsága és vagyona érdekében várt; de vannak mások, mégpedig nagy számban, kik valódi barátai volak. Hogy közőlük a legnagyobbakat említsük meg: Cicero senkit sem szeretett annyira, mint őt, Brutus mindvégig tartózkodás nélküli bizodalmát tanúsított iránta, s még a philippii csata estéjén is neki írta meg utolsó rendelkezéseit. E két nagyhírű embernek Atticus iránti barátságát sokkal több világos bizonyság tanúsítja, mintsem, hogy azt kétségbe vonni lehetne, s el kell ismerni, hogy ő élénk vonzalmat tudott ébreszteni maga iránt e korszak legnemesebb két férfiúban.
Első pillanatra meglepőnek látszik ez. Eszélyes tartózkodása, nyíltan bevallott elhatározása, mely szerint minden politikai lekötelezettségtől szabadon akar maradni, hogy az azzal járó veszélyektől is ment legyen: úgy látszik, mintha szükségképen elidegenítené tőle mindazokat a bátor lelkű embereket, kik vagyonukat és életüket föl tudták áldozni meggyőződésükért. Miféle érdemével bírta mégis magához bilincselni azokat? Egy annyira csak önmagával foglalkozó, saját érdekeit szívén hordozó ember hogyan élvezhette oly teljes mértékben a barátság gyönyöreit, a barátságét, mely mindenekelőtt az odaadást és az önmegtagadást követeli meg? Hogyan tudta ő meghazudtolni az erkölcstanítókat, kik azt állítják, hogy az önzés az igazi vonzalom halála? Ez is egyike ama sok talányoknak, melyekkel Atticus élete tele van, s ezt legnehezebb megfejteni. Távolról tekintve, még Cicero magasztalásain keresztül is, Atticus nem látszik vonzó egyéniségnek, s nem olyan, kit az ember szeretne barátjáúl választani. Mindamellett is bizonyos, hogy azok, kik közelében éltek, nem úgy ítélték meg, mint mi. Szerették; s ki vele találkozott, azonnal hajlamot érzett magában, hogy őt megkedvelje.

Az az általános jóakarat, melyet mindenkiben fölébresztett, az az általános megátalkodottság, melynél fogva az emberek nem akarták meglátni, vagy megbocsátották hibáit, az a sok benső baráti viszony, melyet teremtett: mind megannyi bizonyság, melyek előtt lehetetlen szemet hunyni, bármily meglepők legyenek is. Van tehát ez egyéniségben valami egyéb is, mint a mit benne látni szoktunk, és szükségképen kellett neki valami kimagyarázhatatlan vonzerőt gyakorolni ránk, mely egyedül az ő sajátja volt, s mely vele együtt enyészett el. Emiatt nem lehet többé teljesen fölfognunk azt a különös csáberőt, melyet első látásra gyakorolt minden kortársaira.
Mindamellett is lehet erről némi fogalmat alkotnunk, s azon írók, kik őt ismerték, főleg pedig Cicero, megismertetnek velünk néhányat azon ragyogó, vagy tartalmas tulajdonságokból, melyek által megnyerte azokat, kik vele érintkeztek. Felsorolom ezeket a kortársak bizonyságai nyomán, s ha nem fognak elegendőknek látszani arra, hogy teljesen igazolják Atticus baráti viszonyainak számát és bensőségét, csatoljuk hozzájok a képzelet segélyével azt az egészen személyes varázst, melyet lehetetlen most már meghatároznunk és. föltalálnunk, mert vele együtt teljesen eltűnt észlelésünk köréből.

