logo

XXIV Januarius AD

A győző és a legyőzöttek Pharsalus után I.

Nagyon nehéz a politikáról egyszerre leszokni. A közügyek kezelése s a hatalom gyakorlása, ha nem elégítik is ki teljesen a lelket, de legalább érdektelenné teszik minden egyéb dolog iránt, s az élet üresnek tűnik föl az olyanra nézve, ki szokva volt azokkal tölteni be napjait. Ez történt Ciceróval is. Ő bizonyosan nagyon őszintén határozta el magát, mikor Brundisiumot odahagyta, hogy „egészen a tudományokba temetkezik; de ezzel többet ígért, mint a mennyit megtartani bírt.
Hamar bele fáradt a nyugalomba, s a tanulmányozás gyönyöre végre is kissé csöndesnek tetszett neki; nagyobb kíváncsisággal tárt fület a kívülről jövő hírek előtt, s hogy jobban értesülhessen, elhagyta Tusculumot s visszatért Rómába. Ott észrevétlenül ráadta magát régi életszokásaira; újra bement a tanácsba; háza ismét megnyílt azok előtt, kik szerették és művelték a tudományokat, ismét fölkereste Caesar pártján álló barátait, s közvetítésük által újra az egykori viszonyba lépett Caesarral.

Könnyen kibékültek mindazon indokok dacára, melyek miatt egymásra neheztelhettek. A szellemi élvekben való gyönyörködés, mely őket egyesítő, erősebb volt náluk, mint minden politikai ellenszenv. Az első ingerültség elmúltával ismét azon kedélyességgel közeledtek egymáshoz, melyet a nagyvilágias modor és jártasság szokott adni; elfeledvén, vagy legalább mutatván, mintha feledték volna, mindazon meghasonlást, mely őket szétválasztotta volt. De e viszony most sokkal kényesebb lett Ciceróra nézve, mint előbb.
Egykori tanúlótársában most már nem csak pártfogóját, hanem urát is találta föl. Nem volt köztük többé, mint hajdan, bizonyos szerződés vagy összhangzás, mely kölcsönös kötelezettségeket szülhetett volna; közülük egyik győző volt, kinek a hadi jog mindent megengedett, a másik legyőzött, ki amannak kegyelmére bízta életét. A helyzet nehézségét még inkább növelte az, hogy minél több joggal bírt a győző követelőnek mutatni magát, annál inkább parancsolta a közvélemény a legyőzöttnek, hogy tartózkodó legyen.

A galliai háború korában föl lehetett tenni, hogy Cicero barátságból, vagy meggyőződésből védelmezte Caesar terveit; de mióta a polgárháború alatt oly félreérthetetlenül nyilatkoztatta ki gondolkozását, mióta megmutatta, hogy Caesar ügyét helyteleníti, azóta a győző iránt tanúsított minden kedveskedés nem volt egyébnek mondható, mint alacsony hízelgésnek és szégyenletes eszköznek, a bocsánat kiérdemlésére. Már Pliarsalustól való rögtönös visszatérte is sok kárhoztatásra talált. „Nem tudják megbocsátani, hogy még élek“ mondja ő maga, Még kevésbé bocsátották meg neki azon bizalmas viszonyt, melybe Caesar barátaival lépett.
Az alkotmányos érzésű emberek zúgolódtak a fölött, hogy ő oly gyakran jár Balbus házába, hogy ebédre megy a dorbézoló Eutrapelushoz, Pansa vagy Antonius társaságában, vagy Cytheris színésznő oldalán; hogy részt vesz azon pazar ünnepélyekben, melyeket Dolabella rendezett a legyőzőitek pénzéből. A rosszakarat minden oldalról nyílt szemmel tekintett az ő gyöngeségeire. Ő tehát minden pártnak kénytelen volt eleget tenni egyszerre, kímélni a győzőket és a legyőzötteket jó hírneve s biztossága érdekében, megvonulni a hatalom urának oldala mellett, a nélkül, hogy hízelegjen, s a nélkül, hogy megharagítsa, s ily veszélyes helyzetben tenni azt, a mivel saját becsületének tartozott, és tenni azt, a mi nyugalmára szükséges volt.

Kényes állapot volt ez, melyből egy közönséges ember talán csak nehezen tudott volna kilábolni, de amely Cicero ügyességét mégsem haladta túl. Hogy ebből előnyösen bontakozzék ki, ahhoz megvolt ő benne egy csodálatos adomány, mely megakadályozta, hogy nagyon alázatosnak és lealacsonyultunak tűnjék föl még akkor is, ha hízelegni volt kénytelen.
Sévigné asszony azt mondja valahol: ,,A szellem méltóság". Ez a mondás minden tekintetben igaz; mi sincs, a mi jobban átsegítne valakit lealázódás nélkül a nehéz idők viszonyain. 11a az ember megőrzi szellemét a hatalmasokkal szemben, ha mer tréfálni és mosolyogni mások hallgatásának és ijedelmének közepette, azzal tanúsítja, hogy annak nagysága, kihez beszél, őt nem félemlíti meg, sőt elég erősnek érzi magát súlyának elhordozására. Egy módja ez is a zsarnokkal való dacolásnak, hogy annak jelenlétében ura marad az ember magának, s hiszem, hogy egy követelőző és sötét kényúr ép annyira bosszús tud lenni azokra, kik megengedik magoknak. hogy Ő előtte szellemet tanúsítsanak, mint azokra, kikről gyaníthatja, hogy bátor szívok van. Ha szinte alsóbb rendű, mégis a lélek bátorsága mellett, mely erélyes elhatározásokra ösztönzi az embert, áll tehát a szellem bátorsága, melyet kevésbe venni nem szabad, mert gyakran ezt egyedül lehet érvényre juttatni.

A merész szívű emberek megbukása után a szellemdús emberekre szokott kerülni a sor, s ezek gyakran szolgálatot tudnak még tenni, mikor a többiek nem képesek többé arra. Mivel ezek szívósak és hajlékonyak, mivel gyorsan föl tudják emelni fejőket, ha a szükség kényszerítette is őket előbb, hogy meghajtsák: azért ők pártjok romjai közt is bizonyos tisztességgel bírnak megállni.
Gúnyolódásuk, bármily kíméletes legyen is, bizonyos tekintetben tiltakozás a világra parancsolt hallgatás ellen, s megakadályozza legalább azt, hogy a tett szabadságának vesztével a beszélési szabadságot is egészen elveszítsék az emberek. A szellemdússág tehát nem oly haszontalan dolog, mint némelyek vélni negélyezik; annak is megvan a maga nagysága, s lehet, hogy egy nagy katasztrófa után, mikor minden néma, mindenki le van verve s elbátortalanodva, egyedül ez tartja főn az emberi méltóságot, melyet az enyészet nagy veszélye fenyeget.

Ilyen volt körül-belül Cicero szerepe ez időszakban, s el kell ismerni, hogy ez a szerep nem volt fontosság nélküli. Abban a nagy, megalázott és néma városban ő merészelt egyedül beszélni. Korán megkezdte volt ezt, s még Brundisiumban tartózkodott, nem tudva, ha vajon fog-e kegyelmet nyerni, mikor már megijesztő Atticust szavainak bátorsága által. A büntetlenség természetesen még merészebbé tette, s Rómába lett visszatérte után alig fordított többé egyébre óvatosságot, mint hogy élcelődését a lehető legkellemesebb és legszellemdúsabb módon juttassa érvényre. Caesar szerette a szellemes embert, még ha az ő rovására gyakorolta is erejét.
Ahelyett, hogy Ciceróra élezés mondásaiért haragudott volna, egy gyűjteményt szedett össze azokból, s a hispaniai háború legkeményebb szakában rendeletet adott levelezőinek, hogy küldjék hozzá azokat. És Cicero, ki ezt tudta, minden fesz nélkül beszélt tovább. Ez a szabad bátorság, mely akkor oly ritka volt, mindenkinek szemét ő rá fordította. Sohasem rajongták jobban körűi. Caesar barátai szívesen keresték őt föl, hogy főnökük példáján indulva, a szabadelvűség és türelem látszatát adják magoknak.
Mivel Pompeius és Cato halála után ő volt a köztársasági pártból fennmaradt legkitűnőbb ember, a köztársaság eszméjéhez még ragaszkodó pártfelek körötte csoportosultak. így minden oldalról gyülekeztek köréje, s minden párt találkozott reggelenként az ő házának előcsarnokában. „Egy ugyanazon időben — mondja ő — jőnek hozzám látogatásra a rokonérzésű emberek, kik szomorkodnak, s a mi örvendő legyőzőink. “

Ez a szerepkör kétségtelenül hízelgett neki, s alkalmasint mi sem okozott neki több örömet, mint az, hogy jelentékenységét újra visszanyerte. Jegyezzük meg azonban, hogy midőn így ismét fontos személyiséggé vált, kinek barátságát keresték, kinek házát látogatták, akkor ő már kitűzött programjának első részéhez hűtlenné vált; részvétele pedig, melyet ez időtájban a száműzöttek visszatérésére gyakorolt, nemsokára a programja másik felét is feledtették vele. Viszonozni akarván Caesar első közeledő lépéseit, lemondott arról, hogy visszavonuljon; mindjárt elbeszéljük: miképpen mondott le hallgatási szándékáról is, hogy meghálálja Caesar kegyelmét.

Méltán lehet csudálni Caesar kegyelmes voltát; a magasztalás, mellyel ezért őt elhalmozni szokták, meg van érdemelve. A régi viliig szánalmat nem ismerő háborúinak közepette róla csillog először felénk az emberiesség első sugara. Addig még soha kétség sem szállta meg a győző lelkét jogainak terjedelme iránt; határtalanoknak hitte azokat, s gyakorolta lelkiismereti furdalások nélkül. Ki gondolt Caesar előtt arra, hogy kinyilvánítsa és tettlegesítse a legyőzött tisztelését? Ő jelenti ki először, hogy bosszúja nem éli túl győzedelmét, s hogy nem fogja sújtani a lefegyverzett ellenséget. Még inkább növeli az ő magaviseleté által felköltött bámulatot az, hogy a mérséklet és szelídségnek e szép példáját az erőszakosság időszakában adta, Sulla és Octavius proscriptiói közt eső időben; hogy kegyelmet gyakorolt ellenségei iránt akkor, mikor ellenségei lemészárolták az ő elfogott katonáit s élve megégették matrózait a hajókkal együtt. Azonban nem szabad túloznunk; a történetírásnak nem illik dícsénekké válnia. A nélkül, hogy Caesar dicsőségét kisebbíteni volna szándékunk, kérdeznünk mégis szabad, hogy mely indokból kegyelmezett ö meg a legyőzőiteknek; s jogosan kutathatjuk, hogy mi módon s mily határok közt gyakorolta kegyelmét?

Curio, egyike az ő legjobb barátainak, egy napon azt mondja Cicero előtt bizalmas beszélgetés közben, hogy Caesar véralkatánál fogva kegyetlen természetű, s hogy csak azért kímélte meg ellenségeit, hogy a nép jóindulatát megnyerje; a szkeptikus Curio azonban, mint Caelius is, nagyon hajlandó volt az embereket mindig rósz oldalukról látni: bizonyosan rágalmazta főnökét.
Az igazság az, hogy Caesar kegyelmes volt természeténél fogva s egyúttal számításból, pro natura et pro instituto; Commentárainak folytatója mondja ezt, s az jól ismerte őt. Márpedig ha a szív nem változik is, a politika változhatik a körülmények szerint. Ha az ember egyedül természeténél fogva jó, akkor mindig jó; de ha e természeti ösztönhöz, mely a szelídségre indít, a megfontolás is csatlakozik, mely számításba veszi a szelídség által eszközölhető jó hatást, s a hasznot, mely abból vonható: akkor megtörténhetik, hogy az ember kevésbé lesz kegyelmességre hajló, mihelyt kevesebb érdeke van, hogy az legyen.
Az a ki számításból lett jószívű és emberies. hogy magához vonja az embereket, ugyancsak számításból arra is el fogja szánni magát, hogy kegyetlen legyen, ha szükségét érzi, hogy megfélemlítse azokat. így történt ez Caesarral is, s ha életét közelről tanulmányozzuk, azt találjuk, hogy az ő szelídsége többször szenvedett fogyatkozást. Nem hiszem, hogy ő valami kegyetlenséget indokolatlanul s csak azon okból tett volna, hogy épen tegye, mint kortársai közöl oly sokan cselekedtek; de nem is vonakodott attól, ha belőle előnyt várhatott.

Praetorsága alatt Hispániában történt, hogy oly várost, mely kész volt föladni magát, rohammal vett be, csak azért, hogy ürügye legyen kirabolnia azt. Galliában soha sem habozott, hogy az ellenséget rémítő bosszúállással megrettentse. Tudjuk, hogy a venétek összes tanácsának leüttette fejét, hogy az usipiusok és tenctérek közt nagy mészárlást hajtatott végre, hogy egyszerre rabszolgából adatta el Genabum negyvenezer lakosát, hogy levágatta mindazoknak kezeit, kik Uxellodunumban fegyvert fogtak ellene. S az avernek hősies főnökét, azt a Veringetorixot, ki neki oly méltó ellenfele volt, nem tartotta-e fogságban öt teljes évig, hogy azután, saját diadalnapján hidegen kiadja a rendeletet kivégzésére? Még a polgárháborúk idejében is, mikor saját polgártársai ellen harcolt, belefáradt a kegyelmezésbe.

Mikor azt látta, hogy a szelíd eljárás nem fegyverzi le ellenségeit, lemondott arról, s megátalkodottságuk, mely meglepő volt rá nézve, végre is kegyetlenné tette őt. Minél hosszabbra nyúlt a küzdelem, annál komorabb színt öltött, föl mindkét részről. A vereségeik miatt elkeseredett köztársaságiak s az ellenállásuk miatt dühöngő győző közt könyörtelenné válik a harc. Thapsus után Caesar maga adja a példát, s hadserege, megittasodva az ő haragjától, szemei előtt öldökli a legyőzötteket. Mikor hispaniai utolsó hadjáratára indult, kijelenté, hogy kegyelme véget ért, s hogy mindazok, kik le nem teszik a fegyvert, halállal fognak lakolni. Iszonyú is volt a Mundánál vívott csata. Dió beszéli, hogy a két hadsereg hallgatag dühével rohant egymásra, s a harci dalok helyett, melyek rendesen hangzani szoktak a csata megkezdésekor, nem hallatszott egyéb, mint pillanatonként ez a szó: „vágd és öld!“ A harc bevégződött, kezdetét vette a mészárlás. Pompeius legidősb fiát, kinek elmenekülnie sikerűit, több napon keresztül üldözték az erdőkben, s szánalom nélkül legyilkolták.

Caesar kegyelmességének legszebb emléke Pharsalus. Előre kihirdette, mikor Italiába belépett, hogy a proscriptiók nem fognak újra kezdődni. „Nem akarom Sullát utánozni, mondja egy híres levelében, mely kétségtelenül nagyon el volt terjedve. A győzedelemnek egy új módját hozzuk be, s keressük biztosságunkat a kegyelem és szelídségben.“ S e szép szavakat eleinte nem is hazudtolta meg.
A győzelem után rendeletet adott katonáinak, kíméljék polgártársaikat, s még a csata piacán kezet nyújtott Brutusnak és sok másoknak. Tévedés azonban azt gondolni, hogy ekkor már általános bocsánatot léptetett életbe. Ellenkezőleg, Antonius egy rendelete, ki Caesar távollétében Rómát kormányozta, szigorúan megtiltja minden Pompeius-pártinak az Italiába való visszatérést, míg arra engedélyt nem nyert. Egyedül Cicero és Laelius, kiktől nem lehetett félni, vétettek ki ez alól. Sokan mások is visszajöttek később, de csak egyenként és különleges rendeletekben hítták vissza ezeket. Eszközül szolgált ez Caesarnak, hogy nagyobb nyereséget húzzon kegyelme gyakorlásából.
Az így részlegesen megadott kegyelem rendesen nem ingyen járt; meg kellett azt fizetni a száműzötteknek mindig vagyonuk egy részével, s ritkán is. volt mindjárt eleinte egészen teljes; megengedtetett a száműzötteknek, hogy visszajöhessenek először Siciliába, azután Italiába, s csak ezután nyitották meg előttük egészen Róma kapuit. Ez az ügyesen kezelt fokozat, míg a Caesartól nyújtott kedvezmények számát sokasította, nem engedte másfelől az iránta való közbámulatot elszunnyadni. Mindannyiszor újra kezdte a hízelgők kara az ő magasztalásait, s nem szűntek meg a győző nemeslelkűségét ünnepelni.

Volt tehát még Pharsalus után egy csapat száműzött Görögországban és Ázsiában, kik türelmetlenül várták, hogy engedélyt nyerjenek haza jönni, a kik nem kapták azt meg mindnyájan. Cicero levelei azon szolgálatot teszik, hogy ezek közöl néhánnyal megismertetnek bennünket. Mindenféle állású és rangú emberek vannak ezek közt, üzérek és adóbérlők ép úgy, mint nagy urak. Egy Marcellus, egy Torquatus, egy Domitius mellett vannak teljesen ismeretlen egyéniségek, mint Trebianus és Toranius, a mi bizonyítja, hogy Caesar bosszúja nem szorítkozott csak a pártfőnökökre. Találkozunk ott három íróval is, s a mi megjegyzésre méltó: ezekkel bánnak talán a legkeményebben. Egyik ezek közöl, T. Ampius, dühös köztársasági érzelmű volt, ki nem mutatott a száműzetésben annyi szilárdságot, mint gondolni lehetett volna. Ő egy munka írásával foglalkozott, mely kitűnő emberek életét tartalmaza; de úgy látszik, hogy magát illetőleg nem igen hasznosította a föltalált szép példákat.
Jobban ismerjük a másik kettőt, kik egymáshoz épen nem hasonlítottak ; egyik volt az etruszk Caecina, egy irodalommal foglalkozó űzér, a másik a tudós Nigidius Figulus. Nigidius, kit ismereteinek kiterjedtsége miatt Varro mellé szoktak helyezni, s ki, mint az, bölcsész, nyelvész, astronomus, természettudós, szónok és jogász volt, azon felül teológiai kutatásainak mélységével ejtette bámulatba kortársait. Mivel pedig sokat látták foglalkozni a chaldaeusok és orphikusok tanaival, azért nagy bűvésznek is tartották. Hitték róla, hogy jövendőt tud mondani, s mesélték, hogy föl tudja támasztani a halottakat.

Ennyi s ily különfajta foglalkozás mind nem akadályozta őt, hogy ne érdeklődjék hazája ügyei iránt. Akkor nem voltak az emberek oly véleményben, hogy egy tudós fölmentve érezheti magát a polgár kötelességei alól. 0 pályázott köztisztségekre s megnyerte azokat; praetor volt nehéz időkben, s ismertté tette magát erélye által. Midőn Caesar belépett Italiába, Nigidius, híven tanítója Pythagoras elvéhez, ki azt mondja, hogy a bölcs tartozik a fenyegetett törvénynek segélyére sietni, rögtön félretette könyveit, s ott volt a Pharsalusnál harcolók első soraiban.
Caecina eleinte ép oly szilárdnak látszott, mint Nigidius, s mint ez, ő is köztársasági heve által tette híressé magát. Nem elégedve meg azzal, hogy Caesar ellen fegyvert fogott, azon fölül még egy pamphletben is gúnyolta őt a háború kezdetén; de aztán épen oly gyávának mutatta magát, mint a milyen dühös volt előbb, s nem bírta elviselni a száműzetést. Ez a könnyelmű és világias ember visszaóhajtozott Róma élveihez, s vígasztalaién volt, hogy azoktól meg van fosztva. Caesar kegyelmét megnyerendő, arra a gondolatra jött, hogy egy új munkát ír, melyben megcáfolja az előbbit, s eltörli annak rósz hatását. Ezt a munkát Panaszainak nevezte, s ezen cím eléggé mutatja, hogy milyen jellegű volt az. Szertelenűl pazarolta abban a dicsőítést Caesarra, s mégis mindig félt, hogy még nem mondott eleget. „Minden tagomban reszketek, monda Cicerónak, ha azt kérdem magamtól, hogy meg lesz-e ezzel elégedve.“

Ennyi megalázódás és hízelgés végre meglágyította a győzőt, s míg az erélyes Nigidiust, ki nem tudott hízelegni, kérlelhetlenül száműzetésben hagyta elveszni, Caecinának megengedte, hogy Italiához közelebb jőjön és Siciliában letelepedjék.
Cicero volt mindezen száműzötteknek vigasztalódjon, s fölhasználta befolyását, hogy helyzetüket jobbá tegye. Mindnyájukat egyenlő odaadással szolgálta, noha voltak köztük olyanok, kikre neheztelhetett; de nem emlékezett meg többé a tőlük szenvedett hántásra, a mint szerencsétleneknek látta őket. Hozzájok írván, megható ügyességet fejtett ki abban, hogy helyzetükhez, vagy érzelmeikhez alkalmazza irályát, nem igen törődve azzal, hogy önmagával összhangzásban marad-e, csakhogy vigasztalhassa őket s használhasson nekik. Azoknak, kik a fölött siránkoztak, hogy Rómától távol kell lenniük, azt írta, hogy helytelenül cselekesznek, ha vissza akarnak jőni, hogy jobb csak hallani a köztársaság szomorú helyzetéről, mint szemeik előtt látni azt; viszont egészen ellenkezőleg írt azokhoz, kik nagyon is bátran tűrték a száműzetést, s kik, családjok fájdalmára, nem akartak könyörögni visszahivatásukért.

Ha nagyon szolgai buzgalmat vett észre valamelyikben, hogy Caesar jóságát felköltse és kieszközölje, akkor ő nem késett az illetőt kárhoztatni, s a lehető legnagyobb kímélettel figyelmeztette a szerencsétlent az önmaga iránti tiszteletre, melyről megfeledkezett. Ha ellenben azt látta, hogy egy másik kész volt valami hősies ostobaságot, mellyel senkinek sem használhatott, vagy egy hatásra számított veszélyes csínyt elkövetni: sietett lecsillapítani az ily hasztalan merészség tüzét, s okosságot és megnyugvást hirdetett. Ez alatt azonban nem kímélte maga részéről a fáradságot. Fölkereste a hatalom urának barátait, vagy, ha szükség volt rá, megkísérli magához a hatalmashoz is eljutnia, bár nehéz volt hozzáférni azon emberhez, kire az egész világ terhe nehezült.
Kérte őt, ígéreteket tett, kifárasztja esdekléseivel, s többnyire mindig sikerre jutott, mert Caesar sokat adott arra, hogy őt mind jobban-jobban pártjához csatolja kedvezményei által. Ha egyszer aztán a kegyelmet kieszközölte, ő akarta a hírt először adni tudtul a száműzöttnek, ki arra türelmetlenül várt; egész ömlengéssel kívánt neki szerencsét, s jókívánataihoz hasznos tanácsokat is csatolt a követendő mérsékletről és hallgatásról. Ilyeneket szívesen osztogatott ő másoknak; maga azonban nem mindig foganatosítja.

Ezen száműzöttek közt nem volt jelentékenyebb személyiség, mint a hajdani consul Marcellus; s viszont egy sem volt, kit több okkal gyűlölhetett volna Caesar, mint őt. Marcellus bizonyos kegyetlen dacból megvesszőztetett egy Comum városbeli lakost, hogy megmutassa, mily keveset ad azon jogokra, melyekkel Caesar e várost fölruházta volt. Pharsalus után visszavonult Mitylenébe, s nem akart onnan visszatérni, midőn rokonai és Cicero fejőkbe vették, hogy számára kegyelmet eszközöljenek. Alig e célra az első lépéseket tették, oly akadályra találtak, melyre nem is számoltak: azt vélték, hogy csak Caesart kell megkérlelniük, s íme azon kellett kezdeni, hogy Marcellust hajlítsák meg. Ő egy oly erélyes ember volt, kit ügyének rósz kimenete nem csüggesztett el; valódi bölcs, ki egészen jól bele találta magát a száműzetésbe; makacs köztársasági, ki nem akart Rómába visszatérni, hogy azt rabszolgaságban találja.
Hosszú alkudozásokba került, míg megengedte, hogy érte a győzőnél könyörögjenek, s akkor is csak kedvetlenül adta beegyezését. Ha az ember olvassa azon leveleket, melyeket Cicero hozzá ez alkalomból írt, csudálni lehet ügyességét, de nehezen érthetők sürgetésének indokai. Meglepetve kérdi az ember, hogy miért érdekli őt Marcellus visszatérése sokkal jobban, mint magát Marcellust. Ők sohasem állottak nagyon benső viszonyban egymással; Cicero nem vonakodik őt megátalkodottságaiért kárhoztatni, s tudjuk, hogy az ily merev és önfejű jellemek nem is voltak az ő ízlése szerint. Hogy tehát ő mégis oly élénken óhajtotta Marcellusnak Rómába leendő visszajövetelét, bizonyosan kellett valami erősebb okának lenni, mint a milyen az iránta való vonzódás lett volna. Ez az indok, melyet ő nem említ, de a melyet ki lehet találni, a közvéleménytől való félelem volt.

Jól tudta ő, hogy neki szemére hányják, hogy nem tett eleget a párt ügyéért, s önmaga is vádolta olykor magát azért, hogy oly hamar cserbe hagyta azt. Ha Róma közepéből, hol oly vidáman töltötte napjait azon gazdag lakomák mellett, melyeket Hirtius és Dolabella rendeztek számára, s hová ő — mint mondja — azért ment, hogy szolgaságát kissé megédesítse, visszagondolt azokra a derék férfiakra, kik megölették magukat Afrikában és Hispaniában, vagy azokra, kik száműzetésben, Görögország valamely szomorú és ismeretlen városában éltek, akkor haragudott magára, hogy ő nem tartozik azok közé, s a szenvedéseikre való gondolás gyakran megkeserítő gyönyöreit. Ezért munkálkodott ő annyi buzgalommal azok visszatérésén.
Érdekében állott kisebbítenie azok számát, kiknek nyomora oly kirívó ellentétet képezett az ő boldogságával, vagy a kik büszke magatartása által elítélni látszottak az ő megalázodását. A hányszor egy száműzött visszatért Rómába, úgy tetszett Cicerónak, mintha egy önvádtól szabadulna meg, s a rosszakarók szemrehányásai alól menekülne. Így mikor várakozása ellenére Marcellus megkegyelmeztetését megnyerte, öröme nem ismert határt. Ez öröm elfeledteti vele azt az elhatározását is, hogy hallgatni fog, melyhez két év alatt hű maradt volt. Megszólalt a tanácsban, hogy köszönetét mondjon Caesarnak, s azon híres beszédét tartja, mely ránk is maradt.

E beszéd értékét igen különbözőleg ítélték meg. Sok ideig minden kifogás nélkül bámulták, s még a múlt században a jó Rollin úgy tekinti azt, mint az ékesszólás példányát és remekét; de e lelkesedés nagyon megcsökkent, mióta az emberek a fejedelmek finom dicsőítésének művészete iránt kevesebb érzékkel bírnak, mióta többre tartanak egy szabad és nyílt szót, mint a legszellemdúsabb hízelgéseket. Bizonyos, hogy e beszédben néha több méltóság volna kívánatos. Megütközik az ember főleg azon modor fölött, a mint a polgárháború emlékei abban fölelevenítve vannak.
Több lesz volt vagy semmit sem szólnia arról, vagy önérzetesebben beszélnie. Szükséges volt-e például eltitkolni azon indokokat, melyek miatt a köztársaságiaknak fegyvert kellett ragadniuk, s szükséges volt-e az egész küzdelmet a két nagy személyiség közti nagyravágyás összeütközésére vezetni vissza? Ezt volt-e csakugyan az alkalmas pillanat, Pompeius bukása után, hogy Pompeius feláldoztassék Caesarnak, s hogy oly bizonyossággal lehessen álltni, hogy amaz nem használta volna föl oly jól győzedelmét? Hogy azonban nagyon szigorúan ne ítéljük meg azon engedményekét, melyekre Cicero kötelezve hitte magát a győztes párt irányában, meg kell emlékeznünk arra, hogy mily körülmények közt mondotta ő ezen beszédét. Ekkor beszélt először nyilvánosan Pharsalus óta.
Ebben a Caesar által megrostált és saját teremtményeivel megtömött tanácsban nem hallatszott még egy szabad szó se. Egyedül a hatalom birtokosának barátai és bámulói szólaltak föl; s bármily túlzásokat találjunk is Cicero magasztalásaiban, biztosak lehetünk benne, hogy mindezen hízelgés csak lágymelegnek tűnt föl azok mellett, melyeket ott naponként lehetett hallani. Tegyük hozzá, hogy mivel még senki sem merte próbára tenni Caesar türelmét, nem ismerték pontosan annak határait. Természetes tehát, hogy a ki nem tudja biztosan, hogy hol kezdődik a vakmerőség, mindig fél. hogy kissé vakmerővé válik. Ha az ember nem ismeri a megengedett szabadság határát, az attól való félelem, hogy túlmegy azon, megakadályozhatja néha épen abban, hogy elérje azt. Különben is ez a szónok, ki egy száműzött érdekében beszél, maga is egy volt a legyőzöttek közöl. Ő ismerte egész kiterjedésükben ama jogokat, melyeket akkor a győzelem adni szokott, s nem is kísérletté meg ezt eltitkolni. „Mi leverettünk: — monda Caesarnak — mindnyájunkat joggal megölethettél volna."
Ma a körülmények egészen mások. Az emberiesség megcsökkenté ezen kérlelhetetlen jogokat, s a győző, ki ezt jól tudja, nem oly könnyen hagyja el magát; s mikor már nem forog hasonló veszélyek közt, könnyű több bátorságot fejtenie ki; de akkor, midőn egy oly hatalmassal állott szemben, ki korlátlan joggal rendelkezik volt fölötte, mikor tudta, hogy szabadságát és életét egy mindenkor visszavonható jótéteménynek köszönheti: szava nem dicsekedhetett azzal a biztossággal, s tőlünk nem volna igazságos félénkségnek nevezni azt a tartózkodást, melyet ily veszélyes helyzet kényszerített az emberre.

Végre, hogy azon kissé túlságos magasztalásokat, melyeket Cicerónál meg szoktak róni, kimagyarázhassuk, van még egy utolsó egyszerűbb és valószínűleg igazabb út, mint a többi szokásos, s ez az, hogy ha elismerjük azon magasztalások őszinteségét. Minél nagyobbak voltak a győző jogai, annál szebb volt lemondania azokról, s érdeme még inkább növekedett, midőn egy oly ember javára mondott le, a kit jogos okai voltak gyűlölni. S valóban nagy is volt a meglepetés a tanácsurak közt, midőn látták, hogy Caesar a ni aga személyes ellenének bocsát meg, s Cicero osztozott e bámulatban. Hogy mindazon öröm és hálaömlengései, melyekkel beszéde tömve van, nem tekinthetők csupán szónoki hazugságoknak, ezt bizonyítja az a körülmény, hogy ugyanazokat föltaláljuk egy levelében, melyet Sulpiciushoz intéz, s mely nem íratott a közönség számára.
„Oly szépnek tűnt föl előttem ez a nap, mondja ama nevezetes tanácsülésről beszélt, hogy azt hittem, a köztársaság újraszületését látom.” Ezzel persze nagyon sokat mondott, mert mi sem hasonlít kevésbé a köztársaság ébredéséhez, mint egy ily önkényes tette a hatalmasnak, midőn kegyelmet osztogat oly embereknek, kik abban voltak vétkesek, hogy hazájukat híven szolgálták. Ez az erős túlzás mindamellett is bizonyságául szolgál azon mély és őszinte megindulásnak, melyet Ciceróban akkor Caesar kegyelmessége felköltött. Tudva van, hogy az ő élénk természete mennyire tárva volt a pillanat benyomásai előtt.
Rendesen oly erővel hagyja magát elragadtatni a csodálat vagy a gyűlölet által, hogy ezek kifejezésében ritkán tart mértéket. Innen jött a Marcellus mellett tartott beszédbe némely oly túlságos magasztalás és szertelen bók, melyet kimagyarázni könnyű, de melyet mégis jobban szeretne az ember nem találni ott.

Ha egyszer ezen túlestünk, csak csodálni való marad hátra. Cicero beszéde nemcsak hízelgéseket tartalmaz, mint némelyek állítják, s a kik gonddal és elfogultság nélkül olvassák azt, egyebet is találnak benne. Megköszönvén Caesarnak kegyelmét, szabadságot vesz magának némely igazságot is szemébe mondani s némely tanácsokat adni. E második rész, mely a mi tekintetünk előtt az elsőnek ragyogása alá rejtőzik, mindenesetre érdekesebb, ha bár kevésbé szembe szökő is, s a maga idejében több hatást idézhetett elő. Ha szinte Cicero művét a közzététel előtt, mint szokása volt, újra dolgozta is, kell, hogy itt megtartotta légyen a rögtönzés felbuzdulásának szavait.
Ha nem találta is el az első fogásra e szép körmondatokat, a leghangzatosabb és legragyogóbbakat, melyek latin nyelven valaha írattak, valószínű legalább, hogy nem változtatott sokat az eszmék rendén s a tárgy keresztülvitelében. Észrevehető, hogy lassanként lelkesedésbe jön s neki melegül, s hogy minél tovább halad, annál többet mer. Szép szónoklatának, melytől oly rég óta meg volt fosztva a hallgatóság, sikere, barátainak tapsai, a bámulat és meglepetés az ifjabb tanácsurak részéről, kik őt még nem hallották, az a bizonyos mámor, melyet az ember maga érez beszéd közben, ha észreveszi, hogy érdekkel figyelnek rá, végre maga a hely is, a hol beszél, a tanácsház falai, melyekre vonatkozást tesz előadásában, s melyek annyi ékes és szabad szó emlékezetét őrizték: mind ez visszaadja szívének bátorságát.

Feledi a kezdet félelmei, a sikerrel együtt megjön merészsége. Vagy nem támadja-e meg kerülő úton az önkényes hatalmat, midőn így szól: „Fájdalommal látom, hogy a köztársaság sorsa, melynek halhatatlannak kellene lennie, egészen egy ember életétől függ, ki alá van vetve a halálnak”? És mit tartsunk ezen másik mondatról, mely még erősebb, sőt majdnem kegyetlen: „Sokat tettél, hogy az emberek csodálatát fölébreszd; nem tettél eleget, hogy dicséretüket megérdemeld”.

Mit kell tehát Caesarnak tennie, hogy a jövő ép annyira dicsérhesse, mint csodálni fogja? Meg kell változtatnia a fennálló dolgok rendjét: „a köztársaság nem maradhat úgy, mint most van/ Nem magyarázza ki magát, de kitaláljuk, mit akar mondani. A szabadságot óhajtja; nem azt a teljes szabadságot, melyet Pharsalusig élvezett az állam, hanem a szabályozott és mérsékelt szabadságot, mely összefér egy erős és győzelmes hatalommal, az egyedülit, melyet akkor Róma elviselhetett. Világos, hogy e pillanatban Cicero nem hitte lehetetlennek, hogy Caesar és a szabadság közt egyesség létesüljön. Egy oly ember, ki annyira nyíltan lemondott a győztes legkevésbé kétségbe vont jogainak egyikéről, nem gondolhatta-e rá magát, hogy később a többiről is lemondjon? S midőn oly kegyelmesnek és nagylelkűnek látszott az egyesek iránt, tiltva volt-e hinni, hogy egy napon ugyanez a szabadelvűséget tanúsíthatja hazája iránt is?
Bármily gyönge volt is e reménység, mivel akkor úgy sem lehetett egyébben bízni, egy becsületes embernek és jó polgárnak nem volt szabad lemondani arról; sőt kötelességük volt minden eszközzel buzdítani Caesart annak megvalósítására. Az ilyenek tehát nem vétkesek, ha áradozva dicsőítik őt azért, a mit tett, hogy még többnek tevésére nógassák; s azt hiszem, hogy azon magasztalások, melyekkel Cicero őt elhalmozza, veszteni fognak egy kissé a korholt szolgaiság színezetéből, ha azon célzatot fontolóra vesszük, mely szavait irányozta.

Caesar a bókokat örömmel, a tanácsokat harag nélkül hallgatta meg. Sokkal jobban Örült azon, hogy Cicero lemondott végre a hallgatásról, mintsem, hogy neheztelésre gondolt volna azért, a mit mondott. Súlyt helyezett rá, hogy ez államférfi, kire az emberek szeme függesztve volt, valami módon ismét belépjen a nyilvános életbe. Az a hatalmas hang, míg megátalkodva néma maradt, tiltakozni látszott volt az új uralom ellen; s meg se kísérelvén ellentmondani annak, azt gyaníttatta, hogy az ellenmondás nem is áll szabadságában, s ezzel a szolgaságot még súlyosabbnak tűntette föl.
Annyira szívesen hallotta tehát az új hatalom Cicero szavát, hogy hagyta őt beszélni, a mint akart. Ő észrevette ezt hamar, s hasznot vont belőle. E pillanattól kezdve, ha nyilvánosan beszél, érezhető, hogy jobban elemében van. Hangja szilárdabbá lesz, kevésbé bonyolódik a bókok és magasztalások tömkelegébe. Igen, mert a Marcellus mellett tartott beszédben tett kísérletet, hogy mennyi szabadságot vehet magának; a mint egyszer a tér ki volt puhatolva, jobban urává lett lépéseinek s biztosan haladt tovább.

Ilyen volt Cicero helyzete Caesar dictatorsága alatt; látjuk, hogy e helyzet nem volt oly alacsony, mint sokan állították, s hogy ő a kényuralom korszakában tudott némely szolgálatokat tenni a szabadságnak. K szolgálatok többnyire félre ismertettek; s ez nem is meglepő. Olyan formán áll az emberekkel a dolog, mint a műremekekkel; ha messziről nézzük, csak a szabad csoportozatok s a jól rajzolt alakok tűnnek szembe, a részletek és apró finomságok pedig elmosódnak. Megértjük egészen azokat, kik magukat teljesen odaadták a győzőnek, mint Curio vagy Antonius, valamint azokat is, kik szünetlenűl ellene állnak, mint Labienus és Cato.
Azon szellemdús és hajlékony jellemek iránt ellenben, kik minden szélsőséget kerülnek, kik egyenesen megállnak a megalázódás és a lázadás közt, kik inkább eltávolítják, mint erőszakosan megtörik a nehézségeket, kik nem vonakodnak némi hízelgéssel is megvásárolni az igazmondás jogát, azok iránt mindig hajlandók az emberek szigorúnak lenni. Mivel magatartását nem lehet jól megkülönböztetni azon távolságból, a honnan nézzük, legcsekélyebb kedveskedésük is meghunyászkodásnak látszik, s úgy tetszik, mintha térdre borulnának, mikor pedig csupán köszönnek. Csak ha közeledünk feléjük, azaz, ha közelről tanulmányozzuk a tényeket, csak akkor adunk igazat nekik. Azt hiszem, hogy az ily részletes tanulmányozás nem kedvezőtlen Ciceróra, s hogy ő nem csalódott volt, midőn később, életének ez időszakáról beszél, mondja, hogy az ő szolgasága nem volt minden méltóság nélküli; quievi cum aliqua dignitate.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött