logo

XXVII September AD

Marcus Cato II. rész.

15. Körülbelül ezek voltak Cato legnevezetesebb haditettei. Ami politikai pályafutását illeti, különös buzgalmat fejtett ki gonosztevők bíróság elé állításában és elítéltetésében. Saját maga is sokszor szerepelt vádlóként, de másoknak is segített vádat emelni, így például Petiliusnak Scipio ellen. Mivel azonban Scipiót, aki nagy családból származott, és fölényesen porba tiport minden ellene irányuló rágalmat, nem tudta megsemmisíteni, békében hagyta. De fivérét, Luciust, akinek vádlóival szövetkezett, nagy bírságra ítéltette, amelyet a kincstárnak kellett megfizetnie. Luciust már-már az a veszély fenyegette, hogy bebörtönzik, mivel nem tudott fizetni, és csak nagy nehezen menekült meg a néptribunusok közbelépésére.
Mondják, hogy mikor egy ifjúnak sikerült elhunyt atyja ellensége ellen elmarasztaló bírói ítéletet hozatnia, az ítélet kihirdetése után Cato találkozott vele a forumon, üdvözölte, és azt mondta, hogy ilyen halotti áldozatot kell hozni a szülőknek: nem bárányokat és gödölyéket, hanem ellenségeik könnyeit és elítéltetését. Közéleti szereplésében ő maga sem maradt sértetlen, mert ha a legcsekélyebb alkalmat szolgáltatta is ellenségeinek, rögtön bíróság elé állították, így állandó veszélyben forgott. Állítólag csaknem ötven alkalommal került bíróság elé, utoljára nyolcvanhat esztendős korában. Ekkor mondta azokat az emlékezetes szavakat, hogy olyannak, aki más idők emberei közt élte le életét, nehéz dolog egy új nemzedék emberei előtt védekeznie. De pereskedései még ekkor sem értek véget, mert négy évvel később, kilencvenéves korában perbe fogta Sergius Galbát. Akárcsak Nesztor, három emberöltőn át küzdött, örökös tevékenységben, mert, mint említettük, a politikai életben sok viszálya volt a nagy Scipióval, és megérte az ifjabbik Scipiót is, aki az előbbinek örökbefogadás útján unokája, Aemilius Paulusnak, Perszeusz és a makedónok legyőzőjének pedig a fia volt.

16. Tíz évvel consulsága után Cato censori tisztségre pályázott. Ez a hivatal minden más tisztség koronája s bizonyos tekintetben a politikai pálya betetőzése volt; sok más egyéb mellett a censorokra tartozott a polgárok életének és erkölcseinek felügyelete is. A rómaiak felfogása szerint sem a házasság, sem a gyermekek nemzése, sem az életmód, sem a vendégeskedés nem maradhatott felügyelet és ellenőrzés nélkül, s nem lehetett szabadjára hagyni bárki tetszése és óhaja szerint, sőt azt vallották, hogy mindezekben a dolgokban sokkal világosabban megnyilatkozik az ember jelleme, mint politikai szereplésében. Ezért két férfiút választottak, az egyiket az úgynevezett patriciusok, a másikat pedig a plebeiusok közül felügyelőnek, erkölcsbírónak és a közfegyelem őrének, hogy senki ne vesse magát korlátlanul az élvezetekbe, és meg ne szegje az ősi szokásokat. Ezeket hívták censoroknak: hatalmukban állt bárkit kizárni a lovagrendből vagy a senatusból, ha féktelen és kicsapongó életet folytatott. A censorokra tartozott a polgárok vagyonának megvizsgálása és felbecsülése is, és ennek alapján állították össze a tribusok és az életkor szerinti listákat, de ezenkívül még sok más fontos joguk volt.
Ezért Cato jelöltségét a senatus előkelő és vezető tagjai csaknem teljes létszámban hevesen ellenezték. A patriciusok irigykedtek rá, és a nemesi osztály súlyos megalázásának tekintették, hogy alacsony származású emberek emelkedjenek a legfőbb tisztségre és hatalomra. Akik ismerték önnön erkölcstelen életmódjukat, és nem tisztelték az ősi szokásokat, féltek Cato kérlelhetetlen szigorától, és tudták, hogy ha hatalomra jut, keményen fog bánni velük. Ezért közös tanácskozás és előkészület után Cato ellenében hét jelöltet állítottak, akik a népet jó reménységgel kecsegtették abban a hiszemben, hogy elnéző és a kedvét kereső censorokat óhajt.
Cato egy cseppet sem nyájaskodott, sőt nyíltan megfenyegette a szószékről a gonoszokat, hangos szóval hirdette, hogy a városnak nagy tisztogatásra van szüksége, és figyelmeztette a népet, hogy ha megőrzik józan eszüket, nem a legenyhébb, hanem a legkegyetlenebb orvost választják; ilyen pedig csak ő, a patriciusok közül pedig Valerius Flaccus. Csak vele együtt lesz képes kiirtani és kiégetni - akár valami hidrát - a kéjelgést és a bujaságot, és érdemes munkát csak együtt fognak tudni végezni. Úgy látja, a többiek azért akarják kierőszakolni a hivatal elnyerését, hogy rosszul töltsék be, mert félnek azoktól, akik jól viselik. A római nép valóban nagynak mutatkozott és méltónak rá, hogy nagy vezérei legyenek, mert nem ijedt meg Cato kemény kezétől és szigorától; elutasította a kedvében járó és mindent szája íze szerint ígérgető jelölteket, Catóval együtt Flaccust választotta meg, s úgy hallgatott rá, mintha nem is csak pályáznék a censorságra, hanem már rendelkeznék is vele hivatala teljes birtokában.

17. Cato a senatus élére állította hivataltársát és barátját, Valerius Flaccust, s többeket kiűzött a senatusból, közöttük Lucius Quintust, aki hét évvel korábban consul volt, de a consulságnál is híresebbé tette, hogy fivére volt Philipposz legyőzőjének, Titus Flamininusnak. A kiűzés oka a következő volt: Volt egy ifjú, aki gyermekkorától kezdve Lucius szeretője volt, a consul szüntelenül maga mellett tartotta; hadjáratai közben nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesítette, mint legbizalmasabb barátait és legközelebbi rokonait. Amikor Lucius proconsulként az egyik tartomány kormányzója volt, egy alkalommal együtt lakomázott az ifjúval; az szokása szerint mellette feküdt a pamlagon, és hízelgett Luciusnak, akit bortól mámorosan könnyen rábírhatott bármire. „Annyira szeretlek - mondta neki -, hogy amikor odahaza egyszer gladiátori játékok voltak, amit soha azelőtt nem láttam, hanyatt-homlok hozzád rohantam, pedig nagyon szeretném látni, mikor valakit megölnek.” Lucius, hogy a kedveskedést viszonozza, így szólt: „Sose búsulj, ha itt fekszel mellettem, majd kigyógyítalak a bajodból”, s már ki is adta a parancsot, hogy vezessenek be egy halálraítéltet a lakomára, és állítsanak melléje egy lictort bárddal, aztán újból megkérdezte az ifjút, akarja-e látni a férfi kivégzését. Amikor az ifjú igent mondott, Lucius megparancsolta a lictornak, hogy nyakazza le az embert. A legtöbb történetíró így beszéli el az esetet, Cicero pedig Az öregségről című könyvében Cato szájába adja a történetet. Livius szerint a kivégzett férfi gall katonaszökevény volt, és nem a lictor, hanem Lucius saját kezével ölte meg; így mondja el ezt egyik beszédében maga Cato is.
Amikor Cato a senatusból kiűzte Luciust, fivére méltatlankodva fellebbezett a néphez, és követelte, hogy Cato adja elő a kiűzés okát. Cato ezt meg is tette, és elbeszélte a lakomát. Lucius tagadta a dolgot, de mikor Cato felajánlotta, hogy szavaira kész megesküdni, elhallgatott, s így nyilvánvalóan kitűnt, hogy igazságos büntetésben részesült. Később azonban, mikor egyszer ünnepi előadást tartottak a színházban, és Lucius, elhaladva a consulviseltek széksora mellett, leült egy távolabbi helyre, a nép megszánta, és hangos kiáltozással rábírták, hogy foglalja el régi helyét, mintha ezzel jóvá akarnák tenni a történteket. Cato még mást is kiűzött a senatusból, éspedig a consulságra pályázó Maniliust, mert feleségét fényes nappal leánya szeme láttára megölelte. Ő soha nem szokta feleségét megölelni, mondta, csak nagy mennydörgéskor, majd tréfásan hozzátette, hogy ő olyankor boldog, amikor Iuppiter mennydörög.

18. Azáltal is gyűlöltté tette magát Cato, hogy kizárta a lovagrendből Scipio testvérét, Luciust, aki diadalmenetet is tartott; úgy látszott, mintha ezzel az akkor már halott Scipio Africanus emlékét akarta volna meggyalázni.
A legtöbb embert a fényűzés korlátozásával sértette meg. Mivel addigra a fényűzés már sok embert megrontott, egyenes úton lehetetlen volt kiirtani, így tehát kerülőt kellett tennie. Elrendelte, hogy a vagyonbecslésnél azokat a ruhákat, kocsikat, női ékszereket, bútorokat és étkészleteket, amelyeknek értéke egyenként meghaladja az ezerötszáz drakhmát, tízszeres értékkel vegyék fel, hogy így a magasabb vagyonbecslés folytán a tulajdonosok adója is emelkedjék.
Minden ezer as után három as adópótlékot állapított meg, azzal a céllal, hogy akik az efféle adópótlékot fizetik, lemondjanak a fényűzésről, látván, hogy az egyszerű és takarékos polgárok egyenlő vagyon ellenére is kevesebb adót fizetnek be az államkincstárba. De végül azok is megnehezteltek rá, akik nem mondtak le a fényűzésről, hanem kifizették az adópótlékot, meg azok is, akik az adótöbblet miatt lemondtak a fényűzésről. A legtöbb ember ugyanis azt képzeli, hogy megfosztják vagyonától, ha nincs módjában gazdagságát fitogtatni, pedig csak azt szokás mutogatni, ami felesleges, és nem azt, ami szükséges. Állítólag ezért csodálkozott Arisztón, a filozófus, hogy azokat tartják boldognak, akik felesleges dolgok birtokában vannak, és nem azokat, akik kellőképpen el vannak látva a szükséges és hasznos dolgokkal.
Mikor a thesszaliai Szkopasztól egyik barátja olyasmit kért, aminek úgysem vette sok hasznát, mondván, hogy semmi olyat nem kér tőle, ami szükséges vagy hasznos, Szkopasz így felelt: „Én éppen ezekkel a haszontalan és felesleges tárgyakkal érzem magam boldognak és gazdagnak.” Így a gazdagság utáni vágy nem velünk született szenvedély, hanem ránk erőltetett, lelkünkbe kívülről belopózott téveszme.

19. De Cato a legkevésbé sem törődött a vádaskodásokkal, sőt fokozta szigorát; elvágatta azokat a vízvezetékeket, amelyekkel a városi vízvezeték vizét magánházakba és kertekbe vezették el; lebontatta és eltávolíttatta a házaknak közterületekre átnyúló részeit; az állami megrendeléseknél az árakat a lehető legalacsonyabbra szorította le, az állami földek bérleti díját viszont a legmagasabb összegekben állapította meg. Ezzel nagy gyűlöletet vont magára. Titus és társai összefogtak ellene, és a senatusban érvénytelenítették azokat a szerződéseket, melyek az állami és templomi építkezések munkálatainak bérbeadására, illetve vállalására vonatkoztak, mondván, hogy hátrányosak az államra, s felbiztatták a legmerészebb néptribunusokat, hogy idézzék Catót a népgyűlés elé, és rójanak ki rá két talentum pénzbírságot. Sok ellenzőre talált annak a basilicának a felépítésekor is, amelyet közköltségen a tanácsház mögött a forumon építtetett, és amelyet Basilica Porciának nevezett el.
De a nép, úgy látszik, csodálatos módon meg volt elégedve censorságával.
Salus templomában szobrot emeltek neki, és a feliratban nem hadjáratairól és diadalmeneteiről emlékeztek meg, hanem görögre fordítva ezt vésették a szobor talapzatára: „Mikor a rómaiak állama lehanyatlott és romlásnak indult, censorként bölcs rendeleteivel, józan erkölcsével és tanításaival ismét helyreállította.” Pedig régebben gúnyolódott azokon, akik rajongtak az efféle kitüntetésekért, mondván, hogy amire olyan büszkék, csak a bronzművesek és a festőművészek munkája, az ő minden másnál szebb képmását viszont a polgárok a szívükbe zárva őrzik.
Sokan csodálkoztak, hogy egy csomó ismeretlen embernek van szobra, neki pedig nincs, mire azt felelte: „Jobb szeretem, ha azt kérdezik, miért nincs szobrom, mint ha azt kérdeznék, miért van.” Egyáltalán, úgy vélte, hogy a jó polgárnak csak akkor szabad dicséretet elfogadnia, ha abból a köznek haszna van.
Ennek ellenére mindenki másnál több öndicsérettel illette saját magát. Mondják, hogy akik életükben hibáztak, és hibáikat szemükre hányják, azzal utasítják vissza a szidást, hogy ők nem Catók; másrészt azokat, akik cselekedeteikben ügyetlenül utánozzák őt, balkezes Catóknak nevezik. A senatus válságos időkben, akár a hajó utasai a kormányosra, reá függesztette tekintetét, és távollétében elhalasztotta a döntést a legtöbb fontos ügyben. Minderről mások is tanúskodhatnak, mert életmódja, ékesszólása és öregkora miatt nagy tekintélyben részesült a városban.

20. Cato jó apa, feleségének szerető férje és gondos gazda volt, aki nem tekintette kicsiny vagy méltatlan és mellékes dolognak, hogy vagyonával törődjék. Ezért helyénvalónak tartom, hogy elmondjak néhány erre vonatkozó dolgot.
Előkelő, de nem különösebben gazdag leányt vett el feleségül, mert azt tartotta, hogy a gazdag nő is büszke és öntudatos, de aki előkelő, inkább restelli a rosszat, és hagyja, hogy férje a jóra vezesse. Azt szokta mondani, hogy aki megüti feleségét vagy gyermekeit, kegyeletsértő módon a legszentebb dolgokra emel kezet. Nagyobb dicsőségnek tartotta, ha valaki jó férj, mint ha nagy senator.
Az öreg Szókratészban leginkább azt csodálta, hogy szelíden és jóindulattal bánt nehezen kibírható feleségével és bárgyú gyermekeivel. Fia születése után, ha nem volt más fontos dolga, és a közügyek sem szólították el, mindig jelen volt, amikor felesége a csecsemőt fürösztötte és pólyálta. A gyermeket az asszony maga táplálta, és emlőjét gyakran odanyújtotta rabszolgáik gyermekeinek is, hogy a közös anyatej jóindulatot teremtsen a gyermekek közt. Amikor a gyermek értelme fejlődni kezdett, Cato maga tanította írni-olvasni, noha volt képzett tanítója, egy Khilón nevű rabszolga, aki több fiút oktatott. Cato, mint elmondja, nem tartotta helyesnek, hogy fiát egy rabszolga szidalmazza vagy tépázza a fülét, ha kissé nehezen ért meg valamit, továbbá azt sem akarta, hogy fia az oly fontos tudást egy rabszolgának köszönje. Ezért maga tanította meg az írás-olvasásra, a törvények ismeretére, és gondoskodott testedzéséről is, mégpedig nemcsak dárdavetésre, fegyverforgatásra és lovaglásra tanította, hanem ökölvívásra is, s arra, hogy jól tűrjön hideget-meleget, és tudjon úszni az erős sodrú folyó örvényei között.
Elbeszéli azt is, hogy saját kezűleg nagy betűkkel írt le számára egyes történeti eseményeket, hogy a fiú már odahaza megismerkedjék hazája történelmi hagyományaival. Illetlen beszédtől ugyanúgy óvakodott fia jelenlétében, mint azok előtt a papnők előtt, akiket Vesta-szüzeknek neveznek, és soha nem fürdött vele együtt. Úgy látszik, ilyen volt az általános szokás a rómaiaknál, s még az apósok is őrizkedtek tőle, hogy vejükkel együtt fürödjenek, mert szégyellték, hogy mezítelenül mutatkozzanak előttük. Később aztán a rómaiak megtanulták a görögöktől a közös mezítelen fürdést, a görögök viszont a rómaiaktól vették át, hogy hozzájuk hasonlóan viselkedjenek nők jelenlétében.
Így fáradozott Cato azon a szép művön, hogy fiát az erényre oktassa és jellemét formálja. A fiú kifogástalan buzgalmat tanúsított, és kiváló lelki tulajdonságaival minden feladatra vállalkozott, de testileg gyenge volt, és nem tudta elviselni a fáradalmakat; ezért Cato kénytelen volt a túl szigorú és kemény fegyelmen némileg könnyíteni. Ennek ellenére fiából jó katona lett, és Paulus vezérsége alatt kitüntette magát a Perszeusz elleni harcban. Ekkor történt, hogy kiütötték kardját a kezéből, vagy az izzadtság miatt kiesett belőle, s így elveszítette. Kétségbeesve fordult társaihoz, és újra az ellenségre rohant.
Kemény harc és erőfeszítés árán megtisztította azt a helyet, és megtalálta kardját fegyverek s halomba gyűlt ellenséges és baráti holttestek alatt. Ezért Paulus, a vezér megdicsérte a fiatal katonát, Cato pedig egy ránk maradt és fiához írt levelében túláradó dicsérettel illeti megható ragaszkodását kardjához. Később a fiatal Cato feleségül vette Paulus leányát, Tertiát, aki Scipio nővére volt. Saját érdemei nem voltak kisebbek atyjáénál, s ennek köszönhette, hogy ilyen előkelő család tagja lehetett. Ilyen jó gyümölcsöt termett Catónak fiára fordított gondoskodása.

21. Sok rabszolgát tartott; legszívesebben a fiatalkorú hadifoglyok közül vásárolta őket, mert azokat, akár a kölyökkutyákat vagy a csikókat, még jól lehetett nevelni és képezni. Szolgáinak nem volt szabad idegen házba belépniük, csak ha Cato vagy felesége küldte őket, s ha megkérdezték tőlük, mit csinál Cato, azt kellett felelniök, hogy nem tudják. A rabszolga otthon vagy a neki megparancsolt munkát végezte, vagy aludt; Cato különösképpen szerette az olyan rabszolgákat, akik jó alvók voltak, mert ezeket nyájasabb természetűeknek tartotta az ébereknél, és úgy gondolta, hogy akik kellőképpen kialudták magukat, jobban végzik munkájukat, mint a rossz álmúak. Mivel úgy gondolkodott, hogy a rabszolgákat a szerelmi vágy bírja rá a legtöbb könnyelmű cselekedetre, úgy rendelkezett, hogy bizonyos meghatározott pénzösszegért együtt élhettek társnőjükkel, de más nőhöz nem volt szabad közeledniök.
Eleinte, amikor még szegény volt és állandóan hadjáratokon vett részt, nem törődött vele, mit szolgálnak fel neki, egyenesen szégyenletes dolognak tartotta, hogy a gyomra miatt veszekedjék rabszolgáival. De később, amikor vagyonosabb lett, és vendégül látta barátait s hivataltársait, a lakoma után azonnal megkorbácsolta azokat a rabszolgákat, akik hanyagságot tanúsítottak az ételek felszolgálásában és készítésében. Helyesnek tartotta, ha rabszolgái civódtak egymással, mert gyanús volt neki, és félt tőle, ha jól megértették egymást. Ha valamelyiket halállal büntetendő cselekmény elkövetésével gyanúsították meg, csak akkor végeztette ki, ha valamennyi rabszolgatársa bűnösnek találta.
Amikor szorgalmasabban hozzálátott a vagyonszerzéshez, úgy találta, hogy a földművelés inkább szórakoztató, mint hasznot hajtó foglalkozás, ezért tőkéjét biztos és jól jövedelmező vagyontárgyakba fektette; halastavakat, hőforrásokat, posztókészítő műhelyek által használt telkeket, szurokgyártó telepeket, dús legelőkben gazdag földeket és erdőbirtokokat vásárolt, amelyekből szép haszonhoz jutott, ráadásul ezek a birtokok olyanok voltak, amint ezt maga mondta, hogy sok kárt még Iuppiter sem okozhatott bennük. Hasznot húzott abból is, hogy a tengeri vállalkozásokhoz pénzt adott kölcsön, mégpedig nem a legtisztességesebb úton, hanem a következőképpen: Felszólította számos adósát, hogy társuljanak egymással; amikor ötvenen voltak, és mindegyik szerzett egy-egy hajót, ő is belépett a társulásba egy részvénnyel, felszabadított rabszolgája, Quintius által, aki a társulat tagjaival együtt vett részt az üzleti vállalkozásokban és kísérte a hajókat. Így nem kockáztatta egész tőkéjét, hanem annak csupán kis részét, busás haszon fejében. Adott kölcsön pénzt rabszolgáinak is, ha kértek tőle.
A rabszolgák fiúkat vásároltak a pénzen, Cato költségén kiképezték és betanították, majd egy év múlva áruba bocsátották őket. Cato többjüket megtartotta magának az értük felajánlott legmagasabb áron, s a rabszolgára adott kölcsönt levonta az árból. Fiát is biztatta ilyen eljárásra, mondván, hogy csak vénasszonyhoz illik, de férfiemberhez nem, hogy csökkentse vagyona értékét. Néha azonban túlzásokba bocsátkozott, például amikor azt merészelte állítani, hogy csodás és isteni dicséretre méltó az olyan ember, aki a vagyonleltár szerint többet hagy maga után, mint amennyit örökölt.

22. Cato már igen öreg ember volt, amikor követség érkezett Athénból Rómába; tagja volt Karneadész, az akadémikus és Diogenész, a sztoikus filozófus. A követség annak az ötszáz talentumnyi bírságnak az elengedését kérte, amellyel az athéniakat az óróposziak panaszára marasztalták el, a sziküóniak által hozott ítélet folytán. A leginkább tudásvágyó ifjak azonnal hozzájuk siettek, hogy hallgassák és csodálják őket. Karneadész megnyerő egyéniségével, lényének ellenállhatatlan vonzóerejével és hírnevével, amely méltó volt tehetségéhez, igen nagy és lelkes hallgatóságot gyűjtött maga köré, és mint a sodró erejű szél, úgy töltötte be az egész várost.
Híre ment, hogy egy csodás tudású görög férfiú, aki mindenkit lebilincsel és hatalmába ejt, olyan lelkesedést kelt az ifjakban a tudomány iránt, hogy lemondanak minden más élvezetről és szórakozásról, s csak a filozófiáért rajonganak.Tetszett ez a rómaiaknak, örömmel látták, hogy az ifjak a görög műveltséggel foglalkoznak, s ezeknek a bámulatra méltó férfiaknak a társaságát élvezik. Catót azonban kezdettől fogva bosszantotta, hogy a tudományszomj elárasztotta a várost, s tartott tőle, hogy az ifjak becsvágyát majd csak ez foglalkoztatja, és többre becsülik az ékesszólással, mint a hadjáratokon vitézi tetteikkel szerzett dicsőséget. Mikor aztán a filozófusok híre mindinkább betöltötte a várost, és egy előkelő férfiú, Caius Acilius azzal a kéréssel állt elő, sőt engedélyt is kapott rá, hogy a filozófusok beszédeit a senatusban tolmácsolhassa, Cato eltökélte magában, hogy szépszerével eltávolít minden filozófust a városból. Szólásra jelentkezett a senatusban, és megrótta a hatósági személyeket, mert szerinte a követek hosszú ideje tétlenül tartózkodnak a városban, s hozzá még a követség tagjai olyan emberek, akik mindent el tudnak hitetni, amit csak akarnak.
A lehető leggyorsabban meg kell vizsgálni ügyüket, mondotta, és határozni kell sorsukról, hogy aztán a követség tagjai visszatérhessenek iskolájukba, és a görög ifjúságot oktassák, a római fiatalok pedig továbbra is csak a törvényekre és elöljáróikra hallgassanak.

23. Mindezt Cato nem Karneadész elleni személyes ellenségeskedésből tette, mint némelyek gondolják, hanem a bölcselettel szemben tanúsított általános ellenszenvből, a görög műveltség és nevelés megvetéséből, amire valósággal büszke volt. Hiszen még Szókratészt is fecsegőnek és erőszakosnak tartotta, aki a maga módján hazája zsarnoka akart lenni azáltal, hogy megrontotta erkölcseit, s a polgárokat a törvényekkel ellentétes nézetekre csábította és csalogatta. Gúnyt űzött Iszokratész iskolájából, azt állítva, hogy tanítványait vénkorukig sem engedte el, mintha bizony még az Alvilágban Minósz előtt is tudományukat kellene gyakorolniok, és a perlekedést folytatniuk. Hogy fiát a görög tudományok ellen hangolja, öregkorához méltatlan, fennhéjázó látnoki kijelentést tett, azt jósolva, hogy a rómaiak elvesztik hatalmukat, ha fejüket megtömik a görög tudományokkal. De az idő bebizonyította, hogy rosszakaratú jóslása csak hiú fecsegés volt, mert Róma akkor emelkedett hatalma csúcspontjára, amikor falai közt a görög tudomány és műveltség otthont talált.
Cato nemcsak a görög filozófusokkal szemben táplált ellenérzést, hanem azokra is gyanakodott, akik Rómában orvosi gyakorlatot folytattak.
Bizonyosan hallott valamit arról, amit Hippokratész mondott a nagy királynak, aki sok talentumot felajánlva magához hívatta, Hippokratész azonban kijelentette, hogy tudását soha nem lesz hajlandó felajánlani a görögök ellenségei, a barbárok szolgálatára. Cato azt mondta, hogy ez minden orvos közös fogadalma, és intette fiát, hogy óvakodjék mindegyiküktől. Mint mondja, saját maga készített egy receptgyűjteményt, s aszerint ápolta és kezelte azokat, akik családjában megbetegedtek. Senkitől sem kívánta, hogy böjtöljön, s a betegeket főzelékkel, kacsa-, galamb- vagy nyúlhússal táplálta, mert ez mind könnyű étel, használ is a gyengélkedőknek, bár sokszor álmokat idéz elő azoknál, akik esznek belőle. Ilyen gyógymóddal és étrenddel megőrizte a maga és családtagjai jó egészségét.

24. Mindazonáltal kihívta maga ellen a végzetet, mert meghalt a felesége is és a fia is, de ő maga erős szervezetével jó egészségben magas kort ért meg. A szerelemről nem mondott le öregember létére sem, sőt magas kora ellenére újból házasságra lépett, s ez a következőképpen történt: Felesége halála után összeházasította fiát Paulus leányával, Scipio nővérével, ő maga pedig özvegységében egy fiatal rabszolganővel folytatott viszonyt, aki titkon járt hozzá. De házuk kicsiny volt, és viszonyukat észrevette menye, majd egy alkalommal, amikor a fiatal rabszolganő kihívólag ment be Cato hálószobájába, a fiatal Cato nem szólt semmit, de megvetőleg végigmérte, és fejét elfordította tőle, ami nem kerülte el az öregember figyelmét.
Belátta, hogy ez a helyzet nem tetszik a fiataloknak, nem panaszkodott miatta, nem tett nekik szemrehányást, hanem mint rendesen, barátaival együtt lement a forumra, útközben pedig odafordult egy bizonyos Saloniushoz, aki azelőtt titkári szolgálatot látott el nála, és most is a kíséretében volt, s jó hangosan megkérdezte tőle, hogy talált-e már jó férjjelöltet leányának. Salonius erre azt felelte, nem is akar, mielőtt Catót meg nem kérdezi. „Márpedig én - mondta Cato - találtam alkalmas vőt neked, csak egy kifogást lehet tenni ellene, hogy a kora nem megfelelő. Mást nem lehet rá megszólásképpen mondani, de nagyon öreg.” Erre Salonius azt felelte, hogy rábízza a dolgot, és ahhoz adja feleségül leányát, akit Cato választott, mert cliense, és rászorul a pártfogására. Cato ekkor kertelés nélkül megmondta, hogy a leány kezét saját magának kéri.
A leánykérés persze elképesztette Saloniust, aki azt hitte, hogy Cato túl van már azon a koron, hogy házasságra gondoljon, ő pedig sokkal alacsonyabb származású, semhogy családi kapcsolatba kerüljön valakivel, aki consulságot viselt és diadalmenetet tartott; de mikor látta, hogy Cato komolyan veszi, amit mond, a forumon azon nyomban elintézték a házasság kihirdetését.
A lakodalmi előkészületek közben Cato fia néhány rokonával apja elé lépett, és megkérdezte, van-e valami panasza vagy kifogása ellene, hogy mostohát hoz a házba. „Isten ments, fiam - szólt Cato -, mindenben meg vagyok veled elégedve, és nincs semmi kifogásom ellened, de még több fiat kívánok magamnak, s hozzád hasonló polgárokat akarok hagyni a hazára.” Ezeket a szavakat, mint mondják, sokkal előbb Peiszisztratosz, az athéni zsarnok is elmondta, midőn az argoszi Timónasszát felnőtt fiai mostohájává tette, s mint mondják, ebből a házasságból született Iophón és Thesszalosz.
Catónak a házasságából valóban született is fia, akit anyai nagyatyjáról Saloniusnak neveztek. Idősebb fia praetor korában halt meg; Cato ismételten úgy emlékezik meg róla műveiben, mint derék férfiúról. A csapást állítólag bölcs megnyugvással viselte el, politikai pályáján továbbra is ernyedetlenül munkálkodott, nem úgy, mint később Lucius Lucullus és Metellus Pius, akik öregkoruk miatt felhagytak közéleti tevékenységükkel.
A közösség érdekében végzett munkát Cato szent szolgálatnak tekintette, ellentétben az előtte működött Scipio Africanusszal, aki a dicsőségét kikezdő irigység miatt elfordult a néptől, és élete hátralevő részében visszavonult a közpályától. Ehelyett, mint ahogyan Dionüsziosznak valaki azt ajánlotta, hogy tekintse a türanniszt a legszebb temetésnek, Cato is a közszolgálatot tekintette a legszebb foglalatosságnak, amikor pedig volt rá ideje, üdülésképpen és szórakozásul könyveket írt, vagy földjét művelte.

25. Különféle tárgyú beszédeket és történelmi műveket írt. Földműveléssel már ifjúkorában is foglalkozott, leginkább haszonszerzés végett; mint mondja, főként két kereseti forrása volt, a földművelés és a takarékosság. Később azonban már csak szórakozásból, mint elméleti tudománnyal, foglalkozott földműveléssel, könyvet is írt róla, s ebben háztartási recepteket is közölt sütemények készítéséről és gyümölcseltevésről, mert szeretett mindenben kiválót és különöset nyújtani.
Vidéki birtokán költségesebb lakomákat rendezett; minden alkalommal meghívta a szomszéd birtokosokat és a közelben lakó barátait, s vidám együttléttel töltötték idejüket. Társaságát nemcsak kortársai keresték és óhajtották, hanem a fiatalok is, mert sokat látott és tapasztalt az életben, és sok olyan dologról beszélt, amit érdemes volt meghallgatni. A terített asztalt tartotta a barátság legjobb elősegítőjének, s asztalánál bőven jutott dicséret a derék és erényes polgároknak, de a becstelenekről és alantas gondolkodásúakról még csak szó sem esett, mert Cato ezekről sem megrovást, sem dicséretet nem akart hallani.

26. Utolsó közszereplésének Karthágó feldúlását szokás tartani; e műre a fiatal Scipio tette fel a koronát, de a háborút főként Cato tanácsára és javaslatára kezdték el, a következőképpen: Catót elküldték a karthágóiakhoz és a numidiai Masinissához, akik háborút viseltek egymás ellen, hogy derítse fel a közöttük levő viszály okait. Masinissa kezdettől fogva barátja volt a római népnek, a karthágóiak pedig, miután Scipio legyőzte, felségjogaiktól megfosztotta és súlyos adók fizetésére kötelezte őket, szövetségi viszonyt kötöttek Rómával. Cato nem találta olyan nyomorúságosnak és megalázottnak Karthágót, ahogyan a rómaiak elképzelték; a város telve volt duzzadó erejű fiatalsággal, túláradó, nagy gazdagsággal, mindenféle fegyverrel és hadfelszereléssel, s a karthágóiak erre nem kis mértékben büszkék is voltak.
Cato ezért fölöslegesnek tartotta, hogy a rómaiak a numidák és Masinissa ügyének kivizsgálásával vesztegessék az időt, sőt azt gondolta, hogy megint kiteszik magukat a korábbiakhoz hasonló veszély kockázatának, ha Karthágó, ősi ellenségük és rosszakarójuk mostani hihetetlen fellendülését idejekorán meg nem akadályozzák. Gyorsan hazatért tehát, és előterjesztette a senatusnak, hogy a korábbi vereségek és az elszenvedett csapások a karthágóiaknak nem az erejét, legfeljebb az esztelenségét csökkentették, és a veszélyek nemhogy gyengébbé, hanem a háborúskodásban tapasztaltabbá tették őket; a numidákkal támadt viszályt a rómaiak elleni küzdelem előjátékának tekintik, a béke és a fegyverszünet pedig jó ürügyül szolgál a háborús felkészülésre, hiszen csak a kedvező alkalmat várják.

27. Mondják, hogy Cato a senatusban jól kiszámított mozdulattal egy libüai fügét ejtett ki felhajtott togája ráncai közül, s amikor megcsodálták, hogy milyen nagy és milyen szép, csak annyit mondott, hogy az a föld, amely ilyen gyümölcsöt terem, háromnapi hajóútra van Rómától. De erőteljesebb hangtól sem riadt vissza: ha bármilyen ügyben szólt, beszédét ezekkel a szavakkal fejezte be: „Szerintem Karthágónak el kell pusztulnia.”
Vele ellentétben Publius Scipio Nasica mindig így fejezte be beszédét: „Szerintem pedig Karthágónak fenn kell maradnia.” Scipio valószínűleg látta, hogy a nép felfuvalkodottságában máris súlyos hibákat követett el, jóléte és elkapatottsága zabolátlanná tette, s hatalmával az egész várost veszélybe sodorhatja; azt akarta hát, hogy a Karthágótól való félelem legyen az a kijózanító fék, amely visszatartja a tömeg vakmerőségét; azt hitte ugyanis, hogy a karthágóiak gyengébbek annál, semhogy legyőzzék a rómaiakat, de elég erősek ahhoz, hogy ne nézhessék le őket.
Cato viszont azt tartotta veszélyesnek, hogy a túlságosan nagy hatalmától megrészegített és ballépésekre csábított római nép feje felett ott függjön egy még mindig erős, szerencsétlenségektől sújtott, de már kijózanodott város fenyegetése; így ugyanis Róma nem szabadulhat fel a függetlenségét fenyegető külső veszély félelmétől, és nem jut ideje hozzá, hogy orvosolja otthoni bajait.
Így idézte fel Cato, mint mondják, a harmadik és utolsó karthágói háborút, de a háború elején meghalt, csak azt jósolta még meg, hogy ki lesz az a férfiú, aki befejezi a háborút. Ez a hadvezér akkor még csak fiatal katonai tribunus volt, de a hadjárat során kimutatta helyes ítélőképességét is, bátorságát is. Amikor a férfiú híre eljutott Rómába, és Cato meghallotta, állítólag így szólt:

Holta után is, puszta szökellő árny csak a többi.

E szavakat Scipio hamarosan tettekkel erősítette meg. Catónak egy fia maradt második feleségétől; utóneve, mint már említettük, Salonius volt; ezenkívül maradt egy unokája is attól a fiától, aki még az ő életében meghalt. Salonius még praetor korában meghalt, de Marcus nevű fia a consulságig vitte. Ez volt a nagyatyja Catónak, a filozófusnak, aki a legderekabb és leghíresebb ember volt a maga korában.



Forrás:
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
Fordította: Máté Elek.
..