Először is sok szellemmel volt megáldva Atticus, e tekintetben mindenki egyetért, még pedig a szellemesség oly fajával, mely kiválólóan alkalmas volt arra, hogy elbájolja azt a társaságot, mellyel érintkezésben állt. Ő nem csupán azon kellemes és könnyed modorú emberek közé tartozott, kik egy pillanatra, egy futólagos találkozás alatt, elragadnak, de a kiknek hosszasabb összeköttetésre nincs elegendő szellemi segélyforrásuk és készletük. Ő sok tanulmánnyal és alapos ismeretekkel rendelkezett; nem mintha valódi tudós lett volna; ez a cím különben is nem szolgál kedvező ajánlásúl a nagyvilágban.
Cicero mondja, hogy az oly emberek, mint Varro, kik igazi tárházai a tudománynak, nem mindig mulatságosak, s beszéli, hogy midőn ez hozzá látogatásra jött Tusculumba, ő nem marasztotta tógájánál fogva. Atticus azonban, a nélkül, hogy tanulmányaiban igazi tudósságig emelkedett volna, foglalkozott mindennel, a szép-művészetekkel, költészettel, nyelvtannal, bölcselettel és történelemmel. Mindezen tárgyak fölött helyes, néha eredeti eszméi voltak; képes volt nagy megerőltetés nélkül vitázni a szaktudósokkal, s kik nem voltak ilyenek, azok tanulhattak tőle mindig némely érdekes részletet, a mit még nem tudtak.

Pascal műveit embernek nevezte volna őt; s mindenesetre egy értelmes és világos eszű műkedvelő volt. Pedig azok az ismeretek, melyek fölött egy műkedvelő szokott rendelkezni, több okokból legjobban érvényesíthetők a nagyvilágban. Először is, mivel nem szakszerű tanulmányt folytat, főleg a nevezetesebb dolgok iránt érdeklődik; kiválólag az érdekes és új részleteket ismeri, s épen ez az, a mit a nagyvilági emberek szeretnek megtanulni tőle. Azután maga azon tárgyak különfélesége, melyekkel az ilyen ember foglalkozik, nem engedi meg, hogy akármelyiknek is mélyére hatoljon; szeszélye mindig másfelé ragadja, mielőtt még valamit kimerített volna. Ennek az az eredménye lesz, hogy sokféle dolgot tud, de mindig csak oly mérvben, mint az előkelő világ embereinek ínyük szerint van.
Végre a műkedvelőnek sajátsága, hogy mindent szenvedéllyel űz, még azt is, a mivel csak egy pillanatra foglalkozik. Mivel csak az egyéni hajlam vezeti tanulmányaiban, s csak addig folytatja ezeket, míg érdeklik, azért szava nagyobb élénkséggel bír, midőn tárgyait fejtegeti; modora szabadabb és eredetibb, következőleg kellemesebb is, mint az iskolai tudósoké, kik hivatalszerűleg dolgoznak. Ily fogalmat kell alkotnunk Atticus tudományáról. Sokkal terjedelmesebb volt az, hogy sem a vele való társalgás egyhangúvá válhatott volna; nem volt elég mély arra, hogy unalmasságba essék; végre élénk volt az, mert a mit az ember kedvvel tesz, természetes, hogy arról érdeklődéssel beszél. Ez a sajátság kölcsönzött az ő társalgásának annyi vonzó bájt, s ezzel tudta lebilincselni a legridegebb és legtartózkodóbb szellemű embereket is.

Még nagyon fiatal volt, mikor Athénben találkozott a vén Sullával, kinek semmi oka nem volt, hogy őt szeresse. S ez mégis annyira el volt ragadtatva, midőn őt görög és latin verseket szavalni, s az irodalomról beszélni hallotta, hogy nem hagyta el magától, s erőnek erejével vissza akarta vinni Rómába.
Sokkal későbben Augustus is tapasztalta ezt a bűvös hatást; nem bírt betelni Atticus társaságával, s ha nem mehetett el hozzá, minden nap írt neki csupán azért, hogy választ kapjon tőle, s így némileg folyvást élvezhesse azon hosszan tartó beszélgetéseket, melyekben oly nagy gyönyört talált.

