logo

VI December AD

M. Porcius Cato és korszaka I. rész

M. Porcius Catónak, a római köztársaság legendás censorának alakját a modern kutatók nem egyszer egymásnak homlokegyenest ellentmondó felfogásban, a legellentétesebb vonásokkal ábrázolják. A történetírók, Mommsen óta, jobbára nyakas, szűk látókörű parasztnak, kicsinyes, konzervatív politikusnak tekintik. A gazdaságtörténészek - így Gummerus, Heichelheim - szerint viszont nagyvonalú gazdasági újító, élelmes spekuláns, valóságos antik kapitalista.
Cato kétségkívül az ókor egyik legeredetibb, legszínesebb egyénisége. Sokoldalúságát már az antik szerzők is hangsúlyozzák; Quintilianus például megállapítja, hogy egy személyben kiváló hadvezér, bölcs (politikus), szónok, a (latin nyelvű) történetírás megalapítója, a jog és a mezőgazdaság gyakorlott szakértője.

Ez a sokoldalúság, sokrétű tevékenység azonban nem lehet kielégítő magyarázata az ellentmondásos összképnek, amely inkább a kutatók kiindulópontjának ellentétes irányából, közelítési módjának eltéréseiből adódik. Az ezzel magyarázható egyoldalú ábrázolások korlátjaira mutat rá az a Drumanns óta megnyilvánuló törekvés, mely Cato felfogásában, tevékenységében különböző önellentmondásokat, következetlenségeket igyekszik feltárni s valamiképpen feloldani. Az így megállapított önellentmondások egy része azonban formálisan nézve is csak látszólagos, más esetekben pedig Cato hosszú életének, több mint fél évszázados közéleti szereplésének egymástól igen távoli mozzanatait állítják szembe. Ez a statikus szemlélet nem számol tehát a fejlődéssel. Így azután Catónak a maga mozgalmas korához mérten is rendkívül dinamikus egyéniségét sem szemléleti szkémák, sem logikai ellentétpárok közé szorítani nem sikerül.
Nyilvánvaló, hogy a mozgalmas idők sodrában felfogása nem maradt érintetlen különböző ellentétes hatásoktól -s ugyan melyik korban kérhetünk számon gyakorlati politikustól filozófikusan átgondolt, egységes szemléletet tükröző következetes állásfoglalást?

Cato (i. e. 234-149) abban a korban élt, melynek kezdetén Róma élethalálharcát vívta az Itália földjét dúló pun seregekkel, majd a Hannibál felett aratott győzelem (202) után nyugat és kelet felé terjeszkedve szívós, kemény harcok s szövevényes diplomáciai fondorlatok nyomán a Földközi-tenger vidékének vezető hatalmává emelkedett; s még megérte, hogy a római legiók döntő rohamra indultak az egykor rettegett, hatalmában megtört ellenfél, Karthágó megsemmisítésére.
Szinte még gyerek, alig 17 éves, és már maga is részt vesz a harcban: Róma a Hannibal ante portas rémületében él - s már túl van nyolcvanadik életévén, mikor a senatus zöme magabiztos helyesléssel hallgatja makacsul hangoztatott, szállóigévé vált ceterum censeoját.

Belső politikai és társadalmi ellentétek feszítőerői is próbára teszik e korban a szemben álló felek államgépezetét. Róma jobban úrrá tud lenni a nehézségeken. Gazdasági élete csak a 2. pun háborút követően indul igazában fejlődésnek, társadalmi ellentétei csak ekkor kezdenek kiéleződni. S a tusculumi kisbirtokos fiának, aki egy plebeius nemzetség tagjaként, mint homo novas - családjából elsőnek - hathatós rokoni támogatás nélkül került a római politikai élet forgatagába, éberen kellett ügyelnie a különböző senatori csoportok küzdelmére, erőviszonyaik alakulására. S Cato magával hozott életszemléletének álláspontjáról, a - Fabius Maximus köréhez tartozó - pártfogójához, L. Valerius Flaccushoz fűződő kapcsolatával összefüggő helyzetét is tekintetbe véve, hevesen reagált minden lényegesnek megítélt közéleti és politikai kérdésre: Cicero még több mint 150 beszédét ismerte.

Hogy egyes megnyilvánulásaiban következetlennek mondható? Kétségtelen. De vajon ez-e a jellemző? S elmondhatjuk-e, hogy alkalmi politikai állásfoglalásainak indítékait minden esetben ismerjük, vagy azt, hogy ezeket mindig a valósághoz hű, elfogulatlan ábrázolásból ismerjük?
Az ókori történetírók nem is tekintették feladatuknak a mai értelemben vett hiteles múltábrázolást. Bármennyire is általánosan ismert alapkövetelménynek mondja Cicero azt, hogy a történetíró ne hamisítsa meg s ne hallgassa el a valóságot, a gyakorlatban ez az igény nem érvényesült.

Az antik történetírót sokkal inkább izgatták a maga kora problémái, mint az ábrázolt időké. Gyakorlati - politikai, pedagógiai - beállítottságának megfelelően a múltat csak instruktív példatárnak tekintette („Historia magistra vitae”). Ilyen szemléletmód mellett érthető, ha az egyes koroktól meghatározott összefüggések, részletek idővel elsikkadnak - utólag sokszor már nem is értik őket -, s a tényleges indítékok, reális érdekek összeütközésének bemutatása helyett jobbára személyi ellentétek, tipikus jellemek kerülnek előtérbe. Ez nem tekinthető szándékos történethamisításnak, hiszen az így kikristályosodott típusok, jellemek jobban felhasználhatók a történetíró céljaira.
A történetszemlélet más. Az egységesen megformált típusok szemléletesebbek, az ellentétes jellemek szembeállítása drámaibb. Mindehhez hozzávehetjük még, hogy azok a források, melyek Cato kora, kortársai s a maga tevékenysége megismerésére rendelkezésünkre állnak, hézagosak, jobbára másodlagosak, kései összefoglalások, kivonatok, melyek váltakozva tükröznek egykorú polémiákat a saját korukból visszavetített problémákkal. S akkor nem lepődünk meg azon, hogy ezek a híradások nem az említett senatori csoportok - a Fabius Maximusok, Scipiók, Claudiusok - rivalizálásáról, érdekösszeütközéséről számolnak be elsősorban, hanem ellentétes életfelfogást, világszemléletet képviselő politikusok és hadvezérek személyes viszálykodásáról. Látni fogjuk, hogy az egyoldalú Cato-kép kialakulását mennyire befolyásolta magának a censornak szónoklataiban és irodalmi műveiben hangoztatott sziuggesztív önjellemzése.

1. Az első jelentős hivatali („curulis”) méltóságot, a quaestorságot Cato 204-ben, harminc éves korában tölti be. Megbízatása az, hogy Szicília területén támogassa a hadseregével afrikai expedícióra készülő P. Cornelius Scipio consult, a későbbi zamai győzőt, aki sikerei elismeréséül győzelme színteréről a megtisztelő Africanus melléknevet nyerte. A forráshagyomány szerint a consulnak és quaestorának viszonya éppen nem volt harmonikus. Nézeteltéréseik két forrásból fakadtak.
A gyermekkorától kemény munkában, katonai szolgálatban edzett Cato kifogásolta, hogy vezére nem tartja meg a seregben a hagyományos fegyelmet (disciplina), szokatlanul bőkezű katonáival szemben. Ez utóbbit Catónak mint a sereg pénztárosának hivatalból is szóvá kellett tennie. De nem kevésbé ütközött meg azon, hogy a sorsdöntő összecsapásra készülő consulnak arra is van kedve és ideje, hogy megszemlélje a görög színházi előadásokat, az ifjúság testgyakorlatait a sportpályákon.

A modern szakirodalomban is előtérben áll az a hagyományos nézet, amely ettől a szicíliai konfliktustól számítja a két politikus később mindinkább elmérgesedő rossz viszonyát. M. Gelzer azonban joggal mutat rá a források közléseinek egyes ellentmondó elemeire. Plutarchos Cato-életrajza (3, 6.) szerint Scipio hazaküldte gáncsoskodó quaestorát, Nepostól (1, 4.) viszont tudjuk, hogy Cato is átkelt a sereggel Afrikába; Lívius pedig (29, 25, 10.) késői annalista közlések alapján még részletmozzanatokról is tudósít.
Plutarchos forrása Cato fellépését Q. Fabius Maximus Cunctator, a 2. pun háború másik jól ismert hadvezére ösztönzésének tulajdonítja (13, 7.); ennek megfelelően egy Ciceró-nál is olvasható változat úgy tudja, hogy Cato már jóval korábban, 214-209 között is kapcsolatban állt a Fabius-kör vezéralakjával, seregében szolgált...

Az események és indítékok e bizonytalansága közepette a lényeges az, hogy a senatus tekintélyesebb csoportjai s ezek vezető politikusai, hadvezérei közt a legkritikusabb időkben sem csitultak el teljesen az ellentétek. A sertatus többsége ekkor már mind féltékenyebben nézte Scipio sikereit, felemelkedését. Nem helyeselték az afrikai vállalkozás tervét sem - s ennek megfelelően nem is támogatták kellőképpen: ne feledjük azonban, hogy Hannibál ekkor még Itália területén állomásozott veretlen hadseregével.
Scipio természetesen nem is a Hannibállal való megütközést kívánta kikerülni, hanem Karthágóra kívánt közvetlen csapást mérni. S számítása helyesnek bizonyult -- nemcsak Hannibál meggyengült itáliai pozíciójának, hanem a karthágói állam belső helyzetének, az otthoni uralkodó körök és a hadvezér nem súrlódásmentes viszonyának megítélésében is.

Scipio expedíciójának tagadhatatlanul volt bizonyos magánvállalkozás jellege. Seregének zömét 7 000 hispániai veteránja alkotta, fegyverzetüket, az átkelést biztosító hajóhadat nem állami eszközökből, hanem a közép-itáliai szövetséges területek hozzájárulásából állította ki.
Scipio tekintélye a 2. pun háború győzelmes befejezésével eladdig hallatlan magaslatra emelkedett. Azonban annál szívósabban szervezkedett, terebélyesedett ellene a senatusi oppozíció. Ez az ellentét nyilatkozott meg abban a Cato consulságának vége felé lezajlott epizódban, mely a források tükrében mint a két politikus személyes viszálya jelenik meg.

Scipio 194-re a hagyományos tízéves intervallum leteltével másodszor is elnyerte a consulságot. Mellesleg ekkor még mindig csak negyven éves volt, tehát még mindig fiatalabb a consulsághoz hagyományosan megkívánt negyvenhárom éves kornál. A senatus meghiúsította azt a szándékát, hogy hadvezéri babérjait Görögországban, vagy egy keleti hadjáratban gyarapítsa. Scipio erre Hispania felé fordítja tekintetét, ahova rokonsága, apja, s a maga számos sikere fűződik. Sürgeti is Catót, hogy idejében hagyja el tartományát. A senatus egyszerű húzással oldja meg a helyzetet: Hispania két részét praetori tartománnyá minősíti. Ily módon Cato helyébe nem is Scipio Africanus, hanem egyik rokona, P. Scipio Nasica kerül. Forrásaink egy részében a két személy mégis felcserélődik; ehhez a puszta elnézésen túl feltehetőleg hozzájárult a föntebb említett dramatizáló tendencia is.

Cato a questorságot földije és pártfogója, a patricius L. Valerius Flaccus támogatásával nyerte el. 198-ban volt praetor M. Marcellus társaságában. Ez annak a M. Claudius Marcellusnak a fia, akinek seregében korábban - 214-ben - tribunus militum minőségben szolgált a szicíliai hadműveletek során. Sardíniai helytartósága után három évvel lett consul, Valerius Flaccusszal együtt - a választásokat volt praetor-társa, M. Marcellus, a 196. év egyik consula vezette. Pusztán ezek a nevek és nyilvánvaló összefüggések is bepillantást engednek a korabeli politika kulisszatitkaiba.

189-ben Cato sikertelen kísérletet tett a censura elnyerésére. Öt évvel később Valerius Flaccusszal együtt ismét pályázott a censorságra nyolc volt consul - köztük két Scipio: P. Scipio Nasica és L. Scipio Asiagenus - társaságában. A Scipiók tehát Africanus pozíciójának megrendülése ellenére is erősek voltak. Africanus senatusi ellenzékének sikerült megakadályoznia, hogy a III. Antiochos szíriai uralkodó elleni háborúban elnyerje a hadvezetést; csak öccsének, a lényegesen tehetségtelenebb Luciusnak alvezéreként (legatus) vehetett részt a hadjáratban és a béketárgyalásokon. Mégis őt állította 187-ben a senatus elé két, Petilius nevű néptribunus, hogy adjon számot az előző évi békekötés előtt Antiochostól kapott ötszáz talentumról.
A megvesztegetés vádját három évvel később M. Naevius néptribunus a concilium plebis előtt megismételte. Scipio mindkét esetben önérzetesen és eredményesen hárította el a támadást; politikai tekintélye, hitele azonban ezzel a két esettel végképp megingott, visszavonult liternumi birtokára, és hamarosan az élők sorából is eltávozott.

A tribunusi támadás éle nyilván elsősorban a két, censorságra pályázó Scipio esélyeinek csökkentésére irányult? Világosan mutatja ezt az a körülmény, hogy a vádat C. Minucius Augurinus tribunus Lucius Scipióra is kiterjesztette, s el is érte elitéltetését. Ezt a nagy Africanus tekintélye sem tudta megakadályozni; annyit ért csak el, hogy felkérésére a tíztagú tribunus-testület egyetlen tagja, Tib. Sempronius Gracchus közbelépett a letartóztatás ellen, bár korábban rossz viszonyban voltak.
Jellemző a drámai ellentéteket kedvelő antik történelemszemléletre, a császárkori forrásokban tovább élő annalista munkamódszerre: teljesen magától értetődőnek vették, hogy a Publius Scipio elleni támadások mögött Cato áll, ő a tribunusok felbújtója” - bár erre semmi közvetlen támpont nincs, hacsak az nem, hogy az árulással egyértelmű megvesztegetés vádja mellett - ha igaz - szerepeltek még „vetera luxuriae crimina Syracusanorum hibernorum” is. (Liv. 38, 51. 1.)
Az a sokkal kézenfekvőbb gondolat viszont fel sem merült, hogy Lucius Scipio esetében éppen az aktuális rivalizálás miatt lehet szó Cato szerepéről. Talán azért, mert okult előző kudarcából, s ez alkalommal személyesen nem keveredett olyasféle konfliktusba jelölttársaival, mint 189-ben M. Acilius Glabrióval?”

Térjünk még vissza egy pillanatra L. Scipio peréhez. Mi indíthatta Gracchust a közbelépésre? Aligha az, hogy méltánytalannak tartotta a népgyűlés határozatát Nem számolhatunk közvetlen családi kapcsolatokból fakadó indítékkal sem. Sokkal inkább a nobilitas összetartásával. Ahogyan most Tib. Gracchus fellép Scipio mellett, úgy lépett fel 189-ben bátyja, P. Sempronius Gracchus az egyik plebeius pályázó, M. Acilius Glabrio ellen. S ne feledjük azt sem, hogy a censorságra pályázók közt két Sempronius is volt, Tib. Sempronius Longus és M. Sempronius Tuditanus. Közülük az első pedig éppen L. Scipio pártfogásától remélte megválasztását? Maga Gracchus később mint censor konzervatív érdekek harcosa, nem veszi figyelembe a tribunusi intercessiót.
A nobilitas tehát félreteszi a személyi ellentéteket is, ha rendi érdekei külső fenyegetéséről van szó, de nincs tekintettel a rokoni kapcsolatokra sem, ha tagjai sorából valaki áthágj a osztálykorlátait. Ismeretes, hogy a reformátor Tib. Gracchus - a szóban forgó tribunus fia - bukását Scipio Nasica Serapio consul fellépése idézte elő, valamint az is, hogy Scipio Aemilianus milyen rideg jóváhagyással vette tudomásul sógora halálát.

A forráshagyomány szerint Cato riválisai - L. Valerius Flaccus kivételével - szövetkeztek megválasztásának meghiúsítására. Ez a közlés a pályázók személyének ismerete alapján nagyon is hihető. Arról viszont természetesen szó sincs, mintha az egész senatus osztatlan rettegéssel tekintett volna megválasztása elé közismert szigora miatt. S mikor Catót Valerius Flaccus-szal együtt megválasztották, intézkedései elsősorban politikai ellenfeleit sújtották.
A censorok egyik feladata a senatori névjegyzék összeállítása volt. Ennek során Cato törölte a senatus tagjainak sorából a consularis L. Quinctius Flaminiust, az előző - a maga első pályázása alkalmával vele szemben megválasztott - censor fivérét. Az indok az volt, hogy consuli hatalmával visszaélve fiúszeretője mulattatására kegyetlenkedett. Összesen hét senatort zárt ki; jellemző a Manlius volt praetor ellen felhozott kifogása: lánya, szemeláttára, fényes nappal megcsókolta feleségét!
Őt még egyet L. Scipión is: a recognitio equitum alkalmával elveszi tőle államköltségen tartott lovát. Hasonló sorsra jutott a patrícius L. Veturius is sacralis kötelezettségek elmulasztása miatt; s még azt is hibájául rótta fel, hogy túl kövér a lóra. Másokat - s ez már a földbirtokos mentalitásra jellemző - azért büntetett, mert rosszul gondozták lovukat,32 vagy éppen földjük művelését hanyagolták el.

Az időközben elhunyt princeps senalus, Scipio Africanus helyére viszont collegáját, régi harcostársát, Valerius Flaccust állítja a senatori névjegyzék élére. Azok, akiket intézkedései sújtottak, az említettek és mások, hacsak szerét ejthették, megkísérelték megtorolni az elszenvedett sérelmeket. Cato egész közéleti, politikai tevékenysége állandó viszályok sorozata - censorságát joggal tekinthetjük ebből a szempontból is pályafutása csúcspontjának.
Tudjuk, hogy ellenfelei közel félszáz - pontosan 44 esetben állították bíróság elé, azonban minden egyes alkalommal sikeresen kivágta magát a bajból. S amilyen kemény szavakkal indokolta meg censori döntéseit, olyan erélyesen védte álláspontját, fejtette ki a maga módján szinte kérkedve, példaként állítva a többiek elé a maga életelveit, tetteit.

2. Az egyik ilyen, a censorságát ért vádaskodásokra válaszoló beszédében Cato maga fogalmazza meg alapvető életelveit, megjelölve azokat a szempontokat, amelyek szerint a maga és mások tetteit megítélte: ego iam a principio in parsimoni a alque in di Grili a alque industria omnem adulescentiam meam abstinui agro colendo, saxis Sabinis, silicibus repastinandis alque conserendis.

Cato hasonló nyilatkozataival, mint említettük, döntő mértékben hozzájárult az utókor szemléletének alakításához.

A köves talajú szabin dombok kisbirtokos parasztjainak kemény, munkás életmódja különben is századokra szállóigévé vált. Horatius 6. római ódájában meg éppenséggel a pun háborúk férfias nemzedékének összefüggésében emlegeti a szabin parasztot:

Nem ily szülőktől lett tunya nemzedék öntözte meg pún vérrel a tengerárt
Nem ily fiak verték le Pyrrhust, Antioehust s Hannibalt, az ádázt,
de munkaedzett, föld rögeit törő
harcos parasztok, kik szigorúbb anyák parancsszavát készek követni
s tűzre való fa után kimennek,
bár alkonyul már s távol a nagy hegyek
árnyéka megnő, és az igára unt barmot kifogják, mert az este
készíti már a nyugalmas órát ...

Innen indult, ebből a társadalmi rétegből emelkedett fel, ennek a felfogását, életszemléletét juttatta kifejezésre, mikor faluról Rómába, a hellenisztikus világvárossá alakuló Urbs forgatagába került. Ezt hangoztatta, vagyoni helyzetének alakulásától és közéleti súlyának gyarapodásától függetlenül, egyre inkább programszerűen, tudatos megfontolásból (Így indokolva, olykor leplezve tényleges politikai indítékait), elsősorban az arisztokrácia nagy családjai újszerű életmódjának, szemléletének támadására. Ezek az elvek azok, melyek a kortársak számára is szembeötlők, megragadhatók voltak, ezek - s a nekik megfelelő gesztusok, tettek - adtak alapot a későbbi egyoldalú legenda-képződésnek.

Találkozunk ezekkel a catói jellemvonásokkal a korabeli színpadon is, nevezetesen Terentius egyik vígjátékában, az Adelphoe (Testvérek) című darabban, melyet i. e. 160-ban L. Aemilius Paulus temetési szertartása fényének emelésére mutattak be.
A filhellén Scipio-kör felvilágosult, humánus felfogását propagáló szerződ vígjátékában két ellentétes jellemű idősebb testvért visz a színpadra, a liberális, derűs, humánus Miciót és a kemény munkában verejtékező, kuporgató, mogorva Demeát.

Már a humanisták körében -nevezetesen Melanchthonnál -felmerült a gondolat, hogy a két testvér nevelési elveinek szembeállításával Terentius tulajdonképp Cato és a Scipio-kör fiatalabb nemzedéke életfelfogásának ellentétével kapcsolatban foglalt állást 92 Teljesen meggyőzővé azonban csak akkor vált ez az idők folyamán feledésbe merült gondolat, mikor a modern kutatás rámutatott arra, hogy Terentius nemcsak hasonló vonásokkal, hanem hasonló kifejezésekkel is jellemzi, mutatja be a rusztikus Demeát, mint Cato maga magát:

ille contra haec omnia ruri agere vitam: serper parceaccl unit e r se habere (44-46).

Demea alakjának megformálásában a kutatás újabban több célzást fedez fel Cato jellemző tulajdonságaira, gesztusaira, kifejezésmódjára vonatkozóan. E megfigyelések alapján joggal tekinthetjük korszerű s egyre szélesebb körben elfogadott álláspontnak azt a felfogást, amely Micio és Demea alakjának megformálásában, szembeállításában egy korabeli vitatott kérdésben, nevezetesen a régi és az új, a hagyományos római paraszti, illetőleg a felvilágosult, liberális, görög ihletésű urbánus nevelés vitájában való tudatos állásfoglalást lát.

Már korábban kerestek polemikus összefüggést Cato nézetei és Terentius egy másik darabja, a Heautontimorumenos (Önmagát büntető) című között Ebben a lehetséges összefüggésben kívánjuk felhívni a figyelmet arra, hogy Terentius címszereplőjének, a magát embertelen munkával gyötrő Menedemusnak jellemzése is utal Catóra, az általános megformáláson túl egy-két kifejezett vonással is. Rá is jellemzők az imént kiemelt tulajdonságok.

Chremes, a jóindulatú, részvevő, humánus szomszéd” megjegyzése rámutat Menedemus embertelenül kemény, visszariasztó életmódjára: ne tua duritia antiqua illa etiam adaucta sit (435).

A parsimonia mibenlétét ellentétével megvilágítva kapjuk: Ve(he)mens in utramque partem, Menedeme, es nimis, aut largitate nimia auí parsimonia (440-41).

A Testvérek-beli, a névtelenség által tompított polémia is mutatja, hogy nem egy alkalomhoz kötött, pusztán személyes jellegű nézeteltéréssel hanem két ellentétes szemléletmóddal állunk szemben: két társadalmi réteg és két generáció életfelfogásának ellentétével. Hogy mennyire így van, arra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy a Cato-féle elveket megtaláljuk már idősebb kortársának, Plautusnak egyik vígjátékában, a különben is Catóra emlékeztető nevelési elvek konklúziójaként: Parsimonia et duritia disciplinae aliis eram.

S hogy a Cato által igazi régi római elveknek felismert, ilyenekként propagált-s mintegy önnönmagában megtestesülve szemlélt - tulajdonságok mennyire tipikus veretet kaptak az idők folyamán, azt - éppen az újkeletű, a görögökre jellemzőnek feltüntetett léhább vonásokkal szembe állítva - meggyőzőbben mutatja Cicero egy igazán congenialis megfogalmazása:
Jam vero hominum ipsorum, iudices, ea patientia, virtus frugalitasque est, ut proxime ad nostram disciplinam illam veterem,S non ad hant, Time nunc Incre-. bruit, videantur accedere; nihil ceterorum simile Graecorum, nulla desidia, nulla luxuries, contra summus labor in publicis privatisque rebus, summa par s i m o n i a, summa diligentia.

Cornelius Nepos rövid életrajza szerint Catót a sokoldalú, páratlanul buzgó tevékenység jellemzi: In omnibus rebus singulari fuit industria.

Nézzük hát, hogy a polgári és katonai tevékenység - civilis ac militaris industria - területén mennyire tett eleget a maga hirdette követelményeknek, mennyiben nem, hogy lássuk, elmondhatjuk-e Ciceróval Cato elveiről és életéről: orationi vita admodum congruens (de rep. 2, 1, 1,).



Folytatás: M. Porcius Cato és korszaka II. rész.

.