logo

VI December AD

Aki öregkorára görögül tanult

Visszavonult már Scipio a közélettől, amikor a következetes ellenfél, Cato politikai pályafutásának tetőpontjára érkezett: cenzor lett, és a szigorú intézkedések egész sorával tette emlékezetessé működését. Megadóztatta a fényűzést, több szenátort - akiknek életmódja kifogásolható volt - kizárt ebből az előkelő testületből, csökkentette a lovagok számát, és mindent megtett, hogy érvényt szerezzen a régi szokásoknak, intézményeknek.
Igaz, ami a fényűzés ellen folytatott harcot illeti, Cato önmagával szemben sem volt kíméletesebb. Ruházata, táplálkozása semmiben sem különbözött azokétól, akikkel együtt dolgozott. Tanyáján, az épületeken sehol sem tűrte a díszes gipszvakolatot. Amikor meg egyszer örökség útján egy szép tarka babiloni szőnyeghez jutott, hamar túladott rajta. De aztán megdöbbenve olvassuk tovább ugyanebben az összefüggésben, hogy ezt a takarékosságot tartotta szem előtt akkor is, amikor rabszolgákat vett. Lehetőleg olcsón erős, munkaképes embereket válogatott össze. Ha meg kiöregedtek, túladott rajtuk, mert minek etetni az olyanokat, akikből nincs már haszna…
De itt már a forrásait híven követő Plutarkhosz sem állja meg szó nélkül: Hát emberség ez, így bánni a rabszolgákkal?! Hiszen ezt még az állatokkal, a lovakkal és kutyákkal szemben sem engedhetjük meg magunknak! És mindjárt elmondja, hogy az athéniek, amikor a Parthenón épült, fáradt, kivénült öszvéreiket, amelyek munkára már erőtlenek voltak, egész hátralevő életükre szabadon bocsátották, kicsapták őket a legelőre. Dehogy adtak túl rajtuk, és dehogy ölték volna meg őket! Hogy megbecsülte Kimón is öreg lovát, Xanthipposz meg hűséges kutyáját! Lelkes élőlényt, ha kiöregedett is, nem lehet úgy eldobni, mint a rossz cipőt vagy a törött edényt.
A takarékos Cato persze beszámol róla, hogy még vén lovát is inkább Hispaniában hagyta, csak azért, hogy ne terhelje még ezzel is az állam költségeit. Nem is pusztán fukarság, embertelenség volt az már, ahogy Cato a rabszolgáival bánt. Azt tartotta: a rabszolga, ha nem alszik, dolgozzék. Annak ugyan tudott örülni, ha jól aludtak a rabszolgák; mert akik jól alszanak, azok jobban is dolgoznak majd, meg az ilyenektől nem is kell a gazdának tartania. Arra is ügyelt, hogy a rabszolgák között mindig legyen valami egyenetlenség, civakodás, mert az ilyesmi leköti erejüket, amit egyébként a rabszolgatartó ellen fordíthatnának. (Mintha csak arról olvasnánk, hogyan használta ki Róma az elnyomott népek torzsalkodásait egymás között!)

Az, ami Catóban kezdetben csak takarékosság, fösvénység volt, idővel visszataszító kapzsisággá, nyerészkedéssé fajult. Szívesen adta kölcsön pénzét uzsorakamatra; még rabszolgáinak is megengedte, hogy tőle kapott kölcsönpénzen fiatal gyerekeket vásároljanak, tanítsák ki őket valami hasznos mesterségre, aztán adjanak túl rajtuk jó pénzen ... Fiának is azt tanította, nem ember az, aki után nem marad nagyobb örökség, mint amennyit készen kapott őseitől, szüleitől. Ez lett nála abból, ami kezdetben tudatos törekvés volt benne a múlt értékeinek megőrzésére.
Érezte, hogy minden milyen gyors változásban van körülötte, és ez aggodalommal töltötte el. Különösen a görögöktől féltette azt a kemény, puritán egyszerűséget, amit ő a római jellem legfőbb értékének Tartott: A görög kultúrát nem értette, s ezért megvetette. Különösen bosszantotta a filozófia, Szókratészt haszontalan fecsegőnek, nyughatatlan újítónak tartotta, aki alighanem mégiscsak megrontotta az ifjúságot, és ezzel tönkretette volna hazáját. Iszokratészt kinevette, mert - mint mondta - tanítványai holtig tanultak, mintha arra készültek volna, hogy az alvilági bíró, Mínósz előtt próbálják majd ki tudásukat.

romaikor_kep



Amikor meg egyszer kortársa, a filozófus Karneadész a görög szellemi élet több kiválóságával együtt Rómába jött, hogy kieszközölje egy korábbi döntés megváltoztatását, mert ez érzékenyen sújtotta az athéniakat, a szokatlan vendégek látogatása nagy feltűnést keltett a római ifjúság körében. Seregestül tódultak hozzájuk a fiatalok, hogy lássák, megismerjék, hallgassák a híres görögöket, és tanuljanak tőlük valamit.
De még ennél is jobban bosszantotta Catót az, hogy amikor a görög küldöttség a szenátus elé járult kérésével, szégyenszemre akadt egy előkelő szenátor, aki önként vállalkozott arra, hogy majd ő tolmácsolja az idegenek beszédét. Ez már több volt a soknál! Mindjárt fölszólalt Cato is, sürgetvén a szenátust: intézzék már el a görögök ügyét, hogy mehessenek haza minél előbb az iskolájukba. Tanítsák csak ezek továbbra is otthon, hazájukban a görög gyerekeket. A római ifjak meg inkább elöljáróiktól, apáiktól tanulnak, ahogy eddig tették.

Nem bízott Cato a görög orvosokban sem, akik ekkortájt kezdtek már divatba jönni Rómában. Mert hallott a híres kósz-i orvos, Hippokratész példájáról. Ez, áraikor a perzsa király megpróbálta drága pénzen rávenni arra, hogy telepedjék át hozzájuk, kijelentette: Hippokratész nem lesz a görög nép ellenségeinek az orvosa.; Ilyenek a görög orvosok mind - állította Cato. Biztos, hogy csak megmérgeznék római betegeiket. Jó lesz hát óvakodni tőlük. Inkább összeállított ő maga, Cato egy orvos könyvet meg házi patikát, hogy aszerint meg régi jól bevált orvosságokkal gyógyítson a tisztességes római, ha beteg akad a háznál.
Aztán volt még az utókornak két sokat emlegetett följegyzése Catóról. Az egyik úgy szólt, hogy az engesztelhetetlen cenzor, aki semmibe vette a görögöket, és szerette volna távol tartani őket Rómától, öregkorára görögül kezdett tanulni. Nem valószínű ugyan, hogy sokra vitte ezen a téren, de a tény maga mintha arról tanúskodnék: tán ő is kezdte már belátni, hogy Rómának mégiscsak szüksége lesz a görög kultúrára.

A másik viszont, amit még ma is el szoktak mondani róla: Cato soha nem tudta elfelejteni ifjúkorának keserű tapasztalatait. Nem bocsátott meg az egykor veszedelmes ellenfélnek, Karthágónak. Jóllehet Karthágó Hannibal után messze volt már attól, hogy csakugyan fenyegesse Rómát, Cato mégis unos-untalan azt emlegette a szenátusban, valahányszor csak fölszólalt: „Egyébként úgy gondolom, Karthágót el kell pusztítanunk."
Ezzel fejezte be minden szenátusi beszédét. Csakugyan ez lett volna Róma létérdeke? Voltak, akik ennek éppen az ellenkezőjét vallották. Följegyezték pl., hogy az egyik Scipio meg, valahányszor csak elhangzott Cato kegyetlen figyelmeztetése, mindig fölállott, hogy hangot adjon a másik véleménynek: „Én meg azt tartom, hogy Karthágót nem szabad elpusztítanunk." Különös, hogy aztán nem sokkal Cato halála után Róma csakugyan kirobbantotta a harmadik pun háborút, és éppen Cato egyik politikai ellenfele, egy másik Scipio lett Karthágó elpusztítója.



Forrás: Szabó Árpád - Róma jellemei Móra Ferenc könyvkiadó 1985.
..