logo

XX September AD

M. Porcius Cato Censorinus

Nem lehet tagadni, hogy az eddig dívott történetírásnak azon eredménye volt, hogy a rómaiak az őket akkor környező műveit világ körében tisztes helyet foglaltak el, hazafiúi hévvel terjeszti a római név nagyságát és a nép dicsőségét a görög világ és a görög műveltségű római arisztokrácia előtt, de épen ezen kizárólagos irány nagy veszélyt horda méhében, a mennyiben a nemzeties szellemi működést fenyegető, és azon osztályra, mely épen az állam alapját képezi, rósz befolyást gyakorolt. Ugyanis ezen időben a rómaiak a művelődés azon fokát érték el, melyben a szellemi élet szükségét kezdik érezni; minthogy pedig irodalmi terményeikben elegendő szellemi tápot nem nyerhettek, a görög műveltség dús kincsei kiaknázására fordítják minden gondjukat, mi mellett a görög laza erkölcsiségnek és irodalmi nyegleségnek tág tért engedtek.
A görög műveltséggel együtt idegen erkölcsök és szokások kezdtek lábra kapni, mi a gondolkodó férfiakban ellenhatást szült és ama szellemnek lett létrehozója, mely megtestesülve jelentkezett M. Porcius Catóban. Ő nyílt csatára kelt ki a hazai tűzhelyekért és oltárokért, mert belátta, hogy nemzetisége a Görögországból Rómába átültetett műveltség és szokások által, melyeknek az ifjú nemzedék hódolt, veszélyeztetve vagyon. Ő azon nézetből indult ki, hogy mindazt, a mit a görögök nyújtani képesek volnának, a rómaiak már bírják, csak tudnák azt érvényesíteni. „Célszerű, úgymond ő, a görög irodalomba csak bepillantani, nem pedig annak komoly tanulására szentelni időnket, mert, mihelyt a görög nép saját irodalmát behozza, azonnal mindent meg fog rontani. “

Hogy Cato zokon vette, ha római írók műveik megírásában a görög nyelvvel éltek, tanúsítja azon gúnyoros feddés, mellyel Postumius Albinust illette. Ezen örökké nevezetes férfiú, ki az ős Rómának hű másképe, és a népies erkölcsnek és szokásnak állhatatos őre volt, Róma városának 519. évében (235 K. e.) Tusculumban született. Ifjúságának első éveit Sabinumban töltötte ahol atyjától öröklött birtoka volt. L. Valerius Flaccusnak, ki később consuli és censori hivatalában tagtársa volt, unszolására, Rómába jött és szorgalmasan kezdi a fórumot látogatni.
17 éves korában katonai pályára lépett és mint katonai tribün működött Siciliában 540. évben Q. Fabius Maximus és M. Claudius Marcellus consulok idejében. Innen vissza térve C. Claudius Nero táborába ment és a senai ütközetben, melyben Hasdrubal, Hannibálnak fivére elesett, fontos szolgálatot tett.
550. évben quaestorrá lett P. Scipio Africanus alatt M. Cethegus és P. Tuditanus consulok idejében, mely évben Naevius meghalt. P. Scipióval, dacára hivatalos állásának, nem állt barátságos viszonyban, amint egyébiránt annak elveivel sem egyezett meg teljes életében. Utóbb Helvius-szal aedilissé lett. Mint praetor Sardiniába küldetett, a honnan már az előtt, mint quaestor visszatér Afrikából, a költő Enniust magával hozta Rómába.
559. évben (195) consullá lett L. Valerius Flaccus-szal. Ezen minőségben ellenszegült, habár eredmény nélkül, a lex Oppia eltöröltetésének, mely a nők fényűzésének korlátozását vette célba. Erre vonatkozó beszédét szabadon közli Livius (XXXIV, 1-8).

Proconsuli minőségben az innenső Hispániába küldetett, a honnan visszatérve diadalünnepet ült. Négy évvel későbben megverte Antiochus seregeit Thermopylae mellett 570. évben (184), mely évben Plautus meghalt. P. Claudius és L. Porcius consulok idejében censorrá lett L. Valerius Flaccus-szal. Ezen időben az erkölcsi romlottság annyira elharapódzott, hogy az ország atyái kénytelenültek szigorú rendeletek kibocsátása által ennek terjedését gátolni.
Livius tanúsága szerint az 568. (186) évben bocsáttatott ki a tanács végzés a bacchanáliák ellen. Cato a legnagyobb szigorúsággal és következetességgel járt el tisztében. Szigora súlyát leginkább a nemesek érezték, kik között a fényűzés és a kicsapongás leginkább lábra kapott volt. Innen Catonak rendeletéi a fényűzés ellen).
Scipio Asiaticust ő törölte ki a lovagok lajstromából, minthogy a syriai pénzeket elcsempészte; ugyanő utasította ki a tanácsból L. Quinctius Flaminius, a görögök megszabadítójának fivérét, minthogy egy védtelen ellenséget gyalázatosán megölt). Tisztjének szigorú kezelésétől nyerte a Censorianus melléknevet. 597. évben Sex. Julius Caesar és L. Aurelius Orestes consulok idejében más alvezérekkel egyetemben Afrikába küldetett, hogy a carthagóiak és Masinissa közti háborút bevégezze. Egész életét az állam ügyeinek szentelte, semmit sem gondolva ellenfelei támadásaival. Plinius tanúsága szerint negyvennégyszer vádolták be, de mindannyiszor a vád alól fölmentetett. Késő koráig megtartja lelki épségét és ruganyosságát, a miért is Cicero „az öregségről című könyvében őt a szereplő személyek legfőbbjeként tünteti föl.

romaikor_kep



Agg korában kezdi az általa annyira gyűlölt görög nyelvet és irodalmat nagy szorgalommal és kitartással tanulmányozni. Meghalt 605. évben L. Marcius és M. Manilius consulok idejében életének 85. évében, a mint Cicero és Plinius állítják; mások szerint 90. évében, egynéhány évvel Carthagónak elpusztulása előtt, melynek vesztét annyira sürgette e híres szavakkal:

„Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”

Hogy ezen nagy férfiú jelleme, működése elegendő anyagot szolgáltatott az utókor íróinak a búvárlásra, kételkedni nem lehet. Ennek köszönhetjük a beható életleírásokat, minők Aurelius Victoré, Neposé és Plutarché, valamint a nevezetes jellemzéseket, melyek közöl kiváló, a Liviusé, Neposé és legújabban Mommsené, melyeknek ismertetése talán nem lesz fölösleges.

Livius ezt mondja felőle: ő erős természetű, épp, de durva kinézésű volt, egész fellépésében őserő mutatkozott, szavai nyomatékét emelte velős hangja és hatalmas testalkata. Neposnak szavai pedig ezek: Minden ügyben különös buzgóságot fejtett ki. Mert értelmes földművelő, tapasztalt jogtudós, nagy hadvezér, meglehetős szónok s az irodalom buzgó kedvelője volt. Mommsennek jellemzése pedig, dacára annak, hogy mindent túlozni szeret, következő:

Az újító párt mintegy megtestesülve lép élénkbe M. Porcius Catoban (520-605). Cato a régibb még Italiára szorítkozó és a világuralomtól idegenkedő rendszernek utolsó nevezetes államférfia, mint későbben a régi római világ becsületes jellemei egyikének tartaték, nagyobb joggal fogjuk őt az újabb görög irányú nemességgel szemben a római közép-osztály ellenzéke képviselőjének tekinteni. Az ekétől birtokszomszédja, L. Valerius Flaccus által, ki egyike volt azon nemeseknek, kiknek a kor iránya nem volt ínyükre, a politikai pályára szólittatott; a nyers paraszt a becsületes patríciusnak épen alkalmasnak látszott arra, hogy az idő árjának ellenszegüljön; és nem is csalatkozott benne. Flaccusnak vezetése alatt a jó régi szokás szerint, tanáccsal és tetteivel polgártársainak és a közügynek szolgálva, fel tudott vergődni a consulságra diadalra és censorságra.
16 éves korában katonai szolgálatra lépvén, az egész hannibali hadjáratban a trasimeni tó melletti ütközettől egészen a Zama melletti ütközetig részt vett. Marcellus és Fabius Nero és Scipio alatt szolgálva Tarentum és Sena mellett, Afrikában, Sardiniában, Spanyolországban és Macedóniában, mint katona, törzstiszt és mint vezér egyaránt vitézkedett. Valamint a csatatéren, épp úgy megállóit férfiasán a köztéren. Félelem nélküli és talpra esett beszédje, nyers és találó paraszt élce, a római jognak és a római viszonyoknak ismerete, hihetetlen sokoldalúsága és vad, edzett teste mindenekelőtt a szomszéd városokban tették. Őt tekintélyessé, később pedig, miután a főváros közterén és a curiában, a színhelyen fellépett, kora legbefolyásosabb magánügyi és államszónokává vált. Azon modort vette föl, mellyel legelőször Mancius Curius élt, kit a római államférfiak eszményképekéit tisztelt; egész hosszú életét arra szentelte, hogy az elhatalmasodó süllyedésnek tehetsége szerint becsületesen, minden irányban ellene szegüljön és még 85 éves korában férfiasán szembeszállott a köztéren az új korszellemmel.

romaikor_kep



Szépnek nem lehetett őt mondani - ellenségei állítják, hogy szeme zöld és haja rőt - nagy férfiú nem volt, és legkevésbé messzelátó államférfin. Politikailag és erkölcsileg korlátozott, a régi jó világnak eszményképét szem előtt tartva és ajkán hordozva, megátalkodottan gyűlölt mindent, a mi új volt. Szigorú maga iránt és igazságos öntudatában, könyörületlen csípősségével és szigorúságával minden és mindenki ellen, becsületes és tiszteletre méltó, de a rendőri pontosság és a kalmári becsületességen felül fekvő kötelességnek sejtelme nélkül minden gazságnak és alá valóságnak ellensége, sohasem kísérletté meg a bajnak kútfejét elzárni és egész életében más ellen nem harcolt, csak kórjelek és - nevezetesen - személyek ellen.
Az uralkodó előkelők dölyfösen lenézték ugyan mint ősök nélküli zsémbelőt, és nem minden ok nélkül magukat rajta túltehetni vélék, hanem az előkelő mezű romlottság reszketett titokban a senatusban és azonkívül a kevély magatartási! köz társasági bajnok és erkölcsbíró, a hannibali háborúból sebhelyekkel megrakott aggastyán, nagy befolyású senator és a római parasztság védbástyája előtt. Tagtársainak egymásután nyilvánosan szemére lobbantja hibáikat, a nélkül azonban, hogy a védek megválasztásában szigorúan eljárt volna és különös élvezettel lépett ki azok ellen, kik személyesen útjában állottak, vagy öt ingerelték.
Hasonló módon dorgálta és feddte nyilvánosan minden tartózkodás nélkül a polgárságnak minden új igazolatlan tettét és minden illetlenségét. Bosszantó támadása számtalan ellenséget keltettek föl ellene és korának leghatalmasabb nemesi coteriáival, nevezetesen a Scipiókkal és Fiaminiusokkal nyílt és kiengesztelhetetlen ellenségeskedésben élt.

Catonak irodalmi tevékenysége is nagyszerű volt, a miről többi művein kívül fő történelmi műve, melynek címe „Origines” tesz tanúságot. Ez volt teljes életének és tanulmányozásának legérettebb gyümölcse és a legszebb hagyomány mellyel népét megajándékozta. Csak agg korában fogott a történetíráshoz, és életének 83. évében épen az „Origines44 hetedik könyvének megírásával foglalatoskodott. Műve hét könyvből állott, melyeknek tartalmáról ezt olvassuk Neposnál: Az első magában foglalja a római nép királyainak viselt dolgait, a második és harmadik Italia minden városainak eredetét; úgy látszik, hogy épen azért címezte az egész munkát „Origines azaz: „Eredetekének; a negyedik könyvben az első pún háborút, az ötödikben pedig a másodikat Írja le és mindez sommásan adatik elő. Hasonló módon elbeszéli. A többi háborúkat is egészen Servius Galba praetorságáig, ki Lusitaniát kifosztotta.

Sajátságos az eljárása e tekintetben; Ö ugyanis nem nevezi meg a hadvezéreket e háborúkban, hanem csak az eseményeket jegyzi föl, név megnevezés nélkül. Ugyanezen könyvekben mondja el, mi történik, vagy mi nevezetes látható Italia és a két Hispániában. Democritus szelleme ezen műben is előtűnt, minthogy a csaták leírásánál seholsem nevezte meg a fővezéreket, hanem csak azok tetteit, melyeket a többi vitézek közreműködésével véghez vittek, írta le. Ezen mű volt tárháza Italia és mind a két Hispania minden emlékezetességei nek, melyeknek összeállításában nagy tudományosságot fejtett ki.
Cato fentidézett története egészen különbözött az eddig a rómaiaknál divatozott évkönyvektől (annales), a mennyiben Cato történelmének anyagát egészen függetlenül a görögöktől· részint szorgalmatos kutatásaiból, részint pedig saját tapasztalataiból gyűjtötte egybe és azt művészi alakban összeállította, beleszővi előadásába leírásokat és beszédeket, mi által az elevenebb és érdekesebb lett.

Cato irályáról Cicero idejében különböző ítéletek hozattak; Tullius következőképen nyilatkozik:
„Jam vero Origines eius quem florem, aut quod lumen eloquentiae non habent! Amatores huic desunt sicuti multis iam ante seculis et Philisto Syracusio et Thucydidi; non ut horum concitis senteusiis, interdum etiam non satis apertis cum brevitate, tumnimio acumine, officit Theopompus olatione atque altitudine orationis suae, sed Catonis, luminibus obstruxit haec posterorum quasi exaggerata altius oratio.

Cato originesei mily virágzó és világos ékesszólással bírnak! Kedvelői hiányzanak, mint több századdal azelőtt a syracusai Philistusnak, sőt magának Thuncydidesnek. Mert a mint tömött és néjja nem is eléggé világos gondolataikat Theopompus beszédjének emelkedett és dagályos hangjával elhomályosította; úgy szórttá háttérbe a későbbi íróknak fölötte nagy emelkedettséggel mintegy túlterhelt beszédje Catónak világos kifejezését. Ezen ítélettel ellenkezik Atticusé, midőn mondja, hogy a tusculani férfiú (Cato) nem is sejdítette, hogy mit tesz a szóbőséggel (copiose) és ékesen (ornate) szólni; hogy Cato előadásában rövidség után törekedett és kevés szóval sokat iparkodott kifejezni, bizonyítja Sallustius, ki modorát utánozta és őt ékes beszédüknek mondja; nem különben, hogy beszédje több helyütt ósdi és kevésbé hangzatos, a benne használt szavknak egynehánya pallérozatlan volt, arról Cicero tanúskodik.

Sallustius is megegyez Cicero Ítéletével. Plutarch igy nyilatkozik felőle: „Bájos és egyszersmind hatályos, kellemes és sújtó, örömest gúny ló és szigorú, elmés és elhatározó, ki késő korában a görög irodalommal megismerkedvén, a rövidséget Thucydiílestől, a bőséget Demosthenestől elsajátítva, ezek által művének rhetorical szerkesztésében nem csekély gyámolítást nyert.”
Grelliusnál olvasható Q. Ceditiusnak a katonai tribunnak története, melyet Gellius többnyire Cato szavaival közöl. Ez annyiban fontos reánk nézve, mert jellemző képét adja Cato egyszerű de világos előadásának, mely Cato egész művét jellemezte.

Előadásának ezen pongyolasága és egyszerűsége okozza, hogy Cato, a mint Cicero fentebb kitett idézetéből kitetszik, kedvelőre akadt és csak azon előszeretet, mely későbbi időkben az ókori írók iránt kezdett lábra kapni, idézte elő, hogy Cato a műveit világban az őt illető helyet elfoglalta. Fronto legalább feltétlen tisztelettel szól ezen férfiúról mondván: „Valóban Cato dicsérendő beszédben és tettben mindnyájuk között a leges-legkítünőbb. Kell, hogy Cato minden városban szobrok által dicsőíttessék, ki ugyanis az itáliai névnek legelső csiráját és az itáliai eredetnek gyermekéveit megvilágítá4 és Hadrianus császár nem kételkedett, őt magának Cicerónak is elibe tenni.

Az „Origines” külső alakjáról és céljáról annyit tudunk Plutarchból, hogy Cato azokat saját kezével és nagy betűkkel írta, hogy gyermekének a hazai történelem és a régi jellemek tanulmányául szolgáljon. Cato hitelességét ugyan néhány utána következő író kétségbe vonja, de létezik több író, kik Cato lelkiismeretességéről az adatok közlésében, valamint a kútforrások és emlékek felhasználásában tesznek bizonyságot.
Nem csekély érdemet szerzett magának azáltal, hogy Róma városának építtetési évét igyekezett megállapítani. (Aera Catonis: annus urbis conditae [752. Kr. e.), miben őt Livius, Dionysium és többen követték. Dionysius pontos, Cicero pedig legtekintélyesebb szerzőnek nevezi. Az is bizonyos, hogy Livius, Dionysius, Sisenna Sallustius és több más írón kívül, Cato művét Coelius is kútforrásul használta, ki némely adatot szóról szóra az „Origines“-ből kiirt , nem különben Hemina, kinek annalesei harmadik könyvéből ugyanazon szavak dicsértetnek, melyek Cato „Origines“-ének második könyvében foglaltatnak, mi bizonyosan nem történik, ha amaz írók nem lettek volna meggyőződve, hogy Catonak adataira, mint hitelesekre támaszkodni lehet.



Bartal A.

..