logo

XXIII September AD

Marcus Porcius Cato alakjának meghatározó vonásai a források tükrében

Marcus Porcius Cato a Római Köztársaság Kr. e. 2. századi történelmének egyik legmeghatározóbb, talán egyik legsokoldalúbb alakja is. Sikeres hadvezér, tekintélyes politikus, szenvedélyes szónok. Ugyanakkor a jog kiváló ismerője, a gazdálkodás szakértője, nem utolsósorban az első latin nyelvű történeti munka szerzője. Cato kiválósága azonban nem csupán saját korában volt meghatározó, az idők folyamán Cato emblematikus alakká vált. A későbbi korok számára Cato egyike volt a római történelem azon kiemelkedő személyiségeinek, akik hőstetteikkel növelték Róma dicsőségét, akikre úgy tekintettek, mint a régi római erények valóságos megtestesítőire.
Cato sikeres politikai karrierje minta volt az utókor számára. Censorsága idején tanúsított szigorúsága példaértékű volt a Catót követő évtizedekben, az idő előrehaladtával már-már legendássá vált. Az őt követő generációk Cato censorságában látták a censori magistratura ideális megvalósulását, igazi természetét? Ennek köszönhetően a forrásokból megismerhető Cato alakjában keverednek a valódi és legendás vonások, nem választható szét élesen a róla kialakított kép és Cato valódi személyisége.

A Catót említő forrásokban kétféle kép rajzolódik ki alakjáról. Az egyik, amely hangsúlyozza erényeit és pozitív személyként mutatja be. Ehhez járul hozzá Cicero véleménye, mely szerint Cato a virtus megtestesítője, és Livius jellemzése, mely Cato személyes rátermettségét, kiválóságát hangsúlyozza. A köztársaság válsága idején, amikor a Rómát meghatározó eszmék, fogalmak újfent átértékelődtek, más jelentést kaptak, Cato alakja példaképpé, a régi római erények megtestesítőjévé vált, különösen Cicero számára, aki Catóban látta a nobilitas egyik meghatározó értékének, a virtusnak összegzését, amely évszázadokon át Róma sikerességét biztosította. Cicero számára saját megfogalmazása szerint Cato „...példakép, aki minket cselekvésre és férfias tökéletességre sarkall...”
Plutarchos jellemzése egy másik ősi római erényt, a parsimoniát, azaz a római egyszerűséget és takarékosságot emeli ki Cato életmódján keresztül, Livius Cato kiválóságát hangsúlyozza: „ őt sokoldalú tehetsége annyira alkalmassá tette minden feladatra, hogy azt lehetett hinni, arra a dologra született, amivel éppen akkor foglalkozott. ”

Másfelől vannak, akik negatív színben tüntetik fel Catót, a korral haladni nem akaró, maradi embernek ábrázolva. Ennek a negatív bemutatásnak a része Cato görögellenessége is. Ebből a szempontból nézve Cato takarékossága mint fösvénység jelenik meg. Ez a negatív és pozitív ábrázolás keveredik a forrásokban, A szerzők egyrészt a görög szokásokkal és vívmányokkal szembeni utálatát0 hangsúlyozzák, és mint az ősi római értékek védelmezőjét ábrázolják, másrészt leginkább az anyagi dolgokban tanúsított szigorát, illetve fösvénységét emelik ki.

Cato e két „legendás” jellemzője, görögellenessége és takarékossága között összefüggés van. Feltehetően a szerzők Cato takarékossága, azaz a parsimonia fogalmán keresztül érzékeltették, hogy ő az ősi értékek védelmezője. Ezért őt, mint a régi római értékek Őrzőjét szembe állították a görög eszmékkel, szokásokkal. 
Plutarchos Catóról szóló életrajzában is ez a két ábrázolás keveredik. Úgy írja le Catót, mint az államférfiak azon ritka típusát, aki „hű maradt a kétkezi munka ősi szokásához, megelégedett egyszerű vacsorával, hideg reggelivel, egyszerű öltözettel és szerény lakással, s többié becsülte a felesleges használati tárgyakról való lemondást, mint megszerzésüket.” Majd a következőképp folytatja jellemzését:
„Egyáltalán, szerinte mindaz, ami felesleges, nem olcsó és amire nincs szüksége, már akkor is drága, ha egyetlen asba került is. ”

