logo

IX December AD

Fulvia és az itáliai agrárháború

Philippi mezején több jeles római család kiveszett. Brutuson kívül, akinek nem volt sarjadéka, meghalt Cato egyetlen fia, meghalt Lucullusé, Hortensiusé, meghalt Cassius egyik unokaöccse, Lucius is. Néhány proskribáltat és összeesküvőt elfogtak és megöltek, köztük Favoniust. Octavianus, akit nekibőszített a kiállott borzalmas veszedelem, úgy látszik ez alkalommal a félelem kegyetlenségét tanúsította, ami a legrettentőbb, s a jelesebb foglyokat megöletésük előtt inzultálta. A levert hadsereg javarésze tisztjeivel a tengerre vonult vissza, hajóra szállt és elmenekült Tasosba, ahol egyidőre biztonságban maradhatott, nekibátorítani a letört lelkeket. De annyi csapás után nem teheteti többé lebírni az általános csüggedést. Sok jeles férfiú megölte magát: Livius Drusus, aki után csak egyetlen leánya maradt Rómában, azután Quintilius Varus, Labeo és sokan mások. Rövidesen mindenki már csak a maga dolgával törődött, s a hadsereg szétfoszlott.
A nemesek, a konzervatívok, a proskribáltak és összeesküvők közül sokan különböző helyekre menekültek. Gneus Domitius Tasosban hatalmára kerített néhány hajót, fölültette rájuk a levert hadsereg sok katonáját és vitorlát bontatott azzal, hogy ha egyéb menekvés nincs, kalózkodásra adja magát. Cicero fia elmenekült Ázsiába, ahol még megvolt a két összeesküvő hadainak néhány különítménye és flottájuk töredéke: egyik Cassius Parmensis vezényletével Ázsia partjain, a másik bizonyos Clodius és Turullius vezényletével Rhodusban, a harmadik bizonyos Manius Lepidus vezényletével Krétában. Lucius Valerius Messala Corvinus és Lucius Roberlus, a Brutus mostoha fia, Tasosban maradlak, visszautasították a vezényletet, melyet a szigeten levő katonák felajánlottak nekik és Antonius-szal alkudoztak.

A hadsereg kincstárának és raktárainak átengedésével meg is mentették az életüket. Az obszkúrus tiszteknek könnyebben megkegyelmeztek, például Quintus Horatius Flaccusnak, aki meghúzva magát, szép szerével visszatért Itáliába. A katonák többnyire megadták magukat vagy elszóródtak. Ez után a győzelem után úgy látszott, hogy a demokratikus, caesariánus uralom ellenzékét örökre legyőzték. Senki se merte remélni, hogy az a kevés kétségbeesett ember, aki a tengerre vetette magát, vagy pedig Szicília ura fordíthatnának a háború sorsán. Philippi bekoronázta Pharsatust. A szabadság meghalt, a seregek most már vezéreiknek a triumvireket ismerték el, akik mintha mindörökre biztosak lettek volna a hatalomról, különösen Antonius. Az ütközet után a fogoly szenátorok, mikor a triumvirek elé vezették őket, tiszteletteljesen köszöntötték Antoniust, de Octavianus ellen néhányan erősen kikeltek. Haláluk árnyékában a közítéletet előzték meg.
A katonák tudták, hogy Antonius nyerte meg a háborút, Octavianus nem cselekedett semmit. Valamennyien úgy vélekedtek, hogy Antonius a hatalmat negyvenegy éves korára olyan fáradalmas és hosszú erőfeszítéssel szerezte meg, amely föl is ér az eredménnyel. Octavianust ellenben inkább megvetésre méltó betolakodónak látták, kegyetlen és aljas strébernek, akinek a szerencse érdemetlenül kedvezett. Ami Lepidust illeti, ö erősen megfogyatkozott becsületben, mert a háború hónapjában a hatalmaskodó és cselszövő Fulviával szinte bitoroltatni engedte triumviri és konzuli hatalmát, engedte, hogy helyette ő kormányozza Itáliát, s rávesse magát a szenátusra és a hivatalnokokra. Így azután Antonius, hogy a konzervatív pártot valóban megsemmisítette és az utolsó ütközetet megnyerte, egyedül maradt azon a hatalmon, amely nagyobb és biztosabb volt, mint Caesaré Tapsus után mert, ha meg kellett is osztania valamelyest becsülete fogyott kollégájával, viszont minden akaratát rákényszeríthette. Ezért ö volt a főszerzője ama sok és súlyos elhatározásnak, melyre a két triumvir Philippi után adta magát.

A győzelem dacára is sok nehézség volt még. Ki kellett fizetni a katonáknak a megígért 20.000 sesterciust és az elmaradt zsoldokat, a pénz pedig hiányzott. El kellett bocsátani a hadsereg egy részét, mert nem bírták tovább negyvenhárom légió óriási költségeit. Végül fenn kellett tartani Caesar veteránjainak azt a részét, mely március idusán még semmit sem kapott, és a diktátor régi ígéreteit, melyeket a triumvirek, mint a caesari hagyomány folytatói, magukra vállaltak.
Sürgősen helyre kellett tehát állítani a római tekintélyt a birodalomnak abban a részében, ahol pénzt lehetett még kipréselni: Keleten, amelyet a polgárháború egészen felforgatott. A Pompeius által letört Szíriai és föníciai fejedelmecskék újra fölbukkantak az utóbbi két esztendőben, még pedig sűrűén, egynémelyek Cassius pártfogásából, és hasznot szedtek a zavarodáson úgy, hogy a főbb városok megannyi egymással háborúskodó államocskák voltak.

Tyrus fejedelme háborút indított Palesztina ellen, s elvette a területe egy részét, egyetértve Ptolomaeus-szal, Chalkis fejedelmével, és segítséget kapva Antigonustól, annak az Aristobuhisnak a fiától, akinek palesztinai hatalmát Pompeius vette el, hogy Hircanusnak adja. Palesztinában a polgárháború ismét kitört, színre a két trónkövetelő pártja, de valójában a nemzeti és a római párt között. Ázsia nyugodtabb volt, de az utolsó háborúk és rablások miatt nagy rendetlenségben: osztály-ellen tétek, családi és pártvetélkedések dühöngtek csaknem mindegyik monarchiában és hűbérfejedelemségben, itt-ott kisebb forradalom is kitört. Nem lehetett tehát a babérokon aludni. Mindenekelőtt elhatározták, hogy félretolják Lepidust, aki csak ostobaságokat követett el Itáliában, míg ők a philippi háborút megnyerték, s a maga három légiójával nem is áltathatta magát azzal, hogy ellenük szegüljön.
Az alkalom futó szellője, mely szerencséjét, mint egy falevelet fölkapta, elsuhant, szerencséje tehát esett lefelé. Ami a hadsereget illeti, amely a háborúban elesett három teljes légió vesztével 40 légióra csökkent, természetesen azt határozták, hogy elbocsátják Caesar veteránjainak fegyverbe hívott nyolc légióját - Ventidius hármat, Lepidus hármat, Octavianus kettőt hívott össze - s a légiókban egyesével elszórt veteránokat. Ezzel a hadsereget 32 légióra csökkentik. Közülük azt a tizenegyet, mely Philippinél harcolt és Macedóniában fegyverben maradt, a többi nyolc elbocsátása után megerősítik Brutus és Cassius katonáival, s két vezér közt osztják föl: hat Antoniusé, öt Octavianusé. Octavianusnak adják a Lepidus három légióját is, úgy, hogy Antonius tizenhét légiót vezényel, az Itáliában maradt tizenegyet és a hat macedóniait, Octavianus pedig tizenötöt: a hét itáliait, Lepidus három légióját és öt macedóniait.

Ami Lepidus tartományait illeti, Antonius átveszi Gallia Narbonensist, Octavianus a két Hispániát, cserébe átengedve Antoniusnak Afrikát, ahol egy kis polgárháború tört ki, míg a triumvirek Philippinél hadakoztak. Cornificius nem akarta elismerni a triumvirek hatalmát, de Sextus, Új-Afrika helytartója, Antonius mellett nyilatkozott. Ebből aztán háború lett, melyben Cornificiust leverték és megölték. Abban is megállapodtak még, hogy ha Lepidus teljes kifosztása veszedelemmel járna, Octavianus átengedi neki Numidiát, Antonius Afrikát. Elhatározták azután, hogy Antonius Keletre megy pénzt szerezni pacifikálás ürügyével, Octavianus pedig Itáliába megy, háborút indít Sextus ellen, és megadja végre apja veteránjainak a földeket. Ez nem volt könnyű föladat.
Gallia kielégítetlen veteránjai aligha lehettek többen hét-nyolc ezernél az új háború után, de mert valamennyiüknek a legnagyobb arány járt a földosztásnál - 200 iugerum, körülbelül 50 hektárnyi - összesen 3-40000 hektár jó itáliai földet kellett találni: rendes eszközökkel szinte lehetetlen vállalkozás. Hányszor megígérte a demokratikus párt, és mindig hiába, hogy követelőinek részt ad Itália földjéből? Hasztalan vésték márványba és bronzba a 64-ben, 60-ban, 59-ben elfogadott sok agrártörvényt, mert a demokratikus pártnak - amely olykor-olykor hatalomra jutott az államban, de soha teljességgel s mindig viaskodnia kellett a még hatalmas konzervatív párttal - tisztelnie kellett a törvényesség minden látszatát, s csak azt javasolhatta, hogy az ager publicus maradványait osszák szét és igazságos árakon vegyék meg a földeket, sine iniuria privatorum.
Már most békés megegyezéssel, erőszak nélkül nem lehetett elvenni birtokosaitól Itália kedvezményes, adómentes földjének olyan nagy részét, s mindig az történt, hogy az ager publicus sovány, szűkös lévén, magánföldeket próbáltak vásárolni, de azokat meg mindenki nagyon drágán kínálta, s a birtokosok beajánlásai, kérései és intrikái láthatatlan béklyókba verték a gyarmat-kihasítók kezét, még Caesarét is.
Másrészt a triumvireknek nem volt pénzük és így, ha akartak volna, sem tudtak volna földeket vásárolni. Viszont mikor Philippinél teljesen megsemmisítették a konzervatív pártot s a légiók élén, amelyek valamennyien egyek voltak abban a szándékban, hogy jobb módot szerezzenek maguknak, élhettek azokkal a gyors és erőszakos eszközökkel, amelyekkel Caesar a tapsusi ütközet után nem vethette magát a levert, de el nem pusztított konzervatívok ellen. Ezekkel az eszközökkel győzhették le egyes-egyedül a magánérdekek titkos, de konok ellenkezését.

Antonius és Octavianus elhatározták tehát, hogy ennek a hét-nyolc ezer katonának földet adnak a tizennyolc legszebb és leggazdagabb itáliai város területén, mindegyiken rögtön elvéve minden birtokos javainak egy részét, tetszésük szerint való kárpótlást Ígérve, amelyet akkor adnak meg, amikor majd lehet. Ezeket a gyarmatokat mind Octavianus hasítja ki és elnevezik Júliáknak (Juliue), mert valamennyit Caesar régi veteránjai kapják meg az ő ígéreteinek teljesítéséül. Végül elhatározták azt is, hogy végrehajtják Caesarnak azt a törvényét, mely az innenső Galliának megadja a római polgárjogot.
Ezt a megegyezést titokban kötik meg maguk között és nem terjesztik jóváhagyásra sem a szenátus, sem a nép elé. Mert Philippi után a triumvirátus megalakításánál elkövetett alkotmányos képmutatásnak akkor már nem látták szükségét, s nyíltabban tehettek erőszakot személyes hatalmukkal a köztársasági tradíciókon. Végül Antonius elkért Octavianustól két másik macedóniai légiót is azzal az ígérettel, hogy átengedi neki Itáliában állomásozó két légióját.

Sok újkori történetíró azt hiszi, Antonius a Keletre utazást könnyű gyönyörök balga kívánságából választotta. Valószínűbbnek tartom, hogy szántszándékkal vállalkozott a birodalom azon részének a rendbeszedésére, amelyet kor-társai, még Caesar is, a Birodalom legjava részének tartott. Mit értek Európa valamennyi szegény, ritka népességű, félbarbár tartományai az ázsiai dúsgazdag, jeles műveltségű Kelethez képest, ahol a nagy ipari fővárosok, a nagy kereskedelmi utak, a tudomány székhelyei és a legjobban művelt földek voltak? Magát Itáliát olyan intenzív, hosszú, sokoldalú gazdasági és politikai válság gyötörte, hogy most már a legtöbbek lemondtak a béke és a rend valamikor való helyreállításáról is. Caesar ugyan véletlenül szintén a Rajna felé fordult, mikor a római uralmat meg akarta növelni, mert konzulsága végén sehol másutt nem kínálkozott hódítás alkalma, de ő maga is mindig Keletet tartotta Itália igazi prédájának.
65-ben megpróbálkozott Egyiptom, 56-ban Perzsia meghódításával, s akkor halt meg, amikor éppen új expedíciót készített Perzsia ellen, s bizonyos egyezségeket és szövetségeket terveit Róma és Egyiptom között, amelyek nem egészen világosak előttünk. Különben a merkantilizmus fejlődése természetszerűen arra hajlította a szellemeket, hogy az emberi dolgokban a gazdagság fontosságát nagyítsák, a leggazdagabb országokat tehát a legjobbaknak és legtökéletesebbeknek tekintsék. Nem kockáztatták-e a triumvirek, hogy a pénz híja miatt elvesztik a háborút? Nem megmondta Caesar, hogy a világot katonákkal és arannyal kormányozzák?
Antonius úgy vélekedett, mint mestere, és most, hogy volt hadserege, uralma alá akarta vetni a leggazdagabb országokat. Biztosra vette, hogy ha óriási kincsek urává lesz, a Birodalom is uralni fogja. Mint a Philippi megegyezés többi részében, ebben is el kellett fogadnia Octavianusnak azokat a föltételeket, melyeket Antonius szabott elébe.

romaikor_kep



Antonius a 42. esztendő vége felé nyolc légióval útra kelt Görögországnak, Octavianus pedig három légióval Itáliába ment, előtte és mögötte az elbocsátott veteránok özöne, amely most hazatért. Itáliában a jómódú osztályok nagy fájdalommal hallották a philippi győzelem hírét. Az utolsó reménység is elveszett, Itália a triumvirek, azaz Caesar veteránjainak és a hadseregnek kegyelmén volt, s a hadakozó forradalom által okozott károk után rettentő dolgokat vártak a diadalmas forradalomtól.
A triumvirek, akik annyi pénzadót követeltek abban a válságos időben, mikor a nemes ércek úgy megfogyatkoztak, könyörtelenül a bukás szakadékéba taszítottak sok birtokost, különösen sok kisbirtokost, akik most már a nagy zuhanásnál nem is próbálhattak belekapaszkodni az uzsora csipkebokraiba. A leggazdagabb tőkések közül sokat megöltek, a többieket megrémítették, s az uzsorások által összehalmozott pénzeket szétszórták a katonák közt, tehát nem kölcsönzött már senki, és a birtokosokat, akik sem a maguk, sem a más pénzével nem fizethettek, szó nélkül megfosztották földjeiktől.

Sovány vigasztalás volt nekik az az engedmény, hogy a javaik eladásából befolyt pénznek egyharmada az övék, mert a földek a legsilányabb árakon keltek el. így aztán jórészt megint tönkre-ment az a kisbirtokosság is, amely az előző században a nagy köz és magánvagyonok közepette nagy nehezen felküzdötte magát. Ennyi keserűség tetézésére aztán még a Fulvia asszonyi uralma következett. Ezt a botrányt is el kellett szenvednie a megbúsult Itáliának, mely még olyan erősen emlékezett és olyan idillikus visszasírással azokról az időkről, mikor az asszonyok még szófogadóan és szerényen bezárkóztak az otthoni, tiszta életbe!
De most, hogy a régi nemesség teljes elpusztítása megsemmisítette azt az osztályt, amely minden osztálynál jobban fenntartotta befolyásával a tradíciókat, a forradalmi szellem tüze a pártokból a tudományokba, az irodalomba, a magánéletbe is átharapózott. Fulvia szörnyeteg volt, de ambícióját és dölyfösségét sok férfiú megtalálta - ha kisebb mértékben is - a tulajdon feleségében és tulajdon leányaiban, akik a felső társadalomban most már irodalmi műveltséggel s a szabadság és a gyönyörök szokásaival nevelkedtek. Nem elégedtek meg azzal, hogy otthon maradjanak, nevelni gyermekeiket és felügyelni a rabszolgákra, hanem ki akartak járni szórakozásokra és maguk megbámultatására, míg a férfiak, megbénulva a bűnöktől, a tanulmányoktól, az ideges nyugtalanságtól, a filozófikus képzelgésektől, igen sokszor szolgáikká vagy áldozataikká süllyedtek.
A tekintély, akár csak az államban, a családban is meggyöngült. Az ősi és zsarnoki páter familias laza és széthúzó uralomnak rezignált részesévé vált, mint az mindig megtörténik, amikor egyegy túlfinomult és kéjenc kultúrában a férfi leteszi a földművelő és főúri rezsimek kemény apai tekintélyét, s lágyságában kiengedi kezéből a férfiuralom leghathatósabb eszközét: a botot. S mint a családokban és az államban, úgy buzgóit a régiek és újak harca az irodalomban is.

A tanulás vágya már az előző nemzedékben annyira elterjedt a felső és középosztályok közt, az új nemzedékben pedig még nagyobb erőre kapott. Cicero már megalapította Itáliában a toll embereinek dinasztiáját, a tudásnak most már elég nagy volt a tekintélye a gazdagság és a hatalom mellett, s mindig nagyobb is lett, mennél inkább tünedezett az arisztokrácia és mennél obszkúrusabb népség kezére jutott a hatalom és a gazdagság. A politika ellenben vak szerencse-játékká vált, mely az egyik napon gazdaggá és hatalmassá emelt, de másnap épp oly könnyen el lehetett veszteni rajta életet és vagyont. Ezért a jómódú osztályok családjaiban sok apa úgy gondolta, nem okos dolog fiait az éhes kalandorok közé kockáztatni, akik a hivatalokért marakodnak, és rafinált oktatáshoz juttatták őket.
Az apák ilyetén gondoskodásának kezére járt sok ifjú részéröl testi gyöngeségük, félénkségük, lustaságuk, a nyugtalanság és felelősség nemszeretése, mely a tudományokra hajlandóbbakká tette őket. így aztán azokban a válságos esztendőkben, mikor sok mesterség vagy ipar pangott, a tanítók és az iskolák bővében voltak a diákoknak: tódultak hozzájuk a kis városok jómódú birtokosainak fiai, és fiai, fölszabadultjai vagy rabszolgái azoknak a lovagoknak, akik Caesar korában a mezőgazdasággal vagy kereskedéssel elég jó módot szereztek. Róma tele volt poétákkal, akik költeményeiket fölolvasták a publikumnak akár kívánta, akár nem, még a fürdőkben is.
Ezekben az években tanult Titus Livius is, egy gazdag padovai úr fia, aki a 42. év végén tizenhét esztendős volt és Tibullus, egy jómódú birtokos és lovag fia, aki akkor a tizennyolcadik éve körül járt. Tanulmányokra volt kiszemelve Propertius, egy gazdag umbriai birtokos fia, akkor még csak hét-esztendős fiú. Akkoriban kezdett tanulni mind az a sok másodrendű poéta és író, a fölszabadultak, akiket majd Augustus korában viszontlátunk, mikor retorikát és grammatikát tanítanak. így alakult ki szabadokból, felszabadultakból és rabszolgákból egy latin osztály - az „intellectuelek“, mondanék ma - amely hamarosan elvitatta az intellektuális foglalkozások tekintélyét és jövedelmeit a keleti rétoroktól és filozófusoktól, addig Róma kultúrájának egyed-uralkodóitól: de úgy, hogy vetélytársai kultúráját segítette diadalra a nemzeti fölött. A régi klasszikus római irodalmat megvetették és elhanyagolták, a görögösség diadalmaskodott mindenfelé.

Asinius Pollio körül, aki a 42. esztendőben az innenső Galliát kormányozta és dúsgazdag, művelt ifjú létére ő maga is új dalokat (carmina nova) írt, költeményeket az új stílusban, egész sereg ifjú költő csoportosult, valamennyi büszke ellensége Aennius késő utánzóinak, s mind szerelmes a legmerészebb görög újításokba. Köztük a huszonnyolc esztendős Vergilius - Asinius bátorításából - jóval merészebb dolgot próbált addig szerzett apró költői kompozícióinál: hexameterekben eklogákat írni Teocritus modorában. De a szicíliai pásztorokban a maga korának embereit, a mezei jelenetekben korának eseményeit rajzolta és a konvencionális görög mezei tájképek közé beszőtte néhány szépséges festését a szelíd Pó-völgyi tájnak, melyet ö, a csöndesen kanyargó nagy Mincio partján nevelkedett polgár annyira érzett és szeretett.
Már a 42. év végén hozzáfogott a második ekloga megkomponálásához - az első, melyet ő írt - Corydon pásztornak a csélcsap Alexis iránt való szerelméről, bukólikus versekbe öltöztetve (legalább a régiek úgy mondták) azt a bámulatát, melyet egy fiatal rabszolga iránt érzett, akit Asinius ajándékozott neki. És készült a harmadik eklogára is, melyben Teocritus negyedik idilljét utánozva két pásztort szerepeltet: először civakodnak, aztán énekben vetélkednek s a pásztorversekben becsmérlik a régi latin iskola költőit, Polliot pedig mint az új stílus művelőjét dicsőítik.

Aktuális irodalmi polémiák az árkádiai pásztorok énekeiben! Ugyanakkor Sallustius buzgó szelleme, amelyet epéje nekidühített, egy másik évszázados régiséget zúzott össze: az annalisztikát. Caesar polgárháborújában visszaszerezte vagyonát, sokat rabolva Numidiában, és visszatérése után nagy fényűzést kezdhetett, villákat és palotákat építhetett magának, s vigadozhatott a biztos hatalom gondolatán, melyet Caesar barátsága révén nyugton élvezhet...
Március idusa egyszerre lerontotta ezt a bizonyosságot és Sallustius hanyatt-homlok menekült a politikai életből, amely nagyon is veszedelmessé vált egy ilyen gazdag férfiúra. De azért nem békült meg a konzervatívokkel, s alig, hogy Philippi után a konzervatív restauráció veszedelme teljesen elmúlt, dühét tollával szabadította rájuk. Elkezdett megírni egész sor történetet, amelynek mind a konzervatív párt szégyenét és bűneit kellett föltüntetnie. Az első, melyet ez időben írt egy Atteius nevű görög fölszabadult céhbeli rétor és grammatikus segítségével, Catilina összeesküvésének paradox története volt.
Merész megtorlást próbált benne a konzervatívok ellen: lépten-nyomon azzal vádolta a demokratikusokat, hogy cinkosai voltak a rettenetes cselszövőnek. Ki akarta mutatni, hogy az összeesküvést a Suliéhoz hűséges nemesség szőtte, amely elszegényedett azért, mert a polgárháború vérontáson szerzett prédáit nagyon hamar eltékozolta, az összeesküvés tehát a konzervatív párt szégyene volt, amelyből kivette a részét egyik hősüknek és Caesar meggyilkolójának, Decimus Brutusnak az édesanyja is. De ha elfogultságból összezavarta és megváltoztatta is a tényeket, nagy szolgálától tett a latin kultúrának, mert a művészi, lélektani és ésszerű történelemmel fölfrissítette az ösztövér annalisztikát, amellyé Rómában századok óta az események elmondása szegényedett, s amely épp olyan száraz és ostoba konvenció volt, mint az úgynevezett kritikai és tudományos történelem, amellyé ma bizonyos pedánsok nyomorítanák.
Még Atticus és Cornelius Nepos sem merték másképp elbeszélni Róma nagy cselekedeteit, mint a századok óta divatos módon: évről-évre, szárazon, művészet nélkül, mintha a történelem alakjai árnyak lennének s az események egyhangú felsorolás egyszerű tárgyai. Sallustius azonban a görögök és különösen Tucydides példájára lélektani és művészi történelmet írt, az emberek szenvedélyeit analizálta benne, az alakokat elevenen megrajzolta, az eseményeket ésszerű sorrendben beszélte el, s bölcseleti és erkölcsi megfontolások alá vette őket.

Ez a sok eszmei és politikai ellentét, hozzávéve a birtokos osztályok aggódását a javak bizonytalansága miatt, egész Itáliában kínzó gyötrődéssel járt, a bosszúérzet és a gyűlölség nekivadulásával. Mikor 42 végén megtudták, hogy Octavianus hazatértében újra megbetegedett, még pedig életveszélyesen, Itáliában sokan Kilélegzettek. Bár halálát akarnák az istenek! Annyi bizonyos volt, hogy ha hazatér, valami újabb fölfordulást akar a gazdagok és a tisztes polgárok rovására. De az ifjú triumvir nem halt meg, és eléggé helyreállítva egészségét, a 41. év elején visszatért Rómába, ahol Fulvia várta, készen arra, hogy ifjú vejének jelenlétében épp úgy uralkodjék, mint ahogy Lepidus-szal uralkodott. És várta Lucius Antonius, a nagyratörő és békerontó, aki abban az évben Publius Servilius-szal konzul volt és akárcsak Fulvia, ő is úgy gondolkozott, hogy ez a becsülete fogyott, beteges, napja számlált ifjú nem mer majd ellenszegülni Antonius feleségének és öccsének.
Csakugyan, Octavianus, akit betegsége nagyon elgyöngített és a földosztás nagy gondja erősen aggasztóik nem tért haza harcos szándékkal. Megparancsolta Salvidienusnak, hogy menjen Hispániába, Lepidus tartományába hat légióval, de mert Lepidus semmi áron sem akarta neki adni három légióját, belenyugodott, hogy egyelőre nélkülük marad. Fölmutatta Antonius leveleit s ígéretet kapott, hogy Calenus átengedi neki a két légiót, de nem makacskodott, mihelyt az ígéret teljesítését halasztani kezdték. Semmi gondot nem okozva Fulviának és Luciusnak, hozzá kezdett a földosztáshoz.

Itália szerte megbízottakat nevezett ki, akik a földeket szétosszák, és földmérnököket gyűjtött. De sokkal intelligensebb és egyben ambiciózusabb volt, hogysem Fulviával kormányoztatni engedte volna magát és hogy ne érvényesítette volna triumviri jogait. Emiatt hamarosan kedvetlenségek támadtak, és Lucius azzal kezdte vádolni, hogy konzuli jogaiban megsértette őt. Octavianusnak több oka lett volna a panaszra, mert nem adták meg neki a két légiót, de eleinte ezt a kellemetlenkedést is békén tűrte.
Sürgősebb volt neki a veteránok földosztása. Rövidesen Itália sok városába - melyek közül bátran elsorolhatjuk Anconát, Beneventumot, Bolognát, Capuát, Cremonát, Fermot, Firenzét, Luccát, Pesarot, Riminit és Venusiát - megérkeztek a komiszariusok, akiknek mindenütt meg kellett állapítaniuk, mennyi földet hasítsanak ki a gyarmatos veteránok számára, össze kellett állítaniuk a birtokosok névsorát, s föl kellett osztaniuk köztük a járulékot, valószínűen a javak aránya, nemcsak a földé, hanem a lábasjószágé, a rabszolgáké és a mezőgazdasági fölszerelésé szerint. Meg kellett szabniuk minden kisajátításért a kártalanítást, melyet úgysem fizettek meg soha, azután a földmérnökök segítségével kijelölték a földeket, fölosztották a rabszolgákat és a jószágot. Tavasszal mindenütt megkezdték a földmérést.

romaikor_kep



A jómódú családok, mint az Albius Tibullusoké vagy a Propertiusoké Umbriában, elvesztették vagyonuk egy részét. A törpe-birtokosok, akiknek a megállapított csekély mértéknél is kisebb mezejük volt, elvesztették mindenüket. A birtokososztály, az a jómódú itáliai polgárság, mely olyan plátói módon kedvezett az összeesküvők pártjának, kénytelen volt átengedni a veteránoknak egy részt azokból a földekből, melyeken az utóbbi esztendőkben annyi munkával és annyi uzsorakölcsön árán ültette el a szőlőt és olajfát.
Meg kelleti osztania a Philippiből hazatértekkel nyájait, melyeknek a fajtáját följavította, rabszolgáit, akiket olyan drágán vett és annyi fáradtsággal nevelt és oktatott. A veteránok most már nem parlag, megmunkálni való földeket akartak, mint a régi jó idők katonái, hanem olyan földeket, amelyeket már mások kiműveltek, amelyek el voltak látva föl-szereléssel, marhákkal és rabszolgákkal, hogy mint jómódú és valamely községi szenátus tekintélyes tagjai fejezhessék be életüket.
De a földosztások kezdetén látszólag rettenetes agitáció tört ki Itáliában. A fenyegetett városok 42. első hónapjaiban mindenfelől követségeket küldtek Rómába, intrikálni, könyörögni és főképp tiltakozni, amiért csak tizennyolc itáliai várost vettek fosztogatóra. Ha már Itáliának el kellett szenvednie ezt a kárt, nem volt-e igazságosabb megosztani mindenki között? Ezek az agitációk, ezek a siránkozások és intrikák bizonyosan nyugtalanították a fiatal, becsülete fogyott és beteg Octavianust, de egyszerre jóval súlyosabb, váratlan és szinte hihetetlen akadály torlódott eléje.

Fulvia és Lucius megdühödtek azon, hogy az ifjú nem volt olyan kezes bárány, amilyennek szerették volna, s egyetértőén száz ürüggyel beleakadékoskodtak a földosztásba. Elkezdték azt mondogatni, hogy várni kell vele, míg Antonius visszatér Ázsiából. Aztán azzal az ürüggyel éltek, hogy ha a földeket azonnal szét kell osztani, akkor is Caesar veteránjait, akik Philippinél Antonius vezénylete alatt harcollak, vagy Antoniusnak kell személyesen elhelyeznie, vagy az ő képviselőinek, hogy ne Octavianus, hanem Antonius iránt legyenek háladatosak.
Octavianus fölmutatta a philippi megegyezés szövegét, de Fulvia és Lucius nem engedtek, sőt úgy látszik, Fulvia addig könyörgött és intrikált a Rómában tartózkodó veteránok közt, míg végül Octavianus engedett. Megbízta Asinius Polliot, hogy irányítsa az innenső Gallia komisszióit s a többieket is Antoniusnak néhány barátjára bízta, például Beneventumban Plancusra. De a nehézségek természetesen növekedtek, ellenségeinek rosszakarata nélkül is. A veteránokat föllovalta hatalmuk, és kijelöletlen földeket is elvettek.

A vesztett javak és kifizetetlen kárpótlások miatt érzett harag a jómódú osztályban fölszította a Brutus és Cassius népszerűségét, a zsarnok triumvirátus gyűlöletét, a szabad intézmények vágyát. A kisbirtokosok, akik mindenüket vesztették, gyakran fegyverhez nyúltak s zendüléseket támasztottak és ember-halált okoztak, fölvétették magukat Sextus Pompeius seregébe, rabló életre adták magukat, vagy fölrakták egy rozzant szekérre a fiaikat és házi isteneiket, és Rómába mentek azzal a jóreménységgel, hogy ott valahogy eltengetik az életüket.
Róma már amúgy is tele volt a gyarmatosításra váró veteránokkal, nemsokára aztán egészen elárasztotta áldozataik rongyos, éhes tömege, amely a templomokban húzta meg magát és ott jajveszékelt. Mindennap súlyosabbra vált a pénz ínsége is. Antonius nem küldött semmit, pedig Octavianusnak meg kellett fizetnie a veteránok jutalmát és a szegényebb katonáknak némi készpénzt, néhány rabszolgát és szerszámot kellett adnia ott, ahol az elkobzottakból nem tellett.
A kisajátítottak is szakadatlanul sürgették a kártalanítás kifizetését. Kezdte eladni a proskribáltak és a Philippinél elesett gazdagok, Lucullus és Hortensius javait, s ebből szerzett is valami pénzt, mert sok veterán és tiszt, a triumvirek és a két összeesküvő seregéből egyaránt, szép summákkal tért haza és bizonyára nem kevesen akadtak, akik szívesen belefektették pénzüket a potom áron kínált javakba. Ezenfelül adót szedett azokon a városokon, amelyek nem kerültek földkobzás alá. De neki sokkal nagyobb összegekre volt szüksége.
Végső csapásul pedig Sextus Pompeius tavasszal éheztetni kezdte Rómát, a gabonahozó hajókra vadászva a tengeren, míg Domitius az Adrián úrkodott. A megmaradt összeesküvők, Brutus és Cassius seregének és hajóhadának maradványai, Staius Marcus, Cassius Parmensis, Clodius, mind Sextushoz vagy Domitiushoz csatlakoztak, úgy, hogy erejük és bátorságuk igen megnövekedett, Sextusé még inkább, mint Domitiusé. Octavianus ekkora szorultságban nem makacskodhatott. Szerencsétlenségre az erőszakosokat az engedékenység jobban felbőszíti, mint minden provokáció, így aztán Lucius és Fulvia zaklatásai nem, hogy szűntek volna, hanem még szaporodtak.

A két megígért légiót nem adták át. Calenius és Asinius Pollio, akikre a dölyfös asszony szintén rávetette magát, az ő ösztönzésére megtagadta az átvonulást attól a hat légiótól, melyet a triumvir Salvidicnus vezényletével Hispániába akart küldeni. Végül pedig Lucius úgyszólván hátba támadta merész árulással, s megpróbálta kihasználni a birtokososztályok ellene való gyűlöletét olyan módon, hogy a veteránok se elégedetlenkedjenek. Több beszédében hangoztatni kezdte, hogy most már nincs szükség újabb kobzásokra, mert a proskribáltak javaiból még fönnmaradt annyi, hogy abból bátran kielégíthetik a veteránokat.
Octavianus általános gyűlöltsége, a kobzások rettegése vagy fájdalma és az elégedetlenség mindenkit könnyenhívővé tett, s mindenki azt mondta, Luciusnak igaza van, Octavianns csak azért folytatja a kobzásokat, mert ez az ő őrülete, hogy lekötelezze a katonákat, meggazdagítva őket. Óriási és talán Lucius várakozásán túlcsapó mozgalmat támasztottak egész Itáliában ezek a beszédek, melyeket Lucius csak azért eszelt ki, hogy ellenfelét megtévessze és megzavarja.

A jómódú itáliai polgárság azzal áltatta magát, hogy Lucius egyetért Murcus-szal Octavianus helytelenítésében. Akik a konzervatív pártból megmaradtak, váratlan és szinte hihetetlen jóindulattal fordultak Lucius felé. A fenyegetett földbirtokosok abban a hiszemben, hogy a konzul az oltalmazójuk, fölbátorodtak és fegyverrel szegültek a kobzások ellen. Mindenütt verekedések kezdődtek, a falvakban, a kis városokban és Rómában is.
Rómában éjjel-nappal rabolt, gyilkolt a mindenfelől fölbukkant gonosztevők véghetetlen raja, és a nyomor, az ínség, a veszedelem akkorára növekedett, hogy igen sok kézműves, fölszabadult és idegen, nem találva többé munkát, nem érezve magát biztonságban, nem bírva tovább az élelmiszerek drágaságát, boltot csukott és elszéledt szerencsét próbálni más városokban.

Antonius és eleinte Fulvia pártján is sokan megijedtek ennyi mozgolódás láttára és attól, hogy elidegenítik a veteránokat. De Luciust most már sodorta az a mozgalom, melyet ő kezdett, őt is rászedte ennek az agitációnak a látszata, és tovább ment, nyíltan a kifosztott birtokosok védőjéül szerepelt, s úgy látszott, rövidesen Itália legnépszerűbb emberévé válik nem a veteránok közt, hanem azokon kívül. Beszédeivel és agitációjával a legrettentőbb szorultságba kergette Octavianust. Most már nyíltan azt hangoztatta, hogy csak Caesar ama veteránjainak kell földet adni, akiket március idusa után újra soroztak és akik Philippinél harcoltak.
Az otthon maradottaknak nem jár semmi. Egész Itália helyeselt s a tapasztalatlan huszonkét éves ifjú, aki annyi szélvészt látott föltámadni maga ellen, megzavarodott, s néhány hónappal azután, hogy már azt hitte, az utolsó próbát is kiállta és a végső veszedelmeket is legyőzte, engedett és igyekezett szelídíteni az elkeseredett publikumot. Fölújította Caesarnak azt a törvényét, mely egy esztendőre elengedte a házbéreket ötszáz sesterciusig Itália többi városaiban és kétezerig Rómában.
Elhatározta, hogy a földosztásnál nem nyúlnak a szenátorok javaihoz, a hozományokhoz, a veteránok számára kiszabott területnél kisebb földekhez, hogy a kisbirtokosok megmeneküljenek a teljes csődtől. Ekkor Vergilius, aki átérezte a kisbirtokosok bánatát, hiszen ő maga is kisbirtokos volt, először merte az „aktuális politikát - ahogy ma mondanánk - tárgyalni bukolikus költészetben. Első eklogájában megindultan és örvendezve fejezte ki a maga és az itáliai kisbirtokosok háláját a fiatal triumvir iránt, akit még nem ismert. Versébe egy keveset belekevert abból a félig vallásos rajongásból, amely Caesar megdicsőítése után a holtak helyett az élőket kezdte körülfogni, a győzelmes demokratikus párt meggyilkolt alapítója után az új vezéreket:

Afeliboe, Deus nobis haec otia fecit: Namque erit ille mihi semper Deus; illius aram
Saepe tener nostris ab ovilibus imbuet agnus,

s a mezei alkonyat békességének szelíd leírásával végezte:

Et iám summa procul villarum culmina fumant
Maioresque cadunt altis de montibus umbrae.

De Octavianusnak sovány kárpótlás volt Vergilius pásztorainak kultusza azért az elégedetlenségért, melyet engedményei a Rómában tartózkodó veteránok közt támasztottak. Már azelőtt is kevés tiszteletet mutattak iránta, most pedig egyenesen felbőszültek ellene, vakmerő demonstrációkban törtek ki és megöltek néhány tisztet is, aki ellenük szólalt. Octavianus, aki nem merte megbüntetni a tisztek gyilkosait, a katonák elcsöndesítésére úgy látszik megígérte, hogy fölemeli a számát azoknak a városoknak, amelyek területén gyarmatokat hasítanak. Elhatározta azt is, hogy a veteránok rokonaitól sem vehetnek el szántóföldet. A katonák kifizetésének meggyorsítására az ö állítása szerint kölcsön vette, valójában pedig egyszerűen elszedte azokat a pénzeket, amelyeket Itália templomaiban szent kincsekül őriztek.

Így tehát 41 nyarának elején nem mutatkozott sehonnan menekvés Octavianusnak, mert ha egyik veszedelemből kivágta magát, szükségszerűen a másikba futott: vagy félelem és izgalom nélkül kielégíti a veteránok kapzsiságát, elkeserítve a jómódú osztályokat, vagy magára zúdítja a veteránok haragját, anélkül, hogy valamelyikkel is megkedveltetné magát, ha részben az egyik, részben a másik csoportnak próbál eleget tenni. Közben Antonius Görögországba vezette a seregét és ott időzött egészen a tavasz kezdetéig, azután úgy vélte, hogy missziójához nincs szüksége nagyobb katonaságra, Lucius Március Censorinust kinevezte Görögország és Macedónia helytartójává és elment Keletre. Nem azért, hogy végtelen dőzsöléssel pazarolja az idejét, mint sok modern történetíró állítja, vakon követve a felületes régi elbeszéléseket.
Alig ért Bythiniába, tömérdek küldöttség fogta ostrom alá egész Kelet városaiból és államaiból, vagy igazolni a viselkedésüket, vagy a hűség jutalmát kérni, vagy valamely igazságtalanságot felpanaszolni. És Antoniusnak bele kellett ereszkednie a dinasztikus cselszövések, községi vetélkedések, politikai bűnszövetkezetek sűrű nagy erdejébe, pártolni az egyiket, üldözni a másikat, hogy politikai pártot teremtsen magának, helyreállíthassa a rendet, s mindegyikből pénzt zsarolhasson. De ennek a keleti politikának a mesterkedéseiben, amely politika miatt kétszáz év óta annyiszor megfájdult Róma feje, nem utánozta sem az első prokonzulok és ázsiai udvarokhoz küldött követek első rendszeres és dologkönnyítő hatalmaskodását, sem Sulla világos fölfogását és határozottságát, Lucullus sietségét és tervelő merészségét, Pompeius méltóságos, bár sokszor csak látszó tekintélyét, sem Caesar ügyességét, biztosságát és készségét.

A philippii döntő győzelem után Caesar volt helytartója újra levetette azt az óvatosságát, amelyet a hatalom hirtelen felelőssége miatt öltött magára március idusa után. Egészen kedvére érezte magát helyzetében, mint új fővezér és új Caesar, és a siker elbizakodottságában nemcsak visszaszerezte, hanem túlozta is a maga régi természetét, amely egy intelligens, de hamar fáradó, könnyen megértő és elhatározó, de könnyen túlzó, felejtő és zavart okozó ember egyenetlen, könnyelmű és mulatós természete volt.
Szenvedélyes, vehemens férfiakban gyakori a hajlandóságnak ez az időnként való elváltozása. Belevetette magát a gyönyörökbe és a vállalkozásokba, össze-vissza oldott és bogozott, rászedette magát a sok férfi és asszonyi cselszövővel, egyéni rokonszenvét belekeverve politikai lényeibe és politikai érdekeit gyakran alárendelve furcsa temperamentuma szeszélyeinek.

Van a hatalomnak bizonyos fegyelme nemcsak arra nézve, aki engedelmeskedik, hanem arra is, aki parancsol. Ez a fegyelem - a régi rómaiak jól ismerték - főképp azt diktálja, hogy akinek másokon uralkodnia kell, őrizkedjék bizonyos cselekedetektől, amelyek ha magukban ártatlanok vagy tetszetősek is, kisebbíthetik a presztízsét. De ez a rendetlen és lángeszű főúr, aki az örömtanyák, a dínom-dánomok és katonai táborok világában élt, most, hogy Kelet legfőbb urának tudta magát, akárcsak Nagy Sándor, vidáman faképnél hagyta ezt a tradíciót és fegyelmet is. Hát görbítve, némán szót fogadó udvar finom bókjai helyett a tivornyák duhaj közvetlenségét akarta maga körül. Nem igyekezett tiszteletet gerjeszteni környezetében, meg-jutalmazni az engedelmeseket, elnyomni a szófogadatlanokat, hanem az arcátlanokat és impertinenseket kereste, bátorította.
Kegyelte azokat, akik borsosán mertek beszélni s modorban és szavakban olyan szabadosságra ragadtatták magukat vele szemben, amilyen csak egyenrangúak közt divatos. A keletiek kevés ilyen kedvükre való prokonzult láttak még eddig, s hamarosan éltek is az alkalommal. Egész sereg bennszülött szélhámos és kalandor hízelegte magát kegyeibe. Mindenesetre Antonius még e zűrzavarban is végzett valamit. Nagy összeg pénzért rá tudta venni Herodes, Antipater fia, Hircanus Aetnarcának főminisztere Palesztinában, hogy Tyrust szólítsa föl az elhódított légiók visszaadására. Intézkedett kétszáz hajóból álló flotta gyűjtéséről, aztán Ephesusba ment, és az ázsiai tartományra két évi adót vetett, amelyet két év alatt kellett beszolgáltatni, megbocsátott több kiváló philippi szökevénynek, köztük Cassius öccsének, de megöletett minden össze-esküvőt, aki csak kézre került.

A keleti politikába vágó egyéb kérdéseket is megoldott, és a bohócok, táncosok, muzsikusok kíséretével, akikre pocsékolta a pénzt, utazást kezdett Frigián, Galacián, Cappadócián keresztül, ünnepségeken és lakomákon vigadott, mindenütt pénzt hajszolt, megváltoztatta Kelet politikai térképét, s az uralkodók legszebb feleségeivel és ágyasaival mulatozott. De sok hódolathoz és kevés pénzhez jutott, mert Brutus és Cassius magukkal vitték az összehalmozott tőkék javarészét, amely most már a katonák kezén volt vagy a kvesztorok pénzesszekrényeiben, a hadak poggyászai közt, az elbocsátott katonák házaiban hevert, vagy hazavitték a trákok, a macedóniaiak, akiket lovas zsoldjukkal hazaküldtek országaikba.
Missziójának ebben a nagyon fontos részében tehát kudarcot vallott.
Mikor végre Ciliciában Tarsusba ért, életének egyik legfontosabb és sajnos, egyik leghomályosabb ténye következett rája: találkozott Cleopatrával. A régi történetírók Antonius utolsó tizenkét esztendejének történetét szinte egyetlen szerelmi regénybe foglalták össze, és drámaian elbeszélik, hogy a negyvenéves triumvir parancsot küldött Egyiptom királynőjének, jöjjön Tarsusba és tisztázza magát ama vád alól, hogy Cassiust pártolta, és a végzetes asszony, aki ítéletre ment, elcsábította, eszét rabolta a philippii győzőnek. De mindenekelőtt nem egészen világos, hogy Antonius parancsolta-e Tarsusba Cleopatrát maga tisztázása végett, vagy Cleopatra ment-e el, akár jószántából, akár a triumvir barátainak tanácsára, Antoniushoz? Ez a második verzió is igaz lehet.
Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Cleopatra elébe ment Tarsusba, olyan pompával, melyet a régiek nagyon regényesen írnak le, és nemcsak bocsánatot kapott Antoniustól, hanem azt is kivitte, hogy Antonius segítse őt egyiptomi uralmának megerősítésében, amelyet az utóbbi események részben meglazítottak, s nagy udvariassággal meghívta, hogy töltse a telet Alexandriában.

romaikor_kep



Nem csoda, hogy ennyi elfoglaltság, terv és gyönyör közepette Antonius keveset törődött az Itáliából érkező hitekkel, talán mert távolról nem vélte a dolgokat olyan komolyaknak és nehezeknek, amilyenek csakugyan voltak, s bizonyosan nem nagyon bánta, ha Oclavianust megzaklatták az övéi. Ezért aztán elment Szíriába, ahol kevés idő alatt és kevés fáradtsággal letette hatalmukról a bitorló fejedelmecskéket, és Cassius apró helyőrségei is megadták neki magukat. Fulvia, mikor észrevette, hogy férje ünnepségek közben és keleti királynők oldalán úgy elfelejtette Itáliát, mint egy kicsiny, messze földdarabot, és hogy keleti utazása jóval tovább tartott, mint ahogy számította, attól félt, hogy az ö hatalma is meggyöngül Rómában.
Nem a féltékenység, hanem az ambíció sarkalta, azért elfeledte Lucius-szal való meghasonlását a birtokosok védelme miatt, s teljes mértékben megegyeztek abban, hogy tömérdek bonyodalmat támasztanak s így férje megint kénytelen lesz Itália dolgaira fordítani figyelmét. Mind a kelten olyan temperamentummal voltak megáldva, mély a forradalmakban legalkalmatosabb a cselekvés embereinek. Mind a kelten könyörtelenek, bajkeverők, minden kockázatba belerohanóak voltak, gyűlöltségükben megátalkodottak, s ügyesen változtatták a támadásokat. Octavianus, aki nagyon is kimutatta, hogy békét akar, a maga bizonytalanságával még nagyobb merészségre és erőszakosságra bátorította Fulviát és sógorát. Már a nyár kezdetén Octavianus veteránküldöttségek útján azt javasoltat! Luciusnak, hogy kössenek egyezséget, ami később Teanumbari meg is történt.

Az egyezségben még azt is elfogadta, hogy a földosztást csak a philippi harcosokra korlátozza. De Lucius és Fulvia ezen új merészségre kaptak, s nemcsak kötelezettségeiket halogatták különféle ürügyekkel, hanem azt színlelték, hogy Rómában cselvetéstől félnek, s barátaikkal Praenestébe mentek, Antoniusnak azt írták, hogy nagysága veszedelemben van, s újra elővették 44-ben megbukott tervüket: tönkretenni Octavianusl és szerencséje roncsain megalapítani Marcus Antonius és családja egyedül álló hatalmát. Bizonyára úgy reménykedtek, hogy erre a célra igénybe vehetik Antonius tizenegy légióját, mely a Pó-völgyében és Galliában állomásozott Calenus, Ventidius Bassus és Asinius Pollio vezényletével.
Octavianus csak tíz légiót állíthatott szembe velük - beleértve azt a hatot, melyet Salvidienus vezényletével Hispániába küldött - mert annyi fenyegetés közepette nem bírhatta rá Lepidust, hogy adja át neki az ő három légióját. Sőt ki is békült vele, odaígérve neki Afrikát. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy Calenus, Ventidius, Bassus és Asinius feleletükben Luciust és Fulviát óvatosságra intették. Mindez a nagy agitáció okvetlenül sok bizonytalanságot támasztott a gyarmatok kihasítóiban és meglassította a földek kijelölését, s nemcsak az elbocsátott veteránok, hanem a fegyverben álló katonák is azt akarták, hogy a két triumvir békéje tartós legyen.
Oktalan dolog volt tehát polgárháborút idézni föl a birtokosok védelmében és a veteránok ellen, mikor a demokratikus párt hadsereggé változott. Antonius néhány barátja, mint például Barbatius, nyíltan ellenük volt. Octavianust, aki csakugyan a békét akarta és Antonius tábornokainak szándékát kémlelte, könnyen rá tudták venni, hogy megint közbelépésre bírja a veteránokat. Titkon fölbiztatta Antonius két régi légióját, amelyek földet kaptak Ancona körül, hogy küldjenek követséget Luciushoz és Octavianushoz, s nyilatkoztassák ki a seregeknek azt a közös óhajtását, hogy a béke meg ne zavartassák. Octavianus természetesen késznek nyilatkozott, hogy az egyenetlenséget a seregek ítélete alá bocsássa, és hozzátette, hogy ő barátja Marcus Antoniusnak.
A küldöttségek, mai szóval beszélve, zsűrit alakítottak, s meghívták Octavianust és Luciust, hogy meghatározott napon jöjjenek össze, terjesszék elő okaikat és hallgassák meg az ítéletet Gabiban, abban a kis városban, - fele úton Praeneste és Róma között, egy tavacska partján - mely most gabonaföldek alá van temetve és csak egy templom romjai emelkednek ki belőle.

Nagy sereg veterán csakugyan össze is gyűlt Gabi körül a meghatározott napon. A Fórumon elhelyezték a bírák székeit s két másik széket, egyet Octavianusnak, egyet Luciusnak. Octavianus meg is jelent. De nem jelent meg Lucius, s azzal a váddal mentegetődzött, hogy Octavianus cselt vetett neki a Gabiba vezető úton. Most már sem ő, sem Fulvia nem törődött Antonius tábornokaival és a veteránokkal.
Praenesteben a szenátus és a lovagi rend megmaradt konzervatívjei gyűltek össze, akik hirtelen barátaivá lettek a két bajkeverő rokonnak. Ezek a csatlakozások és az itáliai városok nagy kedvezése fölbátorították őket, s azzal áltatták magukat, hogy a katonák ellenkezését könnyen legyőzhetnék Ígéretekkel. Elhatározták, hogy hadsereget gyűjtenek, lázadást támasztanak az itáliai városok közt, és mindenképpen Octavianus kárára törnek. Új hadsereget könnyen gyűjthetnek, mert az ifjak sokan vannak, s a Rómából elmenekült kézművesek és azok a kisbirtokosok, akik mindenüket elvesztették, szívesen soroztatják magukat, mert nincs miből élniük. Ezért Afrika régi helytartóját, Sestiust fölbiztatták, hogy támasszon lázadást Octavianus új helytartója, Fango ellen, aki Caesarnak volt centuriója.

Úgy látszik, Boccus mauritániai királyt is sürgették, hogy próbáljon támadást Octavianus Hispániái tartományai ellen. Megbízottakat küldtek egész Itáliába, hogy sereget gyűjtsenek. Különböző személyeket rábírtak arra, hogy menjenek különféle vidékekre, biztatni a sorozásokat, vegyék rá a municipiumokat, hogy adják át Luciusnak a templomokban elhelyezett pénzeket, s készítsék elő a birtokosok lázadását. Tudjuk, hogy Campaniára vonatkozóan ezt a megbízatást Tiberius Claudius Nero vállalta, aki Caesar alatt szolgált, és 44. március tizenhetedikén már azt javasolta a szenátusban, hogy jelentsék ki zsarnoknak, s megegyezett egy bizonyos Caius Velleius-szal, egy campaniai gazdag birtokossal, Pompeius volt tisztjével és barátjával.
Lucius és Fulvia tehát nagy lázadást akartak kelteni Itáliában és polgárháborút akartak kezdeni Octavianus ellen, kényszeríteni Antonius tétovázó tábornokait, hogy közbe lépjenek és eltiporják a közös ellenséget még a távollevő vezér parancsai nélkül is. Rövidesen mindenki eszében föléledtek a társadalmi forradalom emlékei. Itália megint fölkelés előtt van, mint akkor, nem a polgárjog megszerzésére, hanem megvédeni földjeit a veteránok mohósága ellen, s helyreállítani apái szabad köztársaságát?

Mindenki a múltból következtetett a jövőre és azt hitte, hogy a rettenetes epizód is megújulhat. Bizonyosan félt tőle Octavianus is, s nem merte határozottan elnyomni a lázadás nyílt készülődéseit és a konzul mesterkedéseit. Megelégedett azzal, hogy elutasította Clodiát, visszahívta Salvidienust, ő maga is embereket toborzott és pénzeket vett föl az itáliai városok templomaiból. Csak olykor-olykor öntötte ki haragját, mely a szívét dagasztotta, gyilkos epigrammákat írva Fulvia ellen. Egyik úgy látszik ránk is maradt, nagyon szellemes, de olyan brutálisan trágár, hogy itt nem fordíthatnánk le. A nyár végén Lucius és Octavianus ágensei vetélkedtek Itália városaiban az ifjakért, a veteránokért és a templomok pénzeiért. A tizenegy légió legutóbbi csökkentésének jótéteményét megsemmisítették az új sorozások.
A veteránok közül sokan, még Antoniuséi is, Octavianus lobogója alá álltak, de a kifosztott birtokosok nyíltan Lucius mellé. A lakosság nyíltan az ő pártján volt. Lucius és Octavianus párthívei közt sokszor véres verekedések történtek. A helyzet hamarosan olyan fenyegetőre fordult, hogy sok gyarmat veteránjai követeket küldtek Antoniushoz Keletre és kérették, térjen sürgősen haza és állítsa helyre a békét. De Octavianus még mindig tétovázott, s még egy utolsó egyezkedést próbált, Praenestébe szenátorok és lovagok küldöttségét menesztve. De ez is kárba veszett.

Ekkor Octavianus végre nekibátorodott Antonius tábornokainak habozásán, és cselekvésre határozta magát: ellene fordult ama városok egyikének, amelyekben az ellenség emisszáriusai a legjobban intrikáltak, mert példát akart adni. Itt bukkan fel először Agrippa, akiről eddig csak azt tudjuk, hogy elkísérte Octavianust Apollóniába és hogy ő is az összeesküvők vádlói közt volt. Agrippának a következő évben prétori hivatalra kellett kerülnie. Octavianus neki adta át egyik seregének vezényletét, azután ősszel, Lepidust két légióval Rómában hagyva, megkísérelte, hogy Norciát rajtütéssel vegye meg. A rajtütés nem sikerült, kénytelen volt, tehát ostromot kezdeni és mert az ostrom is soká húzódott, Sentinum ellen fordult, megtámadta, de itt sem járt szerencsével.
Lucius megbátorodott az ellenségnek ezeken a kudarcain, támadást kísérelt és olyan merészséget, amely valószínűen jel akart lenni egész Itáliának a lázadásra: összebeszélve római párthíveivel, kevés katonaság élén hirtelen rávetette magát a városra. És Lepidus - gyengeségből történt-e vagy Octavianus iránt való rosszakaratból? - nem is próbált ellene szegülni. Felment a Fórumra, nagy beszédet tartott, s nyíl-tan kijelentette, hogy azoknak a köztársasági eszméknek a harcosa, melyek olyan drágák voltak Itália jómódú osztályainak. Azt mondotta, azért harcol, hogy elpusztítsa a triumvirátust, mely Brutus és Cassius legyőzésével célját érte, és a köztársaságot akarja helyreállítani. Bátyja, Antonius, kész letenni a hatalmat és megelégszik azzal, ha konzullá nevezik ki. Azután közellenségnek nyilvánította Octavianust.
E meglepetés hírére Octavianus tekintélyes haderővel Róma felé menetelt, ahonnan Lucius, nem tudván ellenállni, kivonult és visszatért seregéhez, mely nem tudjuk hol volt összegyűjtve. Ilyen furcsa és ravasz módon kezdődött el a háború, melynek elbeszélése a régieknél annyira töredékes és homályos, hogy nem tudtam összeállítani érthető történetét. Csak annyi világosodik ki belőle, hogy egy bizonyos pillanatban Lucius Antonius táborba vonult hat újonc légióval a Via Cassián, elébe Salvidienusnak, aki lassan visszatérőben volt Galliából, mögötte Asinius és Ventidius. Lucius közre akarta fogni. És az, hogy Agrippa sok idejét elrabolta ügyes hadimozdulatokkal - melyek leírása nagyon zavaros - így aztán Salvidienus meg tudott menekülni üldözőitől, jókor oda tudott sietni, és Agrippával egyetértve azzal fenyegethette Lueiust, hogy foglyul ejti.

Ez volt Agrippa katonai lángelméjének első megnyilatkozása. Bizonyos végül az is, hogy Lucius, meg akarván menekülni Salvidienus és Agrippa üldözéseitől, ősz végén Perugiába zárkózott, ahol Octavianus ostrom alá fogta. Fulvia pedig, aki Praenestében maradt, eközben sürgette Ventidiust, Asiniust és Calenust, hogy tizenegy légiójukkal menjenek segítségére, Plancust meghívta, hogy Picenumban fegyverezzen föl három újonclégiót, s barátait arra ösztökélte, hogy siettessék az itáliai városok lázadását. Most már a kockát elvetették: ha Lucius és Fulvia helyesen ítéltek, Itália fölkelő városai és Antonius észbekapó tábornokai pusztulásba kergetik Octavianust.
De sem Itália nem kelt föl, sem Antonius tábornokai nem mozdultak segítségükre. Hasztalanul biztatta Tiberius Claudius Nero a campaniai birtokosokat fegyverfogásra és hasztalan próbálta fölzendíteni még a rabszolgákat is. Hasztalan igyekezett Fulvia Antonius barátaival Campaniában és egyebütt harci dühhé tüzelni a konfiskált birtokosok szelíd tiltakozásait és a jómódú osztályok plátói köztársasági vágyakozásait.

A társadalmi háború óta elváltoztak az idők. A jómód, a kultúra és az, amit művelődésnek hívnak, elfinomították, de el is bénították ezeket az osztályokat, melyek el-szoktak már a fegyvertől, inkább a kereskedelemhez és a tudományhoz szoktak, mintsem a háborúhoz, az egyes családok megoszlottak a saját jólétük önző hajszolásában, s nem mertek szembe szállni a hadsereggé vált demokratikus párt hatalmával, melyet olyan óriásinak láttak. S most, mikor olyan sokat siránkoztak az el-szenvedett erőszakok miatt, a döntő pillanatban jobbnak látták megmenteni amijük még maradt és belenyugodtak, mintsem hogy azt is kockára tegyék. Lucius egyedül maradt Perugia magaslatán, a mozdulatlan nemzet közepette, magános harcosa olyan ügynek, melynek katonája sem akadt már.
A fáklya, melyet azért gyújtottak ki a magasban, hogy Itáliának tudtál adja: itt az idő a fölkelésre, lassan égett, fogyott, elégett anélkül, hogy sikról-síkra, hegyről-hegyre visszafeleltek volna a lázadás tüzei. Agrippa, akire Lucius ellen való ügyes hadmozdulatok után a fővezényletet bízták, decemberben és januárban nagy földhányásokat hordathatott össze Perugia köré, minden oldalról körülszorítva a várost, Lucius erős és gyakori kirohanásai dacára, és ki tudta lassan éheztetni anélkül, hogy háta mögött kigyúlt volna a rettegett lázadás.

A perugiai háború silány paródiája lett a társadalmi háborúnak. És ha már Itália nem mozdult meg a bajkeverő demagóg védelmére, aki olyan hamar a konzervatívok fejévé lett, Antonius tábornokai a maguk tizennégy légiójával - a tizenegy régivel és a Plancus három újonc légiójával - csak nem engedik, hogy vezérük öccsét hét légió kicsiny hadserege leverje? Azonban - bátor Perugia állapota januárban és februárban napról-napra rosszabbodott - Calenus nem is mozdult Galliából, Asinius, Ventidius és Plancus pedig közeledtek ugyan Perugiához, de semmi komoly erőfeszítést nem tettek az ostromlott fölszabadítására.

Ugyanabban a helyzetben voltak, mint amelyben Octavianus és Hirtius volt Modena alatt, mikor Decimus Brutus fölszabadítására mentek. Nem voltak biztosak katonáik felől, s nyugtalankodtak rajta, hogy mit fognak szólni a háborúhoz, ellene voltak Lucius és Fulvia örülctes politikájának, akik éppen akkor kezdtek háborút a veteránok kárpótlásainak elvonására, mikor mindnyájuk hatalma a légiók hűségén függött. Ilyen helyzetben azután még Fulvia sem tudta megmozdítani őket. Arra lett volna szükség, hogy a philippii győző vagy személyesen jelenjék meg, vagy küldjön parancsot. De Antonius sem parancsot nem küldött, sem személyesen nem érkezett. Míg öccse seregével éhséget szenvedett Perugia falai közt, addig Antonius, aki azon a télen Alexandriába ment, vesződség nélkül elkergetve Szíria fejedelmecskéit, ünnepségek és szórakozások közepette mulatozott a királyi palotában, konzuli jelvények nélkül, görög módra öltözve, mint egy magánember, Egyiptom királynőjének vendége és kedvese. Ezért aztán a nagy veszedelem szétszórta őket, mindenkinek váratlan módon.
Március elején Lucius az éhség kényszerítésére megadta magát. Octavianus nem akarta fölingerelni Marcus Antoniust, azért jól bánt vele, szabadon engedte, katonáinak is megbocsátott és lobogói alá hívta őket. De a kiállott félelmek és a legyőzött veszedelem nagyon elkeserítették, s a veteránokat nagyon fölbőszítette ez a háború, mely egy pillanatra mintha veszedelemmel fenyegette volna a földosztást. Hogy a veteránoknak eleget tegyen, hogy megfélemlítse Itáliát és végképp rábírja a kobzásokon és a triumvirek uralmán való megnyugvásra, megölette a perugiai decuriókat és a foglyul ejtett szenátorok és lovagok egyrészét. Néhány jeles családot ismét kioltottak: Caius Flaviusét, Brutus barátjáét, és Clodius Bithinicusét. A várost a katonáknak akarták dobni fosztogatóra, de még a fosztogatás előtt leégett, úgy látszik, véletlenségből.

És közben - ó, dolgok iróniája! - a 41. év vége és a 40. év eleje közt a jó Vergilius megkomponálta negyedik eklogáját „a világ megújulásáról" Pollio barátja tiszteletére, akinek 40ben konzulságra kellett jutnia, és akinek közben fia született. Minden hányatott időben, amikor a kultúra elterjed, a valóság ismeretének vágyával együtt szétömlenek a misztikus vágyakozások, az alaktalan transzcendentális reménységek, és valóban akkor divatoztak is bizonyos sztoikus és akadémikus eszmék, amelyek úgy látszottak, mintha megfelelnének a Rómában régebb óta észlelt etruszk babonáknak, és a Szibillák könyvébe fölvett vallásos tradícióknak, amelyek szerint a világ időnkint megújul. A „világ megújulása" társalgási téma volt, és egy haruspex, Volcatius előjelét is látta abban az üstökösben, mely a Caesar győzelmi játékai idején 44-hen megjelent.
Vergilius, aki „aktuális” témák tárgyalásán buzgólkodott, megragadta e fiú születésének és Pollio konzulságának alkalmát, hogy dallamos versekben megénekelje ezt a filozófikus és vallásos zagyvalékot, és megjósolja, hogy Pollio konzulságával a béke, a rend, az igazság korszaka fog beköszönteni, és a fiú abban fog élni. Szóval a poéta ügyesen azt ajánlata, hogy reménykedjenek a triumviri uralomban, melynek ilyen derék férfiai vannak, de jaj, a jóslatra a perugiai öldöklés és tűzvész volt a felelet.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)