logo

XXII Januarius AD

A győző és a legyőzöttek Pharsalus után III.

Caesar eljárásából Pharsalus után s a Ciceróval fenntartott jó viszonyából azt a következtetést lehet húzni, hogy ő ez időben ismét közeledni akart a köztársasági párthoz. Nehéz is lett volna másként tennie. Míg az volt kérdésben, hogy a köztársaságot fölforgassa, mindenkinek segélyét elfogadta, s főleg a rosszak jöttek hozzá.
„Ha valaki adósságba merült s mindenéből kifogyott, — mondja Cicero — ha azon fölül bizonyos volt, hogy olyan gonosz, a ki mindent képes merészelni: az ilyet barátai közé vette föl Caesar de mind ezen lelkiismeretes elv nélkűli emberek, kitűnők arra, hogy fölforgassanak egy fönnálló hatalmat, mit sem érnek azon célra, hogy velők egy új hatalmat lehessen megalapítani. Lehetetlen volt, hogy Caesar kormánya valami bizalmat költsön mindaddig, míg a hatalom ura mellett s az államcsíny azon embereinek oldalán, kiktől félni lehetett, nem láttak néhány oly tiszteletre méltó egyént, kikre a polgárok becsüléssel szoktak tekinteni.

Csakhogy az ilyen fajta egyének főleg a legyőzöttek soraiban voltak találhatók. Hozzá kell tennünk, hogy nem is volt Caesar gondolatában, hogy az ő győzelméből csak egy párt húzzon hasznot. Neki nem az volt becsvágya, hogy egy töredék diadaláért dolgozzál, mint Marius és Sulla; ő új kormányt akart alapítói, s a különböző vélemények embereit hívta meg, hogy vállalatában segítsék. Némelyek azt állítják, hogy az ő törekvése volt a pártokat kiengesztelni, s ezért nagy dicséretekkel halmozzák őt el. Ez a dicsőítés nem egészen jogos: ő nem engesztelte ki, hanem megsemmisítő a pártokat.
A monarchiái kormányforma mellett, melyet megalapítói akart, a köztársaság régi pártjainak nem volt helyük. Ő a nép és a tanács versengését ügyesen felhasználta arra, hogy mindkettő fölött uralkodjék; győzelmének legelső eredménye az volt, hogy mindkettőt megbénította; s állítani lehet, hogy Pharsalus után Caesaron kívül nem volt más, mint legyőzöttek. Ez fejti meg, hogy a mint egyszer győzelemre jutott, egyformán felhasználta a tanács és a demokrácia párthíveit. Ez az egyenlőség, melyet köztük megállapított, természetszerű volt, mivel mindnyájan egyképen és különbség nélkül alattvalókká lettek. Csupán a felől volt bizonyos, hogy a régi köztársaságiak szolgálatát elfogadván, ezek nem lesznek az ő kezében mindig engedékeny eszközök, hogy ő kénytelen lesz azoknak bizonyos cselekvés és beszédbeli szabadságot adni, hogy, legalább külszínleg, meg kell őriznie a köztársaságnak némi látszatát; de ez nem is került neki sok fáradságába.
Ő benne nem volt legyőzhetetlen ellenszenv a szabadság iránt, mint azon fejedelmi személyekben szokott lenni, kik absolut trónon születve, annak nevét csak azért ismerik meg, hogy féljenek tőle és átkozzák. Ő huszonöt éven át a szabadsággal együtt élt, elsajátította annak szokását, megismerte jelentőségét. Nem is törekedett arra, hogy azt teljesen megdöntse. Ő nem hallgattatta el, a mint megtehette volna, azon ékesszóló hangokat, melyek a múlton keseregtek; nem csendesítette el még azon nyakas ellenzéket sem, mely gúnyolódással próbált válaszolni az ő győzelmeire.
Engedte, hogy megbírálják kormányzásának némely tényeit, s eltűrte, hogy tanácsokat adjanak neki. Ez a nagy szellem igen jól tudta, hogy meggyengíti a hazát, ki a polgárokat közönyösökké teszi saját ügyeik iránt, s ki elveszi kedvüket, hogy azokkal foglalkozzanak. Ő nem hitte, hogy a lomha és hallgatag engedelmességre valami szilárdat lehetne építeni; ezért a kormányban, melyet alapított, bizonyos nemét a nyilvános életnek fönn akarta tartani. Erről értesít bennünket maga Cicero, levelezésének egy érdekes helyén: „Itt mély nyugalom uralkodik; — írja barátai egyikéhez — én jobban szeretnék mégis egy kis tisztességes és üdvös mozgalmat;” s hozzá teszi: „Látom, hogy Caesar is így gondolkozik?

