logo

VIII Sextilis AD

A győző és a legyőzöttek Pharsalus után (bevezető)

A polgárháború félbeszakíts azon viszonyt, mely Cicero és Caesar közt a galliai háború idejében fennállott. Sokáig habozott Cicero, míg e lépésre elszánta magát, s csak hosszú tétovázás után, lelkiismeretének mardosása, a közvéleménytől való félelem s főleg barátainak példája által hagyta végre rávetetni magát, hogy Pompeius táborába menjen. „Mint a hogy az ökör követi a nyájat, monda, úgy megyek én a jóérzelmű emberek után;“ de csak kedvetlenül s remény nélkül ment oda.
Pharsalus után lehetetlennek tartotta a küzdelem folytatását; nyíltan kijelenté ezt a köztársasági főnökök egy gyűlésében, mely Dyrrhachiumban tartatott, s visszasietett Brundisiumba, hogy a győző rendelkezésének alá vesse magát.

Mily bánatot érezhetett ekkor, ha gondolatában visszafelé ment és megemlékezett száműzetéséből történt diadalmi visszatérésére! Ugyanez városban, hol akkor oly nagy ünnepélyességgel fogadtatott, most lopva kellett partra szállnia, rejtegetni lictorait, kerülni a néptömeget s csak éjjel menni ki. Itt töltött tizenegy hónapot, életének legszomorúbb időszakát, elszigeteltség és aggodalom közt. Szíve egészen szétvolt tépve, s családi ügyei ép annyi gondot okoztak neki, mint a politikai események. Távolléte teljesen szétdúlta vagyoni viszonyait. Mikor a legnagyobb zavarban volt, azt a vigyázatlanságot követte volt el, hogy minden pénzét Pompeiusnak kölcsönözte oda.
Az egyiptomi király tőre megsemmisítette mind az adósságot, mind az adóst. Mi alatt bútorainak és asztali készletének eladásából némi segély forrásokat törekedett magának nyitni, azt a fölfedezést tette, hogy felesége, egyetértve szabadosaival, elprédálta azt is, a mi még megmaradt vagyonából; megtudta, hogy testvére és unokaöccse, kik Caesarhoz visszapártoltak volt, az ő rovására igyekeztek magokat kitisztázni, s az ő vesztén munkálódtak, hogy magokat megmentsék; újra meglátta szeretett leányát Tulliát, de búban és betegségben találta őt, mint a ki atyjának balsorsát és férjének hűtlenségét siratta egyszerre. E nagyon is igazi bajokhoz ugyanakkor képzelt bajok is csatlakoztak, melyek nem kevesebb fájdalmat okoztak neki; szokott határozatlansága gyötörte főleg.

Alig tette be lábát Italiába, már is megbánta, hogy oda jött. Szokása szerint nyugtalan képzelődése mindig rosszabb színben láttatja vele a dolgokat, s mindenben, a mi vele történik, valódi találékonysággal tud okot keresni az elégületlenségre. Vigasztalhatatlan, mikor Antonius arra akarja kényszeríteni, hogy hagyja el Italiát; mikor pedig megengedik, hogy ott maradjon, újra elcsügged, mert ez a kivétel, melyet az ő kedvéért tettek, árthat jó hírnevének. Ha Caesar nem ír hozzá, nyugtalankodik; ha levelet kap Caesartól, bármily jó akarattal legyen az írva, addig latolgatja annak minden szavát, míg ismét okot talál a megrémülésre; sőt a legszélesebb és legteljesebb megkegyelmezés sem nyugtathatja meg egészen. „Ha ily
könnyen megbocsátanak, mondja, az azért van, inert a bosszút el akarják halasztani”.

Végre ezen lármás és dögleletes városban töltött majdnem egy évi időzése után megengedték Brundisiumot elhagynia. Visszatért szép mezei lakásaira, melyeket annyira szeretett, s melyekben egykor olyan boldog volt. Ott ismét föltalálta könyveit, folytatta félbehagyott tanulmányait; újra élvezhette azon becses javakat, melyekre az ember nem is gondol, mikor birtokukban van s melyeket csak akkor kezd értékük szerint méltatni, ha egy időre elvesztette: a biztosságot és a nyugalmat.
Soha semmi nem volt kedvesebb előtte, mint ez első napok varázsa, melyeket annyi zivatar után nyugton tölthetett Tusculumban, s mint a visszatérés azon csöndes szellemi élvekhez, melyekre ő mint akkor jól érzi, valójában teremtve van. „Tudd meg, írja barátja Varrónak, hogy visszatértem óta kiengesztelődtem régi barátaimmal, azaz könyveimmel. Egyébiránt nem is azért kerültem volt őket, mintha haragudtam volna rajok, hanem azért, mert nem tudtam rájuk tekinteni bizonyos szégyenérzet nélkül. Úgy tetszett, hogy midőn oly izgalmas ügyekbe, oly kevéssé megbízható szövetségesekkel rohantam be, nem követtem volt eléggé híven az ő tanításaikat. De ők megbocsátanak nekem, ők visszahívnak társaságokba, s azt mondják, hogy te barátom sokkal okosabb voltál, mint én, nem hagyja oda soha őket. Most, a mikor ismét kibékültem velők, remélem, hogy sokkal könnyebb lesz elviselnem a bajokat, melyek ránk nehezülnek, vagy a melyek fenyegetnek.“

Magatartása mostantól fogva világosan ki volt jelölve. Azon nagy pártnak, melyet szolgált és védelmezett volt, azzal tartozott, hogy magát távol tartsa az új kormánytól. Keresnie kellett tehát a bölcsészeiben s egyéb tudományokban gyümölcsöző hasznosítást tevékenységének, s teremtenie magának egy tisztességes menhelyet távol a közügyektől, melyekkel többé önérzetesen nem foglalkozhatott. Jól átlátta ő ezt, midőn így szól: „Őrizzük meg legalább félig szabadságunkat, az által, hogy tudunk elrejtőzni és hallgatni? Hallgatni és elrejtőzni, valóban ez az életszabály volt legjobban megválasztva rá s mindazokra nézve, kik Pharsalus után alávetették magukat a győzőnek. Meglátjuk, hogy mennyire volt hozzá hű.



Boissier Gaston

Fordította: Dr. Csiky Kálmán

Cicero és barátai. Tanulmány a Caesar korabeli társadalom fölött