Képzelni lehet tehát, hogy már az első találkozás alkalmával mindenki vonzalmat érzett magában e szellemdús ember iránt, kinek társasága annyi élvezetet nyújtott. Minél jobban megismerte őt, annál több becsülendő tulajdonságot fedezett föl benne, melyek lebilincselték azokat, kiket szelleme hozzá vonzott. Először is az Atticus-szal való közlekedés teljes biztosságot nyújtott; mert ámbár ő nagyon különböző véleményű emberekkel állott viszonyban, s általuk minden párt titkait ismerte: mégis soha nem lehetett őt azzal vádolni, hogy a megtudott titkokat akinek elárulta volna.
Az sem látszik, hogy valamelyik barátjának komoly okot szolgáltatott volna arra, hogy tőle megváljék, s nem ismerünk oly esetet, hogy összeköttetései közöl valamelyik másként, mint a halál által bomlott volna föl. De nem csak biztos volt a vele való érintkezés, hanem egyszersmind nagyon könnyű is volt. Nála elnézőbb és megközelíthetőbb embert képzelni sem lehet. Nagyon őrizkedett attól, hogy követelőzésekkel valakit fárasszon, vagy ridegségével visszariasszon. Az ő barátsága mellett nem lehetett oly szenvedélyes jelenetektől félni, milyenek Cicero vagy Brutus baráti körét gyakran fölzavarták. Sőt inkább körülötte az a nyugodt és rázkódás nélküli bizalmasság uralkodott, mely napról napra még jobban megszilárdul szabályos folyamata következtében.
S ez az épen a mi kellemes volt azoknak a politikai férfiaknak, kik el voltak kábulva és kifáradva az életemésztő lázas tevékenységben. Menekülve a közügyek izgalmas munkájából, jól esett nekik, hogy a fórumtól néhány lépésnyire ellátogathattak abba a csöndes hajlékba a Quirinálon, hová nem hatott be kívülről a viszálykodás zaja, hol néhány perezig elcseveghettek a szellemdús házi úrral, kinek kedélye mindig egyformán derült volt. ki őket mindig ugyanazon mosollyal fogadja, s kinek barátságára olyan nyugodtan támaszkodhattak.

De bizonyára semmi sem szerzett neki annyi barátot, mint szolgálatkészsége. Ez fáradhatatlan volt. s nem lehetett mondani, hogy érdektől irányzott lett volna, mivel Attieus, ellenkezőleg mint a legtöbben szokták, sokat adott, és semmit sem követelt. Ez is egyik magyarázó oka annak, hogy az ő baráti összeköttetései oly tartósak voltak, mivel a szívesség tanúsításában való kölcsönösség, a mit mindkét fél jogosan igényelhet, s az adott és elfogadott szolgálatok összehasonlítása a mit az ember önkéntelenül is mérlegel, végre is mindenkor megzavarja a legszilárdabb baráti ragaszkodást is. Jól tudta ezt Atticus, s azért úgy rendezte be magát, hogy senkire sem szorult.
Gazdag volt, sohasem voltak peres ügyei, nem vágyott méltóságokra, annyira, hogy ha valamelyik barátja föltette is magában, hogy viszonozni fogja szolgálatait, teljességgel nem talált rá alkalmat. így mindenki le volt kötelezve iránta, s az adósság mindig csak szaporodott, mert ő nem fáradt ki a jótettekben. Módunkban van az ő lekötelező szívességének terjedelmét megbecsülni, s közelről, úgy szólván: munkásságában szemlélnünk, ha emlékezetünkbe hozzuk futólag mind azon szolgálatokat, melyeket Cicero iránt hosszúra nyúló baráti összeköttetésök ideje alatt tanúsított. Cicerónak nagy szüksége volt egy Atticus-féie jó barátra. Azon eszes emberek közé tartozott ő, kik nem tudnak számítani; ha eléje tették számvivő könyveit, szívesen mondta volna azt, mit tanítványa az ifjabb Plinius mondott, hogy ő másfajta irodalomhoz ért, mint a milyent azon könyvek tartalmaznak: aliis sum chartis, aliis literis initiatus.

Atticus vállalkozott aztán az ő ügyeinek vitelére; · tudjuk, hogy mily nagy tehetséggel bírt e foglalkozásra. Ő adta bérbe Cicero jószágait nagyon drága áron, a jövedelemből megtakarított annyit, mint csak lehetett, és kifizette a legsürgetősebb adósságokat. Ha új adósságokat fedezett föl, volt bátorsága megdorgálni barátját, ki egész alázatossággal válaszolta neki, hogy ezután rendesebb életet fog folytatni.
Atticus, ki nem hitt az ilyen bíztatásban, ilyenkor aztán neki látott a dolognak, hogy a hiányt fedezni tudja. Fölkereste Balbust, vagy más nagy bankárt, kivel üzleti viszonyban állott. Ha a rósz idő s a körülmények nehézzé tették a hitelművelet megkötését, nem tétovázott benyúlni saját erszényébe. A ki őt ismeri, nem fogja megtagadni e nemeslelkűségtől a méltatást. Ha Cicero valami földbirtokot akart vásárolni, Atticus először haragra fogta a dolgot; de ha barátja megmaradt szándéka mellett, ő azonnal sietett megnézni a birtokot, és megalkudni ára iránt. Ha valami csinos kéjlakot kellett ott építeni, Atticus oda kölcsönözte építő-mesterét, igazításokat tett a terven, és ügyelt az építésre. Ha a ház készen volt, föl kellett díszítői. Atticus hozatott szobrokat Görögországból.

Ő kitűnően tudta azokat megválasztani, és Cicero nem fogy ki a magasztaláéból azon pentelikosi márványból faragott Hermathenék fölött, melyeket ő szerzett. Cicero villájában, magától érthetőleg a könyvtárról sem lehetett megfeledkezni, ismét Atticus volt az, ki a könyvekről gondoskodott. Ő különben is könyvkereskedést űzött, s a legszebb példányokat barátja részére tartotta föl. Amint a könyvek be voltak szerezve, szükségessé vált azokat el is rendezni; Atticus azonnal útnak indította könyvtárnokát Tyranniót segédeivel, kik aztán a fiókokat kitisztogatták, a szétvált papyrus-leveleket összeragasztották, a tekercseket feliratokkal látták el, s mindent oly jó rendbe hoztak, hogy Cicero elragadtatással írta levelében: „Mióta Tyrannio rendezte könyveimet, úgy tetszik, mintha lélek szállt volna házamba."

Azonban Atticus nem érte be az ily, csupán külsőnek mondható, szolgálattétellel; ő behatolt a ház belsejébe, és ismerte annak titkait. Cicero mit sem akart eltitkolni előle, s minden tartózkodás nélkül bízta rá minden családi bajait. Elbeszélte neki testvére durva kihágásait, és unokaöccse bolondságait; kikérte tanácsát, ha neje és fia szomorúságot okozott neki. Midőn Tullia hajadon korra jutott, Atticus keres számára férjet. Ő egy gazdag és előkelő lovag fiát hozta ajánlatba. „Térj vissza, mondja Cicerónak bölcsen, térj vissza régi nyájadhoz."
Sajnos, hogy tanácsára nem hallgattak. A gazdag pénzembernek elibe tettek egy tönkre ment nagy urat, ki aztán elpazarolta Tullia hozományát, s utoljára kényszerítette őt az elválásra. Midőn Tullia, talán bújában, meghalt, Atticus meglátogatta a dajkánál árván maradt kis gyermekét, s gondot viselt ápolására. Ugyanez időben sok dolgot szerzett neki Cicero, kétszeri elválásával. Miután első nejét Terentiát elküldte magától, Atticust bízta meg annak kieszközlésével, hogy Terentia az ő javára tegyen végrendelkezést. Majd ismét Atticusnak kellett elvállalnia azt a kellemetlen kötelességet, hogy Cicero második nejét Publiliát elutasítsa, midőn ez erővel vissza szándékozott térni férjéhez, ki róla többé mit sem akart tudni. Mindezek kétségtelenül nagy szolgálatok; de tett ő sok más kényesebb és becsesebb szívességet is.

