logo

IV Sextilis AD

Atticus I.

Húsz éves volt Atticus, mikor Marius és Sulla közt a háború kezdetét vette. Közelből látta annak első fejleményeit, s majdnem áldozatául is esett; Sulpicius tribün, egyike a néppárt kiválóbb főnökeinek, ki neki rokona volt, Sulla parancsára párthíveivel és barátaival együtt megöletett, s mivel hozzá Atticus gyakran járt volt, az ő élete is veszélyben forgott e miatt. Ez első veszély határozóvá lett egész élete fölött. Fiatal kora dacára szilárd és okos ember lévén, nem csüggedt el, hanem gondolkozott, és megfontolta a körülményeket.
Ha eddigelé érzett volna is magában némi hajlamot a politikai szereplésre, ha előbb vágyat táplált volna is kitüntetés és hivatalok bírására: most könnyű szívvel mondott le mindazokról, midőn látta, hogy néha mily árt kellene értük fizetni. Belátta, hogy egy oly köztársaság, melyben egyik ember a másiktól ekként erőszakosan ragadja el a hatalmat, veszve van, s hogy vesztében magával sodorhatja azokat is, kik szolgálatában állnak. Föltette tehát, hogy a közügyektől távol fogja tartani magát, s ezentúl összes politikája abban állt, hogy biztos helyzetet teremtsen magának, kívűl a pártokon és a veszélyeken.

Azt kérdezte egyszer valaki Sieyéstől: „Mit csinált ön a rémuralom alatt ?“ — „Mit csináltam? — válaszolt az — éltem!“ S ez nagyon elég volt. De Atticus még többet tett, ő élt nemcsak néhány hónapig tartó rémuralom alatt, hanem több évig tartó rémuralmat élt keresztül. Mintha csak próbára lett volna állítva okossága és ügyessége: ő a történelem legzavarosabb időszakába helyeztetek. Három polgárháborút ért meg, látta Rómát négy ízben elfoglalva különböző hatalmasoktól, s mindegyik győzedelmével megújulni látta a mészárlást. És ő nem meghúzódva, ismeretlenül, elfelejtve voltmely távoli városban, hanem Rómában mindenkinek szeme előtt élt. Minden hozzájárult, hogy az emberek tekintetét ő rá irányozza; gazdag volt, a mi elegendő okúi szolgált magában véve is a proseribáltatásra; magas véleménnyel voltak esze felől; bizalmas viszonyban állott a hatalmasokkal, és legalább összeköttetéseinél fogva jelentékeny egyéniségnek tartották.
Mindamellett is ki tudott kerülni minden veszélyt, melyet állása és gazdagsága teremtett; sőt mi több, módot talált arra, hogy mindazon forradalmakban, melyek őt megrontással fenyegették, csak még inkább növekedett befolyás és tekintély dolgában. Minden kormányváltozás, mely az ő barátait a hatalom polcáról lebuktatta, őt még gazdagabban és biztosabb helyzetben hagyta meg, annyira, hogy utoljára is egész természetes úton mindenkor a hatalom új urának oldala mellett találta föl magát. Micsoda bámulatos ügyesség, micsoda bölcs megfontolás csudája által sikerűit neki, hogy tiszteletben, gazdagon, hatalomban éljen oly időben, midőn maga a puszta élet is nehéz volt? Nagy föladat volt ez, melyet ő következőképen oldott meg.

Azon első vérontások alkalmával, melyeknek Atticus tanúja volt, eltökélte magát, hogy ezután a politikai ügyektől távol, és a pártokon kívül fog élni. De ez nem volt oly könnyű, mint az ember hajlandó volna hinni, s gyakran a legszilárdabb akarat sem tud ily föltételben sikerhez jutni. Ha szinte kijelented is, hogy semleges akarsz maradni, a világ mégis azon név szerint osztályoz, melyet viselsz s osztályozni fog személyes összeköttetéseid, családi hagyományaid s vonzalmaid első nyilatkozatai szerint.
Atticus megértette, hogy neki, ha az e fajta kényszerített szerep alól menekülni akar, s a közvéleményt magáról másfelé akarja irányozni, el kell hagynia Rómát, még pedig hosszú időre elhagyni. Remélte, hogy ez önkéntes száműzés folytán teljesen vissza fogja nyerni függetlenségét, és szét fogja szaggatni azon kötelékeket, melyek akarata ellenére is még a múlthoz csatolva tárták. De ha vissza akart is vonulni polgártársai szeme elől, azt nem óhajtotta, hogy mindenki elfelejtse.
Vissza szándékozott majdan térni; s nem. akarta, hogy úgy térjen vissza, mint idegen, kit senki sem ismer többé, s nem akarta, hogy első baráti összeköttetéseinek előnye mind veszendőbe menjen. Nem is valami ismeretlen tartományban eső távoli jószágot választott tartózkodása helyéül, s nem választotta egyikét amaz eldugott városoknak, melyekre a római nép sohasem irányozta tekintetét, Athénbe vonult vissza, abba a városba t. i., mely egyedül tartotta főn régi nagy hírét, s mely még Róma mellett is a népek csodálatának tárgyáúl maradt meg. Ott némely, kellő helyen alkalmazott bőkezű adományozása által csakhamar az egész lakosság szeretetét meg tudta nyerni.
Gabonát osztott ki a polgárok közt, kamat nélküli kölcsönt adott a szépszellemek eme városának, mely mindig pénzügyi zavarokban sínlett. Sőt többet tett; hízelgett az Athénieknek oly oldalukról, mely legérzékenyebb volt. Minden rómaiak közt ő merte először kinyilvánítani szeretetét Görögország irodalma és művészete iránt. Eddigelé az ő honfitársainál az volt a divat, hogy a görög múzákat tisztelték és ápolták titokban, nyilvánosan pedig gúnyolódtak rajtok. Maga Cicero is, ki oly sokszor dacolt e dőre előítélettel, nem merte mutatni, hogy pontosan tudja egy-egy szobrásznak nevét; csakhogy Cicero államférfi volt, kinek, legalább pillanatra, jól állott a többi népek iránt tanúsított e büszke megvetés, mely részben alapját képezte annak, a mit ők római komoly méltóságnak szoktak nevezni.

Legyezgetni kellett ezt a nemzeti gyengeséget, ha az ember a nép tetszését meg akarta szerezni. Atticus, ki a népnek semmiféle kegyére nem számított, szabadabban nyilatkozhatok; ő gúnyt is űzött e római szokásból. Mindjárt megérkezése után elkezdett görögül beszélni és írni, tartózkodás nélkül látogatta a szobrászok és festők műtermeit, vásárolt szobrokat és festményeket, s munkákat írt a művészetekről. Az Athénieket annyira elvarázsolta, mint meglepte látniok, hogy legyőzőik közöl egy, ily módon osztozkodik az ő legkedvesebb hajlamaikban, és így tiltakozik a többiek igazságtalan lenézése ellen. Hálájuk, mely tudvalevőleg mindenkor nagyon zajosan szokott nyilvánulni, mindenféle hízelgésekkel halmozta el Atticust.
Több ízben hoztak közhatározatokat tiszteletére; rá ruházták a városnak minden kitüntetéseit, sőt szobrokat is akartak számára emelni. Atticus mindent visszautasított; de a hatás megvolt, s ily nagy nép-szerűségének híre Rómába is eljutott, terjesztve azon nagy családokból való ifjak által, kik Görögországban végezték tanulmányaikat. Ily módon Atticus neve mit sem vesztett távolléte miatt; a finom ízlésű emberek örömüket lelték a művészetek e kiváló barátjában, ki még Athénben is annyira nevezetessé tudta magát tenni, s ez idő alatt a nagy tömeg, mely őt nem látta, elszokott attól, hogy őt valamelyik politikai pártba sorozza.