Mind ezen okok arra indították őt, hogy egy lépéssel tovább menjen a nagylelkűség és kegyelem azon pályáján, melyre Pharsalus után lépett volt. Megbocsátott volt a legtöbbnek azok közöl, kik fegyvert fogtak ellene; közölök többeket magához hívott, hogy a hatalmat osszák meg vele. Mindjárt azon időben, mikor a száműzettek nagy részét visszahívta volt, kinevezte Cassiust alvezérének; Brutusnak adta az Alpokon-inneni Gallia kormányát, és Sulpieiusnak Görögországét. Beszélni fogunk később a két elsőről; szükséges, hogy Caesar politikáját jobban méltányolhassuk, mindjárt megismertetnünk a harmadikat, s megvizsgálnunk, hogyan tette magát méltóvá Caesar jótéteményeire, s mi módon használta föl azokat.

Servius Sulpicius Rómának egyik jelentékeny családjából származott, s korának leghíresebb jogtudósa volt. Cicero azon nagy dicséretet mondja rá, hogy ő vitte be először a bölcsészetet a jogba, azaz, hogy ő kapcsolta össze általános nézőpontok és egyetemes elvek által mindazon apró szabályokat és szabatos formulákat, melyekből e tudomány elé állott. Nem is habozott Cicero őt minden elődei s főleg a Seaevolák azon nagy családja fölé helyezni, a melyben a római jogtudomány addig az ideig megtestesülni látszott. Ezek közt és Sulpicius közt mégis volt egy különbség, melyet szükség megjegyezni.
A Scaevolák adtak Rómának jogtudósokat, auguiokat, pontifexeket; azaz tündököltek azon tulajdonságokban, melyek a nyugalmat és békét szeretik; de egyszersmind igen tevékeny polgárok, határozott politikusok, vitéz katonák is voltak ők, kik bátran védelmezték hazájokat a pártütők és az idegenek ellen. Nagyon igénybe vett életükben minden ügyre alkalmasoknak s minden helyzet magaslatán állóknak mutatták magokat.
Az augur Scaevola, mikor Cicero ismerte, magas kora mellett is még mindig erőteljes aggastyán volt, ki hajnalban fölkelt, hogy vidéki védenceinek jogi tanácsokat osszon. Ő mindig legelsőnek érkezett a curiába, s vitt magával valami könyvet, melyet olvasott, hogy ne legyen tétlenül, míg tiszttársaira várakozik. Midőn azonban Saturninus a köznyugalmat fenyegette, akkor ez a tudós, ki annyira kedvelte a tanulmányozást, ez az aggastyán, ki már alig bírt fölállni és ki csak egyik karját használhatta, fölfegyverezte ezt az egy karját dárdával, s a nép élén haladt a capitolium ostromára.

A pontifex Scaevola nemcsak derék jogtudós volt, hanem feddhetetlen jellemű kormányzó is, kinek emlékét soha se feledte el Ázsia. Mikor a publicanusok (az állami adók és vámok bérlői) megtámadták Rutilius Rufust, az ő quaestorát, ki abban volt bűnös, hogy nem engedte azoknak a tartományt kizsarolniuk, Scaevola oly bámulatos ékesszólással és oly erővel szállt ki védelmére, melyet semmi fenyegetés nem tudott megrendíteni. Rómából nem akart eltávozni, s nem akarta odahagyni védenceit és ügyeit az első száműzetések idejében, noha jól tudta, hogy mi sors várakozik rá. Marius temetésénél megsebesülve, néhány nap múlva bevégezte éltét Vesta temploma mellett. Egyébiránt az ily férfiak nem képeztek kivételt Rómában.
A köztársaság szép korszakában egy igazi polgár egyszersmind szántóvető, katona, kormányzó, pénzügyér, ügyvéd, sőt jogtudós is kellett hogy legyen. Akkor nem voltak még szakemberek, s egy régi rómaiból ma kénytelenek volnánk négy vagy öt különböző személyiséget csinálni. De már azon időben, a melyhez mi itt eljutottunk, azon sokféle képességek tömege, melyeket előbb egy embertől igényeltek, széthull; mindenki egy különleges tudományban van otthon, s kezdik megkülönböztetni a tudomány embereit a tett embereitől. Talán a jellemek vesztették már el egykori erőteljességüket, vagy talán csak azt kell hinni, hogy mióta megismerték és utánozták Görögország műremekeit, minden tudomány bonyolultabbá lett s mindazoknak egyesített terhét nem volt lehető viselni?

Akármint álljon is a dolog, ha Sulpicius, mint jogtudós, a Seaevolák fölött állott is, távol volt attól, hogy mint polgár szilárd jellemükkel dicsekedhetett volna. Ő akár mint consul, akár mint praetor soha se volt egyéb, mint elméleti ember és szobatudós. Oly körülmények közt, melyek határozottságot kívánnak, a hányszor csak el kell szánni magát valamire s cselekedni kell, ő zavarban van. Észrevehető, hogy ez a becsületes és szelíd lelkű ember nincs teremtve arra, hogy első tisztviselője legyen egy forrongó köztársaságnak.
Rögeszméje, mely szerint mindig az egyeztető és békebíró szerepét akarta játszani az erőszakosság e korszakában, végre is nevetségessé tette őt. Maga Cicero, ámbár jó barátja volt, gúnyolódik kissé fölötte, úgy mutatván be e nagy békéltetőt, a mint, mindeu jogászi műfogásainak meghiúsulta után, útra kél kis titkárával, közbenjárni a pörös feleknél, mikor azok egyébre se gondoltak, mint hogy egymást fölfalják.

Caesar mindig azon véleményben volt, hogy Sulpicius nem oly jellem, ki neki komoly ellenállást vethessen eléje, s már korán oda működött, hogy megnyerje magának. Azzal kezdte meg, hogy Sulpicius házában szerzett magának szövetségest, még pedig hatalmas szövetségest. Gyakran mondták Rómában, hogy a jó Sulpicius engedi magát felesége, Postumia által vezettetni; Cicero, ki szereti elbeszélni a gonosz híreket, többször említi azt. De Postumia nem állott épen feddhetetlenség hírében, és Suetonius azon nők sorába iktatja az ő nevét is, kik Caesar kedvesei volta. Nagyon számos tagból áll ezek társasága.
A csapodár Caesar azonban, ki oly gyorsan változtatta barátnőit, azzal a különös kiváltsággal dicsekedhetett, hogy mindazon asszonyok, kiket elhagyott, mindamellett is odaadó hívei maradtak. Megbocsátották hűtlenségeit, tovább is csatlakoztak sikereihez, politikájának szolgálatába bocsátották a ravaszság és makacsság mindazon csudás segédeszközeit, melyeket egy asszony, ha szeret, egyedül képes föltalálni.
Kétségtelenül Postumia volt az, ki rábírta Sulpiciust, hogy az egész idő alatt, míg consul volt, Caesar érdekében működjék, s ellenezze tiszttársa Marcellusnak heveskedéseit, ki azt akarta, hogy mást nevezzenek ki Gallia kormányzójává. Mindezen gyöngeségei dacára Sulpicius mégis őszinte köztársasági érzelmű volt, s mikor a háború kitört, ő is Caesar ellen nyilatkozott s oda hagyta Itáliát. A köztársasági párt leveretése után ő is meghódolt, mint a többiek, s újra megkezdte rendes foglalkozásait, midőn Caesar fölkereste visszavonultságában s Görögország kormányzását bízta rá.

Bizonyára lehetetlen volt oly kormányzóságot találni, mely jobban Sulpicius kedve szerint lett volna. Az Athénben való tartózkodás, mely mindig kedves volt a gazdag rómaiaknak, még kedvesebb kellett hogy legyen ez időben, mikor e város annyi kitűnő száműzött menhelyéül szolgált. Míg egyrészről megvolt Sulpiciusnak az a gyönyöre, hogy a világ leghíresebb szónokait és bölcsészeit hallgatta, másrészről beszélgethetett Kómáról és a köztársaságról oly nagy emberekkel, mint Marcellus és Torquatus, s így minden hajlamának egyszerre tehetett eleget.
Mi sem lehetett kellemesebb ennek a tudós és képzett embernek, kiből a véletlen államférfiút csinált, mint egy terjedelmes, de veszélytelen hatalom gyakorlása, kapcsolatban a szellem legfinomabb élveivel, a világ egyik legszebb és legnagyobb országában. Caesar tehát csak az ő óhajtásának vélt szolgálatot tenni, midőn tisztviselőkép küldötte őt oly városba, hová a rómaiak rendesen élvezni mentek. Mindamellett is nem látszik, hogy Sulpicius érezte volna előnyös helyzetét. Alig érkezett meg Görögországba, megbánja, hogy oda jött, s elvágyik onnan. Bizonyosan nem az ország nem tetszett neki, hiszen annál jobbat sem találhatott volna; hanem sajnálta a köztársaságot Miután előbb oly kevés bátorsággal védelmezte, most nem tudott megvigasztalódni bukásán, s vádolta magát, hogy szolgálatába állott annak az embernek, ki fölforgatta azt. Ez érzelmek törnek elő egy leveléből, melyet Ciceróhoz Görögországból ír.
„A sors — mondja ő — megfosztott bennünket legbecsesebb javainktól ; elvesztettük becsületünket, méltóságunkat, hazánkat . . . Oly időkben, mint a melyekben mi élünk, azok a legboldogabbak, kik az életet fölcserélhették a halállal.”

Ha egy félénk és mérsékelt ember, mint Sulpicius, így mert beszélni, mit mondhattak és gondolhattak még a többiek! Képzelhetjük ezt, ha megnézzük, hogyan írt Cicero közölük a legtöbbhez.

Ha az új kormány hivatalnokaihoz beszél is, nem törekszik véleményét eltitkolni; szabad kifejezést ad fájdalmának, mert tudja, hogy azok is osztozkodnak benne. Úgy beszél Servilius Isauricushoz, Ázsia proconsulához, mint a kit a korlátlan egyeduralom nem nyugtat meg, s mint a ki óhajtja, hogy annak határ vettessék.
Corniliushoz, Afrika kormányzójához, azt írja, hogy az ügyek rosszul folynak Rómában, s hogy ott sok oly dolog történik, a mi őt bántaná. „Tudom, hogyan gondolkozol a becsületes emberek sorsáról s a köztársaság bajairól — mondja Furfaniusnak, Sicilia proconsulának, mikor egy száműzöttet párt-fogásába ajánl. És mégis mindez egyéniségek tekintélyes hivatalokat kaptak Caesartól; osztozkodtak hatalmában, barátaiként szerepeltek. De mindazon jótétemények, melyeket tőle nyertek, nem bírták őket rá, hogy teljesen ügyéhez csat-lakozzanak. Szolgálva őt, mégis tartózkodók voltak valamennyire, s csak félig adták oda magokat neki. Honnan származhatott ez ellenállás, mellyel az új kormány oly embereknél találkozott, kik eleinte a pártjára való áttérést elfogadták?
Különböző indokokból származott az, melyeket könnyű jelezni. Az első s talán a legjelentékenyebb ok az volt, hogy ez a kormány, még ha elhalmozta is őket tisztességekkel, nem adhatta meg nekik azt, mit a régi köztársaság adhatott volna. A monarchia megalapításával roppant átalakulást szenvedett minden nyilvános állás: a köztisztviselők hivatalnokokká lettek. Hajdan a nép szavazata által megválasztottaknak jogukban állott úgy járni el tisztségük ügykörében, a mint akartak. Termékeny kezdeményezés élénkítette a köztársasági méltóságok e hierarchiájának minden fokozatát.

Az aedilisen kezdve egészen a consulig mind szuverén volt a maga körében. Ez nem lehetett többé így az abszolút kormány alatt. Ónálló közigazgatási tisztviselők helyett most, úgy szólva, csupán csatornákká váltak, melyeken keresztül egy ember akarata végezte a maga körforgását a világ végső részeiig. Bizonyos, hogy a közbiztosság sokat nyert az által, hogy elenyészni látta a hatalom azon összeütközéseit, melyek azt szünet nélkül zavarták, s a tartományokra nagy jótétemény volt, hogy kapzsi kormányzóiktól elvétetett a mindenhatóság. De ha a kormányzottak nyertek is e reformok által, természetes volt, hogy a kormányzók nagyon nem szerették az új állapotokat. Mióta nem volt egyéb megbízatásuk, mint egy másiknak rendeletéit alkalmazni, hivataluk fontossága csökkent, s az a szuverén, korlátlan tekintély, melyet mindig fejők fölött éreztek, végre is nyomasztóvá lett azokra is, kik a legjobban megnyugodtak sorsukban. Ha a dícsvágyók panaszkodtak hatalmok megfogyásán, a becsületes és alkotmányos érzésű emberek sem szoktak hozzá oly könnyen, mint vélték, a szabadság elvesztéséhez. Minél messzebbre távolodtak Pharsalustól, annál jobban sajgott bánatuk. Kezdtek magokhoz térni a bukás meglepetéséből; kiocsúdtak lassanként az ijedelemből, melyet az okozott.
A nagy katasztrófákra következő pillanatokban, mikor az ember elveszettnek hitte magát, egészen átengedi szívét az élet örömének; de ez az öröm egyike azon dolgoknak, mikhez könnyen szokik az ember, s természetes, hogy csakhamar mit sem érez belőle. Mindazok a megrémült emberek, kik a pharsalusi nap után csak a nyugalmat óhajtották, mikor ez megadatott nekik, egyebet is óhajtottak. Míg életük felől sem voltak biztosak, nem nyugtalankodtak azon, ha vajon szabadon fognak-e élni; mikor egyszer életük biztosítva volt, föléledt a szabadság vágya minden szívben, s azok is, kik Caesart szolgálták, érezték azt ép úgy, mint a többiek.

Tudjuk, hogy Caesar adott e vágynak némi kielégítést; de az nem tartott sokáig. Ép oly nehéz is megállapodni a szabadság lejtőjén, mint az önkény meredekén. Egy adott engedmény megkívántatja a másikat, s kevésbé gondol az ember arra, hogy az elnyertet élvezze, mint arra, hogy sajnálkozzék azon, a mi még hiányzik. így történt, hogy Cicero, ki előbb kitörő örömmel fogadta Caesar kegyelmét, s ki Marcellus visszatérését úgy üdvözölte, mintha a köztársaság visszaállításával volna az némileg egy jelentőségű, csakhamar megváltoztatta érzelmeit és nyelvét.
Minél tovább haladunk leveleinek olvasásában, annál keserűbbé válik, annál békétlenkedőbb hangot vesz föl. O, ki oly szigorúan kárhoztatta volt azokat, kik „karjokat lefegyverezve, szívüket nem fegyverkeztek le, ő is keserű érzelmekkel látta megteljesedni önszívét. Minden alkalommal úgy nyilatkozik, hogy minden el van veszve, hogy pirul szolgasága miatt, hogy szégyenli az életet. Engesztelhetetlen gúnnyal támadta meg a leghasznosabb rendszabályokat s a legjogosabb tényeket is.
Csúfolódott a naptár reformálásával s úgy mutatta, mintha megbotránkoznék Róma gyarapodásán. Sőt még tovább is ment. Azon napon, midőn a tanács Caesar szobrát a régi királyokéi mellé helyezte, nem állhatta meg, hogy egy kegyetlen célzást ne tegyen arra, hogyan veszett el azon királyok közűi az első. „Örülök rajta, — monda — hogy Caesart oly közel látom Romulushoz!“ Pedig alig múlt még egy éve, midőn a Marcellus mellett tartott beszédben esdekelve kérte Caesart a haza nevében hogy vigyázzon életére; midőn ömledezve azt mondja neki: „A te biztosságod a mienk“

Így Caesar egészen elégületlenektől volt környezve. A mérsékelt köztársaságiak, kikre számított, hogy művét elősegítik, nem tudtak belenyugodni a köztársaság elvesztésébe. A száműzöttek, kiket Rómába visszahívott, kegyelme által inkább megaláztatva, mint hálára kötelezve, nem mondtak le haragjokról. Tulajdon tábornokai, kiket gazdagsággal és tisztességgel halmozott el, a nélkül, hogy pénzvágyukat kielégíthette volna, hálátlansággal vádolták öt, vagy épen életére törtek.
Végre a nép, melynek ö bálványa volt, s mely neki annyi készséggel teljesítő minden kívánságát, maga a nép kezdett eltávolodni tőle; nem fogadta többé oly örömujjongással győzedelmeit, mint egykor, s úgy Játszók, mintha meg volna ijedve azon, hogy oly naggyá tette Caesart. Mikor szobrát a királyokéi mellett vitték, a néptömeg, mely a menetet nézte, némán maradt; s tudjuk, hogy midőn e szokatlan hallgatás hírét a szövetséges királyok és nemzetek futárjai a világ minden országába szerte vitték, mindenütt az a hit támadt föl, hogy közel vau a forradalom.

A keleti tartományokban, hol Pompeius utolsó katonái rejtőztek, a polgárháború tüze, mely inkább hamu alá volt takarva, mint eloltva, minden percben ismét kilobbanóban voltak; s ez örökös riasztó jelek, bár komoly veszélyt nem hoztak magukkal, akadályozták a közbéke megszilárdítását. Kómában mohón olvasták azon szép műveket, melyekben Cicero a köztársaság dicsőségét ünnepelte; tépték egymást az emberek azon névtelen gunyíratokért, melyek sohasem voltak sem sértőbbek, sem számosabbak. Mint nagy válságok megelőző estéjén szokott lenni, mindenki elégületlen volt a jelennel, nyugtalan a jövő miatt, készen a váratlanra. Tudjuk, mily tragikai módon végződött ez a feszült állapot.
Brutus tőrdöfése nem csupán a véletlen eseménye volt, mint állították; a szellemek általános elkedvetlenedése idézte elő és magyarázza meg e szörnyű megoldást. Az összeesküvők alig voltak többen hatvannál; de egész Kóma cinkostársok volt nekik. Mindazon aggodalom és harag, a múlton való keserű bánkódások, a nagyravágyás meghiúsultának érzete, a gonosz és nemes szenvedelmek, melyekkel a szívek meg voltak telve, adták a fegyvert az összeesküvők kezébe, s martius idusa csak a meggyűlt bosszúanyag véres kitörése volt.

Így az események Caesar minden tervét meghiúsították. Nem találta meg önbiztosságát kegyelmességében, mint előbb gondolta; az engesztelés munkájának közepette, mely minden becsületes ember, — mondja Cicero (Phil. 11. 12.) — a mennyire lehetett, részt vett Caesar meggyilkolásában. Egyiknél az eszköz hiányzott, másoknál az elszántság, sokaknál az alkalom; az akarat nem hiányzott egynél sem.“
Ez a dicsőség egy oly ember számára maradt fenntartva, ki nem bírt se az ő geniusának nagyságával, se az ő .jellemének nemességével: az ügyes és vérengző Octaviusra. Nem egyedüli eset ez, midőn a történelem azt a szomorú látványt tárja szemünk elé, hogy közönséges egyének sikert vívnak ki ott, hol a nagyobbak hajótörést szenvedtek volt. De az ilynemű vállalatokban a siker főleg a körülményektől függ, s be kell vallani, hogy ezek kiválólag kedveztek Augustusnak. Tacitus megfejti nekünk az ő szerencsés sorsának főokát, midőn a császárság megalapításáról beszélvén így szól:
„Akkor már alig volt valaki, a ki a szabad köztársaságot látta volna. Ellenben azok, kiken Caesar akart uralkodni, mindnyájan ismerték még azt; sokan átkozták, midőn izgalmai és viharzásai által megzavarta éltük nyugalmát; majd mindnyájan sajnálták, mióta elveszett. Van a szabadság használatában és gyakorlásában, dacára a veszélyeknek, melyekkel együtt jár, bizonyos mindenható inger és vonzerő, melyet nem lehet feledni, ha egyszer megismertük.

E makacs emléken tört meg Caesar lángesze. De az actiumi csata után már azok, kik a szabadság nagy jeleneteinek voltak tanúi, kik látták a köztársaságot, nem éltek többé. Húsz esztendeig tartó polgárháború, a leggyilkosabb mindazok közt, melyek valaha néptelenítették a világot, majdnem mindnyájukat elnyelte. Az új nemzedék nem nyúlt vissza Caesaron túl.
Az első zaj, melyet e nemzedék hallott, azon rajongásból állt, mely Pharsalus, Thapsus és Munda győzőjét üdvözölte; a legelső látvány, mely szemeivel találkozott, a száműzetések látványa volt.
Fosztogatások és mészárlások közt nőtt nagyra; húsz esztendő alatt minden nap remegett javai és életéért; szomjazta a közbátorságot, kész volt a nyugalomért mindent föláldozni. Ez új nemzedéket mi sem vonzotta a múlthoz, mint Caesar kortársait; sőt ellenkezőleg mindazon emlékezet, melyet a múltból megőrzött, csak még szorosabban csatolta azon kormányhoz, mely alatt most élt; de ha történetesen visszafelé fordítja tekintetét, sok okot talált ott a rettegésre, semmit a bánkódásra. Csak is ez az egyedüli föltétel, mely mellett az önkényuralom a köztársaság háborítatlan örökségébe léphetett.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött