logo

XXVII September AD

Cato nemes halála.

Egy republikánus idol az augustusi Rómában



A hogy nem élhette túl Petőfi Segesvárt, úgy nem térhetett vissza Rómába Cato sem a polgárháborús vereség után. Ikonjává vált az ellenállásnak, személye testesítette meg a legtöbb római szemében a „régi vágású” arisztokrácia republikánus eltökéltségét. Azt az ideáltípust, amelyet a halódó köztársaság irodalma olyan pátosszal örökített meg, mint például Cicero Állama.
Visszatérése, betagozódása, maga a puszta tény, hogy létezik élet még az értékek által vezérelt sztoikus hős számára is az új világban, azaz az önrendelkezés jogának elvesztése után, Caesar győzelmét jelentette volna a szimbólumok világában is. Nem volt más választás számára a végső vereség után, mint önként megválni életétől. Állítólag így szólt Caesar, amikor értesült Cato önkéntes haláláról: „Ó, Cato, irigylem tőled halálodat, ahogyan te is irigyelted tőlem, hogy megmenthessem az életedet” (Plutarchos: Párhuzamos életrajzok. Cato minor 72. 2).

Caesar halálából, végső soron tehát politikai kudarcából sokat tanuló utóda, Octavianus sokkal elővigyázatosabb volt, és tisztában volt azzal, milyen fontos a szimbólumok meghódítása új rendszere számára, így minden elődjénél nagyobb tudatossággal kívánt beavatkozni a történeti emlékezet formálásába. Annak illusztrálására, milyen sors várhatott arra a politikai ellenfélre, aki nem volt elég bátor az önkéntes halált vagy örökös száműzetést választani, idézzünk egy példát Augustus történetéből!
Tacitus számol be a republikánus Piso sorsáról az actiumi ütközet után. Egy valamelyest Catóhoz hasonló képviselőjéről van szó Caesar, majd Augustus ellenzékének, aki nem tette meg, amit Cato, így sorsa megmutatta, mi történt volna, törvényszerűen mi történik a győzelem után egy konszolidációra törekvő rendszerben korábbi híres ellenfeleivel (Annales II. 43):

...praefeceratque [sc. Augustus] Cn. Pisonem, ingenio violentum et obsequii ignarum, insita ferocia a patre Pisone qui civili bello resurgentis in Africa partis acerrimo ministerio adversus Caesarem iuvit, mox Brutum et Cassium secutus concesso reditu petitione honorum abstinuit, donec ultro ambiretur delatum ab Augusto consulatum accipere.

Pisót állította [ti. Augustus] a provincia élére, egy természetétől fogva fékezhetetlen embert, aki veleszületett vadságát az apjától örökölte: ő eltökélt támogatója volt Caesarral szemben az Afrikában ellenálló erőknek, majd Brutus és Cassius táborához csatlakozott, miután engedélyt kapott a hazatérésre, távol tartotta magát a politikai tisztségektől, mígnem rávették, hogy elfogadja az Augustustól számára felkínált konzuli tisztséget.

A Tacitusra jellemző tömörséggel előadott, és csupán az ifjabb Piso politikai hátterét illusztrálni hivatott kis történetből egy egész politikai pálya drámája bontakozik ki az értő olvasó előtt. A következetesen és áldozatosan republikánus Piso tehát a Caesarral szemben folytatott polgárháborúban Pompeius mellé állt, de annak halála után is kitartott az ellenállás mellett, egészen az utolsó afrikai harcok kudarcáig, majd Caesar meggyilkolása után természetesen Brutusék oldalán találta meg a politikai helyét. De ezt a polgárháborút is túlélte, és a bukás után visszatért hazájába.
A túlélő kiszolgáltatottá válik. Augustus gesztusa, amellyel maga mellé jelölte konzultársnak az egykori ellenfelet, első látásra nagyvonalúságnak tűnhet: a clementia Caesaris etikai öröksége által diktált megbocsátásnak, békejobbnak. Nyilván ki is használta ezt a lehetőséget a korabeli augustusi propaganda. Ha belegondolunk azonban abba, mit jelenthetett ez a szimbolikus tett a római társadalom Augustus-szal szemben továbbra is ellenséges részének, világossá válik, hogy az uralkodó sokkal inkább kihasználta ellenfele gyengeségét.
Politikai szerepeltetésével az első vonalban azt üzente ellenzékének, nincs tovább miért harcolniuk, Róma politikai otthont nyújthat számukra is, egyetlen feltétellel, ha elfogadják személyét és hatalmát. Azaz, ha nem viselkednek úgy, mint Cato.

Mit kezd Cato alakjával a következő generáció? Mi lesz a szimbólummal, amikor a politikából fokozatosan átkerül a történelembe? Ennek a hosszú folyamatnak fontos állomása lesz majd több mint egy évszázaddal Cato halála után Lucanus Bellum civiléje, amely Cato személyét a polgárháború középpontjába helyezi, és a mintaszerű sztoikus ideálként és a rómaiság hőseként jellemzi őt.
A lucanusi ideálkép megszületése előtt fontos szerep jutott ebben a folyamatban Augustus korának is. Ezúttal azt szeretném megvizsgálni, hogyan bánt az augustusi propaganda Cato alakjával. Nem maga Cato érdekes számunkra, hanem Augustus, az augustusi emlékezetpolitika. Nem a történeti szereplő áll érdeklődésünk középpontjában, hanem az a kép, amelyet a közvetlenül halálát követő korszak történeti emlékezete alakít ki róla, azaz: hogyan alakul át, értelmeződik át a Cato-szimbólum az augustusi konszolidáció éveiben.
A kérdés felvethetőségét két körülmény is indokolja: először is: többféle és igen meggyőző okunk van arra, hogy Augustusra mint a történeti emlékezet kivételesen tudatos konstruktőrére gondoljunk: építkezései, a saját nevével jegyzett írások, de a róla szóló történeti beszámolók is arról győzhetnek meg bennünket, hogy igen fontos lehetett a princepsnek, hogyan jelölik ki helyét a történelemben. Tacitus szerint, amikor az elaggott princeps azt fontolgatja, ki lenne a legmegfelelőbb utódja, azért választotta éppen Tiberiust, mert látta benne az arrogáns és kegyetlen embert, és azt remélte, dicsőséget hoz majd neki az összehasonlítás (Annales I. 10. 7).

A másik ok, hogy bizonyos források alapján a kérdéssel foglalkozó szakirodalomban szélesen elterjedt az a felfogás, miszerint az idősödő Augustus az uticai mártírhalála után évtizedekkel elismeréssel fordult a politikus-előd hagyománya felé.1 Ez a feltételezés alapvetően két szöveghelyen alapul. Az egyik ezek közül Suetonius Augustus-életrajza, mely felsorolja Augustus irodalmi tevékenységének eredményeit (85. 1):

Multa varii generis prosa oratione composuit, ex quibus nonnulla in coetu familiarium velut in auditorio recitavit, sicut „Rescripta Bruto de Catone”, quae volumina cum iam senior ex magna parte legisset, fatigatus Tiberio tradidit perlegenda.

Sok, különféle tartalmú prózai művet írt, egyet-mást fel is olvasott belőle, meghitt baráti köre volt a hallgatóság; így „Cáfolat Brutus ellen Catóról” című munkáját; ezt a kötetet már öregkorában, legnagyobbrészt maga olvasta fel, de aztán belefáradt. És átadta Tiberiusnak.

Kis Ferencné fordítása jól tükrözi a mondattal kapcsolatos értelmezői bizonytalanságot. A pontosvesszők használatával, illetve a vonatkozó névmás felcserélésével mutató névmásra a fordító értelmezi a szöveget, amely ennek következtében kizárja azt az értelmezési lehetőséget, hogy a mű Augustus idős korában keletkezett. (Zárójelben tegyük hozzá: az így értelmezett helyzet ugyan megold bizonyos kronológiai problémákat, de szinte bizarr jellemrajzhoz vezet: az agg princeps ifjúkora írásaiból rendezett felolvasásokat környezete számára, mintha előadóteremben lenne.)
A latin mondatból azonban nem lehet egyértelműen eldönteni, vajon öreg korában írta-e a művet Augustus, vagy ifjúkorában írt művet olvasott fel öregen. Mindkét megoldásnak vannak komoly nehézségei. Ha azt feltételezzük, hogy öregkorában írta, választ kell találnunk arra a kérdésre, vajon milyen aktualitása lehetett évtizedekkel Cato halála után feleleveníteni az egykori vitát, és ismét belekezdeni egy rég halott politikai szereplő értékelésébe. Ha úgy értjük a szöveget, hogy ifjúkori munkáját olvasta fel öregen, akkor viszont azt kell feltételeznünk, hogy az alig 18 éves ifjú Octavianus Caesar mellett beleszólt az akkoriban kialakult vitába és ugyanolyan vagy hasonló tartalmú írással jelentkezett, mint nagyhatalmú nagybátyja.

Alighogy Cato mártírhalálának híre ment ugyanis az örök városban, megkezdődött a kultusz szerveződése is. A történelmi esemény jelentésének meghatározása persze nem ment könnyen és konfliktusok nélkül. Ritka heves harc dúlt a túlélők között, ki mondhatja ki a végső szót Cato ügyében. Brutus, Cato unokaöccse az éppen akkor Brundisiumban Caesar megbocsátó kegyére várakozó Cicerót kérte meg egyfajta laudatio funebris (azaz temetési méltatás) megírására.
A nagy szónok nem lehetett könnyű helyzetben, hogy megfeleljen elvbarátai várakozásának, és ugyanakkor saját ügyét se hátráltassa, ha vissza akart térni Rómába. Amit írt, nem olvashatjuk, így csak indirekt úton következtethetünk bizonyos sajátosságaira. Maga Cicero később a laudatiók közé sorolta (Top. 94; Att. 12. 40. 1), de soha nem hivatkozott rá másként, mint egyszerűen csak Cato. (Miközben Cato nővérének halálára írt munkájára mindig Laus Porciae megjelöléssel hivatkozik.)

Caesar rögtön felismerte az írásban rejlő politikai veszélyt, és megbízta Aulus Hirtiust a gyors válasz megfogalmazásával. Hirtius műve minden valószínűség szerint a politikai közvéleményben Catóval szemben élő kedvezőtlen vélemények és az irodalmi invektívahagyomány keveréke lehetett, igénye és hatása mindenképpen korlátozott volt. Caesar valószínűleg éppen ezt átlátva írta meg a maga Anticatóját, amire válaszként (és egyben Cicero írásának óvatosságát korrigálandó) született meg Brutus szintén Cato címen emlegetett munkája. Ha tehát erre a korszakra tesszük Octavianus művének keletkezését, azt feltételezzük, a kamaszkorú rokon fogalmazta meg a caesarianus választ Brutus könyvére. Ezt azonban sem a szerző kora, sem politikai súlya vagy szerepe a Caesar-pártban ekkoriban nem teszi valószínűvé.

Elsősorban az augustusi propaganda alakulása nem segíti annak valószínűségét, hogy a művet Caesar halála után, Octavianus uralmának első időszakára tegyük, amikor még lett volna némi időszerűsége az emberek emlékezetében frissen élő események újratárgyalásának. Augustus ugyanis különösen uralma első szakaszában igyekezett saját személyét minél kevésbé Caesaréval összekapcsolni. Caesar emlékezetének kérdése ebben az időszakban – hogy Ronald Syme-ot idézzük – az egyik legnagyobb augustusi talány.8 Caesar általános történelmi jelentősége és a tény ellenére, hogy Octavianus hatalomra kerülésében megkerülhetetlen kulcsszerepet játszott, az augustusi propaganda az istenné avatás után szinte mindent megtett, hogy a dictator személyét háttérbe szorítsa, sőt bizonyos ügyekben el is tüntesse.

Augustusnak legalább két alapvető problémája lehetett azzal, ha túl szorosan kötődik elődjéhez. Először is: az örökös dictator véget vetett annak az alkotmányos rendnek, amelyhez látható módon a társadalmi elitnek még mindig néhány mérvadó csoportja ragaszkodott. Számukra Caesar zsarnok volt és politikai szörnyeteg, Octavianus pedig megtanulta, hogy nem lehet egyszerűen semmibe venni ezeknek a csoportoknak az érzékenységét, ha stabil hatalomra vágyik. Ezért a dictator cím helyett a pater patriaet igyekezett hangsúlyozni, amely személyét Caesar helyett inkább Mariusszal és Ciceróval kapcsolta össze. Jobban illett mindez a köztársasági díszletekhez, mint Caesar nyíltabb politikai kommunikációja.
Caesar ugyanakkor rendkívül népszerű is volt a társadalom más csoportjaiban, így a szoros kötődés hozzá azzal a veszéllyel járhatott az ifjú és rendkívüli módon becsvágyó utód számára, hogy tartósan nem tud kilépni elődje árnyékából.

Semmi sem mutatja a folyamat lényegét pontosabban, mint az a tény, hogy Octavianus a philippi ütközet előtt 42-ben tett ünnepélyes fogadalmat, hogy ha sikerül fogadott apjának gyilkosain bosszút állnia, Mars Ultor-nak fog nagyszabású templomot építeni Rómában, ám magát az épületet és vele Augustus fórumát csak negyven évvel később, Kr. e. 2-ben szentelték fel. Félkész állapotban. Közben ez volt az a negyven év, amely alatt megszületett az agyagtéglából épült helyén a márvány Róma, nem a lehetőség hiányzott az építésre, hanem az akarat. Augustus korábban nem érezte ezt aktuálisnak.

Caesar és Cato személye antagonisztikus ellenfelekként elválaszthatatlanul kötődött egymáshoz a rómaiak emlékezetében. A Responsa Bruto de Catone megjelentetése ebben az időszakban semmiképpen sem illeszkedik az augustusi emlékezetpolitika fő vonalába. Vagy Caesar halála és 42 között keletkezett a mű, vagy Suetonius mondata mégis azt jelenti, hogy öregkori műről van szó. Mielőtt bármilyen megfontolást a kérdéssel kapcsolatban megfogalmaznánk, nézzük a másik szöveghelyet!

A másik szöveg sem sokkal egyértelműbb. Itt egy anekdotáról van szó, melyet Macrobius Saturnaliája (II. 4. 18) őrzött meg számunkra:

Non est intermittendus sermo eius [sc. Augusti] quem Catonis honori dedit. Venit forte in domum in qua Cato habitaverat. Dein Strabone in adulationem Caesaris male existimante de pervicacia Catonis, ait: Quisquis praesentem statum civitatis conmutari non volet, et civis et vir bonus est. Satis serio et Catonem laudavit et sibi, ne quis adfectaret res novare, consuluit.

Érdemes felidézni szavait, amelyekkel kifejezte Cato iránti tiszteletét. Egy alkalommal éppen abban a házban járt, amelyben régebben Cato lakott, amikor Strabón hízelegni akart neki, és valami sértőt mondott Cato makacsságáról, így szólt: „Jó polgár és jó ember az olyan, aki nem akarja megváltoztatni az állam rendjét.” Így elég komolyan dicsérte Catót, és közben magára is gondolt, nehogy valakinek eszébe jusson változtatni a körülményeken.

Ha Macrobius értesülését hitelesnek fogadjuk el (mi mást is tehetnénk?), a magától Augustustól származó mondat csak ennyi: „Jó polgár és jó ember az olyan, aki nem akarja megváltoztatni az állam rendjét.” Érdekes, hogy a szerző érzékeli a mondat jelentésében a kettősséget: világos számára is, hogy az egyrészt Catóról szól, és Caesar politikáját állítja szembe vele, másrészt viszont Augustus személyére és a konkrét, jelenlegi helyzetre is vonatkozik.
A két jelentést viszont problémátlanul egymáshoz illeszthetőnek gondolja, és végül is Cato dicséretét érti meg belőle. Ezt hangsúlyozza az idézet bevezetése (quem honori Catonis dedit...) és lezárása is (Catonem laudavit). Ha azonban elválasztjuk Augustus mondatát a macrobiusi környezetétől, sokkal inkább iróniát, sőt metsző gúnyt olvashatunk ki belőle. Augustus, bár előszeretettel használta a res publica libera szimbólumrendszerét, a valóságban mélyebben alakította át az állam rendjét, mint elődje bármikor remélhette volna.

Amikor tehát olyan embert dicsér, aki a fennálló rend megváltoztatása ellen küzd, ez az ő szemszögéből nyilvánvalóan a megváltoztatott rend változtathatatlanságát jelenti. Ezt hangsúlyozza a praesentem szó a mondatban: a most, pillanatnyilag érvényben lévő rendet. Ez az anekdota csak akkor nem egy cinikus gúnyolódás története, ha olyan olvassa vagy meséli, aki Augustusban valóban a régi rend helyreállítóját látja.
Jelentése messzemenően attól függ, hogyan ítéljük meg a benne megszólaló személyét, és politikai tevékenységét. Ha hiszünk a propagandának, és az ősi erények megerősítőjét, a vallás megújítóját és a res publica új alapítóját látjuk személyében, aki nem lebontotta, hanem beteljesítette a sajátosan római politikai rendet, akkor Augustus valóban hódolttal fordulhatott Cato felé, ha azonban azt gondoljuk, mindez csak álca, amely mögött valójában a hatalmi viszonyok átalakítása és az egyeduralmi rendszer kiépítése majd stabilizációja zajlott le, cinikus összekacsintás a sleppel.

Érdemes figyelmünket a fizikai körülményekre is fordítani. Augustus a társaival ellátogat abba a házba, ahol Cato élt. Vajon milyen alkalomból és milyen keretek között? Nem valószínű, hogy véletlen esetről lehet szó, sokkal inkább arról, hogy a korszak szokását követik, és tudatosan látogatják meg azt a helyet, ahol valamelyik híres ember élt.
Más forrásból is ismerjük ezt a jelenséget: e kirándulások alkalmával megpróbáltak a látogatók a lakóhelyből következtetéseket levonni az egykor élt híresség jellemére és szokásaira nézvést. Így válhat kultuszhellyé Cato háza is, és az anekdotát könnyen képzelhetjük egy ilyen látogatás emlékeként. Augustus látszólag helyreigazítja Strabónt, valójában az értelmezési keret megváltoztatásával viccet gyárt, részt vesz a gunyoros társalgásban, szellemesen élcelődve Cato kárára.

Augustus szinte egész életében saját emlékművét építette. Ne felejtsük el, hogy egyik első építkezése az akkor még fiatal embernek éppen a saját síremléke volt már 28-ban. Ennek az emlékműépítésnek a keretében kikerülhetetlen volt Cato örökségének elhelyezése is. A korábbi röpiratok és ellenröpiratok a közvetlen politikai küzdelem körülményei között születtek, és – minden jel szerint – arról próbálták meggyőzni olvasóikat, hogy M. Porcius Cato egy eszme bajnoka volt és végül mártírja lett, vagy éppen ellenkezőleg: önös és önző indítékok vezérelték, amikor megformálta saját politikai personáját.
Mindez azonban Augustus rendszerének megszilárdulása után ebben a formában aktualitását vesztette. Vajon pénzéhes volt-e Cato vagy sem, halála után évtizedekkel már nagyon keveseket érdekelhetett, az azonban hogy eszméi hogyan állják meg helyüket a társadalmi élet változásai során, még mindig és még sokáig érdekes lehetett. Ha áthelyeződik a hangsúly a személyről az eszmére, a téma koránt sem volt érdektelen.

Vagy igaza van Syme-nak és követőinek, és Augustus valóban elismeréssel fordult Cato alakja felé, és azt fogalmazta meg a Rescriptában, hogy saját rezsimje Cato etikai, politikai eszméinek megvalósítása, és akkor – a szándékot tekintve – szó sincs iróniáról a Macrobius-anekdotában. Vagy eszméinek, a makacsságnak, az alkalmazkodni nem tudásnak és a doktriner világnézetnek kudarcát mutatta be, és ezzel együtt a tragikumot vagy komikumot, amely ott rejlik ebben a világhoz fűződő inadekvát viszonyban.
A kérdés eldöntéséhez nincsen megfelelő forrásunk. De ha a catói hagyomány tévedéséről szólt írása, nem volt egyedül vele a korszakban. Horatius harmadik ún. Római ódája éppen egy olyan szellemi etikai attitűd bemutatásával kezdődik, amilyennek Catót jellemzi a hagyomány (Carm. 3. 3. 1–8).

Iustum ac tenacem propositi virum
Non civium ardor prava iubentium
Non vultus instantis tyranni
Mente quatit solida, neque Auster

Dux inquieti turbudus Hadriae
Nec fulminantis magna manus Iovis,
Si fractus inlabatur orbis
Inpavidum ferient ruinae.

Az igaz és céljait kitartóan követő embert nem ingatja meg lelki szilárdságában sem a tömeg lelkesedése, sem a türelmetlen zsarnok tekintete, sem az Auster, a nyugtalan tenger haragos ura, sem a hatalmas Iuppiter villámszóró keze: ha beomlik, és leszakad az égbolt, akkor sem ismeri a félelmet, amikor maguk alá temetik romjai.

Horatius azonban olyan példát (exemplum) hoz ennek a szentenciának az igazolására, amely tökéletesen az ellenkezőjét igazolja: megmaradni és eredményeket elérni csak alkalmazkodva és kompromisszumok árán lehet elérni. A makacsság makacsságot szül, és konfliktusoz, végső soron pedig megsemmisüléshez vezet. Horatius nem mondja ki Cato nevét, nem is róla van szó, hanem a mintaszerű sztoikus hősről, amilyen például Cato is volt. Ennek is létezett hagyománya Horatius előtt is és utána is.
Érdekes módon éppen szintén Cicerónál találjuk az egyik első ilyen értékelést, aki már a korábbi időszakban politikailag eredménytelennek látta Cato makacs hajthatatlanságát. A későbbiek, tehát az Augustust követő korszak véleményei közül ebben az összefüggésben talán Senecát érdemes idézni, aki szintén elméletileg elhibázottnak látta Cato küzdelmét (Erkölcsi levelek 14. 13).

Potest aliquis disputare an illo tempore capessenda fue-rit sapienti res publica. Quid tibi vis, arce Cato? iam non agitur de libertate: olim pessum data est. Quaeritur utrum Caesar an Pompeius possideat rem publicam: quid tibi cum ista contentione? nullae partes tuae sunt. Dominus eligitur!

Vitatkozhatunk rajta, kellett-e egy bölcsnek abban az időben kapkodnia a politika után. Mit akarsz, te kérlelhetetlen Cato? Már nem a szabadság a tét, az már rég oda volt! Azt akarták eldönteni, Caesar vagy Pompeius vegye birtokába az országot. Mi közöd neked ehhez a harchoz? Semmi! Az uralkodójukat választják meg!

Augustus tisztában volt azzal, hogy a hatalom része a múlt feletti hatalom is. A hatalom birtokosa értelmezi, átértelmezi a múltat, hogy az illeszkedjék saját magáról alkotott elbeszéléseibe, ehhez keres érveket, bizonyítékokat és állítja őket sajátos rendszerbe. Több forrásunk is utal arra, hogy Augustus ennek folyamatában a Cato-hagyomány harmonizációját is fontosnak tarthatta.

Forrásaink szűkössége miatt ma nem tudjuk rekonstruálni ennek a törekvésnek a tartalmát, de többfajta lehetséges irányban indulhat el a gondolkodásunk, mint általában feltételezni szokták, ha nagyobb távolságot tartunk Augustus önreprezentációjától és propagandájától. A nevetségessé tétel ugyanúgy a történeti emlékezetbe illeszt, mint a dicséret vagy a kárhoztatás.


Ferenczi Attila.

..