Cato egyszerű életvitele mellett azonban sikeres gazdálkodóként folyamatosan növelte vagyonát. Úgy tűnik, ez a „kettősség” Plutarchos számára problémát okozott, értetlenkedésének így ad hangot: „Amint a jó és kiegyensúlyozott szervezetnek nincs szüksége felesleges ruházatra vagy élelemre, az egészséges egyéni és családi élet is beéri a legszükségesebbekkel. Az igényeket azonban mindenképpen összhangba kell hozni a keresettel, mert aki sokat szerez, de keveset használ fel belőle, az nem mérsékletes, hanem vagy oktalan, mert nem igényli és nem óhajtja, amije van, vagy szerencsétlen, mert bár óhajtja, de élvezetéről fösvénységből lemond. Szívesen megkérdezném Catót, ha lehetne: »Ha a gazdaság célja az, hogy élvezd, miért vagy büszke rá, hogy sokat szereztél, ha egyszer kevéssel is beéred?” Catónak a parsimoniához való ragaszkodása és sikeres gazdálkodó volta közötti ellentmondást a kortárs szakirodalom egy része is hangsúlyozza.
Cato egyszerű életmódja és a virágzó, modern gazdaság kialakítására való törekvése között azonban nem feltétlenül van ellentmondás. Egyrészt azért volt lényeges számára az egyszerű életvitel és a jövedelmező gazdálkodás, hogy olyan vagyoni alapot tudjon teremteni, amellyel részt vehet a politikai életben. Másrészt e két meghatározó elv Cato számára egy nagyobb cél megvalósításának eszköze volt. Ez a cél az állam szolgálata, a római erényeknek, többek között a virtusnak való megfelelés volt. Cato egész élete során fontosnak tartotta a régi római erényeket, amelyek nem csupán saját tetteit határozták meg, hanem bennük látta a köztársaság szilárd alapját. Cato szerint meg nem tartásuk Róma vesztét okozná, Róma pusztulásához vezetne. A köztársaság válsága idején Cicero is megfogalmazta ezt a gondolatot, saját sorai elé éppen Cato kortársának, Ennius versének egy sorát helyezte: „Hajdani hősök erényén nyugszik Róma hatalma. ”

Cicero korának válságos állapotát a következőképp magyarázza: „Ennélfogva még a mi korunk előtt egyrészt maga az ősi hagyomány nagyszerű férfiakat vont be az állam irányításába, másrészt a kiváló férfiak megtartották az elődök régi szokását és intézményeit. A mi nemzedékünk az államot, mint pompás festményt örökölte, amelynek színei az öregség következtében mindenesetre már elhalványultak, és nem csupán elmulasztotta ennek a képnek eredeti színeiben való felfrissítését, hanem még csak arra sem fordított gondot, hogy legalább rajzát és egyúttal körvonalait megtartsa. Mi maradt meg ugyanis azokból az ősi erkölcsökből, amelyeken, mint ő mondta, Róma nyugszik?
Látjuk azt, hogy ezek már feledés révén annyira avíttá váltak, hogy ezeket nem csupán tiszteletben nem tartják, hanem még csak nem is ismerik. Mit mondjak ugyanis a férfiakról! Hisz az erkölcsök azért semmisültek meg, mert hiányoztak a valódi férfiak. Nem csupán számadással tartozunk ezért az oly nagy szerencsétlenségért, hanem emiatt bizonyos értelemben védekeznünk is keli, mintha főbenjáró bún elkövetésével vádolnának. Saját bűneink, s nem pedig valamiféle szerencsétlenség a vétkesek abban, hogy szóban ugyan még ragaszkodunk az államhoz, de azt valójában már régen elvesztettük. ”

A virtus, amely egyike a Róma számára fontos eszményeknek, igen összetett fogalom. A köztársaság idején egyike volt azoknak az eszméknek, amelyekben a nobilitas kifejezésre juttatta ideálját. A virtus nem csupán a római katonák harcok során tanúsított bátorságát, önfeláldozó hősiességét jelentette, hanem magában foglalta a disciplina, a katonai fegyelem szigorú megtartását is. Ugyanakkor a nobilitas számára a virtus a res publica szolgálatában elkövetett nagy tettek által elnyert dicsőség és megbecsülés elérését jelentette. A virtus részét képezhette még egyrészt a magistraturák elnyerése, másrészt a közéletben való részvétel, melyek által a nobilitas tagjai gyarapíthatták az őseiktől örökölt dicsőséget leendő utódaik számára."
Elképzelhető, hogy Cato korában nem csupán az állam irányításában való aktív részvétel segíthette elő a gloria maiorum növelését, hanem a családi örökség megőrzése, gyarapítása is. A virtus részét képezhette az olyan vagyon gyűjtése is, amelyet az állam érdekében használtak fel. Cato számára a vagyon helyes módon való megszerzése is a virtus fogalmába tartozott. Erre utal Cato következő sora is: „Előnyös, ha a ház urának vannak jól kiépített gazdasági, épületei, jó olaj és bor pincéje, hogy kivárhassa a drágaságot: ez hasznára, becsületére [virtuti], dicséretéref [gloriae] válik..." Cicero következőképp fogalmazza meg virtus jelentőségét: „A természet annyira szükségszerűvé tette az erényt az emberi nemnek, és a közjó védelmezésére akkora vágyat alkotott belé, hogy ez az erő az élvezet és a kényelem valamennyi csábítását legyőzte...

Cato minden tettével az őseik erényeihez, többek között a virtushoz való visszatérést szorgalmazta a nobilitas számára egy olyan korban, mikor Róma a változások időszakába lépett. Plutarchos a következőképp jellemzi a Cato-korabeli Rómát: „A köztársaságot akkoriban hatalmas területe már megakadályozta benne, hogy hű maradjon a régi, tiszta erkölcsökhöz, a sok ország és nép feletti uralom összekeverte a szokásokat, a rómaiak sokféle életmódot vettek át és fogadtak el mintaképül.,
Cato kortársa, Polybios igen érzékletes képet fest a Kr. e. 2. századi Rómában uralkodó állapotokról: „...Néhányon az ifjak szerelmének, mások örömlányoknak, számosán pedig a zenés szórakozásoknak és ivászatoknak, valamint az ezekkel kapcsolatos fényűzéseknek adták át magukat; a Perszeusszal folytatott háború folyamán ugyanis hamar eltanulták a görögök efféle kicsapongásait. A féktelenség olyan mértéket öltött, hogy sokan egy talantont adtak egy ifjú szerelméért, mások pedig háromszáz drakhmát adtak egy korsó pontoszi halért. Ez a léhaság nyilvánvalóan azért lobbant lángra, mert egyrészt elterjedt a nézet, hogy a rómaiak a makedón királyság leverésével minden kétséget kizáróan világuralomra tettek szert, másrészt pedig abból a hatalmas vagyoni különbségből, ami a makidon kincsek Rómába szállításának következtében alakult ki, mind a közvagyon, mind az egyes magánszemélyek gazdagsága terén.

A pun háborúknak köszönhetően Róma tekintélyes, igazi nagyhatalommá vált. Győzelmeik folytán a zsákmányokból, a békeszerződéseknek köszönhetően hatalmas mennyiségű pénz áramlott Rómába. A Kr. e. 2. században végbement területi növekedés egyrészt maga után vonta a kiterjedtebb, széleskörű kereskedelmet, másrészt újabb pénzforrás! lehetőséget kínált a provinciák adóbérlete révén. Ahogyan Róma egyre nagyobbá vált, úgy változtak, bővültek a társadalom számára elfogadható értékek és kívánalmak.
A római lakosság élete a gazdasági fellendülés folytán kényelmesebb lett, mivel a beáramló pénz nagy része nem magánvagyonná vált, hanem az állam használta fel Róma fejlesztésére. Ugyanakkor hozzáférhetővé váltak számukra távolabbi tájak luxuscikkei; és megjelent azok mértéktelen használata is. Ahogyan megváltoztak Róma gazdasági viszonyai nagy mértékű terjeszkedésének köszönhetően, úgy szorultak egyre inkább háttérbe az ősi római erények, elhagyták az egyszerű életmódot, amelyet felváltott a luxust el nem vető görögös életvitel.

Cato a római életmód ilyen mértékű átalakulásában főként annak veszélyét látta, hogy a rómaiak elfordulnak azoktól az őseik életét is meghatározó erkölcsöktől, amelyekre Róma méltán büszke lehetett, mely Róma sikerességét is biztosította. Ezek közé tartozik a katonai fegyelem, a disdplina megtartása, az ősi egyszerűség és takarékosság, a parsimonia megőrzése és a res publica dicsőségét szolgáló virtus elérésére való törekvés. Feltehetően Catónak éppen ezen a nézetén alapul a róla a források egy részében megjelenő pozitív ábrázolás egyik jellemző vonása, a régi erényekhez ragaszkodó tökéletes római polgár képe, amely az utókor rávetítésén túl feltehetően valós elemeket is tartalmaz.

A Catót a virtushoz és a parsimoniához fűző kapcsolatról kialakítható kép Cato életének három meghatározó elemében nyilvánul meg. Az egyik ilyen tényező Cato homo novus volta. Cato számára a tökéletességre való törekvés volt az egyetlen lehetőség, hogy homo növésként lehetőséget nyerjen politikai ambícióinak megvalósítására, kiválósága volt az egyetlen út, hogy érvényesűlhessen a római közéletben. Cato politikai pályájának kezdetén tusculumi kisbirtokos fiaként, plebeius nemzetség tagjaként óriási hátránnyal indult a nobilitas szűk körét alkotó régi, neves gensék leszármazottjaival szemben.
A római köztársaság idején a nobilitas tagjai számára származásuk több szempontból is megkönnyítette a római közéletben való érvényesülést. Egyrészt családjuk szolgáltatta politikai erejük alapját, ugyanis a nobilitas számára a gense politikai /ürítőkként is működtek, így biztosítva a szenátuson belüli támogatást. Másrészt jelentős politikai bázist biztosítottak számukra nagy létszámú cliens köreik is, melyeknek kialakítása tekintélyes gensek tagjaiként befolyásuknak köszönhetően nem okozott nagy gondot. Ugyanakkor gensek számára őseik tisztelete nem csupán tekintélyt biztosított, hanem neves őseikkel igazolták képességeiket a római nép előtt.
Cato számára azonban, mivel homo nőiesként egyetlen genshez sem tartozott, az egyik lehetőség politikai karrierjének megalapozására, ha tekintélyes nemzetségből származó támogatók állnak mögötte. Cato meg is találta patrónusát Valerius Flaccus személyében, aki később consul-, majd censortársa lett. Cato számára nehéz és hosszadalmas folyamat lehetett egy politikailag is jelentős nagyságú cliensi kör kiépítése, így politikai karrierjének elején cliensek támogatására nem számíthatott.

Cato, mivel nem voltak a nobilitas és a római nép számára megfelelő ősei, nem családjának hírnevével, hanem azok múltbéli tetteivel igazolta alkalmasságát, amelyekkel azok hozzájárultak Róma nagyságához. Erre utalnak Plutarchos sorai is: „Cato mint derék embert és jó katonát dicsén atyját, Marcast, és nagyatyja, Cato, többször kapott katonai kitüntetést; harc közben öt alkalommal veszítette el lovát, és vitéz magatartásáért közköltségen térítették meg lovai árát. A rómaiak új embernek nevezték azokat, akiknek családja nem tett szert hírnévre, és a közpályán a maguk kiváló tetteivel váltak ismertté. Ez történt Catóval is, de ő azt mondotta magáról, hogy „új” ami a közhivatalokat és a hírnevet illeti, de ősrégi is, elődjeinek kiváló tettei révén.

Cato Origines című történeti munkájában gyakran név nélkül említi a Róma dicsőségét gyarapító arisztokrata parancsnokokat, azonban ez nem azt jelenti, hogy Cato homo novusként elítélné a hőstettek által nyerhető hírnevet. Cato a névtelen hősök megjelenítésén keresztül hangsúlyozza az állam fontosságát, kifejti, hogy az egyéni hírnév háttérbe szorításával minden szolgálatot a res publica alá kell rendelni. így a hősök azért maradnak név nélkül, mert vissza kell vonulniuk a föléjük rendelt egész, a populus Romanus és a res publica mögé.

A homo novus nehézségei nem csupán a nobilitas rezignáltságából, a clientum hiányából származtak, hanem a római nép újjal szemben tanúsított elutasító hozzáállásából is adódtak. Mivel Cato homo novus-ként nem rendelkezett megfelelő commendatio motorummal, azaz nem volt olyan személyiségeknek a leszármazottja, akik bizonyítékát adták képességeinek, Cato számára az egyetlen út az érvényesüléshez az volt, hogy ha tehetségével, kiválóságával, hívja fel magára a figyelmet. Fontos volt, hogy érdemeket szerezzen, és ezekkel igazolhassa alkalmasságát a hivatalokra a nobilitas és a római nép előtt. Ennek egyik feltétele az volt, hogy Cato valóban a régi római erényeknek megfelelően éljen. A személyes indíttatáson túl tehát ezzel is magyarázható Cato nagymértékű ragaszkodása az olyan ősi erényekhez, mint a parsimonia, a disciplina és a virtus.
Cato számára ahhoz, hogy homo novus-ként igazolja a politikai karrierre való alkalmasságát, hogy sikerüljön a származásából adódó hátrányt leküzdve a nobilitas teljes rangú tagjává válnia, a nobilitas tetteinek egyik meghatározó elvét kellett követnie. Az exemplumum a nobilitas felfogása szerint „engedélyt” jelentettek a kérdéses cselekvés végrehajtására, általuk egy indítványt minden egyéb indoklás nélkül is elő lehetett terjeszteni. Cicero ezt a következőképp fogalmazza meg: „mert ami példa által történik, azt a jog által történtnek tekintik”

Mivel Catónak homo novus-ként nem voltak olyan ősei, akiket exemplum-ként nevezhetett volna meg, az volt a feladata, hogy a múlt felé fordulva, Róma történelméből olyan hasonló, megfelelő, az egész római közvélemény által elismert, emblematikus alakokat találjon, akiknek gondolkodásával rokonságot érzett. A homo novusok, ahogyan Cato is, természetesen büszkék voltak családjuk helyi jelentőségére, de a nobilitas tagjainak múltjával szemben nem a saját Őseikkel versenyeztek, hanem az általuk kiválasztott szellemi elődjeikkel.
Cato számára az egyik ilyen szellemi előd, akit felhasználhatott, és akit példaképének is tekintett, M. Curius Dentatus volt. Feltehetően amellett, hogy a római nép számára ő volt a régi római életmód példája, a virtus és a parsimonia megtestesítője, Cato azt is személyes kapcsolódási pontnak tarthatta, hogy családja áttételesen Dentatusnak köszönheti római polgárjogát.

Cato így a múlt felé fordulva, a nobilitas módszerét alkalmazva, a római történelem kiemelkedő alakjaira hivatkozva határozta meg identitását, s támasztotta alá kiválóságát. Ugyanakkor ezzel a módszerrel tett kísérletet a származásából adódó társadalmi konfliktus feloldására, hogy a nobilitas teljes rangú tagjaként vehessen részt a politikai életben.
A későbbi korok számára Cato szimbolizálta a régi római erények szerint élő, tökéletes és harcos homo novust, aki nem csupán beszédjeivel kritizálja az ősi római erényeket és szokásokat elhagyó nobilitas tagjait, hanem folyamatosan szembe is helyezkedik velük. Ennek a legendás képnek a kialakításában jelentős szerepe volt Cicerónak, aki homo nexusként szintén a nobilitashoz való integrálódásra és a származásából adódó társadalmi konfliktus feloldására törekedett, azonban Catóétól eltérő megoldást választva. Cicero ugyanis, amikor Catót nevezte meg példaképének, nem csupán egy, a római közélet által tisztelt, múltból választott homo novus exemplum hivatkozott, hanem saját korának állapotát visszavetítve „újrateremtette” Cato alakját, hogy így felhasználhassa saját identitásának meghatározására.
Ahogyan Cato M. Curius Dentatust, Cicero is szellemi elődjének tartotta Catót, aminek egyik oka az lehetett, hogy mindketten a római erények romlásában látták Róma vesztét. Catóról alkotott képében Cicero egyrészt Cato M. Curius Dentatus felé fordulását az ősi római takarékosság és egyszerűség modelljévé tette. Másrészt Catót a virtus megtestesítőjeként is ábrázolta, ami Cicero számára nem csupán Cato kiválóságának kihangsúlyozására volt eszköz, hanem ennél nagyobb célt szolgált. Cicero Cato alakjával igazolta a saját korában újradefiniált nobilitas fogalom létjogosultságát, amelyben tagjai számára már nem a származás és az ősök voltak a kritériumok, hanem az egyéni tettek, a virtus erényének gyakorlása volt a mérvadó.

