logo

XX September AD

M. Porcius Cato és korszaka II. rész

3. Cato lépten-nyomon szerét ejtette, hogy nyomatékosan hangsúlyozza a maga sajátos életelveit, a Róma görögországi és keleti hódításai nyomán a nobilitas felső rétegében eluralkodó fényűzéstől, „elpuhult” szokásoktól eltérő életmódját: secus ego aetatem agerem quam illi egissent - videtote quanto secus ego fecerim.

Már öreg korában, censorsága után, 164-ben mondott „De sumptu suo” c. beszédében rafináltan alkalmazott retorikai fordulatokkal sorolja fel kortársainak mindama vétkét, mulasztását, visszaélését, melyektől ő maga mentes maradt. Miután mindezeket részletesen kifejtette, egy már-már Cicerót anticipáló fordulattal zárja le gondolatmenetét:

vide sis quo loco republica siet, uti quod rei publicae bene fecissem, unde gratiam capiebam, nunc idem illud memorare non audeo, ne invidiae siet. ita inductum est male facere inpoene, bene facere non inpoene licere.

Cato fiatal éveit apja tusculumi birtokán töltötte. Plutarchos életrajza igénytelen, kemény, dolgos életmódjának több vonását mutatja be. Keményen dolgozik, mértékletesen él. (1,6.), szolgáival együtt végzi a mezei munkát, télen durva köpenyben, nyáron félmeztelenül; ugyanazt az ételt-italt fogyasztja, mint szolgái; életmódja, ruházkodása, lakása egyszerű; mintaképe M. Curiusnak, a Pyrrhos elleni háború diadalmas hadvezérének igénytelen, dolgos élete. Részben ez az életmódja hívta fel rá Valerius Flaccus figyelmét, ennek révén került Rómába...
Látjuk, minden megfelel Cato önjellemzésének. Ezek után nem lep meg, ha az utolsó nagy római történetírónál, Ammianus Marcellinusnál is felbukkan Catónak ilyen szellemű bemutatása:

id enim etiam Tusculanus Cato prudenter de f iniens, cui Censorii cognoraentum castior vitae indidit cultus magna, inquit csira cibi, magna virtutis incuria (16, 5, 2.).

Idősebb korában írt nagy jelentőségű mezőgazdasági munkájából, a De agri cultura utasításaiból azonban egészen más kép tárul elénk. Nem is a köves, sziklás szabin dombok parasztjainak szól ez a mű, hanem Közép-Itália legtermékenyebb vidékei birtokosainak; ezeket akarja rábírni jövedelmező új termelési ágak bevezetésére, kioktatni a hagyományos művelési formák gazdaságosabb alkalmazására olyan vidéken, ahol e módszerek révén a legnagyobb nyereségre van kilátás.
Itt már nem a gazda irányítja a munkát, hanem a vilitus (5. 142.), csak ő vesz részt személyesen a munkában, a rabszolgák és alkalmi vagy idénymunkát végző mesteremberek, napszámosok napi munkájában. A gazda csak vendég a birtokán, s hogy szívesen, gyakrabban látogasson el ide, ajánlatos minél lakályosabban berendezni a falusi házat (c. 4.). Cicero elbeszélése szerint idősebb korában maga Cato is csak szórakoztató időtöltésnek tekintette a gazdálkodást.

Itt már csak a rabszolgák isznak ócska lőrét. A birtokos igyekszik minél jobb minőségű, a piacon versenyképes bort termelni. - De vajon csak eladásra szánja borát, csak a jövedelemmel törődik? Nem. Idősebb korában maga is el-elmulatozik, borozgat baráti körben (Plut. 25, 3-4.). Alkalmasint lehetett valami alapja a Horatiusnál fellelhető hagyománynak:
Catóban is - mondják - gyakorta bor hevítette a bátor érzést.

De magában a De agri cultura szemléletében és célzatában is megnyilatkozik egy összebékíthetetlen kettősség, ami szintén jól példázza, hogy Cato gondolkodásmódja mennyire nem tudott alkalmazkodni a korabeli új jelenségekhez, szokásokhoz és eszmékhez. Pedig ezeknek Rómában való megjelenése annak a katonai terjeszkedésnek és az ezt követő gazdasági átalakulásnak volt a következménye, melyet önmagában véve szóban és írásban, hadvezéri-politikusi és gazdasági gyakorlatában egyaránt támogatott.
Moralizálása tehát felszínes, mert az átalakulások felületón jelentkező tünetek, a mindennapi életre gyakorolt hatások ellen folytatott szélmalomharcot, az ezeket kiváltó okokat azonban nem vette észre. Ha valami, ez tekinthető valóságos és lényeges önellentmondásnak Cato szemléletében, tevékenységében. S ennyiben helyes az, amit már Mommsen megállapított: Cato soha kísérletet sem tett arra,hogy a bajok forrásait elapassza, s egész életében csak. szimptómák ellen hadakozott.

A De agri cultura bevezetése szerint (pr. 2-3.) a legnagyobb hagyományos dicséret, amit egy derék emberről lehet mondani az, hogy jó földműves, jó gazda:

et virum bonum quoin laudabant (sc. maiores nostri), ita lauclabant: bonura agricolam bonumque colonum; amplissime laudari existimabatur qui ita laudabatur.

Azonban a rabszolga-munkaerőre alapozott árutermelő gazdaság, amit Cato a De agri cultura minden lapján propagál, éppen annak a kisbirtokos rétegnek a tönkremenetelét siettette, amelynek legalábbis tehetősebb rétegéből maga is származott. S hogy Cato mennyire szorgalmazta a rabszolga-munkaerőnek minél eredményesebb kihasználását, arra egyik jellemző, jövedelmező spekulációja világít rá. Plutarchos szerint (21,10.) rabszolgáinak is adott kölcsönt, hogy ezek fiatal rabszolgagyerekeket vásároljanak, kitanítsák őket valamilyen mesterségre, azután, ha már elég gyakorlottak, haszonnal adják tovább őket.

Cato a De agri cultura praefatiójában szembeállítja egymással a különböző pénzszerzési lehetőségeket. A földművelést, mint a hagyományosan legmegbecsültebb biztos jövedelmi forrást dicséri, kiemelve a jellemre gyakorolt jótékony hatását. Az uzsorát az ősök példájára hivatkozva, kemény szavakkal ítéli e1. Ugyanakkor tudjuk, hogy idősebb korában maga is foglalkozott uzsoraügyletekkel (Plut. 21, 9.). A kereskedelemmel szemben az az aggálya, hogy az kockázatos vállalkozás (periculosum, pr. 1. 3.).

A pénzszerzésnek ez a különben előnyös módja alkalmasint mégse hagyta nyugodni, mert a kockázat minimálisra csökkentésének egy sajátos módszerét gondolta ki. Ez a következő: adósaiból hajóstársaságot szervezett, ezek 50 hajóból álló kereskedelmi flottát szereltek fel, egyenlő arányban véve részt a terhekben; maga Cato is egy részt vállalt, azután egy Quintius nevű felszabadított rabszolgájával intéztette a kereskedelmi vállalkozást. Ily módon - mint Plutarchos írja - befektetésének csak kis részét tette kockára, viszont nagy nyereségre tett szert.”

Az egész vállalkozás Quintius neve alatt futott, mert a senatoroknak törvény tiltotta a tengeri kereskedelemmel való foglalkozást. Így ez volt a tulajdonképpeni visszaélés, nem is a módszer. Nem tudni, honnét merítette a gondolatot Cato, azonban - mutatis mutandis - voltaképp hasonlóan járt el, mint ahogy az itáliai gazdák a birtokvásárlásnál. Ismeretes ugyanis, hogy a nagyobb birtokosok jószágai általában nem egy tagban., hanem több, különböző jellegű, más éghajlatú vidéken helyezkedtek el. Ennek célja nem utolsó sorban az időjárás szeszélyeiből adódó kockázat mérséklése volt. Világosan kifejezésre juttatja ezt az ifjabb Plinius egyik levelében egy birtokával szomszédos földdarab megvásárlásának tervével kapcsolatban:

vereor, ne sit incautum rem tam magnam isdem tempestatibus, isdem casibus subdere; tutius videtur incerta f ortunae possessionum varietatibus experiri. habet etiam iucunditatis soli caeligue rnutatio ipsaque illa peregrinatio inter suet.

A földműves életformát Cato nemcsak hagyományos római nimbusza és stabil jövedelmezősége miatt dicséri, hanem azért is, mert a földművesekből lesznek a legjobb katonák: at ex agricolis et yiri fortissimi et milites strenuissimi gignuntur. Viszont az általa propagált, rabszolgatartáson alapuló gazdaság a kisbirtok visszaszorításával éppen ennek a rétegnek fölmorzsolódását segíti elő.

A Gracchusok korának agrár problematikája előre veti árnyékát. Máig is vitatott kérdés, vajon a Gracchusok a kisbirtokos rétegen önmagáért, vagy a hadsereg megerősítése érdekében kívántak-e segíteni. S a kutatók aszerint hajlanak a moralizáló Plutarchos, vagy az aktuális szempontokhoz igazodó Appianos felfogása felé, ahogy az koncepciójukba jobban beleillik. - Cato nem az államférfi, hanem a vagyonát gyarapítani kívánó gazda szemével nézi a földet, a földművest, s csak mellékesen a hadvezérével. Pedig, ha valakinek, neki aztán tisztában kellett lennie -elsősorban hispaniai tapasztalatai, értesülései alapján - a hadsereg, a hódító hadjáratok kívánalmaival.

4. A második század első harmadában Hispania jelentette Róma számára a legkomolyabb katonai problémát. A 2. pun háború és a Perseus ellen megvívott 3. macedón háború közti jó három évtized során (202-171 közt) a különböző frontokon évente átlagban 100 000 katonát kényszerültek fegyverben tartani; ezeknek majdnem fele Hispania területén állomásozott. Itt a szabadságszerető, harcias ibér törzsek ellen vívott csatározások során - szenvedték a római seregek a legérzékenyebb veszteségeket is. A helyzet különben, később sem változott lényegesen, gondoljunk csak a sorozatos luzitán és keltibér felkelésekre, a Viriathus ellen vívott harcokra, Mancinus esetére, majd később Sertorius fellépésére.

Maga Cato is kemény csatákat vívott consuli hadjárata (195) során. A sajátos terepviszonyokat ügyesen felhasználó, a rómaiak számára szokatlan harcmodort alkalmazó ellenféllel szemben a consul kíméletlen leleménye jól érvényesült. Jellemző eset volt, amikor egy meghatározott napon az Ebrótól északra levő összes megerősített helységnek falát leromboltatta, oly módon, hogy előzőleg külön-külön mindenhová a többiek tudta nélkül titkos utasítást juttatott el. Ő volt az első római hadvezér, aki egészen Numantia vidékéig eljutott. Joggal említi consulságáról számot adó beszédében energikus intézkedéseit, fáradhatatlan helytállását.

Livius méltatásában pedig mintha magát Catót hallanánk:
sed in consule ea vis animi atque ingenii fait, ut omnia maxima minimaque per se adiret atque ageret nec cogitaret modo imperaretgae quae in rem essent, sed pleraque ipse per se transigeret nec in gaemquam omnium gravius severiusgae quam in se-met ipsum imperium exerceret, parsimonia et vigiliis et la b o r e cum ultimis militum certaret nec quicquam in exercitu suo praecipui praeter lionorem atque imperium liaberet.

Cato consulságát követően is lankadatlan figyelemmel kísérte a két hispaniai tartomány helyzetét, s élénken reagált minden ottani eseményre, a római magistratusok visszaéléseire, balfogásaira. Ez a megkülönböztetett érdeklődés már az ókori szerzők figyelmét sem kerülte el:

M. Catonem ilium Sapientem, clarissimum virum et prudentissimum, cum multis graves inimicitias gessisse accepimus propter Hispanorum, apud quos consul fuerat, iniurias.

Vajon milyen érdeke fűződött Rómának ehhez az állandóan forrongó, annyi véráldozatot követelő területhez? Stratégiai jelentősége, a római segédcsapatok feltöltésére alkalmasnak kínálkozó emberanyaga mellett elsősorban természeti kincsei vonzották a félszigetre a római hódítókat,” akárcsak előttük a. karthágóiakat: arany, ezüst, vas, só stb.

Cato mindig és mindent a takarékos jó gazda szemével néz; mint magistratus mintegy az államgazdaság vilicusának tekinti magát. Természetes, hogy figyelmét nem kerülik el a hispaniai vas-, ezüst- és sóbányák sem. Hadműveletei befejezésével érthetően igyekezett biztosítani az állami bevételeket (Liv. 34, 7.), s hatalmas zsákmányt is vitt haza Rómába aranyból, ezüstből (34, 46, 2.).
Különben igyekezett megtakarítani az államkincstárnak a hadsereg élelmezési költségeit is, ezért bellum se ipsum alet jelszóval útjukra bocsátotta a hadseregszállítókat (Liv. 34, 12.). 9, Ugyanez a mentalitás nyilvánult meg későbbi censor kori intézkedésében is, mikor a közmunkák bérletösszegét igen magasan szabta meg a vállalkozókkal szemben.

Hispaniai hadjáratával kapcsolatos beszédjeiben mutatja be magát Cato a legsokoldalúbban mint katonát, mint hadvezért: ezúttal is hangsúlyozva jól ismert jellemvonásait, illetőleg ezeknek megfelelő viselkedését. Megtudjuk, hogy a consul összesen öt rabszolgával indult tartományába; útközben ugyanazt a bort itta, amit a hajóslegénység; hazatérőben ott hagyja hátaslovát, hogy az államkincstárnak megtakarítsa a szállítási költséget. A zsákmányból annyit tart meg magának, amennyi a maga ellátásához szükséges (Plut. 10, 5.). Ezen az alapon támadja később azt, qui ventrem suum non pro hoste habet, qui pro re publica, non pro suta, obsonat.

Mint vezér szigorú fegyelmet tartott seregében. Ez azonban sem akkor, sem azután nem egyedülálló jelenség. Nemcsak a legendás Cincinnatus, Fabricius, vagy Cato mintaképe: Curius, vagy később a parasztivadék Marius volt kemény katona, erélyes kézzel teremtett rendet seregében Scipio Aemilianus is Numantia és Karthágó alatt, hasonlóképpen a becsvágya csinálta hadvezér Crassus a Spartacus sikereitől demoralizált seregében; s Lucullus, - kinek neve rezignált öregkori lakomázásáról, inyencségéről közmondásossá vált - a Mithridates elleni hadjáratban valóságos hajcsára volt katonáinak: íme egy példa a Catóéval ellentétes irányú legendaképződésre.

Győzelmei után pedig Cato sem kevésbé bőkezűen részeltette katonáit a zsákmányból, mint általában a további hadvezéri-közéleti ambícióktól is fűtött kortársai, mint maga Scipio Africanus. Eljárásának indoklása és a tárggyal kapcsolatos megjegyzései nem nélkülöznek bizonyos polemikus és tömeghatásra számító élt: „jobb, ha a rómaiak közül számosan térnek haza ezüsttel, mintha kevesen arannyal” (Plut. 10, 5.).

Hasonló egy saját megfogalmazásában fennmaradt megjegyzése:
numquam ego praedam neque quod de hostibus captum eseet neque manubias inter pauculos amicos meos divisi, ut illis eriperem qui cepissent.

Már kevésbé egyeztethető össze az ősök sokat emlegetett példájával az az eljárás, ahogy egyszer Hispaniában a túlerővel szemben győzelmet aratott. Segítségül hívott egy szomszédos keltibér törzset, ez azonban pénzt kívánt a fegyveres támogatásért. Cato környezete szégyenletesnek tartotta azt, hogy a rómaiak bért fizessenek a segítségért a barbároknak - magának a consulnak nem voltak ilyen aggályai: ha győznek, úgymond, az ellenségéből, nem a magukéból fogják megadni; ha meg vereséget szenvednek, nem marad, sem aki követel, sem akitől követelnek (Plut. 10, 2-3.).
Az eset érthetően keltett megütközést. Sertoriusról olvassuk: a Pireneusok nehezen járható hágóit megszállva tartó ibér hegylakóktól pénzen vásárolta meg az átkelést, hogy Sulla csapataival szemben időt nyerjen. S az ő hívei is méltatlankodva fogadták vezérük elhatározását (Plut. Sert. 6.). Pedig ekkor már jóval később (83-ban) járunk, a polgárháborúk minden megszentelt hagyományt felforgató korában.

Catót hispaniai sikerei után sem hagyta nyugodni harci becsvágya. ConsuLsága és diadalmenete után sem restellte, hogy tribunusként részt vegyen M. Acilius Glabrio III. Antiochos elleni görögországi hadjáratában (191.). Itt egy nevezetes haditettet hajtott végre. Az éj leple alatt 2 000 emberével megkerülte a thermopylaei szorost, s a dél felől vonuló hegyeken át a király seregének hátában termett. Váratlan rajtaütésével jelentősen hozzájárult a gyors, csekély veszteséggel járó római győzelem kivívásához A vállalkozás gondolatát Xerxes Görögország elleni hadjáratának a görög történetírók által megörökített ismeretes epizódja sugallta Catónak (Plut. 13, 1.).

5. Ezek szerint Cato tanult volna a görögöktől? Ő, aki a görögök legádázabb ellenségeként ismeretes? S nem is alaptalanul. Hisz mihaszna és javíthatatlan fajzatnak tartotta őket; az volt róluk a véleménye, hogy szavaik szájukból ömlenek, nem a bensőjükből fakadnak, mint a rómaiaknak (Plut. 12, 8.) tehát csak beszélnek, s nem gondolják meg, mit. M. Caelius idétlenkedő viselkedése elleni kifogásai közt szerepelt az is, hogy olykor görög verseket hajtogat, Postumius Albinust meg azért rótta meg, Inert görög nyelven írta meg történeti művét.
S ha csak pusztán gáncsoskodó, csúfondáros megjegyzésekről lenne szó, abban még nem volna semmi egyedülálló. Gondoljuk csak meg, hogy Cicero, az egyik legműveltebb római is milyen csípős, lekicsinylő megállapításokat tesz olykor a görögökről általában, s a korabeliekről egyaránt; milyen önérzetes fölénnyel beszélteti a görögökről Mariust, a másik nagy homo novus-t Sallustius, Thukydidés tanítványa (Iug. 85, 32.); s hogy Sulla is csak a holtak kedvéért bocsátott meg az élőknek Athén elfoglalásakor (Plut. Sulla 14, 8.); s a Homéros, Hésiodos meg Theokritos művein nevelkedett Vergilius is, bár burkoltan, de mégis félreismerhetetlenül a görögök teljesítményeivel szembeállítva fogalmazta meg a római hivatástudatot az Aeneis ismert soraiban: Tu regere imperio popetlos, Romane, memento: Hae tibi erunt artes (6, 851-52).

Cato azonban nem érte be ennyivel. Mélységesen meg volt róla győződve, hogy a görög befolyás romboló hatású a hagyományos római szokásokra, erkölcsi felfogásra: et hoc puta vatem dixisse: quandoque ista gens suas litteras dabit, omnia. conrumpet - nyilatkoztatja ki fiának. Ezért fáradhatatlan és kérlelhetetlen harcot folytatott a görög befolyás, az új eszmei áramlatok, a hagyományostól eltérő ízlés minden megnyilvánulása ellen. Az orgiasztikus Bacchus-kultusz ellen hozott senatusi határozatot az erkölcsi és kultikus indítékok mellett kétségtelen politikai meggondolásból is támogatta.”

Sorozatosan fellépett a görög bölcselet korabeli irányzatainak közvetlen római hatása ellen. 173-ban kiutasították Rómából Alkaios és Philistos epikureista filozófusokat; 155-ben három, követségben járó filozófustól, Karneadéstől, Kritolaostól és Diogenéstől megvonták a nyilvános előadás, majd a tartózkodás jogát; hasonló sorsra jutottak még 161-ben a görög rétorok: mindeme intézkedésekben Catónak is része van, bár az is kétségtelen, hogy ezekben az évtizedekben egy elég széles körű konzervatív, görögellenes irányzat lép fel, ami feltehetőleg összefügg - és nemcsak Cato esetében - a filhellén Scipio-körrel szembeni politikai, személyi ellenérzéssel.

Jellemző a római közízlésre Anicius esete, aki 167-ben illyriai diadalának megünneplésére Görögországból hozatott énekkart és fuvolásokat léptetett fel a Circusban. A közönség részéről azonban Olyan kedvezőtlen fogadtatásra talált a produkció, hogy csak egy talpraesett húzással tudta megmenteni a helyzetet: a fuvolások és a kar között ökölharcot rögtönöztek, ezt aztán tomboló tetszéssel fogadták a nézők.A görög zenét illetően azonban például Scipio Aemilianus is hasonlóan vélekedett, mint maga Cato.
A különben egyre jobban elszaporodó, zavart keltő keleti eredetű csillagjósokról és vándorpapokról a Scipióknak is hasonló véleménye lehetett, mint Catónak. Scipio Aemilianus Numantia alatt éppúgy elkergeti Őket a tábora környékéről, mint ahogy Cato is megtiltja a vilitusnak, hogy ilyeneket megtűrjön a birtokon. Mikor pedig 139-ben - már Cato halála után - első ízben kiutasították a csillagjósokat Róma és Itália területéről, egy Scipio, C. Cornelius Scipio Hispallus, intézkedett mint praetor peregrinus,”

Látjuk tehát, hogy a filhelléneknek, a Scipióknak sem tetszett minden, ami görög, ami új, mint ahogy Cato sem pusztán maradi akadékoskodásból hirdette meg a veszélyt, hanem azért, mert a görögök kulturáltsága elpuhultságuk, ez pedig politikai hatalmuk lehanyatlása okának tűnt előtte, s ezzel a téves felfogásával korában nem állt teljesen egyedül.”
Meggyőződése, állásfoglalásai tehát nem valami eleve elhatározott kultúraellenességből, de nem is a kívülálló értetlenségéből erednek. Az a tévhit, hogy csak öreg korában tanult meg görögül, Cicero szavainak (litteras Graecas sersex didicit, de sen. 26. acad. 2, 5.) félreértéséből származik. Ahogy senki sem fogja azt gondolni, hogy csak öreg korában tanulta meg anyanyelvét, azért, mert Valerius Maximus így ír róla: etiam Latinas paene senex didicit (8, 7, 1.).

Nyilván mindkét esetben a behatóbb irodalmi tanulmányokról van szó. Mikor 191-ben Athénban járt, már tudott úgy görögül, hogy akár beszédet is mondhatott volna102 - de önérzetből s bizonyára lebecsülésből is, bár tudna, nem hajlandó a vendéglátók nyelvén beszélni, csak latinul. Széles körű görög irodalmi tájékozottságáról töredékesen ránk maradt műveinek számos helye árulkodik. De ismerte a korabeli görög életet is, Görögország több helyén megfordult, saját tapasztalataira hivatkozhatott.
A maga konzervatív álláspontjáról fáradhatatlanul küzdött a Róma görögországi és keleti terjeszkedése nyomán átalakuló életfelfogás, új szokások ellen,105 különösen a nobilitas felső rétegének növekvő jólétéből fakadó elpuhultság s az elharapódzó luxus mindenfajta megnyilvánulása ellen.

Fellépett a lakomákra meghívható vendégek számát korlátozó lex Orchia eltörlése ellen. Plutarchos egész sor csípősen megfogalmazott mondását közli mint felfogására jellemzőket, ezek közül nem egy az ínyenc, elhízott, tékozló-dőzsölő emberek ellen irányul (c. 8-9.). Hogy a tehetősek körében milyen méreteket kezdett ölteni az ínyencség, az asztal örömeinek hódolás, arra jellemző egy bizonyos Lepidus esete, aki két szakácsának szobrot emeltetett (fg. 96.) - természetes, hogy nem kerülte el Cato támadását.
Megbotránkozását fejezte ki amiatt is, hogy a görög templomokból elhurcolt szobrok magánszemélyek villáit, kertjét díszítik (fg. 98.). Fellépett az építkezés és a lakberendezés terén megnyilvánuló fényűzés ellen (fg. 185.). Nem hagyta szó nélkül a drága szobrok, festmények halmozását sem, nem kevésbé azt, hogy a tartományokban nőknek szobrot állítanak (fg. 95.). Különben is a női erkölcsök igen szigorú bírájának bizonyult a hagyományos római patriarkális szemlélet jut kifejezésre nem egy nyilatkozatában (fg. 221-222). Az öltözködés terén tapasztalható pazarlás ellenlo9 is beszédet mondott, s nyomatékosan támogatta a nők örökösödési jogának korlátozását célzó lex Voconia-t is (fg. 156-159).

6. Cato a politikai ellenfeleivel és erkölcsi felfogásával ellentétes nézetek képviselőivel vívott szüntelen hadakozásai során a római szónoklat egyik megteremtője lett. Cicero (Brut. 65.) még több mint 150 beszédét olvasta, mi ezeknek már csak mintegy feléből ismerünk - többnyire alig néhány mondatnyi - töredékeket. De ezeknek, valamint a beszédeit felhasználó későbbi szerzők nyilatkozatainak alapján is megállapíthatjuk róla ugyanazt, amit Quintilianus írt Caesarról: olyan erő, szellemesség, lendület van szavaiban, amelyből kitűnik, hogy ugyanolyan energikusan szónokolt, mint ahogyan harcolt.

Amint Gellius - Cato egy beszédéről Tiro véleményével vitázva - összegzően meg is állapítja: mindezt talán el lehetett volna választékosabban és ritmizáltabban mondani, de erőteljesebben és élénkebben aligha (6, 3, 53,).

Cato szónoki tevékenysége tehát elválaszthatatlanul összefügg politikai-közéleti tevékenységével. Történeti munkája, az Origines, szintén nem öncélú irodalmi alkotás, bár mint ilyen is jelentős, már csak azért is, mert az első latin nyelvű, prózában írt történeti munka. S ha ma már nem is csodáljuk Cato teljesítményét olyan fenntartás nélküli lelkesedéssel, mint Niebuhr nemzedéke, ha a történeti kritika sok tekintetben elvitatta is eredetiségét, újdonságát-maradandó érdeme, hogy bevezette a latin nyelvet a történetírásban, ugyanakkor szakított a szűk Róma-városi szemlélette1; említést érdemel az is, hogy felismerte az irodalom ideológiai jelentőségét, társadalmi funkcióját.
A műből csekély számú - nem egészen másfél száz - rövid töredék maradt fenn. Eredetileg 7 könyvből állt, ezek közül az I. a királyok korát tárgyalta, a II-III. a többi itáliai város történetének kezdeteit: ez gyökeresen új volt. Tulajdonképpen ez az első rész felelt meg a címnek, mert a következő könyvek a későbbi római történetet tárgyalták kronológiai rendben. A IV. könyv az 1. pun háborút, az V. a 2. pun háborút ismertette, a VI-VII. a maga korabeli hispaniai görögországi eseményeket mutatta be.

Feltűnő a munkában a földrajzi, néprajzi, kultúrtörténeti sajátosságok iránti érdeklődés és a gyakorlatias szemlélet: a hispaniai folyóknál nemcsak nagyságukat, szépségüket, hanem halbőségüket is megemlíti (fg. 97. 110.); nem feledkezik el a bányákról sem (fg. 93.).
Tudjuk, hogy egy egész sor beszédét beillesztette munkájába. Ez - a latin nyelv használata mellett - arra mutat, hogy míg görög nyelven író történetíró elődei a külföld számára propagálták Róma jelentőségét, addig Cato honfitársainak akarta bemutatni Róma és Itália múltját s a maga mozgalmas, átalakulóban levő korát - ahogy ő látta.
Szembetűnő, hogy a töredékekben egyetlen személynév sem olvasható. Ez nem véletlen. Pliniustól tudjuk, hogy míg Hannibal legbátrabb harci elefántjának nevét (Surus) megörökítette, az elbeszélésében szereplő hadvezérek nevét viszont nem tüntette fel.” Ha meggondoljuk, hány Scipio nevét, a nobilitas hány tagját kellett volna felsorolnia, megörökítenie, menten megértjük, miért járt el így.

Egyetlen ma is egészében olvasható műve - egyben a római irodalom első fennmaradt prózai alkotása - a De agri cultura már címében utal gyakorlati rendeltetésére. Sokat vitáztak a munka szerkezetén, felépítésén. Van, aki teljesen érthetetlennek tartja elrendezését,” mások számára az anyag világosan tagolódik s néhány egyszerű alapelvre visszavezethető.”
A mű keletkezését, hagyományozását illetően egészen bonyolult, mesterkélt elgondolások is napvilágot láttak.” Egyes filológusok úgy vélik, hogy a szöveg későbben átdolgozott formában áll előttünk, nyelve ugyanis nem olyan archaikus, mint Cato beszédeinek s az Originesnek a töredékeié.
Ne felejtsük el azonban, hogy ezeket a részleteket jórészt Gellius és későbbi grammatikusok őrizték meg éppen a bennük található régies, magyarázatót igénylő kifejezések, fogalmak, fordulatok és grammatikai alakok miatt. Minket nem ezek a formális szempontok foglalkoztatnak,” hanem a mű célzata, a szerző szándéka, mondanivalója: ez pedig, mint alább látni fogjuk, teljesen világos, átgondolt és következetes.

Cato a De agri eultura-ban saját tapasztalatait, szomszéd és ismerős gazdák eredményeit összegezte, de felhasználta a célul kitűzött művelési módszerekről tájékoztató görög szakirodalmat is. Ahol haszonnal teheti, nem szégyell tanulni az ellenféltől sem, ahogyan a veszélyesnek ítélt nézetek terjedésével is görög irodalmi olvasmányain csiszolt fegyverekkel száll szembe. E tekintetben is következetes. Hisz intelmében fiát is csak a görög irodalomban való öncélú elmélyedéstől tiltotta el, nem vitatta el a görög művekkel való megismerkedés hasznát: Dicam ... guocl borrum sit illorum litteras inspicere, non percliscere (Plin. 29, 14.).

Nagy műveire jellemző, hogy az irodalmi igénnyel kidolgozott, széles olvasóközönségnek szánt munkákat egy-egy házi használatra készült, merőben gyakorlati célzatú írás előzte meg. A De agri cultura előtt írt egy Commentarius címen ismert feljegyzést, amelyben egyebek közt recepteket közölt fia és háza népe gyógyítására, étrendjére vonatkozólag. Nem lehetetlen, hogy a De agri cultura második részében (c. 74-93) olvasható, inkább szakácskönyvbe illő receptek innét származnak; annál is inkább, mert mind megelőzően (c. 70-73), mind később (c. 96, 103) a rabszolgák, illetőleg az állatállomány gyógyításával foglalkozó fejezeteket találunk. - Ezt követően készültek el fia számára összeállított intelmei (Praecepta), gyakorlati életbölcsességet kifejező szentenciák, tanácsok.

Az Origines-t megelőzően írt egy történeti munkát az ősök tetteiről, erkölcseiről, saját kezével, nagy betűkkel, fia számára: ezen tanította írni, olvasni. Cato ugyanis a patriarkális nevelés híve volt - ahogyan a congenialis Sarsinai megfogalmazta:

Primumdum parentes fabri liberorum sunt: ei fundamentum substruont liberorum. Expoliunt, docent litteras, fura, leges sumptu suo et labore

S valóban ő maga tanította fiát írni, olvasni, úszni, tornászni, lovagolni, fegyverforgatásra stb. Nem utolsó sorban, mert nem akarta, hogy egy pedagógus rabszolga pirongassa, vagy fülét cibálja, ha nehézkesebben tanul. Azt pedig szentségtörőnek tartotta, aki gyerekére vagy feleségére kezet emel.
Plutarchos sok rosszat elmond Catóról, egyet azonban dicsérőleg elismer: jó apa volt. S öreg korában meg kellett érnie a legszörnyűbbet, amit apa megérhet: saját fia halálát. M. Porcius Cato Licinianus 152-ben mint praetor designates váratlanul elhunyt. Cato ekkor 82 éves volt. S ez a szenvedélyes ember -ha hinni lehet a hagyománynak - néma megnyugvással fogadta a sors rendelését.

Cato, miután hosszú ideje volt már özvegy, néhány évvel ezt megelőzően másodszor megnősült, s ekkortájt született második házasságából származó fia, M. Porcius Cato Salonianus. Az ő unokája volt a kései köztársaság közmondásos hősévé vált Cato Uticensis.



Maróti Egon.

.