Ő rá bízta Cicero azt, mi előtte a legdrágább volt az egész világon: irodalmi dicsőségét. Mihelyt megírta, azonnal közölte vele munkáit, tanácsa szerint javította azokat ki, s véleményétől tette függővé közzétételüket. Oly barátjának tekintette őt, ki előtt fesztelenül nyilatkozhatik, s egészen kitárhatja szívét. Ámbár sokat adott arra, hogy szavát komolyan vegyék, mégis ha biztos volt a felől, hogy Atticuson kívül más nem hallja, nem vonakodott tréfálni maga és művei fölött. Minden tartózkodás nélkül bevezette őt mestersége titkaiba, s fölmutatta előtte beszéde legjobban megtapsolt s leghatásosabb helyeinek receptjét. „Ezúttal, mint kedélyesen megjegyzi, Isocrates egész essentiás patikáját, és tanítványainak minden kenőcsös szelencéit kiürítettem.“
Alig lehet valami érdekesebb, mint a hogy egyik legnagyobb szónoki diadalát elbeszéli. Híres consulságát akarta dicsőíteni, a mi kimeríthetetlen tárgyat nyújtott neki. E napon pedig még különös oka is volt, hogy a rendesnél fényesebben és nagyobb hatással szónokoljon: Pompeius jelen volt, s Pompeiusnak megvolt az a gyöngéje, hogy irigységet táplált Cicero dicsősége iránt. Jó alkalom kínálkozott most, hogy dühbe hozza őt, s Cicero dehogy mulasztotta volna el ezt tenni:
„Mikor a beszéd sora rám került, írja Atticusnak, jóságos isten mily hencegést vittem véghez! Mily kedvem telt benne, hogy magámat dicséretekkel halmozzam el Pompeius jelenlétében, ki még eddig nem hallott consulságommal dicsekedni.”

Ha volt körmondatokhoz, meglepő fordulatokhoz, képletekhez s mind a többi szónoki figurákhoz folyamodtam, ekkor tettem azt kiválólag. Nem is annyira beszéltem én, mint inkább kiabáltam, mert gyakran ismételt tárgyaim forogtak szóban: a tanács bölcsessége, a lovagok jó-akarata, egész Italia egyetértése, az elfojtott összeesküvés maradványai, a visszaállított jólét és béke, stb. Tudod, milyen lármát tudok csapni, ha e tárgyakról kell beszélnem. Ez alkalommal oly jól sikerült ez, hogy nem szükség róla többet mondanom; azt hiszem Athénbe is elhallatszott. “
Lehetetlen kedélyesebben űzni tréfát maga magából. Atticus e bizalmat azzal a fáradsággal fizette meg, mit barátja műveinek sikerére fordított. Mivel ő e műveket mintegy születésükben látta, s előbb foglalkozott velők, mint még a közönség előtt ismeretesek lettek volna, majdnem szerzőjükül tekintette magát. Ö vállalta el, hogy azokat világ elé bocsássa, és biztosítsa sikérőkét. Cicero mondja, hogy Atticus ehhez nagyszerűen értett, s ebben nincs is semmi meglepő. Az az eszköz, melyet leggyakrabban használt, hogy e művek felöl jó véleményt terjesszen, abban áll, hogy azoknak legszebb részleteit legjobb olvasóival fölolvastatta azon szellemdús emberek előtt, kiket asztalához gyűjtött.
Cicero, ki tudta, hogy mily egyszerűek szoktak az általa adott vendégségek lenni, kéri őt egyszer, hogy az ily alkalmakra térjen el kissé ez elvétől: „Legyen gondod rá, írja hozzá, hogy jól tartsd vendégeidet; mert ha valami bosszúságuk lesz rád, én rajtam fogják azt kiönteni. “

Természetes, hogy mindezen szolgálatokért Cicero véghetelen hálára volt lekötelezve iránta; de rosszúl ítélnék meg őt, ha azt tesszük föl, hogy csak azért a haszonért ragaszkodott Atticushoz, a mit tőle vett és várt. Igazán szerette ő Atticust, s minden levele tele van a legőszintébb érzelem bizonyítékaival. Csak nála érezte magát boldognak, szünetlenül fölkereste társaságát, alig hagyta el, s már hő vággyal óhajtotta viszont látni.
„Vesszek el, írja hozzá, ha nemcsak hogy tusculumi házam, hol különben oly jól érzem magamat, de ha a Boldog Szigetek is tetszenének nálad nélkül!“

Bármily élvet szerzett is neki, ha ünnepelték, tapsolták, hízelegtek, ha maga körül udvarlókat és bámulókat látott, mégis a nyüzsgő tömeg és a zaj közepéből mindig bánkódva fordult távollevő barátja felé. „Bármily nagy társaságban is sokkal elhagyatottabbnak érzem magamat, mintha egyedül veled volnék.“ S valóban ez az egész nagy társaság, mely körűlte volt, politikai barátokból áll, kik az eseményekkel együtt változnak, kiket az érdekközösség hozzá csatol, s a vetélkedő dícsvágy ismét elszakít, velők szemben kénytelen volt Cicero tartózkodó és megfontolt lenni, a mi igazi büntetés egy oly nyílt szívű emberre. Ellenben Atticusnak meg-mondhat mindent, s szabadon rá bízhatja magát.
Sürgetve szokta is őt fölszólítni, hogy jelenjék meg nála, mihelyt a legkisebb kedvetlenség szállja meg. „Óhajtozom utánad, írja neki, szükségem van rád, várlak. Ezerféle bajom van, a mi nyugtalanít, a mi aggaszt, s a mitől csak egy veled teendő séta fog megkönnyíteni."

Ki nem fogynánk belőle, ha össze akarnák szedni mindazon kedveskedő szavakat, melyekkel levelei telvék, s melyek útján érzeményei kifejezést találnak. S mindezek semmi kétséget hagynak fon Cicero gondolkozása felől, s mutatják, hogy ő nem csak úgy tekintette Atticust, mint hű és komoly barátot, kinek támogatására számítani lehet, hanem, a mi meglepőbb, finom és gyöngéd léleknek is tartotta: „Te, mondja neki, mindenkinek bánatában részt veszel?

Íme ez egészen más fogalmat ad Atticusról, mint a milyet róla rendesen alkotni szoktunk; pedig e határozott bizonyítékokkal csakugyan nem szállhatunk szembe. Hogyan állíthatunk mi, hogy az ő baráti érzelme kétes jellemű volt, midőn látjuk, hogy minden barátja meg volt elégedve vele? Áll-e jogunkban követelőbbeknek lennünk, mint azok és nem sértenénk-e meg az oly embereket, mint Brutus és Cieero, ha azt hisszük, hogy oly hosszú időn át bolondíttatni hagyták magukat, s ezt soha sem vették észre? Másfelől azonban, hogyan magyarázható meg, hogy az utókor, mely pedig csupán Atticus barátainak bizonyítékai alapján ítél, ugyanezen bizonyítékokból teljesen ellenkező véleményt merít ő felőle, mint a hogy barátai megítélték? Ez világosan onnan van, mert az utókor és a kortársak nem egy ugyanazon nézőpontról ítélik meg az embereket.
Láttuk, hogy Atticus, ki szabályelvűi állította föl magának, hogy politikai dolgokba nem elegyedik, nem tartotta kötelezettnek magát arra, hogy osztozzék velők oly veszélyekben, melyeknek azok épen a miatt ki voltak téve, mert politikával foglalkoztak. Annak mind dicsőségét, mind veszélyét rájuk hagyta egészen. Gyöngéd, lekötelező, áldozatkész volt irántuk az élet összes rendes folyamatában; de ha valami nagy politikai válság állott be, mely azokat fenyegette, ő félre vonult, s magukra hagyta barátait.