Az első lépés meg volt téve. Hátra volt még egy fontosabb. Atticus korán belátta, hogy a függetlenségnek első föltétele a gazdagság. Ez általános igazság még szembetűnőbb volt e korszakban, mint volt. Hány ember van, kinek a polgárháborúk alatti magatartását csak vagyoni helyzetéből lehet megfejteni! Curiónak arra, hogy Caesar szolgálatába lépjen, a kit nem szeretett, egyetlen indokául hitelezőinek szorongatása szolgált; sőt Cicero maga is legfőbb okai közt, melyek őt akadályozzák, hogy Pompeius táborába menjen, hová minden rokonszenve vonja, említi azt is, hogy Caesar neki egy pénzösszeget kölcsönzött, melyet ő nem tud visszaüzenni.
Atticus, hogy az efféle zavaroktól megmeneküljön, s teljes szabadságát kivívja, elhatározta, hogy gazdagságot fog szerezni, és szerzett is. Azt hiszem helyén való lesz itt néhány részletes adatot fölsorolni annak szemléltetése végett, hogyan ment Rómában a meggazdagodás. Atyja meglehetősen szerény vagyont hagyott rá, 2 millió sestercius értékben. Midőn Rómát otthagyja, majdnem összes családi javait eladta, hogy mit se hagyjon maga után, mi a proscriptorokat kísérteibe hozhatná, s Epirusban vásárolt földeket, e nagy nyájtenyésztő országban, hol a föld gazdagon termett. Valószínű, hogy jutányos áron jutott e birtokhoz.

Mithridates az imént pusztította el Görögországot, s mivel a pénzből ki voltak fosztva, mindent olcsón adtak el. Ügyes kezelés alatt hamar virágzó állapotra emelkedett Atticus uradalma; a jövedelem megtakarított fölöslegéből minden évben újabb földeket vásárolt, s végre ő egyikévé lett az ország nagy birtokosainak. De valószínű-e, hogy vagyona egyedül célszerű mezei gazdálkodásából veszi eredetét? Igaz, hogy ő szerette volna ezt elhitetni másokkal, hogy így bizonyos hasonlóságra tegyen szert Catóval és a régi rómaiakkal. Szerencsétlenségére, barátja Cicero elárulta titkát.
Ez őszinte leveleket olvasva, azonnal fölismerjük, hogy Atticus sok egyéb eszközt is használt föl a meggazdagodásra gabonája és barmainak eladásán kívül. Ez ügyes földművelő egyszersmind számító üzér is volt, ki mindenféle üzlettel szerencsésen foglalkozott. Kitünőleg értett ahhoz, hogy hasznot húzzon nemcsak, a mi közönséges dolog, mások bolondságából, hanem saját kedvteléseiből is, s tehetsége abban állt, hogy meggazdagodott ott, hol mások tönkre mentek.

Tudjuk például, hogy nagyon szerette a szép könyveket; ez akkor, mint ma is, igen költséges szenvedély volt; δ úgy tudta intézni a dolgot, hogy szép jövedelem forrásává tette azt. Nagyszámú ügyes másolókat tartott, kiket maga tanított be; miután ezekkel először saját maga számára dolgoztatott, s mikor saját szenvedélyét kielégítette, dolgoztatott velők mások számára, s nagyon drágán adta el a közönségnek a lemásolt könyveket, ilyenképpen lett Cicerónak is valóságos kiadójává, s mivel barátjának művei nagyon kelendők voltak. eredménye az lett, hogy ez a baráti viszony, mely szí-vének gyönyört szerzett, nem kevéssé vált hasznára erszényének is.
Szigorúan véve, ez az üzlet nem eshetett kifogás alá, s egy tudományszerető embernek senki sem vehette rósz néven, hogy könyvárussá lett·, de Atticus sok más olyan műveletekbe is bocsátkozott, melyektől jobb lett volna tartózkodnia. Midőn látta azt a sikert, melyet a gladiatori harcok mindenütt arattak, s mivel nem folyhatott le többé egy ünnepély sem ilyféle öldöklés nélkül: arra a gondolatra jött, hogy viadorokat fog képeztetni uradalmaiban. Gondosan taníttatta őket arra a művészetre, hogy kellemmel tudjanak meghalni, s nagy áron adta őket bérbe azon városoknak, melyek ily látványban óhajtottak gyönyörködni.

Meg kell vallani, hogy ez már nem oly foglalkozás., a mi egy tudós és bölcs emberhez illenék; de sok pénzt lehetett vele szerezni, s Atticus bölcsessége könnyen alkalmazkodott, mihelyt tisztességes haszonra nyílt kilátása. Volt ő továbbá, alkalmilag bankár is, s kölcsönzött nagy kamatokra, mint azt Róma legnagyobb urai is minden habozás nélkül tenni szokták. Csakhogy ő kissé több finomsággal tette, mint a többiek, s gondosan őrizkedett, hogy személyesen lehetőleg kevéssé lépjen előtérbe az üzleti dolgokban; kétségtelenül voltak mind Italiában, mind Görögországban szakértő ügynökei, kik tőkéit értékesítették.
Összeköttetései kiterjedtek az egész világra; voltak adósai Macedóniában, Epirus, Ephesus és Delosban, s majdnem mindenütt. Kölcsönzött magánosoknak; kölcsönzött városoknak is, de egészen titokban, mert az a mesterség akkor ép oly kevéssé tartatott becsületesnek, mint a milyen nyereséges volt, s az oly emberek, kik ezzel foglalkoztak, nem Boroztattak sem a tisztes, sem a lelkiismeretes emberek közé. S Atticus, ki épen annyit adott jóhírére, mint vagyoni boldogúlására, nem is akarta azt senkivel tudatni, hogy ő az efféle nyerészkedést sem hanyagolja el.
Sőt szorgosan titkolta ezt még barátja Cicero előtt is, s mi sem tudnánk róla, ha nem következtek volna be némely rósz napok is e kalandos üzérkedésre. Mert, habár rendesen nagy nyereséggel jártak az efféle üzletek, jártak kockáztatással is. Kétszáz éves római uralom folytán a szövetséges és a szabad városok, főleg pedig az ázsiaiak teljesen rongált anyagi viszonyok közt tengődtek. Mindnek kevesebb jövedelme volt, mint adóssága, s a proconsulok egyetértve az adóbérlőkkel, annyira megfosztották őket utolsó segélyforrásaiktól is, hogy a hitelezőknek mi sem maradt, ha nem siettek kielégítést szerezni. Ez történt egyszer, dacára éberségének, Atticussal is.

Látjuk, hogy Cicero tréfát űz vele egyik levelében azon ostrom miatt, melyet Sicyon városa ellen intézett; ez az ostrom nyilvánvalókig némely engedetlen adós ellen vétetett foganatba; Atticus sohasem is viselt másfajta hadjáratot. Ez az egy is rosszul ütött ki. Míg ama szerencsétlen eladósodott város ellen ily háborút visel volt, a római tanács megszánta azt, s egy határozat által védelmébe vette nagyon szorongató hitelezői ellen, úgy hogy Atticus, ki Epirusból mint egy hódító, kibontott zászlókkal indult el, kénytelen volt, mint Cicero beszéli, a falak alá lett megérkezésekor kéréssel és hízelgésekkel csikarni ki a sicyonbeliektől néhány nyomorult fillért (nummulorum aliquid).
Föltehetjük azonban, hogy Atticus rendesen szerencsésebb volt tőkéinek elhelyezésében, s jól ismert okossága biztosít bennünket, hogy tudott jobban fizető adósokat is találni. Annyi bizonyos, hogy mind ezen pénzműveletek nagyon gazdaggá tették őt. De nem is volt szükséges nagyon törnie magát; mert míg vagyoni helyzetének emelésén ily ügyesen fáradozott, más oldalról készen jött kezébe a gazdagság. Volt neki egy nagybátyja, Qu. Caecilius, kit a legszörnyűbb uzsorásnak tartottak egész Rómában, a hol pedig annyi volt, s ki legközelebbi rokonainak is, de már csak különös kedvezésből, havonkénti egy százalékra szokott kölcsönözni.
Rideg, hozzáférhetetlen ember volt ez, ki annyira gyűlöletessé tette magát mindenki előtt, hogy nem lehetett visszatartani a népet, hogy temetésekor holttestét ne bántalmazzák. Egyedül Atticus bírt vele jó lábon állni. Ezért Caecilius fiává fogadta őt végrendeletében, s vagyonának legnagyobb részét, 10 millió sesterciust, valamivel több mint 2 millió frankot hagyományozott neki. Ezzel meg volt alapítva szerencséje, független ember volt, s élhetett kedvére.

De nem lehet-e tartani attól, hogy ha Rómába visszatér, rósz néven veszik azt az elhatározását, mely szerint egy oldalra sem akarta magát lekötelezni? Hogy a pártokon kivűl tartsa magát, arra illendőképen sem közönyösséget, sem félelmet nem hozhatott fel ürügyül; szükség volt egy tisztességesebb indokra, melyet kitűzhessen. Egy bölcsészeti iskola szolgáltatott neki ilyet. Az epicureusok, kik mindent föláldoztak az élet kényelméért, azt mondák, hogy az ember okosan teszi, ha nem vállal közhivatalokat, mert így megmenekülhet a sokféle huzakodástól, mellyel azok járnak. „Nem foglalkozni államügyekkel“, ez volt legfőbb elvek.
Atticus elhatározta, hogy epicureus-szá lesz, s most már megvolt az ürügy, mellyel tartózkodását kellőleg kimenthette : bölcseleti felekezetének véleményéhez való hűsége; s ha őt kárhoztatták, a kárhoztatás az egész iskolára esett vissza, a mi az egyes tag felelősségét mindig könnyebbé teszi. De hát valójában igazi és tökéletes epicureus volt-e Atticus? Ez oly kérdés, mely fölött a tudósok vitáznak, de a melyet az egyén jelleme könnyen megoldhatóvá tesz. Bőszül ismeri őt az, ki föltenné róla, hogy bármiben is lelkiismeretesen ragaszkodott egy iskolához, s kötelezte magát, hogy annak hű tanítványa lesz. Valamennyit végig tanulmányozta azon gyönyör kedvéért, melyet a tanulmány tudvágyó lelkének szerzett, de óvakodott attól, hogy rendszerüknek szolgálatába álljon. Epicurus erkölcstanában talált egy elvet, melyre épen szüksége volt, s azt el is sajátította, hogy vele politikai magatartását igazolja.
Ami magát Epicurust és tanait illeti, azokkal nagyon keveset törődött, s kész volt az első alkalommal hátat fordítani nekik. Ezt Cicero igen kedves módon tűnteti föl a törvényekről szóló értekezésének egyik helyén. Úgy állítja magát elő e műben, a mint Atticus-szal beszélget a Fibrenus partjain, Arpinum kellemes árnyai alatt. Mivel ő a törvények eredetét az istenekhez akarja fölvinni, szükséges először megállapítni, hogy az istenek foglalkoznak az emberekkel, a mit az epicureusok tagadtak. Ekkor barátjához fordul, s kérdi tőle:
„Hiszed-e Pomponius, hogy a halhatatlan istenek hatalma, okossága, bölcsessége, vagy, ha jobban szereted úgy mondani, gondviselése kormányozza a mindenséget? Ha ezt nem engeded meg, akkor ennek bebizonyításán kell kezdenem." — „Ám legyen, válaszol Atticus, megengedem, ha tetszik, mert a madarak daliása és a patakok mormolása mellett nem félek, hogy bölcs tantársaim közöl valaki meghallana.“ Ez aztán alkalmazkodni tudó bölcsész, s iskolája nem sok hasznát veszi az ily tanítványnak, ki cserbe hagyja, mihelyt bizonyos felőle, hogy nem tudják meg. Itt látjuk igazán Atticus jellemét.

Elszántan ragaszkodni egy véleményhez, annyit tesz, mint védelmezni azt, ha kell; annyit tesz, mint harcolni mellette, ha szükséges. Pedig a bölcsészi viták, ha nem véresek is, nem kevesebb hévvel vívattak, mint más küzdelmek; ez is háború, Atticus pedig minden körülmények közt, legalább magára nézve, a békét szereti. Érdekes vizsgálni azt a szerepet, melyet Cicero neki juttat bölcsészeti párbeszédjeiben, a hányszor csak föllépteti. Atticus általában nem vitatkozik, ő csak provokálja a vitát. Tudásvágyó és kielégíthetlen lévén, mindig kérdez, közbe szól; válaszra ingerel, kifogásokat tesz, tüzeli a vitázókat, s ezalatt nyugodtan élvezi a küzdelmet, a nélkül, hogy maga belé elegyednék. Mindjárt meglátjuk, hogy épen ily szerepet vitt a politikában is.

Atticus huszonhárom évig maradt Rómától távol, csak igen hosszú időközökben látogatván el oda, s rendesen csak kevés időt töltött ott. Mikor aztán gondolta, hogy hosszú távolléte folytán kiszabadult azon kötelékekből, melyek őt a politikai pártokhoz fűzték, midőn a gazdagsággal együtt a függetlenséget is megszerezte, midőn biztosítottnak látta magát mindazon szemrehányások ellen, melyekkel magatartását illethették, a mennyiben bölcsészeti meggyőződésnek tekintették azt benne, a mi csak okosság volt: akkor elhatározta magát, hogy visszatér Rómába, s fölveszi életének megszakasztott fonalát.
Oly pillanatot választott a visszatéréshez, a mikor teljes nyugalom és béke uralkodott; s hogy múltjával teljesen szakítson, egy új melléknévvel jött vissza, mellyel ezentúl nevezni szokták őt. Az Atticus név, melyet Athénből hozott, nyíltan azt látszék jelezni, hogy mostantól fogva csak a tudományok művelésének és a művészetek élvezetének akar élni.

E pillanattól kezdve megosztó idejét a Rómában való tartózkodás és mezei lakásain való mulatás közt. Bankári ügyeit, melyek közöl némelyek még függőben voltak, csendben lebonyolította, s úgy rendezte be magát, hogy a közönség szemei elől eltakarja gazdagságának forrásait. Csupán epirusi jószágait és Rómában fekvő házait tartotta meg, melyek sokat jövedelmeztek neki, s melyeknek jövedelmét nyíltan be lehetett vallani. Vagyona ügyes gazdálkodása következtében mindegyre növekedett. Egyébiránt semmi olyan hibái nem voltak, melyek őt bajba vihették volna; nem szeretett sem venni, sem építeni, nem voltak pompás villái Róma kapui előtt, vagy a tengerparton, a milyenek fenntartása Cicerót vagyonilag tönkre juttatta.
Pénzt néha még adott kölcsön, de úgy látszik, inkább azért, hogy lekötelezzen valakit, mint nyerészkedésből. S aztán jól megválasztotta adósait, s a lejárat napján irgalom nélkül behajtotta pénzét. Ez eljárása, mint maga mondja, adósai érdekében történt; mert ha gondatlanságukat elnézi az ember, fölbátorítja őket arra, hogy magukat tönkre tegyék. Az olyanokat, kiknél pénze kockáztatva lett volna, még legközelebbi rokonait is, nem restelte elutasítani. Cicero írja neki egyszer, hogy közös unokaöccsük, a fiatal Quintus, eljött hozzá látogatóba, s nyomorú helyzetének festése állal próbálta őt megindítani, s hozzá teszi: „Én a te ékesszólásodat alkalmaztam irányában: nem válaszoltam semmit.“ Ez a szer hathatós volt, s Atticus bizonyosan nem egyszer használta azt sógora és unokaöccsével szemben, kik mindig pénzhiányban szenvedtek. A mi őt magát illeti: ő tudott kevés költséggel fényes háztartást vinni.

A Quirinálon fekvő házában, mely téresebb és kényelmesebb volt bellii, mint a mennyit külsőleg mutatott, s melyet ő nem igen javíttatott ki, töltötte életét azon művészeti kincsek közt, melyeket Görögországban szedett össze, s tudományosan művelt rabszolgái közt, kiknek kiképzésére maga fordított gondot, s kiket mindenki irigyelt tőle. Gyakran gyűjtötte maga köré Róma legszellemesebb embereit vendégségbe, a mikor, mint látszik, kiválólag tudományos tárgyak fölött folyt a társalgás. Ezek a lakomák különben nem igen sokba kerültek neki, ha ugyan igaz, a mit Cornelius Nepos állít, ki számadásait látta, hogy asztalára havonként nem költött többet 3000 ásnál.
Cicero, ki szeret mindent kibeszélni, mondja, hogy Atticusnál nagyon közönséges főzeléket szoktak igen értékes edényekben föltálalni. Mindamellett is bárki szerencsésnek érezte magát, ha ebben a választékos társaságban részt vehetett, hol hallgatni lehetett Atticus beszélgetéseit és Cicero legszebb műveinek, melyek még nem jelentek meg, fölolvasását; s e századnak, mely oly nagy volt kitűnő szellemekben, legválogatottabb emberei megtiszteltetésnek vallották magukra nézve, hogy Atticus quirinali házának szívesen látott vendégei voltak.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött