logo

VIII Sextilis AD

A győző és a legyőzöttek Pharsalus után II.

Rajzolván Cicero és Caesarnak Pharsalus utáni viszonyait, szándékosan mellőztem azon nemes vitáról, melyet Cato irányában kifejtettek. Oly érdekes jelenség ez, hogy érdemesnek látszott előttem a különleges tanulmányozásra; s hogy jobban megérthessük azon érzelmeket, melyeket e vetélkedés folytán mindketten feltűntettek, nem lesz talán fölösleges azon személyiség helyes megismerésével kezdenünk, ki vitájuknak tárgya volt.

Catóról rendesen eléggé igazságos fogalmat szoktak alkotni; s úgy azok, kik megtámadják, mint a kik csodálják, körülbelül összhangzásban vannak jellemének fő vonásai iránt. Ö nem az a sikamlós és változó természetek egyike, mint Cicero, kit oly nehéz megfogni. Ellenkezőleg, sohasem létezett határozottabb, egyformább ember, mint ő; nincs a történelemben alak, kinek tulajdonságai és hiányai oly éles vonásokban lépnének elő. Kik őt tanulmányozzák, azon egyetlen nehézségnek vannak kitéve, hogy kísértetbe jőnek az erőteljesen kidomborult képet még túlozni is. Egy kis rosszul alkalmazott jóakarattal könnyű ezen nyakas és szilárd jellemből egy akaratos önfejűt, e nyílt és őszinte lélekből egy parasztembert csinálni; de ez aztán csak félöltöztetése és nem igazi képe lesz Catónak. Hogy e túlzást kikerüljük, jó lesz, mielőtt róla szólnánk, elolvasnunk egy kis levelét, melyet Ciceróhoz, mint Cilicia proconsulához, intézett. E levélke mind az, a mi Catótól ránk maradt, s csodálnám, ha nagyon meg nem lepné mindazokat, kik ő róla előre elfogult véleményt alkottak magoknak. Nincs abban se durvaság, se bárdolatlanság, de annál több a finomság és szellem.
Az alkalom nagyon kényes volt; arról volt ugyanis szó, hogy megtagadjon Cicerótól egy kegyet, melyet az nagyon óhajtott megnyerni. Öreg napjaira ugyanis az a vágy szállta meg Cicerót, hogy mint diadalmas hős szerepeljen, s azért kérte a tanácsot, hogy szavazza meg a hálaünnepet az isteneknek az ő általa bevégzett hadjárat szerencsés sikere alkalmából. A tanács hajlandónak mutatkozott e szeszélynek eleget tennie, Cato majdnem egy maga mondott ellen; de ő se akart Ciceróval ellenségeskedésbe jőni, s levele, melyet azért írt hozzá, hogy vonakodását igazolja, valódi remeke az ügyességnek. Kimutatja, hogy ő, midőn Cicero kérésének ellenszegül, helyesebben fogja föl dicsőségének érdekeit, mint az maga. Ha ö nem akar hálaünnepet rendezni az isteneknek

Cicero által elért sikerért, teszi ezt azon hitben, hogy üzért egyedül Cicerót illeti a hála és köszönet. Nem többet ér-e, ha egyedül ő rá magára hantnak minden tiszteletet, mint ha azt a véletlennek, vagy az ég pártfogásának tulajdonítják? Ez minden esetre szeretetreméltó módja a visszautasításnak úgy, hogy Cicerónak sem adhatott jogot a haragra, bármily elégületlen volt is különben az eredménnyel. Cato tehát a maga helyén szellemdús ember volt, bárha első tekintetre némileg bajos volna is ezt föltenni. Jelleme simulékonyságot kapott a görög irodalommal való folytonos foglalkozás által; választékos, előkelő világ közepette élt, melyből akarata ellenére is ragadt rá valami. Ezt gyaníttatja velünk ama szellemdús levélke, s vissza kell arra emlékeznünk s újra meg újra elolvasnunk, a hányszor csak hajlandók volnánk őt holmi műveletlen parasztnak képzelni.

Meg kell mindamellett vallani, hogy rendesen rideg és makacs természetű volt, kemény maga iránt és szigorú másokkal szemben. Kedélyének erre volt hajlama, s akarata erősítette ebben. Nem egyedül a természet hibás az ily elzárt és merev jellemek alkotásában, a milyenekre nem ritkán találunk; gyakorta bizonyos föltűnni vágyó eredetiség haj kaszása, némi öntetszelgés segíti és nagyobb erőre juttatja a természetet. Catót e hibára maga az a név is hajtotta, melyet hordozott.
Híres ősének példája mindig szeme előtt forgott, s egyedüli törekvése volt hozzá hasonlítani, a nélkül, hogy számot vetett volna az idők es emberek különbözésével. Ha utánoz az ember, túlzásba esik. Van mindig bizonyos erőltetés és túlhajtás azon erényekben, melyeket valaki föléleszteni próbál. A mintaképnek csak legszembeszökőbb tulajdonait fogja föl az utánzó; a többieket, melyek amazokat mérséklik, figyelmen kívül hagyja. Ez történt Catóval, és Cicero méltán kárhoztatja öt, a miért nagyapjának csak durva és zord oldalait utánozza. „Ha bölcsességed szigorához — mondja — az ő vidám és barátságos szokásainak némely vonásait tudnád csatolni, lelki tulajdonaid sokkal kellemesebbek lennének” Igaz is, hogy az öregebb Catóban volt bizonyos kedveltető sajátság, bizonyos egyszerű vídorság, bizonyos játszi jószívűség, melyet unokája nem ismert. Ez amattól csak a zordságot és makacsságot vette örökül, a mit aztán túlságba hajtott.

Minden túlzás közt talán legveszélyesebb a jónak túlzása ; legalább ez az, a miből legnehezebb kigyógyulni, mert az, a ki e hibában szenved, tetszik magának, és senki se meri megróni érte. Cato hibája minden dologban az volt hogy nem ismert mértéket. Az által, hogy véleményében szilárd akart lenni, hajthatatlanná vált barátainak tanácsával és saját tapasztalatának tanúságaival szemben. Az élet gyakorlata, hogy Bossuetvel szóljunk: ez a parancsoló úr, nem bírt fölötte hatalommal. Erélye a megátalkodottságig ment, s becsületessége olykor a kicsinyeskedésbe tévedt el. E túlhajtott lelkiismeretességnek tulajdonítható, hogy a közhivatalokra való pályázása sohasem sikerűit. A nép nagyon követelő volt azok iránt, kik szavazatát kérték.
Az év többi részében engedte magát vezettetni és bántalmaztatni; de a választások napján tudta, hogy ő az úr, s szerette magát annak mutatni. Nem lehetett megnyerni, ha nem hízelegtek szeszélyeinek. Cicero gyakran gúnyolódott e szerencsétlen, lótófutó jelöltek fölött (natio officiosissima, candidatorum), kik reggelenként minden ajtón bekopognak, kik idejüket látogatással s bókolással töltik el, kik kötelességüknek tartják kísérgetni minden tábornokot, ki Rómába bevonul, vagy onnan távozik, kik minden befolyásos szónok körűi udvart képeznek, s kik kénytelenek az egész világ iránt roppant nagy tekintettel és tisztelettel viseltetni.
A nép emberei közöl, kiktől utóvégre is a választás függött, a becsületesebbek megkívánták, hogy nekik hízelegjenek, a többiek követelték, hogy megvásárolja őket a jelölt. Cato nem volt az az ember, ki akár az egyiket, akár a másikat megtegye. Ő se hízelegni, se hazudozni nem akart; s még kevésbé szánta el magát arra, hogy fizessen. Ha sürgették, hogy adjon lakomákat és ajándékokat, mit a jelöltek már rég óta nem mertek megtagadni, ő hevesen válaszolta:
„Arról van-e szó, hogy ribanc fiataloktól gyönyörélveket vásároljatok, vagy arról, hogy a világ uralmát kérjétek a római néptől? És szűnetlenűl ismételte azon irányelvet, hogy „csak érdem által kell megvesztegetni az embereket”.
Kemény szó! monda Cicero, melyhez nem voltak szokva az emberek oly időben, mikor minden méltóság eladó volt. Nem tetszett az ily beszéd azon népnek, mely hasznot húzott az általános megvásárolhatóságból, s így Cato, ki megátalkodottan csak érdemével akart vesztegetni, majd mindig legyőzetett azok által, kik pénzükkel vesztegettek.

Ilyen fajta jellemek, becsületesek és határozottak, találkoznak különféle fokozatokon mind a magán, mind a közéletben. E címen ők szintúgy tartoznak a vígjáték, mint a történelem birodalmához. Ha nem tartanék attól, hogy megsértem azon személyiség tiszteletreméltóságát, kit rajzolok, azt mondanám, hogy az imént idézett büszke válasz önkéntelenűl emlékeztet a francia színpad egyik legszebb alkotására. Az is egy Cato, kit Moliére a Misanthrope akar festeni. Valójában ugyan itt csak egy magán ember vagyona s nem a világ uralma forog szóban, s csupán csak egy polgári por van kérdés alatt; de e tekintetben a vígjáték Catója tökéletesen úgy beszél, mint a másik. Ö nem akar meghajolni oly szokások előtt, melyeket nem helyesel. Kockáztatva azt. hogy pőrét el fogja veszteni, nem tiszteleg a bíráknál, s midőn kérdik tőle:

— S kit óhajt, hogy ügyét pártolva fogja föl? — ő is ép oly büszkén válaszol, mint Cato:
— Ki mást, mint a jogot, észt és méltánylatot! —

Bárhogyan tekintsük is a dolgot, az ily személyiségek mindig nagy tiszteletet keltenek maguk iránt. Nem viszi rá a lélek az embert, hogy kárhoztassa őket, pedig erre el kell szánni magunkat. A becsület, tisztesség, szabadság s végre minden nemes ügy nem ily túlzásokkal és elfogult szigorral szoktak megvédhetők lenni. Azok az erények már magukban véve is eléggé hátrányban állnak azon küzdelem közepeit, melyet a romlottsággal és féktelenséggel kell víniok, még ha kelletlenebbé nem tesszük is őket a merevség és céltalan szigorúság által. Túlozni az apróságokat annyit tesz, mint lefegyvereznünk az erényt. Elég, ha ez kénytelen nehéznek lenni, miért akarjuk még visszariasztóvá is tenni?
Anélkül, hogy elveit legkevésbé is föláldozná, vannak oly pontok, melyeknél az erény tartozik engedni az embereknek, hogy uralkodjék fölöttük. Legvilágosabb bizonyítéka, hogy nincs igazuk azoknak, kik hajthatatlanságukkal büszkélkednek, épen abban áll, hogy ők sem olyan kérlelhetetlenek, mint vélik, és hogy ellenkezésük dacára utoljára is tesznek némi engedményeket.
Az a rideg és szigorú Alceste végre is nem egyéb, mint egy világfi, még pedig a javából. Az udvarban él és ez meg is látszik nemcsak modorán és úrias külsején, ámbár én e zöld szalagos urat ízléssel és választékossággal öltözöttnek is gondolom, hanem mentegetőzésein is, melyeket alkalmaz, s azon udvarias kitérésein, melyek szintén csak hazugságok, s melyeket Philintenél nem tűrne meg. Mielőtt kitörne az előkelő sonette-író ellen, ügyes szófordulatokat alkalmaz, melyekből az igazságot csak gyanítani lehet:

Sonettemet talán rossznak találja ön? —
— Én nem mondottam azt.

Ez az én nem mondottam azt, mit oly gyakran ismétel, mi egyéb, ha a misanthrope szigorával ítéljük meg, mint vétkes engedékenység és gyarlóság? Rousseau keményen megrója ezért Alcestet, s azt hiszem, hogy ha Alceste hű marad elveihez, nem tud Rousseaunak mit felelni. Nem volna nehéz Catóban is kimutatni efféle következetlenséget. A korteskedésnek e szigorú ellensége, ki előbb mit sem akart tenni jelöltségének sikeréért, végre is nagyon utána látott a dolognak: eljárt a Mars-mezőre, mint akárki, kezet szorongatni a polgárokkal és kunyorálni szavazatukat. ..Hogyan ! — mondja neki Cicero, kit ez ellenmondás jókedvre derített, — még te jössz hozzám, szavazatomat kérni? Nem rajtam van-e inkább a sor. köszönetét mondanom egy ily nagy érdemű férfiúnak, hogy értem annyi fáradságot és veszélyt vállal el?“
Sőt többet is tett a hazugságnak e szigorú korbácsolója: volt mellette egy rabszolga azok közöl, kik nomenclatorainak hívtak, s kik Róma minden polgárjának tudták nevét és foglalkozását, s ő is ép úgy igénybe vette ennek szolgálatát, mint mások, hogy elhitesse a szegény választókkal, mintha őket ismerné. „Nem visszaélés és csalás-e ez a közönséggel szemben?“ — mondja Cicero, s Cicerónak ebben igaza volt. S mi a legszomorúbb: az ily engedmények, melyek a jellem méltóságát és egyöntetűségét megcsorbítják, mit sem használnak; az illető rendesen nem jó szívvel s későn tette meg azokat, s így nem törlik el az előbbi keménység emlékét s nem nyernek meg senkit.

Késlekedő utánjárásai s nomenclatorainak segítsége dacára Cato nem jutott consulságra, s Cicero szigorúan korholja ügyetlenségeit. melyek miatt megbukott. Kétségen kívűl ellehetett ő a consulság nélkül; de a köztársaságnak szüksége lett volna ő rá, és sok becsületes ember szemében a köztársaság elhagyásával és elárulásával egyértelműnek látszott az, hogy lelkiismereti aprólékoskodása s a tisztesség túlzása által a legrosszabbak diadalra jutásának kedvezett.

Az ily túlzások és szélsőségek még érthetők egy oly embernél, kinek elve az emberek közelségét kerülni, mint Alcesteuek; de meg nem bocsáthatók az olyannál, ki velők akar élni, és még kevésbé, ki arra vágyik, hogy kormányozza őket. Az emberek fölött való uralkodás kényes és nehéz dolog, mely megköveteli nem kezdenünk azzal, hogy visszariasszuk azokat, kiket vezetni akarunk. Meg kell lenni a kormányra törekvőben minden esetre azon szándéknak. hogy jobbakká tegye őket, de kezdetben olyanoknak kell tekinteni az embereket, a milyenek valóban.
A politika legelső törvénye, csak azt akarni, a mi lehetséges. Cato gyakran félreismeri volt ezt a törvényt. Ő nem tudta alkalmazni magát azon bánásmódhoz, mely nélkül nem lehet kormányozni a népeket; az ő jellemében nem volt meg az a simulékonyság, sem a tisztességes ravaszság azon foka, mely sikerre vezet az elvállalt dolgokban; hiányzott nála azon kapocs, mely az ellentétes dícsvágyó törekvéseket kiegyezteti, mely a versengő irígykedéseket lecsillapítja, mely a kedélyük, véleményük és érdekük által egymástól elválasztott pártfeleket egy ember köré csoportosítja. Ő csak éles tiltakozás tudott lenni korának erkölcsei ellen; ő nem volt pártvezér. Iránta érzett tiszteletünk dacára merjük kimondani, hogy ő makacs lélek volt, mivel szelleme szűk látkörrel bírt. Nem látta meg mindjárt eleinte azon pontokat, melyeknél tágítani szükséges, s azokat, melyeket védelmezni kell mind halálig.

Mint a stoikusok tanítványa, kik azt mondták, hogy minden vétek egyenlő, azaz Cicero tréfás magyarázata szerint, épp oly nagy bűn szükség nélkül megölni egy csirkét, mint megfojtani saját apját, ő e különös és kemény elméletet alkalmazta a politikára is. Bezárkózva a szoros törvényesség közé, annak legcsekélyebb apróságait is lángoló elkeseredéssel védelmezte. A múlt iránti csodálata nem tudott választást tenni a dolgok közt. Utánozta a régi viseletét ép úgy, mint a hogy a régi elveket követé; s negélyezésből ő sem viselt tunicát a toga alatt, mert Camillus sem hordott olyat. Korlátolt szellemi látköre, szűkkeblű és nyakas buzgólkodása több mint egyszer ártalmára voltak a köztársaságnak.
Plutarchosos szemére veti, hogy Pompeiust Caesar karjaiba kergette az által, mert hiúságától némely jelentéktelen kielégítést megtagadott. Cicero kárhoztatja, a miért a lovagokat elidegenítette, kiket ő annyi fáradtsággal hozott közelebb a tanácshoz. A lovagok kétségtelenül oktalan követeléssel léptek föl; de inkább mindent meg kellett volt nekik adni, mint engedni, hogy roppant gazdagságukkal Caesart támogassák. Ez alkalommal· monda Cicero Catóról: „Ő Plato köztársaságában, s nem Romulus csőcseléke közt képzeli magát,“ és ez a szó jellemzi legjobban azt az ügyetlen politikát, mely nagyon sokat követelvén az emberektől, végre is nem nyer meg semmit.

Cato természetes szerepe az ellenkezés szerepe volt. Ő nem értett ahhoz, hogy egy pártot fegyelmezzen és vezessen; de bámulatos volt, ha arról volt szó, hogy az ellenféllel szembe szálljon. Itt a győzelem elérése végett oly taktikát tudott alkalmazni, mely neki gyakran sikerűit; ha azt látta, hogy oly határozatot hoznak, mely neki vészesnek tűnt föl, s ha minden áron meg kellett akadályozni, hogy a nép megszavazza, akkor ő emelt szót s nem hagyott mást beszélni.
Plutarchos mondja, hogy tudott egész napon át beszélni, a nélkül, hogy elfáradt volna. Zúgás, kiabálás, fenyegetés, semmi se hozta ki sodrából. Néha lictor rántotta le a szószékről; de mihelyt szabadon volt, újra visszament oda. Egy napon Trebonius tribün annyira felingerült ez ellenállás miatt, hogy börtönbe vitette Catót; ő megzavarodás nélkül folytatta menetközben beszédét, s a néptömeg ráfigyelve kísérte útjában.
Megjegyzendő, hogy voltaképen nem volt ő népszerűtlen ember; a nép, mely szereti a bátorságot, végre is meghódolt e rendíthetetlen hidegvérűség és legyőzhetetlen erély előtt. Megtörtént néhányszor, hogy a nép, saját érdeke és előnye rovására, ő mellette nyilatkozott, és Caesar, bár a tömeg fölött mindenható volt, mégis félt Cato kifakadásaitól.

Mindamellett is igaz, a mint már mondám, hogy Cato pártvezér nem lehetett, s a mi még szomorúbb, annak a pártnak, mely mellett ő harcolt, nem is volt vezére. Szellemdús és nagy emberek egyesülete volt az, kik közöl egyikben sem voltak meg a szükséges tulajdonok, hogy a többiek fölött uralkodhassék. Nem is említve Pompeiust, ki csak kétes szövetségtárs volt s kiben nem mertek bízni, a többiek közt Scipio mindenkit visszataszított gőgje és kegyetlensége által; Appius Claudius csupán egy szilárd meggyőződésű augur volt, ki hitt a szent tyúkokban; Marcellusban hiányzott a simulékonyság és kellem, s ő maga elismerte, hogy őt majd senki sem szereti; Servius Sulpiciusban a furfangos jogtudósnak minden gyöngesége föltalálható volt; végre Cicero és Cato ellentétes túlságokban szenvedtek, s a kettőt kellett volna egyesíteni, vagy egyiket a másik által módosítani, hogy egy valódi politikus álljon elő. E szerint csak ragyogó egyéniségek, de főnök nem volt a köztársaságiak táborában Pharsalus előtt, sőt azt lehet mondani, hogy mivel az irigy önszeretet s a vetélkedő hiúságok rosszul férnek meg egymás mellett, alig létezett párt is.

A polgárháború, melyen mások annyian hajótörést szenvedtek, mely annyi kicsinyességet és gyávaságot leleplezett volt, az hozta napfényre Cato becsületességét és egész nagyságát. Ekkor bizonyos válság állott be az ő jellemében. Valamint némely betegségekben az utolsó pillanatok közelgése a szellemnek nagyobb felmagasztosulást és világosságot ad. úgy azon nagy katasztrófa fenyegetésére, mely Róma szabad intézményeit elnyelendő volt, mintha még jobban megtisztulna Cato becsületes lelke, mintha értelme a közveszély érzetében a helyzetnek igazabb belátására jutott volna. Míg a félelem másokat túlzókká szokott tenni, ő kigyógyul rendes túlzásaiból; midőn a veszélyekre gondol, melyekben a köztársaság forog, egyszerre bölccsé és mérsékeltté válik.
Ő, a ki mindig kész volt a hasztalan ellenállást megkísérlem, ő tanácsolja, hogy engedni kell Caesernak; ő akarja, hogy megadják neki azt, a mit kíván; ő elszánja magát minden engedményre, hogy a polgárháborút ki lehessen kerülni. Mikor az mégis kitör, szomorúan megy elébe, s minden eszközt megkísérel, melyekkel annak iszonyait csökkenteni lehetne. A hányszor csak tanácsát kérik, ő mindig a mérséklet és szelídség oldalán áll. Azon ifjú emberek közt, Róma finom társaságának hősei közt, azon művelt, előkelő szépszellemek közt a durva Cato az, ki az emberiesség ügyét védelmezi. Ő viszi keresztül, azon határozatot, a dühös Pompeius-pártiak kitörő ellenzése dacára, hogy egy város se bocsáttassék fosztogatásra, hogy egy polgár se ölessék meg a csatatéren kívül. Úgy látszik, mintha a szerencsétlenség közelsége, melyet előre lát, lágyította volna meg ezt az erélyes szívet.

A dyrrbachiumi csata előestéjén, míg Pompeius táborában mindenki vigadott, egyedül Cato sírt, midőn képzeletben annyi római holttestét látta elterülni a síkon. Nemes könyek, méltók azokhoz, melyeket Scipio hullatott Carthago romlásán, melyeknek emlékezetét annyiszor fölújította volt a régi kor. Pharsalusnál, sátorában, keményen megfeddé azokat, kik csak mészárlásról és száműzetésről beszéltek, s kik előre felosztották a legyőzőitek házait és földjeit. Igaz, hogy a vereség után, midőn e túlzók legtöbbje Caesar lábai elé borúit, Cato járt mindenfelé, hogy ellenségeket szerezzen neki s hogy fölújítsa a polgárháborút a világ szélein. Amennyire óhajtá, hogy engedjenek Caesarnak a csata előtt, annyira el volt szánva nem hódolni meg, mikor már a szabadságnak minden reménye oda lett. Ismerjük hősi ellenállását Afrikában, nemcsak Caesar ellen, hanem ellentétben a köztársasági párt dühösebbjeivel is, kik mindig hajlandók voltak valami túlzást követni el. Tudjuk, hogy Thapsus után, midőn mindent veszve látott, ő nem akarta elfogadni a győző kegyelmét s megölte magát Uticában.

Halála roppant felindulást keltett az egész római világban. Megszégyeníti azokat, kik a szolgasághoz kezdtek hozzá szokni; bizonyos föllendülést kölcsönzött az elbátortalanult köztársaságiaknak s újra feléleszti ez ellenzéket. Életében nem mindig tett Cato jó szolgálatokat pártjának, halála után nagyon hasznossá lett arra nézve. A bukott ügynek most már megvolt a maga eszménye és vértanúja. Akik párthívei közöl megmaradtak, most egyesültek s oltalmat kerestek e hatalmas név árnya alatt.
Rómában főleg, e nagy, nyugtalan és zavargó városban, hol annyi ember meggörnyeszti fejét, a nélkül, hogy valójában meghódolt volna, az ő dicsőítése az elégületlenek rendes tárgyává lett. „A köztársasági és a caesari írók — mondja Mommsen — úgy viaskodtak az uticai holt ember fölött, mint a trójaiak és hellének Patroklos hullája körül.“
Fabius Gallus. Brutus, Cicero, s kétségtelenül sokan mások, kiket nem ismerünk, megírták az ő dícséretét. Cicero Brutus fölszólítására kezdte írni a maga munkáját. Először visszariadt a tárgy nehézsége előtt; „archimedesi feladvány ez — monda de amint írásában előhaladt, kedvet kapott munkájához, s bizonyos lelkesedéssel fejezte be. Ez a könyv nem maradt ránk; csak azt tudjuk, hogy Cicero abban teljes és tartózkodás nélküli adott Cato mellett, „az egekbe emeli — mondja Tacitus. Pedig ő köztük többször uralkodott volt egyenetlenség, s Cicero levelezésének több helyén nem sok kímélettel szól róla; de, mint történni szokott, a halál kiegyenlített mindent. Különben is Cicero, ki szemrehányásokat tett önmagának, hogy nem tett eleget pártja érdekében, boldognak érezte magát, alkalmat találva, hogy tartozását lefizesse.

Könyve, melyet szintúgy a szerző, mint a hős neve mutatott be ajánlólag, oly nagy sikerre tett szert, hogy Caesar nyugtalankodott és elégedetlenkedett miatta. Óvakodott mind a mellett is nagyon, hogy kedvetlenségét láthatóvá tegye; sőt ellenkezőleg, sietett egy hízelgő levelet írni Ciceróhoz, üdvözölve fényes tehetségét, melyet művében kitárt. „Ennek olvasása közben — monda — érzem, hogy ékesszólóbbá leszek.
A helyett, hogy valamely szigorú rendszabályt alkalmazott volna, mint félni lehetett, oly véleményben volt, hogy, mint Tacitus kifejezi, egyedül a toll boszúlhatja meg azon támadásokat, melyeket a toll tett. Rendeletére alvezére és barátja Hirtius intézett Ciceróhoz egy hosszú levelet, mely aztán közre is bocsáttatott s melyben Cicero könyvét megbírálta. Később, mivel e választ nem gondolta elegendőnek, maga Caesar lépett a sorompók közé s azon gondok közt, melyeket neki a Hispániái háború okozott, szerzetté Anti-Cato című iratát.

Méltán szokták dicsérni Caesar e mérsékletességét, mely nem közönséges oly embereknél, kik határtalan hatalommal bírnak; s a rómaiak joggal jegyezték meg, hogy ritka dolog, miszerint valaki megelégedjék az írással, mikor száműzéshez lehetne folyamodnia (scribere — proscribere).
A mi nemes magaviseletének érdemét még inkább emeli, abban áll, hogy ő Catót utálta. Mindenkor keserűséggel ír róla Commentáraiban, s bár szokása volt ellenségeinek igazságot szolgáltatni, még sem mulasztott el egy alkalmat is, hogy Catót lerántsa. Nem merte-e állítani, hogy Cato, midőn ő ellene fegyvert fogott, csupán személyes gyűlöletének s azon vágyának engedett, hogy bosszút álljon ő rajta választási bukásaiért, holott jól tudta, hogy senki sem tud nála nemeslelkűbben feledni és megbocsátani, hazáján kívül nem gondolva másra! Csak hogy ő köztük több, mint csupán politikai véleménykülönbség létezett; jellemük volt egymás iránt ellenszenves.
Cato hibái kiválólag kellemetlenekül tűnhettek föl Caesar szemében, erényei pedig olyanok voltak, melyeket Caesar nemcsak nem igyekezett megszerezni, hanem megérteni sem tudta azokat. Hogyan lehetett volna neki érzéke a törvényesség ama szoros tiszteletéhez, az ősi szokások ama szigorú védelméhez, neki, ki gyönyörűségét találta a régi erkölcsök kigúnyolásában?
Ő a pazarló, kinek szokása volt számítás nélkül tékozol el saját és az állam pénzét, hogyan lehetett volna méltányos azon szigorú lelkiismeretesség iránt, melyet Cato a közpénzek kezelésében tanúsított, azon gondosság iránt, melyet, magán ügyeiben érvényesített, azon akkor időben ritka dícsvágy iránt, hogy ne legyen több adóssága, mint vagyona? Mindezek, ismétlem, oly tulajdonságok voltak, melyeket Caesar nem tudott megérteni. Tehát őszintén és meggyőződésből támadta meg azokat. Szellemes és gyönyöröket kedvelő és az elvek iránt közönyös ember lévén, kételkedő a meggyőződés szilárdságában, és megszokva egy könnyelmű és finom világ közepette élni: ő nehezen nézhette Catót egyébnek egy rajongó és nyers embernél. Mivel ő semmit se helyezett az előkelő műveltség s a választékos modor fölé, jobban tetszett neki a finom bűn, mint a zord erény.
Cato ellenben, ámbár nem volt idegen a tudományos műveltségtől s a nagy világias szellemtől, alapjában véve mindamellett is csak ősrómai maradt. A nagyvilág és a tudományok minden erőfeszítés mellett sem tudták kiirtani jelleméből azt a hevességet, vagy ha úgy akarjuk, azt a formai durvaságot, melyet ő véralkatától és fajától örökölt, s ennek nyomait követhetjük az ő legszebb tetteiig.

Hogy ennek csak egy példáját idézzük, Plutarchos beszéli azon bámulatos szép rajzában, melyet utolsó pillanatairól ír, hogy midőn Cato egyik rabszolgája, ura iránti szeretetből, vonakodott odanyújtani neki a kardot, oly dühös ökölcsapást mért arra, hogy keze véres lett belé. Egy oly kényes ízlésű ember szemében, mint Caesar, ez az ökölcsapás egy alacsony természet áruló jegye volt, s tartok tőle, hogy ez akadályul szolgált neki, hogy felfoghassa Cato halálának nagyszerű szépségét.
Ugyanilyen ellentét, vagy inkább ugyanily ellenszenvek fordulnak elő összes magán viszonyaikban. Míg Caesar elve az volt, hogy a barátoknak meg kell bocsátani, s míg ő az engedékenységet odáig vitte, hogy szemet hunyt árulásuk előtt is: Cato az övéi iránt nagyon nehézkes és nagyon szigorú volt. Minden habozás nélkül szakított Cyprusban régi barátjával, Munatius-szal, midőn ez iránta sértő bizalmatlanságot tanúsított. Családi életében kétségtelenül példányképe volt a becsületességnek és hűségnek; mindamellett is felesége iránt nem tudta mindig azt a tiszteletet és gyöngédséget mutatni, melyet az megérdemelt. Tudjuk, hogy minden tétova nélkül átengedte nejét Hortensiusnak, ki azt kérte tőle, s Hortensius halálakor ismét gondolkozás nélkül visszavette magához. Mennyivel másként viselte magát Caesar saját felesége iránt, ámbár volt oka panaszkodnia rá.
Éj idején egy férfit fogtak meg házában, az ügy törvényszék elé került; megboszúlhatta volna gyalázatát, de ő jobbnak látta elfeledni. Tanúul hívatva a bírák elé, kijelentette, hogy mit se tud a dologról; s ezzel megmenté vágytársát, hogy megmentse neje becsületét. Csak később taszítja el magától, mikor a kaland híre már elenyészett. Ő úgy cselekedett, mint egy nagyvilági emberhez illett, ki az életet érti. Itt is, ha Catót és őt hasonlítjuk össze, a kettő közül a kévésbé érzékenykedő, s a tulajdonképen kevésbé tiszteletre méltó, a könnyelmű és szabad szellemű férj az, ki bizonyos természetes finomság által maga részére hódítja az előnyt.

Magaviseletüknek ez ellentétessége, jellemüknek e különbözése szerintem még jobban kimagyarázza, mint minden más politikai széthúzásuk, azon modort, mely szerint Caesar Catóról művében nyilatkozik. E műnek fennmaradt töredékei s Plutarchos tanúsága bizonyítják, hogy Caesar szerfölötti hevességgel támadta volt meg Catót, s igyekezett egyszerre nevetségessé és gyűlőlté is tenni. De bármint igyekezett is, fáradsága hiábavaló volt. Mindannak dacára folyvást olvasták és csodálták Cicero művét.
Cato jó hírneve nemcsak túlélte Caesar gyalázásait, hanem még növekedett is a császárság alatt. Nero idejében, mikor a zsarnokság legnyomasztóbb volt, Thrasea újból megírta Cato történetét, Seneca idézi őt könyveinek minden lapján, s ő volt mind végig azon tisztességes emberek büszkesége és példaképe, kik a jellemek általános sűllyedtsége közepeit megőrizték érzéküket a becsület és méltóság iránt. Ezek még inkább tanulmányozták az ő halálát, mint életét, mert akkor kiválólag szükség volt rá, hogy megtanuljanak meghalni; s ha ez a szomorú kényszerűség beállott, az ő példáját tartották szem előtt, az ő nevét hordozták ajkukon. Minden esetre nagy dicsőség annyi nemes szívet ébren tartani és megvigasztalni oly kegyetlen megpróbáltatások közt, s hiszem, hogy Cato ennél nem óhajtott nagyobbat.


Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött