logo

XX September AD

Marcus Cato I. rész.

1. Marcus Cato, mint mondják, Tusculumból származott, de mielőtt hadvezéri és politikai pályára lépett, atyjától örökölt birtokán élt a sabinok földjén. Úgy látszik, elődei teljesen ismeretlen emberek voltak, bár Cato mint derék embert és jó katonát dicséri atyját, Marcust, és nagyatyja, Cato, többször kapott katonai kitüntetést; harc közben öt alkalommal veszítette el lovát, és vitéz magatartásáért közköltségen térítették meg lovai árát. A rómaiak új embereknek nevezték azokat, akiknek családja nem tett szert hírnévre, és a közpályán a maguk kiváló tetteivel váltak ismertté.
Ez történt Catóval is, de ő azt mondotta magáról, hogy „új”, ami a közhivatalokat és a hírnevet illeti, de ősrégi is, elődeinek kiváló tettei révén. Harmadik neve eleinte nem Cato, hanem Priscus volt, a Cato nevet csak később kapta képességei miatt; a rómaiak ugyanis catus-nak nevezik a tapasztalt és okos embert.
Vöröses hajú, kék szemű ember volt, ilyennek tünteti fel egy csipkelődő hangú felirat:

Tűzvörös és harapós, szikrázó kék szemü Cátót
holtan a Hádészból Perszephoné kiveti.

Szervezetét a munka, a mértékletes életmód és a kora ifjúságában elkezdett hadiszolgálat előnyösen fejlesztette ki, s egész életére erőssé és egészségessé tette. Beszédkészségét - akár egy második testet és olyan eszközt, mellyel nemcsak a szükséges, hanem a nemes dolgokat is eléri az az ember, aki nem akar nyomorultan és ismeretlenül élni - képezte és fejlesztette, és valahányszor kérték rá, a szomszédos falvak s községek bíróságán jogi tanácsokat adott a rászorulóknak; ezért először csak szolgálatkész ügyvédnek, később azonban tehetséges szónoknak is tartották. Így aztán szilárd és nemes jelleme mindinkább feltűnt azoknak, akiknek dolguk volt vele, és látták, hogy sokkal nagyobbra termett: vezető szerepre az államügyekben.
Kitűnt ugyanis, hogy nemcsak a perekben és a jogi vitákban volt tiszta és megvesztegethetetlen, hanem az ilyen ügyek elintézéséből ráháramló dicsőséget is lenézte. Inkább arra vágyott, hogy csatákban és hadjáratokban tüntesse ki magát, ezért mellét már gyermekifjú korában harcban szerzett sebek borították. Saját maga beszéli el, hogy tizenhét éves korában vett részt első ízben hadjáraton, amikor a győztes Hannibál lángba borította Itáliát.
Harc közben kitűnt ügyes karjával, rendíthetetlen szilárdságával és zord arckifejezésével. Fenyegető és ijesztő hangon ripakodott az ellenségre, mert úgy gondolkodott és másokat is arra oktatott, hogy az ilyesmi gyakran a kardnál is jobban megrémíti az ellenséget. Csapataival gyalogosan menetelt, és fegyvereit maga vitte; egyetlen katonája követte csak a tábori felszereléssel. Mint mondják, szolgájával soha nem zsörtölődött, és nem szidta meg, amikor ebédjét vagy vacsoráját felszolgálta, sőt legtöbbször segített neki az ételt elkészíteni, ha katonai elfoglaltsága megengedte. Hadjáratokon csak vizet ivott, legfeljebb ecetet, ha a szomjúság kínozta, vagy egy kevés bort, amikor nagyon elfáradt.

2. Birtokai közelében volt Manius Curiusnak, három diadalmenet hősének egykori tanyája. Cato gyakran ellátogatott ide, és amikor elnézte a kicsiny földbirtokot s az igénytelen házikót, elgondolkodott arról a férfiúról, aki hajdan Róma legnagyobb embere volt, harcias népeket igázott le, kiűzte Pürrhoszt Itáliából, és mégis maga kapálgatta kis földjét, s három diadalmenet után is szerény tanyáján élt. Itt találtak rá a samnisok követei, ahogy ült tűzhelye mellett s répát főzött, és sok aranyat ajánlottak fel neki, de ő visszautasította, mondván, hogy nincs szüksége aranyra annak, aki ilyen vacsorával megelégszik, mert ő szebb dolognak tartja legyőzni azokat, akiknek aranyuk van, mint hogy neki magának legyen aranya. Ilyesmiken gondolkodott Cato, majd távozott, s amint ismét szemügyre vette saját házát, földjeit, szolgáit és egész háztartását, még keményebben dolgozni kezdett, és korlátozta minden fölös kiadását.
Amikor Fabius Maximus elfoglalta Tarentumot, Cato még egészen fiatal emberként alatta teljesített katonai szolgálatot. Egy Nearkhosz nevű püthagoreus filozófusnál kapott szállást, és igyekezett elsajátítani tanait.
Mivel pedig olyan - Platóntól is hirdetett - elveket hallott tőle, hogy az élvezet a legfőbb rosszra csábít, hogy a lélek legnagyobb szerencsétlensége a test, amelytől csak akkor tud megszabadulni s megtisztulni, ha elmélkedés által minél inkább elválasztja és elkülöníti önmagát a test szenvedélyeitől, Cato még inkább megszerette az önmérsékletet és az egyszerűséget. Egyébként a görög műveltséggel állítólag csak későn ismerkedett meg, és már előrehaladt korban volt, amikor görög könyvek kerültek a kezébe: szónoki képességeinek fejlesztésében Thuküdidész kevesebb, Démoszthenész több hasznára volt. Írásaiban meglehetősen sok nyomát találjuk a görög nézeteknek és görögországi történeteknek; velős mondásai és eszméi közül sokat görögből vett át szó szerint.

3. Volt akkor a rómaiak között egy tekintélyes nemesember, Valerius Flaccus, aki értett hozzá, hogy felfedezze, jóakaratúan fejlessze s dicsőségre vezesse a kibontakozó tehetséget. Birtoka Catóéval szomszédos volt. Cselédeitől tudomást szerzett Cato munkás és józan életmódjáról, és csodálkozással hallotta, hogy már kora reggel kimegy a forumra, és tárgyal azok ügyében, akik megkérték rá, majd mikor visszatér birtokára, télidőben egyszerű öltözetben, nyáron pedig ruhátlanul dolgozik, együtt étkezik cselédeivel, ugyanabból a kenyérből eszik, és ugyanabból a borból iszik, mint azok.
Sokat beszéltek szerénységéről, s több elmés mondása is közszájon forgott; Valerius intézkedett hát, hogy hívják meg vacsorára. Beszélgetni kezdett vele, és megismerte nyájas modorát, amelynek, mint a növésben levő fának, gondozásra és megfelelő szabad térre volt szüksége, hogy kiterebélyesedjék; később buzdító szóval rábeszélte, hogy szentelje magát Rómában a közügyeknek. Cato erre hamarosan a városba költözött, és védőbeszédeivel sok barátot és tisztelőt szerzett magának. Sok hasznát vette Valerius tekintélyének és befolyásának is. Először katonai tribunus, majd quaestor lett belőle, később pedig már mint köztiszteletben álló személy, Valeriusszal együtt pályázott a legmagasabb közhivatalokra, és vele együtt választották meg előbb consulnak, majd később censornak.
Az idősebb polgárok közül elsősorban Fabius Maximust tisztelte, aki korának leghíresebb és legtekintélyesebb államférfia volt, főként az ő jellemét és életmódját választotta példaképül. Éppen ezért habozás nélkül szembehelyezkedett Scipióval, aki akkor még ifjú ember volt, de szemmel láthatóan féltékenykedett Fabiusra és irigyelte hatalmát.
Amikor mint quaestort Scipióval együtt az afrikai háborúba küldték, és látta, hogy az szokása szerint szórja a pénzt és korlátlan összegeket juttat katonáinak, szemrehányást tett neki, nem is költekezései miatt, hanem inkább azért, hogy megrontja a katonák apáiktól tanult egyszerűségét, hiszen zsoldjuk fölösleges élvezetekre és költekezésre csábítja őket. Scipio erre kijelentette, hogy neki nincs szüksége fukar kezű quaestorra, amikor teljes lelkesedéssel rohan a háborúba; a városnak különben is tetteiről és nem a pénzéről tartozik számot adni. Cato ekkor elhagyta Szicíliát, és Fabiusszal együtt vádat emelt a senatusban Scipio ellen, hogy hihetetlen pénzösszegeket fecsérel el, és éretlen ifjú módjára palaestrákban és színházakban tölti idejét, mintha nem is hadjáraton volna, hanem ünnepségeket rendezne. Sikerült is elérnie, hogy tribunusokat küldtek ki a következő megbízatással: ha a vádak igazaknak bizonyulnak, hozzák magukkal Scipiót Rómába.
Scipio meggyőzte a tribunusokat, hogy a győzelem a hadikészültségtől függ, barátai társaságában csak szabad idejében szórakozik, s életmódja soha nem akadályozta meg komoly és fontos kötelességei teljesítésében, majd elhajózott a háború színhelyére.

4. Cato tekintélyét ékesszólása is gyarapította, és sokan római Démoszthenésznek nevezték, de különösképpen életmódjával szerzett magának hírt és tiszteletet. A fiatalság főként fényes szónoki tehetségét csodálta, és abban szeretett volna versenyre kelni vele, de egyébként is, ritkaságszámba ment az olyan államférfi, aki hű maradt a kétkezi munka ősi szokásához, megelégedett egyszerű vacsorával, hideg reggelivel, egyszerű öltözettel és szerény lakással, s többre becsülte a felesleges használati tárgyakról való lemondást, mint megszerzésüket.
A köztársaságot akkoriban hatalmas területe már megakadályozta benne, hogy hű maradjon a régi tiszta erkölcsökhöz, a sok ország és nép feletti uralom összekeverte a szokásokat, a rómaiak sokféle életmódot vettek át és fogadtak el mintaképül. Méltán csodálták hát Catót, látván, hogy míg másokat a fáradalmak kimerítenek, és az élvezetek elpuhítanak, őt egyik sem győzte le, és nemcsak dicsvágyó fiatalkorában, hanem ősz fejjel, öregségében, consulsága és censorsága után is olyan maradt, akár a győzelemhez szokott atléta: állandóan edzette magát, és nem változott élete végéig.
Maga beszéli el, hogy soha nem hordott száz drakhmánál drágább ruhát, még praetor és consul korában is ugyanolyan bort ivott, mint szolgái, harminc asnál többért soha nem vásárolt a piacon vacsorájához élelmiszereket, s mindezt a városért tette, hogy teste erős legyen a katonai szolgálatra. Egyszer egy tarka babiloni takarót örökölt, de azonnal eladta; tanyai lakását soha ki nem meszeltette, rabszolgáért ezerötszáz drakhmánál többet nem adott, mert nem jól táplált és csinos fiúkra, hanem dolgos, erős kocsisokra és béresekre volt szüksége, de még ezeket is eladta, amikor megöregedtek, hogy ne táplálja őket haszontalanul. Egyáltalán, szerinte mindaz, ami felesleges, nem olcsó, és amire nincs szüksége, már akkor is drága, ha csak egyetlen asba került is. Szántóföldeket és legelőket vásárolt, nem pedig pázsitos rétet, amelyet öntözni és sepregetni kellett.

5. Mindezen tetteit némelyek fösvénységének tulajdonították, de voltak, akik helyeselték őket abban a hiszemben, hogy mások megjavítása és helyes útra vezérlése végett élt ilyen szűkösen. Azt azonban, hogy kivénült rabszolgáit kiűzte házából vagy eladta, mintha igavonó jószágok volnának, túlzott keményszívűségnek tekintem. Hiszen ezek szerint ember és ember közt más közösség nincs, csak a haszon és az érdek. Pedig azt kell látnunk, hogy a haszonelvűség nagyobb hatókörű az igazságosságnál. A törvényt és az igazságot természetünknél fogva csak az emberekkel szemben érvényesítjük, de a jótékonyság és a szeretet, amely az emberiesség gazdag forrásából fakad, kiterjed az oktalan állatokra is. Jószívű emberhez az illik, hogy etesse a kivénhedt lovakat is, és kutyáit ne csak fiatal korukban, hanem vénségükben is gondozza.
Amikor az athéniak a Hekatompedont építették, szabadon, kötőfék nélkül hagyták legelni azokat az öszvéreket, amelyek a legszorgalmasabban dolgoztak. Mint mondják, az egyik ilyen öszvér önszántából visszatért munkájához, és az Akropoliszra terhet szállító talyigák mellett futott, mintegy biztatva és ösztönözve egykori társait; erre a népgyűlés megszavazta, hogy ezt az állatot, míg ki nem múlik, közköltségen tartsák el. Kimón lovainak sírja, amelyekkel Olümpiában győzött, a saját síremléke közelében áll. Ugyanígy tettek sokan mások kutyáikkal is, amelyekkel együtt éltek házukban, így a régebbi időkben Xanthipposz kutyáját, amely háromevezősoros hajója mellett úszott Szalamiszig, midőn a lakosság elhagyta Athént, egy parti szikla mellett díszesen eltemettette, és síremlékét még napjainkban is Kutya-emlékmű néven ismerik.
Nem szabad élőlényekkel úgy bánnunk, akár valami elhasznált saruval vagy ócska edénnyel, amelyet, ha használat közben eltörik vagy elrongyolódik, elhajítunk. Ha másért nem is, hát az emberszeretet gyakorlása kedvéért szoktatnunk kell magunkat velük szemben a szelídségre és nemeslelkűségre. Én nem tudnám dolgos marhámat eladni, csak mert kiöregedett, még kevésbé űznék el egy megöregedett embert otthonából, s abból a házból, ahol az öregség utolérte, megszokott életmódjából sem tudnám kimozdítani valami csekély pénzösszegért, hiszen a vevőnek ilyenkor már éppen olyan keveset ér az illető, mint az eladónak. Cato azonban szinte hivalkodik vele, hogy lovát, amelyet proconsulsága idején a hadjáraton használt, Hispaniában hagyta, hogy az államot meg ne terhelje a hajón való szállítás költségével. Kérdés, hogy mindezt nemeslelkűségének vagy kicsinyességének kell-e tulajdonítani.

6. Más dolgokban valóban csodálatra méltó volt önmérséklete. Amikor hadseregparancsnok volt, maga és kísérete tagjai számára havi három attikai mérő búzánál többet nem igényelt, igavonó állatainak pedig másfél mérő árpánál is kevesebbet. Tartományul Szardíniát kapta. Az előtte levő propraetorok a lakosság költségén állíttatták ki sátraikat, ágyukat, ruházatukat, és hihetetlenül megterhelték a lakosságot szolgáikkal, barátaikkal, költséges és drága lakomáikkal - ehhez képest Cato igénytelensége hihetetlen különbséget jelentett.
Költségeinek fedezésére a lakosság anyagi erőforrásait soha nem vette igénybe, a városokat gyalogszerrel járta be; ilyenkor egyetlen szolgája kísérte, aki ruháit és áldozati csészéjét hordozta. Bár szelíd és engedékeny volt az alárendeltekkel szemben, hatalma méltóságát és szigorúságát teljes mértékben éreztette; az igazságszolgáltatásban engesztelhetetlen, a hatósági rendeletek megtartásában pedig pontos és hajlíthatatlan volt, s ezért a sziget lakói soha nem érezték félelmetesebbnek a római uralmat, de szeretettebbnek sem.

7. Ezek a sajátosságok mutatkoztak meg szónoki stílusában is, amely egyaránt volt kellemes és erőteljes, tetszetős és ellentmondást nem tűrő, szellemes és rideg, eszmékben gazdag és harcias. Amiként Platón szerint Szókratész, társaságban ő is külsőleg nyersnek, szatírszerűnek és szertelennek látszott, belül azonban komolysággal volt tele és olyan tulajdonságokkal, amelyek a könnyekig meghatották hallgatóit, és ellágyították a szívüket.
Ezért nem tudom, hogyan hasonlíthatták egyesek Cato beszédmodorát Lüsziaszéhoz. Ezt azonban döntsék el inkább azok, akik meg tudják ítélni a római szónokok előadási sajátosságait; mi inkább most röviden feljegyezzük néhány emlékezetes mondását, abban a meggyőződésben, hogy bármit mondjanak is egyesek, az emberek jelleme sokkal inkább kitűnik szavaikból, mint arcvonásaikból.

8. Egyszer, midőn a római nép valamely alkalmatlan időben mindenáron gabonakiosztást követelt, Cato, hogy ettől a szándékától eltérítse, így kezdte el beszédét: „Bizony, polgárok, nehéz a gyomorhoz szólni, mert nincs füle.” Amikor elítélte a fényűzést, azt mondta, nehéz megmenteni azt a várost, amelynek polgárai több pénzt adnak halért, mint ökörért. Más alkalommal birkanyájhoz hasonlította a rómaiakat; a birkák sem fogadnak szót külön-külön, mondotta, de nyájban követik pásztorukat. „Ti is - szólt -, akik mások tanácsát egyénenként nem vagytok hajlandók megfogadni, ha összegyülekeztek, hagyjátok, hogy vezessenek benneteket.” A nőuralomról a következőket mondta: „A férfiak uralkodnak az asszonyokon, mi uralkodunk minden emberen, rajtunk pedig az asszonyok uralkodnak.” Ez a mondás különben Themisztoklésztől ered. Ő mondta ugyanis, amikor fia anyja közvetítésével mindenféle követeléssel állt elő: „Asszony! Az athéniak parancsolnak a görögöknek, én az athéniaknak, te nekem, a fiad pedig neked; csak vissza ne éljen a hatalmával, és éretlen kölyök létére ne nőjön a görögök fejére.”
Cato azt állította, hogy a római nép nemcsak a bíborfesték, hanem a tudományok árát is megállapította. „Mert amint a festők - szólt - a szemnek kellemes színt használják legszívesebben, az ifjak is azt tanulják legbuzgóbban, amivel dicséretet szereznek maguknak.” Felszólította a rómaiakat, hogy ha erényükkel és mértékletességükkel lettek naggyá, ne változzanak meg, s rosszabbá ne legyenek; ha pedig nagyságukat mértéktelenségüknek és bűneiknek köszönhetik, változzanak meg, hogy jobbakká lehessenek, mert már eléggé nagyok általuk. A közhivatalok hajhászóiról azt mondta, hogy az effélék mint idegen utasok mindig lictorokkal szeretnének utazni, hogy el ne tévedjenek. Korholta polgártársait, mert gyakran ugyanazokat a személyeket választották meg különféle hivatalokra. „Úgy látszik - mondta -, vagy nem becsülitek sokra a közhivatalokat, vagy nem sok embert tartotok méltónak rájuk.” Egyik ellenségéről, akiről az a hír járta, hogy gonosz, rossz életet folytat, ezt mondta: „Az anyja áldásnak és nem átoknak tekinti majd, ha fiát túl kell élnie.” Amikor felhívták figyelmét valakire, aki áron alul adta el atyjától örökölt tengerparti birtokát, csodálkozást tettetett, s így szólt: „Lám, ez az ember erősebb a tengernél, mert ő könnyedén lenyelte, amit a tenger nem tudott elnyelni.”
Amikor Eumenész király Rómába látogatott, és a senatus nagy pompával fogadta, a legelőkelőbb polgárok pedig versengve keresték kegyeit, feltűnt, hogy Cato milyen gyanakvással és milyen tartózkodóan viselkedik vele szemben. „Hiszen becsületes ember és barátja Rómának” - mondták neki. „Elismerem, hogy az - szólt -, de minden király természeténél fogva húsevő állat, és a sokat magasztalt királyok közül egyik sem méltó rá, hogy Epameinóndasz, Periklész, Themisztoklész, Manius Curius vagy Hamilcar Barcas mellé állítsák.” Ellenségei gyűlölik, mondogatta, mert éjszaka is felkel és magánügyeit elhanyagolva, a közügyekkel foglalatoskodik. Azt is szokta mondani, hogy inkább vonják meg tőle az elismerést, ha jót cselekszik, mint hogy megmeneküljön a büntetéstől, ha rosszat tesz, mert vétkét mindenki másnak megbocsátja, csak önmagának nem.

9. A rómaiak három követet választottak Bithüniába; egy podagrásat, egy lékelt koponyájút és egy közismert bolondot. Nevetve jegyezte meg erre Cato, hogy a rómaiak olyan követséget küldenek, amelynek nincs se lába, se feje, se szíve. Amikor Scipio Polübiosz kedvéért közbenjárt az akhaiai száműzöttek érdekében, és a senatusban hosszasan vitatták az ügyet, mert egyesek hajlandók voltak hazatérésüket engedélyezni, mások a hazatérés ellen szólaltak fel, Cato is beszédet tartott, és ezt mondta: „Mintha semmi más dolgunk nem volna, itt ülünk naphosszat, és azon töprengünk, hogy néhány görög vénembernek nálunk adják-e meg a végtisztességet vagy Akhaiában.” Így aztán engedélyezték hazatérésüket, de néhány nappal később Polübiosz és társai ismét a senatushoz fordultak azzal a kéréssel, hogy a száműzöttek visszakaphassák Akhaiában korábban betöltött tisztségeiket, s Polübiosz igyekezett megtudni, mi ebben az ügyben Cato felfogása. Cato erre mosolyogva odaszólt Polübiosznak, hogy olyan ez a dolog, mintha Odüsszeusz vissza akarna menni a Küklópsz barlangjába ottfelejtett süvegéért és övéért.
Azt állította, hogy az okos embernek több haszna van az oktalanból, mint az oktalannak az okosból, mert az okos őrizkedik az oktalan hibáitól, de az oktalan nem tudja utánozni az okos jó példáját. Jobb szereti az ifjak arcán a pirulást, mondotta, mint a sápadtságot. A katona menet közben ne használja kezét, se ütközet közben a lábát, s ne horkoljon hangosabban, mint ahogy kiált a csatában. Egy feltűnően kövér emberen így gúnyolódott: „Hogyan lehet a város hasznára az olyan test, amelyet a torkától az ágyékáig has borít?” Amikor egy ínyenc ember kereste a társaságát, elutasította magától azzal, hogy nem szívesen van együtt olyan emberrel, akinek az ínye érzékenyebb, mint a szíve.
Azt is szokta mondani, hogy a szerelmes lelke más ember testében él. Egész életében három dolgot bánt meg: először, hogy titkot bízott a feleségére; másodszor, hogy hajón ment oda, ahova gyalog is eljuthatott volna; s harmadszor, hogy egy napot tétlenségben vesztegetett el. Egy gonoszságáról ismert vénembernek ezt mondta: „Az öregkor sok szégyenletes baját ne tetézd még bűneid gyalázatával is.” Egy méregkeveréssel gyanúsított néptribunushoz, aki egy meggondolatlan törvényjavaslat elfogadtatását erőszakolta, így szólt: „Ifjú ember, nem tudom, mi rosszabb, meginni-e a kotyvalékodat, vagy elfogadni, amit javasolsz.” Amikor egy erkölcstelen életet élő ember megrágalmazta, így szólt: „Egyenlőtlen harcot folytatunk egymás ellen, mert te szívesen meghallgatod, és boldogan tovább mondod a rosszat, én azonban sem mondani, sem meghallgatni nem szeretek ilyesmiket.”

Ilyenek voltak Cato híres mondásai.

10. Legjobb barátjával, Valerius Flaccusszal választották consullá, és sorshúzás útján azt a tartományt kapta, amelyet a rómaiak Hispania Citeriornak neveznek. Itt több népet fegyverrel meghódított, másokat pedig szép szóval megnyert magának, de egyszer nagy barbár haderővel került szembe, és fennállt a veszély, hogy csúfos vereséget szenved. Ezért a közelben lakó keltiberekhez folyamodott segítségért, ők azonban kétszáz talentumra tartották a segítségüket. Mindenki más szégyenletes dolognak tartotta, hogy a rómaiak pénzért kérjenek segítséget a barbároktól, de Cato kijelentette, hogy nincs abban semmi rossz, mert ha győznek, a kért összeget az ellenségéből és nem a magukéból fizetik ki, ha pedig vereséget szenvednek, nem lesz többé, sem aki a pénzt követelje, sem akin a követelést behajtsák.
Az ütközetben Cato teljes győzelmet aratott, és ügyei más tekintetben is fényesen haladtak előre. Polübiosz azt mondja, hogy a Baetis folyó innenső partján épült ellenséges városokat egyetlen nap alatt romboltatta le, pedig sok ilyen város volt, és mind tele fegyverre fogható férfilakossággal. Cato maga beszéli el, hogy több várost foglalt el, mint ahány napot töltött Hispaniában, ami nem volt dicsekvés, mert a városok száma valóban elérte a négyszázat.
Katonái gazdag zsákmányhoz jutottak, s ezenfelül egy-egy font ezüstöt osztott ki közöttük, azzal érvelve, hogy jobb, ha sok római tér haza ezüsttel, mint ha kevés arannyal. Saját magának, mint mondja, semmit nem tartott meg a zsákmányból azon kívül, amit megivott vagy megevett.
„Nem hibáztatom azokat - mondta -, akik az ilyesmiből hasznot próbálnak húzni, de jobban szeretek az erényért kelni versenyre a legerényesebbekkel, mint a vagyonért a leggazdagabbakkal és kapzsiságban a legkapzsiabbakkal.” De nemcsak önmagát, hanem a környezetéhez tartozókat is tisztán megőrizte mindenfajta nyerészkedéstől. A hadjáraton öt szolgája kísérte. Az egyikük, név szerint Paccius, megvett három rabszolgafiút a hadifoglyok közül. Mikor Cato értesült a dologról, a szolga felakasztotta magát, csak hogy gazdája szeme elé ne kerüljön. A fiúkat Cato eladatta, és az így befolyt összeget befizette az államkincstárba.

11. Még Hispaniában tartózkodott, midőn ellenfele, a nagy Scipio, hogy sikereit meggátolja, és átvegye tőle az ügyek intézését Hispaniában, kijárta, hogy ugyanabba a tartományba válasszák, Cato utódává. A lehető leggyorsabban útra kelt, hogy véget vessen Cato uralmának. Cato közben ötcohorsnyi gyalogos és ötszáz lovas katona kíséretében leigázta a lacetanok törzsét, és kivégeztette a neki átadott hatszáz szökevényt. Scipio ezen felháborodott, de Cato gúnyosan azt felelte neki, hogy Róma csak úgy jut el a hatalom csúcsára, ha az előkelőek és a nagyok nem engedik át az elsőséget az alsóbb néposztálybelieknek az erényért való versengésben, a plebeiusok viszont, mint ő maga is, versenyre kelnek vitézség dolgában azokkal, akik származásban és hírnévben felettük állnak.
A senatus mindenesetre úgy határozott, hogy Cato intézkedésein semmit nem szabad változtatni, és nem szabad őket megmásítani; így aztán Scipio uralma inkább a maga dicsőségének ártott, mint Catóénak, mert egész ideje tétlenül, haszontalanul telt el. Cato diadalmenetet tartott, de ezután nem követte azok példáját, akik nem az erényért, hanem a dicsőségért versengenek; az ilyenek mihelyt megkapták a legmagasabb méltóságokat, consullá választották őket, diadalmenetet tartottak, életük hátralevő részét már csak gyönyörök és szórakozások közt töltik, s a közügyektől visszavonulnak. Cato viszont nem hagyta abba és nem szüntette meg az erény gyakorlását, és azokhoz hasonlatosan járt el, akik közpályájuk kezdetén mohón vágynak a tiszteletre és a dicsőségre: új feladatokra készen barátai és polgártársai rendelkezésére bocsátotta magát, és nem mondott le sem forumi, sem hadvezéri tevékenységéről.

12. Tiberius Sempronius consul thrakiai és al-dunai hadjáratában legátusként vett részt, Manius Aciliust pedig katonai tribunusként kísérte el Görögországba Nagy Antiokhosz ellen, akitől a rómaiak Hannibál óta jobban féltek, mint bárki mástól. Nagy Antiokhosz kis híján ismét hatalmába kerítette Ázsiát egészen a Szeleukosz Nikatór által meghódított területekig; igen sok harcias barbár népet leigázott, és elbizakodottságában összetűzött a rómaiakkal is, mert egyedül csak őket tartotta magához méltó ellenfélnek.
A háborúhoz a görögök felszabadítását használta fel ürügynek, pedig azoknak semmi szükségük nem volt rá, mert nem sokkal előbb szabadultak fel, és nyerték vissza önrendelkezési jogukat Philipposz és a makedónok igája alól a rómaiak jóvoltából. Görögország viharos tengerré vált, mert a demagógok fellázították a népet a király segítségébe vetett reménnyel. Manius követeket küldött a városokba, Titus Flaminius pedig a felbujtott népeket könnyűszerrel megfékezte és lecsendesítette, amint az életrajzában megírtam; Cato a korinthosziakat, a patrasziakat és aigioniakat nyerte meg a rómaiak ügyének.
A leghosszabb időt Athénban töltötte, s állítólag görög nyelven tartott beszédet, amelyben kifejezte csodálatát a régi athéniak erénye iránt, és elmondta, hogy milyen gyönyörűséget szerzett neki a város szépsége és nagysága. Mindez azonban nem igaz, mert Cato tolmács segítségével érintkezett az athéniakkal, pedig tudott volna velük saját nyelvükön is beszélni, de ragaszkodott anyanyelvéhez, és kinevette azokat, akik a görög dolgokért rajongtak. Gúnyt űzött Postumus Albinusból is, aki történelmi művét görögül írta meg, és ezért bocsánatot kért. Meg lehetne neki bocsátani, mondta Cato, ha az Amphiktüonia határozata parancsolta volna meg könyve megírását. Elmondja azt is, hogy az athéniak megcsodálták beszédének rövidségét és szabatosságát, és hogy amit ő néhány szóval mondott el, ahhoz a tolmácsnak hosszú mondatokra és sok szóra volt szüksége. Egyáltalában, úgy vélte, hogy a görögök szavai ajkukról folynak, a rómaiaké azonban szívükből fakadnak.

13. Antiokhosz rövidesen elzárta hadseregével a thermophülai hegyszorost, és a természettől biztos hadállását még sáncokkal és falakkal is megerősítette, majd nyugodtan táborozott, abban a hiszemben, hogy Görögországból kizárta a háborút. A rómaiak már le is mondtak róla, hogy szemtől szembe támadva kierőszakolják a szorosokon az átkelést, de Cato emlékezett rá, hogyan kerülték meg a perzsák annak idején a hegyszorost, és hogyan kerítették be a görögöket; maga mellé vette tehát hadserege egy részét, és az éjszaka folyamán útnak indult. Amikor felérkezett a hegytetőre, a vezetőnek felfogadott hadifogoly eltévedt, járhatatlan, meredek helyeken bolyongott; a katonák szörnyen elkeseredtek, és félelem vett rajtuk erőt. Cato látta a veszedelmet, és megparancsolta, hogy maradjon mindenki mozdulatlanul és úgy várjon; aztán magához vette Lucius Manliust, aki jól értett a hegymászáshoz, elindult, és a holdvilágtalan, sötét éjszakában fáradságos, veszélyes utakon, keresztül-kasul a vadolajfa-bozótokon és meredek szirteken, amelyek minduntalan elzárták a szabad és biztos kilátást, végre egy ösvényre találtak, amelyről azt hitték, hogy levezet az ellenség táborába.
Jeleket tettek a szembeötlő szirtekre, amelyek a Kallidromosz-hegy fölé nyúlnak, és visszamentek a hátrahagyott katonákhoz, majd a jelek segítségével elérték az ösvényt, és nekivágtak az útnak, de csak kis távolságra jutottak előre, mert az ösvény egyszerre mély szakadékba torkollt. Újra nyugtalanság és félelem lett úrrá rajtuk, mivel nem tudták és nem látták, milyen közel jutottak az ellenséghez.
Közben kivilágosodott, és valaki emberi hangokat vélt hallani, majd nyomban megpillantották a görögök táborát és a szirteken felállított előőrsöket. Cato ekkor megállította embereit, senkivel nem törődött, csak a firmumiakat hívatta magához, akiknek hűségében és bátorságában mindig megbízott. Amikor ezek odaszaladtak hozzá és szorosan körülállták, így szólt hozzájuk: „Szükségem van egy élve elfogott ellenséges katonára, hogy megtudjam tőle, kik az előőrsök, mennyien vannak, milyen állásban, milyen felszereléssel és elrendezéssel vár ránk a fő haderő. Ennek a feladatnak elvégzéséhez gyorsaságra és vakmerőségre van szükség, hiszen az oroszlánok is fegyvertelenül rontanak rá a félénk állatokra.” Erre a firmumiak, úgy, ahogy voltak, azonnal lerohantak a hegyről, váratlanul megrohanták az előőrsöket, megzavarták és szétszórták őket, egyiküket fegyverestül foglyul ejtették és átadták Catónak, aki megtudta tőle, hogy a sereg zöme a királlyal együtt a szorosokban táborozik, és a magaslatok őrzésére hatszáz válogatott aitóliai harcost rendelt.
Cato előtt semmiségnek tetszett ez a csekély szám, és megvetve az ellenséget gondatlanságáért, kürtszóval és hangos csatakiáltással kivont karddal, rájuk rohant. Amikor az aitóliaiak meglátták a szirtekről lefutó rómaiakat, rohanvást megindultak a nagy tábor felé, és megjelenésükkel általános zűrzavart keltettek.

14. Közben Manius teljes haderejével előretört a sáncokhoz és a hegyszorosba. Antiokhoszt szájon találta egy kődarab, és kiverte a fogait, mire nagy fájdalmában hátrafordította lovát. Hadseregének egyetlen egysége sem szállt szembe a rómaiakkal. A visszavonulás útja járhatatlan és zegzugos volt, tele legyőzhetetlen akadályokkal, mert mély mocsarak és éles sziklák vártak azokra, akik elestek vagy megcsúsztak, mégis errefelé özönlöttek a szorosokból, kétségbeesetten lökdösve egymást az ellenség fegyverétől való félelmükben, és így önmaguk vesztét okozták.
Cato tudvalevőleg nem fukarkodott az öndicsérettel, és soha nem habozott, hogy nagy tetteit ugyanolyan nagy szavakkal magasztalja, de ezeket a haditetteit különösképpen feldicsérte, és kijelentette, hogy aki látta őt, amint üldözte és aprította az ellenséget, annak el kellett ismernie, hogy Cato nem tartozik a népnek annyival, mint amennyivel a nép tartozik Catónak. Manius consul a győzelem lázától felhevülten átölelte, hosszú ideig karjában tartotta, és örömében hangosan azt kiáltotta, hogy sem ő, sem az egész nép nem tudja Catót méltóképpen megjutalmazni szolgálataiért.
A csata után azonnal Rómába küldték, hogy személyesen vigyen hírt a győzelemről. Szerencsésen átkelt Brundisiumba, majd innen egy nap alatt Tarentumba érkezett, ahonnan partraszállása után négynapi utazással az ötödik napon eljutott Rómába, és elsőnek vitte meg a győzelem hírét. A város megtelt örömmel, mindenfelé áldozatokat mutattak be, és a népet eltöltötte az a büszke tudat, hogy képes úrrá lenni a földkerekségen és minden tengeren.




Folytatás: Marcus Cato 2.rész.
..