A Cicero által alkotott kép nyomait felfedezhetjük Livius és Plutarchos Catórói szóló írásaiban. Ezek a források valóban tükrözhetik a Cicero által konstruált „homo novus”-képet, azonban az is elképzelhető, hogy Cato harcos homo Morajként való ábrázolása nem Cicero visszavetítését tükrözi, hanem a szerzők valójában Cicero alakját vetítik rá Cato képére, így állítva párhuzamba a Római Köztársaság korának két kiemelkedő homo novusa. Ezek a kialakított képek mutatkoznak meg Cato Scipio Africanus mellett töltött praertorságáról szóló forrásokban is. Cato censorsága életének másik meghatározó eleme, amely a virtushoz és parsimoniához való kapcsolatára utal. Az eset elemzése előtt meg-jegyzendő, hogy a kettőjük között a forrásokon keresztül kirajzolódó ellenségeskedésben felfedezhető, hogy a történetírás miként jeleníti meg a Kr. e. 2. század két kiemelkedő alakja közti viszonyban a kor politikai, gondolkodásbeli, életfelfogásbeli különbségeit. Ahogyan Maróti Egon írja: „Mindehhez hozzávehetjük még, hogy azok a források, melyek Cato és kora, kortársai s maga tevékenysége megismerésére rendelkezésünkre állnak, hézagosak, jobbára másodlagosak, kései, összefoglalások, kivonatok, melyek váltakozva tükröznek egykorú polémiákat a saját korukból visszavetített problémákkal.”

Még ha nem is jelenthetjük ki egyértelműen, hogy ellenségeskedésük viszszavetítés, annyi mégis igaz lehet, hogy kettejük rossz kapcsolatát az utókor túlságosan felerősítette, túlhangsúlyozta. Ezt példázzák a Scipio Africanus ellen irányuló per elbeszélései. Livius is megemlíti a korában létező források sokféleségét, amikor beszámol a Scipio Afrícanust és fivérét, Luciust ért támadásokról:
„Még sok egyéb tudósítás is van főképpen Scipio utolsó napjairól, az ellene emelt vádról, haláláról, temetéséről és síremlékéről, de ezek annyira eltérőek, hogy nem is tudom, melyik hagyománynak vagy melyik írónak adjak hitelt. Még vádolói személyében sem egyeznek meg; egyesek azt újak, hogy M. Naevius, mások, hogy a két Petilius idéztette törvény elé, s nem említik a vádemelés idejét, halála évét azt sem, hogyan halt meg és hol volt a temetése.”

Ez a per a Kr. e. 2. századi római történelem egyik legbizonytalanabb epizódja. Tulajdonképpen nem is egy perről van szó, hanem két, a Scipiók tekintélyét aláásni szándékozó támadásról. Az első per Kr. e. 187-ben Scipio Africanus fivérét, Luciust vonta felelősségre, majd három évvel később, Kr. e. 184-ben magát Scipio Afrícanust érték vádak az állami pénzek helytelen kezelése miatt. Egyes források szerint Cato volt az, aki felbujtotta a néptnbunusokat, hogy emeljenek vádat a senatusban.
Cato felbujtóként való ábrázolása feltehetően újabb eleme a nobilitas és a homo novusok szembeállításának. Cato e kép szerint minden lehetőséget megragadott, hogy Scipio Afrícanust a közvélemény előtt támadhassa, akár testvérén keresztül is. Plutarchos következő soraiban is e nézet jelenik meg: „Az által is gyűlöltté tette magát Cato, hogy kizárta a lovagrendből Scipio testvérét, Luciust, aki diadalmenetet is tartott; úgy látszott, mintha ezzel az akkor már halott Scipio Africanus emlékét akarta volna meggyalázni.

Cato Scipio Africanus-szal való feltételezett rossz kapcsolatát Kr. e. 204-től datálják, Cato ekkor ugyanis quaestor volt Szicíliában a consul mellett. Cornelius Nepostól csak annyit tudunk meg: „ Quaestorként P. Cornelius Scipio Africanus consul mellé kerüli, de nem úgy viselkedett vele, ahogy egy beosztotthoz illett volna, mert egész életében nézeteltérésben volt vele...
Az eredeti szövegben „dissentire ab aliquo” szerepel, azaz „valakitől különbözni, valakitől eltérő véleményben lenni, egyet nem érteni, viszálykodni valakivel”. A forrásokban fennmaradt történetek01 ugyanúgy polemizálnak, mint a Scipio-perről szólóak, így szintén feltételezhető, hogy az utókor visszavetítései, mégis érdemes közelebbről megvizsgálnunk, mi okozhatta a kettejük közti véleménykülönbséget. 

Elképzelhető, hogy vitájuk az állami pénzekkel kapcsolatos, Cato mint az állam képviselője nem értett egyet Scipióval. Ám nézeteltérésük forrását inkább Plutarchos indoklásában kell látnunk, amely szerint egyrészt Cato, aki már fiatal korában megtapasztalta a kemény munka nehézségeit, a katonai szolgálat szigorú szabályait, kifogásolta, hogy Scipio nem tartja meg a hagyományos fegyelmet disciplina -, és szokatlanul bőkezű katonáival szemben. Másrészt Cato azt érezhette, hogy a consul nem veszi komolyan a feladatát, mert arra is ráér, hogy görög színházi előadásokat nézzen. Ezek az érvek, amelyeket Plutarchos kiemel, igen meggyőzőnek tűnnek, lehetséges, hogy Cato ellenérzései valóban ezekben gyökereztek. Ám valós konfliktuson túl elképzelhető, hogy mégis visszavetítésről van szó.
Plutarchos magyarázatában az utókor által megformált Cato-kép jelenik meg, amelyre hatással lehetett Cato Origines című írása is, amelyben megfogalmazza a disciplina fontosságát. Cato és Scipio Africanus rossz viszonyának megjelenése a fonásokban nem csupán személyes ellentétüket mutatja be, hanem az ősi normáktól eltávolodó nobilitas és a régi római erényekhez ragaszkodó, tökéletességre törekvő homo novusok szembenállását is.

Bár a fent említett példák Cato és a nobilitas szembenállását hangsúlyozzák, Cicero, amikor az újra definiált novus-fogalom igazolására törekedett, eltüntette a homo novusok. és a nobilitas szembenállását Cato és a Scipiók vélemény-különbségének megszüntetésével. Cicero írásában Scipio Aemilianus kettejük kapcsolatáról a következőképp nyilatkozik: „Van egy mondása az agg Catónak, akit én, mint tudjátok, egészen kivételes módon kedveltem, és akinek vér szerinti és örökbefogadó apám döntése, továbbá saját érzésem alapján fiatalkorom óta egészen elköteleztem magam; beszéde hallatán sohase tudtam betelni. ”
E sorok tanúsága szerint Cicero véleménye az, hogy Cato és a Scipiók viszonyát a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jellemezte. Ugyanakkor ez a részlet híven tükrözi azt a folyamatot, amely során az utókor szemében a múlt ideálisabb állapotok korává válik. Ezzel összefüggésben Cicero számára nem kérdéses, hogy a Kr. e. 2. század két kiemelkedő, meghatározó alakja tisztelte egymást, és életüknek közös célja volt a respublica szolgálata.

Cato censorrá választásáról szóló források is tükrözik Cato és a nobilitas feltételezett szembenállását. Livius és Plutarchos leírása szerint Cato ellenfelei összefogtak ellene, hogy ne válasszák censorrá. Plutarchos a következőképp indokolja a nobilitas tagjainak szervezkedését: „A patríciusok irigykedtek rá, és a nemesi osztály súlyos megalázásának tekintették, hogy alacsony származású emberek emelkedjenek a legfőbb tisztségre és hatalomra.”
Feltehetően ez az indok is a Cicero által kialakított túlzott képet tükrözi. Bár az, hogy egy homo novus szerzi meg a magistraturák legértékesebbikét, nyilván ellenérzést keltett a nobilitas tagjaiban, hiszen ebben a korban ez nem volt szokványos dolog. A fentebb említett példákon keresztül láthatjuk, hogy az utókor a homo novus-nobilitas ellentétet visszavetítette a múltba, hogy aztán exemplumként használhassa. így tulajdonképp az utókor saját társadalmi konfliktusának a múltba vetítése által teremtett olyan érveket, amelyekre a konfrontálódás során hivatkozhatott.

Cato életének harmadik eleme, amely Catónak a virtushoz és a parsimoniárhoz való kapcsolatára utal, pályafutásának csúcsa, consulsága, amely bizonyos szempontból mérföldkő volt Róma történelmében, összefoglalta a régi római elvek és az új hellenizáló értékrend közötti ellentmondásokat. Cato és Valerius Flaccus consulságának idején ezért komoly hangsúlyt helyeztek a vezető réteg életvitelének ellenőrzésére, amely a Kr. e. 2. század során bekövetkezett változások eredményezte anyagi fellendülés miatt már rég nem vette figyelembe a Cato számára fontos elveket. Cato consulsága idején az emberek igazi megtisztítását tűzte ki célul, nem csupán rituális lustrumot akart végrehajtani, melyre a census felmérése során került sor. A megtisztulás része a Keleten való terjeszkedés révén megismert, majd a rómaiak között egyre inkább megjelenő luxustól, fényűzéstől való megszabadulás.
Plutarchos a következőképp ír censorsága alatt a parsimonia érdekében bevezetett szigorításairól: „A legtöbb embert a fényűzés korlátozásával sértette meg. Mivel addigra a fényűzés már sok embert megrontott, egyenes úton lehetetlen volt kiirtani, így tehát kerülőt kellett tennie. Elrendelte, hogy a vagyonbecslésnél azokat a ruhákat, kocsikat, női ékszereket, bútorokat és étkészleteket, amelyeknek értéke egyenként meghaladja az ezerötszáz drakhmát, tízszeres értékkel vegyék fel, hogy így a magasabb vagyonbecslés folytán a tulajdonosok adója is emelkedjék. 

Minden ezer as után három as adópótlékot állapított meg, azzal a céllal, hogy akik az efféle adópótlékot fizetik, lemondjanak a fényűzésről, látván, hogy az egyszerű és takarékospolgárok egyenlő vagyon ellenére is kevesebb adót fizetnek be az államkincstárba.”
Cato azt remélte, ha vissza tudja állítani a szigorúan egyszerű életvitelt, akkor a többi probléma magától megoldódik, hiszen Róma sikeressége az erényekben gyökerezik.” Hogy Cato milyen nagy mértékben összekapcsolta a régi római erények megtartását és a sikerességet, azt Origines című művében a sabinok eredetéről írt története is bizonyítja. Ebben a sabinokat a Lakedaimóniaktól származtatja, akik őseikhez hasonló egyszerűségben és szigorú szabályok szerint élnek. A rómaiak ennek a sabinoktól átvett spártai egyszerűségre emlékeztető életmódnak köszönhetik sikerességüket.

Cato nem csupán a közéletben, hanem a magánéletében is követte a régi római mértékletességet, elutasította a luxust, mivel szerinte az Ősi értékrend romlása, akár a provinciák vezetésében, akár otthon, a magánéletben nyilvánul meg, veszélyt jelent az államra nézve. Fontos leszögezni, hogy Cato nem magát a vagyont ítélte el, hanem annak helytelen megszerzését és felhasználását. A pénzfelhasználás minden olyan fajtáját megvetette, legyen az akár kapzsiság, akár megvesztegetés, akár luxus, amely nem az állam érdekét szolgálta.
Censorsága, életpályája alapján láthatjuk, hogy Cato számára fontos volt a szokások és a törvények betartása. Ugyanakkor találunk életében ezzel az állítással ellentmondásos mozzanatot is. Cato, ahogyan a senatorok többsége is a következőképpen játszotta ki a lex Claudiát, amely a senatorok kereskedését korlátozta:
„Hasznot húzott abból is, hogy a tengeri vállalkozásokhoz pénzt adott kölcsön, mégpedig nem a legtisztességesebb úton, hanem a következőképpen. Felszólította számos adósát, hogy társuljanak egymással; amikor ötvenen voltak, és mindegyik szerzett egy-egy hajót, ő is belépett a társulásba egy részvénnyel, felszabadított rabszolgája, Quintius által, aki a társulat tagjaival együtt vett részt az üzleti vállalkozásokban, és kísérte a hajókat. így nem kockáztatta egész tőkéjét, hanem annak csupán kis részét, busás haszon fejében.”

Életének ezen ellentmondására több elképzelés is magyarázatul szolgálhat. Elképzelhető, hogy ez a probléma is egy azok közűi az önellentmondások közül, amelyek abból adódnak, hogy hosszú életpályájának különböző mozzanatait állítjuk egymással szembe. Mégis e történet inkább azt mutatja, hogy Cato számára a magánvagyon növelése elfogadható volt, amíg az nem a rés publica kárára történt.

A Kr. e. 2. század folyamán született, a fényűzést szabályozó törvények sora azt mutatja, hogy a luxus elharapózása, a fényűzés fontos témaként jelent meg a politikai életben Rómában. Három fontos törvény született ebben az időszakban, az egyik a Kr. e. 182-ben elfogadott lex Orchia, amely szabályozta a lakomára meghívható vendégek számát. A második a lex Fannia, amely Kr. e. 161-ben megerősítette a lex Orchiát, azonban ez a törvény nem csupán a vendégek számát korlátozta, hanem az azok ellátására fordítható összeget is megszabta. Az utolsó pedig a Kr.e. 143-ból származó lex Didia, amely lex Fannia tartalmat kiterjesztette egész Itáliára. Ezek a törvények, ahogyan a többi leges sumptuariae, és egyéb, a mos fogalmára kiterjedő törvények is lex Imperfecta voltak, azaz nem szerepelt bennük a tiltás mellett büntetés. így leginkább a censor által végzett regimen morum alkalmával lehetett őket érvényesíteni.

Mindhárom törvényt a senatus ajánlásával fogadták el. Annak, hogy a fény-űzéssel ilyen mértékben foglalkoztak, kétségtelenül számos oka van, amelyek közül csak néhány válik számunkra felismerhetővé. Feltehetően a senatus véleménye megegyezett abban Catóéval, miszerint Róma sikeressége a római erények szigorú betartásában rejlik.
Feltehetően mindannyian egyetértettek egyrészt azzal, hogy a luxusban való elmerülés könnyen alááshatja a hagyományos katonai erényeket; másrészt azzal, hogy a luxus szeretete erősen ösztönöz a kapzsiságra, amely nagymértékben hozzájárul a korrupció kialakulásához. Végül talán lehetett egy olyan mélyen gyökerező nézet, amely szerint a saját és a család vagyonának pazarló szétszórása nem elfogadható. Elképzelhető, hogy ezt a rosszallást egy korai időkben keletkezett rendelkezésen keresztül fejezték ki. Ha nem is létezett ilyen rendelkezés, a virtus, mint a nobilitas ideáljának „gyűjtőfogalma”, magában foglalhatta a családi vagyon megőrzésének kötelességét.
Az első magyarázattal kapcsolatos történetet említ Gellius: egy séta közben Favorinus nevű barátjával folytatott beszélgetésére emlékezik vissza, amelynek központi kérdése az volt Sallustius műve kapcsán, hogy „mi alapon állítja Sallustius, hogy a kapzsiság nemcsak a férfias lelkületet, hanem a testet is satnyává teszi?
Sétájuk közben megkérdeznek egy valódi tudóst, akinek válasza akár Cato mondata is lehetne: „Akiknek a lelkületét a kapzsiság megrontotta, s kik csak arra törekszenek, hogy mindenünnen pénzt szerezzenek, úgy látszik, többnyire oly életmód rabjai, hogy valamint a pénzen kívül minden egyebet, úgy a férfias munkát s a testgyakorlás.

Az első és második magyarázat együttesen fedezhető fel az ugyancsak Gelliusnál fennmaradt rövid történetben C. Fabriciusról, aki megtestesíti a Cato által preferált régi római erényeket: „C. Patríciushoz, a római nép fővezéréhez a samnisiaktól követek érkeztek, s miután megemlékeztek róla, hogy a békekötés után milyen jó és nagylelkű volt hozzájuk, s mennyi jelentős szolgálatot tett népüknek, nagy pénzösszeget ajánlottak fel neki, kérve, hogy fogadja el, és használja fel. S elmondták, hogy azért teszik ezt, mert látják, háztartása és életmódja mennyire híján van az illőfényűzésnek, s hogy sokkal szegényesebben él, mint állása és tekintélye megkívánná. Ekkor Fabricius végig húzta két tenyerét fülétől a szeméhez, onnan az orrához és szájához, valamint a torkához, végül a gyomra aljához, majd azt felelte a küldötteknek, hogy amíg érintett testrészeinek ellenállni és parancsolni tud, soha semmiben nem lát hiányt, ezért a pénzt, amelyre nincs szüksége, nem fogadja el azoktól, akikről tudja, hogy szükségük van rá... C. Fabricius a korrupció elutasítására, a mértékletességre és a disciplina megtartására igazi exemplum lehetett a rómaiak számára, főleg egy olyan korban, amikor az egyik meggazdagodási lehetőség az volt, hogy különböző háborúk során pénzt fogadtak el kisebb államoktól azért, hogy azokkal kedvező szerződést kössenek.

Cato pályájának két meghatározó elve, amelynek elérésére egész életében törekedett, a parsimonia és a virtus volt. E két fogalom egymáshoz való viszonya kortársai számára már nem volt egyértelmű. Ugyanakkor Cato számára nem volt kétséges, hogy szoros kapcsolatban állnak egymással. Cato a De agri cultura előszavában fogalmazza meg, hogy ez a két ősi római erény összekapcsolódik, mégpedig a földműves alakjában, aki egyrészt még megőrizte a mértékletes életmódot, így gyakorolva a parsimonia erényét, másrészt az egyszerű életmódnak köszönhetően jó katona, a virtus megtestesítője:
„Viszont a földművesek közül kerülnek ki mind a legedzettebb férfiak, mind a legkitartóbb katonák, Övék a legtisztesebb, legállandóbb, a legkevésbé irigyelt foglalkozás, s a legkevésbé helytelen gondolkodásúak azok, akik ezt a foglalkozást űzik.” Cato a jó gazda eszményével exemplumot állít a nobilitas számára abban a korban, amelyben Róma területének növekedésével a luxus az arisztokrácia számára mindennapossá vált.
Talán éppen Cato parsimoniához való, kortársai számára szokatlan ragaszkodása miatt alakult ki róla az az ellentmondó és negatív kép, amelyet a források egy része sugall. E szerint a kép szerint Cato takarékossága értelmetlen, mivel folyamatosan arra törekszik, hogy minél kockázatmentesebben növelje vagyonát, miközben az egyszerű életmód szükségszerűségét hirdeti, s hangsúlyozza saját mértékletességét. Ez a felfogás Cato vagyongyűjtését fösvénységnek tekinti.

Cato egész életében, egész pályafutása során két fontos dolgot tartott szem előtt az anyagi ügyekkel kapcsolatban. Az egyik a respublica érdeke, annak védelme azokkal a változásokkal szemben, amelyekről úgy gondolta, hogy az állam kárára lehetnek, veszélyeztethetik stabilitását. A másik, amely jó gazdasági szakember létéből fakad, a haszonelvűség. Cato számára csak azok a dolgok elfogadhatóak, melyek jól felhasználhatóak, és így egy cél érdekében legyen az akár a köztársaság védelme vagy egy virágzó földbirtok fenntartása hasznosak lehetnek.


Téglásy Katalin

Forrás: Téglásy Katalin: Virtus et parsimonia M. P. Cato alakjának meghatározó vonásai források tükrében.
..