Ugye, ha az ember az eseményeket távolról nézi, midőn sok század választ el bennünket a tényéktől, akkor csupán a legjelentékenyebb történeteket, főleg a politikai forradalmakat vesszük csak észre, azaz épen azon körülményeket, melyek közt Atticus barátsága el szokott volt homályosodni. E miatt ítélünk róla szigorúan. Azonban a kortársak másként fogták föl a dolgot. Ama nagy válságok elvégre is csak ritka és múló kivételek voltak, melyek kétségkívül súlyosan érintették őket, de még nagyobb hatással volt rájuk az az ezerféle apró eset, melyről az utókor tudomást sem vesz többé, melyek azonban egymásra következésük sorozatában teszik a mindennapi életet. A kortársak tehát az ily szíves szolgálatokból, melyek minden percben ismétlődnek, melyek sokaságuknál fogva is megnyerik a szíveket, ítélik meg az igazi barátságot, s ezekből jobban megismerik azt, mint egy szembeszökő jótettből, melyet valaki ama nagy és ritka események alkalmával tanúsított irántuk. E miatt voltak Atticus felől annyira más véleményben, mint mi vagyunk.

Minden kétségen kívül áll, és ez egyéniség egyik jellemző vonásának tekintendő azonban az a tény, hogy Atticus szükségét érezte annak, hogy sok jó barátot szerezzem és gondot fordított arra, hogy azokat megnyerje és megtartsa. Tagadni lehet, ha akarja az ember, hogy ez a vágy ő benne a nemes és rokonszenves természet nyilatkozása volt, s abból eredt volna, a mit Cicero oly gyönyörűen nevez „a lélek azon hajlamának, mely szeretni akar"; de, még ha feltesszük is, hogy Atticus azzal csak foglalkoztatni és betölteni akarta életét, akkor is meg kell vallani, hogy nem közönséges jellemre mutat, mikor valaki így tudja betölteni életét. Ez a kényes ízlésű epicureus, ez az élni tudás mestere, ismerte azt az elvet, „hogy az élet nem élet, ha az ember egy jó barát kölcsönös szeretetében nem talál pihenő-helyet."
Ő lemondott a politikai küzdelmek izgalmairól, az ékesszólás diadalairól, a kielégített dícsvágy öröméről; de kárpótlásul élvezni akarta a magába vonult élet minden gyönyöreit. Minél inkább elzárkózott és visszahúzódó életet folytatott, annál válogatósabb és kényesebb volt azon élvek tekintetében, melyeket az nyújthatott neki; csupán ezeknek adván át magát, ízlelni, bennük kéjelegni, s kelyhüket kiüríteni vágyott. Szüksége volt barátokra, s köztük kora legnagyobb szellemeire, legnemesebb embereire. Tevékenységét, melyet máshová nem fordított, egészen arra irányozza, hogy megszerezze magának a társaslét ama gyönyöreit, melyeket Bossuet az emberi élet legfőbb javának nevez. Ezt a jót szerencsés volt Atticus még kívánságán felül is élvezni, s a barátság bőségesen megfizetett neki mindazon fáradságért, melyet rá fordított. Ez volt az ő egyetlen szenvedélye, ennek teljesen eleget tett; és a barátság, mely életét megszépíti, nevét is híressé tette az utóvilág előtt.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött