logo

IX December AD

Antonius és Cleopatra.

Antonius elbocsátotta az ázsiai kontingenseket, a katonák nagy részét Arméniában hagyta és sietve Szicíliába tért vissza. Útközben megtudta azokat a súlyos eseményeket, melyek Itáliában Sextus Pompeius futása óta történtek. Octavianus váratlan kárpótlást szerzett Antonius egyiptomi hódításáért: letette a hatalomról Lepidust, s nemcsak Szicíliát kerítette kézre, hanem a harmadik triumvir afrikai tartományait és légióit is. A katasztrófa hirtelen jött és sajátságosán. Pompeius futása után a bukott vezér nyolc légiója, melyet Messinában Agrippa és Lepidus ostromolt, mind a kettőjükkel alkudozni kezdett a megadás felől. Agrippa időt kért, hogy tanácskozhassék Octavianus-szal, aki Naulochusban volt, Lepidus azonban elfogadta a megadást a maga szakállára szeptember 3-án, s a nyolc légiót a saját zászlói alá vonultatta, megengedve nekik, hogy katonáival együtt zsákmányoljanak Messinában. Ekkor azt hitte, huszonkét légiója élén végül megtorolhatja minden elszenvedett megaláztatását, s Octavianust rákényszeríti, hogy Szicíliát adja az ö kezére és adja vissza azokat a tartományait is, melyeket a triumvirátus kezdetén bírt. Egy pillanatra mindenki attól félt, hogy Szicíliában új polgárháború fog kitörni.
Octavianus azonban ügyes intrikákkal föl tudta lázítani Lepidus hadait, melyek nem sokra becsülték vezérüket és a másiktól jobb kárpótlást reméltek. Lepidusnak, mikor katonái elhagyták, örülnie kellett, hogy meg nem ölték, vissza kellett térnie a magánéletbe Rómában, s kikezdeni triumvir korában szerzett óriási vagyonát. Pontifex maximus volt és Octavianus nem merte megsérteni. így végül sok ingadozás után helyreállt az arány Lepidus nagysága és tehetsége között, melyet a forradalom szeszélye az előző években annyira és olyan furcsán megzavart. Hajóhada is megadta magát. Statilius Taurus aztán már könnyű szerrel alávetette Szicíliát, melyre 1600 talentumnyi adót mértek, s Octavianus birtokába vette a kobzások utolsó maradékát, belső Szicília latifundiumait, a 43-ban proskribált lovagok birtokait.

Igaz, hogy utána mindjárt nagy lázadás tört ki a katonák közt, akiket elkeserített a zsoldok halmozódó hátraléka és a kapzsiság, mely annál élesebbre vált, mennél jobban rászorultak a kvesztorok, hogy sovány fizetséggel és kövér szavakkal elégítsék meg a katonákat. De Octavianusnak sikerült lecsillapítania őket, sok más dolgokkal együtt azt is megígérve nekik, hogy a hadsereg egy részét elbocsátja. Nem ok nélkül tekintette magát Caesar fia most már olyan férfiúnak, ki Nagy Sándor óta mindenkor a legnagyobb szerencsével járt. Senki más huszonhét éves korában még nem állt élén negyvenhárom légiónak, tömérdek lovascsapatnak és hatszáz hajónyi flottának, nem volt ura akkora birodalomnak, amelybe beleszámított északi Afrika nagy része, Hispánia, Gallia, Illyria és Itália, s nem volt a kezén csaknem abszolút hatalom egy immár tönkrement köztársaságban.
Könnyű megérteni ennek az elgondolásával, hogy mihelyt a szicíliai hírek Rómába értek, ott az egész politikai világ - olyan nyüzsgő és olyan hanyatló! - sietett kimutatni bámulatát, hódolatát és lelkesedését Caesar fia iránt, s nincs benne semmi különös, hogy a szenátus a legnagyobb kitüntetéseket dekretálta neki. A végén már nem tudta egyéb módon körülhízelegni, hát elfogadta, hogy ezentúl minden kitüntetéssel felékesíthesse magát, amelyik neki tetszik, ötletes módja volt annak, hogy biztosan kielégítse a győző minden kívánságát, de rút hízelgés, térdet-fejet hajtás volt, és sértette az itáliai nemzetnek azt a - sajnos! - nagyon is tehetetlen részét, mely nem koldulásból és politikai rablásból élt máról-holnapra.
Octavianus eddig nagyratörő, gyanakvó, aljas és hamis, ellenségeivel könyörtelen zsarnok volt, s bár egy ideje, Líviával való házassága óta és amíg Pompeiustól félt, egy kissé megjavult ugyan, de mit lehetett várni tőle egyebet, mint hogy kegyetlensége és erőszakossága megint felgerjed megnövekedett önbizalma és hatalma erejétől? Sietve körül udvarolni a hatalmaskodó és kegyetlen győzőt: ez volt a legbölcsebb tanács a nagyratörőknek és ínségeseknek, kik elárasztották a köztársaságot.

És íme Itália, mely afféle új erőszakot várt, mint amilyen Philippire és Perugiára következett, egyszerre csak azt hallotta, azt látta, hogy Caesar erőszakos fia szinte úgy beszél és úgy cselekszik, mint az öreg és folyton siratott Pompeius! Mielőtt Rómába belépett volna, összehívta a népet a pomériumon kívülre és beszédet mondott, beszámolt cselekedeteiről, mint ahogy a köztársaság szép napjaiban dívott. November 13-án belépett a városba és azonnal pénzügyi amnesztiát hirdetett - így mondanánk ma - elengedve az adóhátralékokat és a közbérleteket: azokat a hátralékokat, melyeket úgy sem lehetett behajtani, de elengedésük, ha nem is volt éppen nagy üdvösség, fölszította Itáliában azt a reménységet, hogy a kegyetlen megzsarolások idejének vége. Eltőrölt néhány kisebb adót is, a nép közt elterjesztette vállalkozásainak olyan elbeszélését, melyből az derült ki, hogy Sziciliát csak azért hódította meg, hogy végképp befejezze a polgárháborúk korát. Számfölötti augr-rá nevezte ki a volt proskribáltat, Valerius Messala Corvinust, törvényt bocsátott ki a gazdagok közt elterjedt visszaélés ellen, hogy magukra öltötték a szenátori bíbort. Ravaszság? Színlelés? Politikai ármány? Részben, bizonyára.
De részben kezdete volt egy igazi benső észre térésnek és nagy politikai változásnak, mely, ha akkor a legtöbbjét mint szinte hihetetlen csoda lepte is meg, egy ideje már erjedt Octavianusban és a dolgokban, s nemcsak ennek a férfiúnak az életében a legfontosabb tény, hanem a világ egész történetének egyik legritkább jelensége. Jól meg kell tehát érteni kószált belső és külső motívumait. Octavianus nem volt a cselekvés embere, természettől heves szenvedélyű - mint Sándor, Caesar, Napoleon - akiben a sikerrel növekszik a nagyratörés, a gyönyörök mohósága, az elbizakodás, az örökös győzelem könnyelmű hite, a szenvedélyt és képzeletet megfékezni nem tudás, a gőg erőszakossága és az érzékek éhsége. Kényes egészségű, izmokra gyönge, a testi gyakorlásban ügyetlen volt, kevés bátorságú és befolyásolható.
Mindebben inkább Ciceróra hasonlított, mint Caesarra. Inkább toll és könyv embere volt, egyike azoknak a természettől sekély szenvedélyű és gyönge szervezetű embereknek, akik erejük arányában sikerre jutnak minden otthonülő, nyugodalmas, kitartó munkában, ritkán túloznak, és ha a balszerencsében sokszor nem éppen hősiesek, viszont a jószerencsében igazságosabbak tudnak maradni, hatalmuk és vagyonuk minden növekedésével inkább vigyáznak arra, hogy óvatosan megőrizzék, amit szereztek, mintsem vakmerőén kockáztassák a még több kedvéért. Bizonyos, hogy lángeszű ember ritkán akad köztük, mert a lángész csaknem mindig heves és háborgó. De Octavianusnak szenvedélyei sekélysége melleit hatalmas intelligenciája volt, és ha olyan időbe, olyan helyzetbe kerül, mint az arpinumi nagy szónok, ő is jeles íróvá és erős bölcseleti dilettánssá válhatik.

A sors azonban még ifjonti fővel a közpályára sodorta, s olyan veszedelmeket kellett kiállnia, olyan hatalmakat kellett gyakorolnia, melyek bátorságát, erejét és érdemét szertelenül meghaladták. Mindez fölgerjesztette benne az ambíciót, a bosszúvágyat, az érzékiséget, a kapzsiságot, s addig nagyratörö, erőszakos, érzéki, bosszúálló, kapzsi volt, a mások érdemeire irigy. De mindezek csak múló tévedései voltak egy gyönge jellemű embernek, kit néha rettentő félelmek riasztottak, olykor hihetetlen szerencse szolgált. Természete azonban az okosan maradi eszmék felé hajlott, melyek a fényűzés, a kapzsiság, a nagyratörés, a vesztegetés gyászos eredményei felől Cicero könyveiből egész Itália felsőbb osztályaiban elterjedtek. Józan volt, nem szerette a fényűzést és pazarlást, a magáét olyan takarékossággal tudta kezelni, hogy erről hajlandó volnék ráismerni benne a vellitraei uzsorás unokájára. Ahelyett, hogy új vagyonokat halmozott volna, esengte azt a napot, mikor elmúlnak a háborúk és kifizetheti a triumvirátus adósságait.
Az adósságok kérdése nagyon meggyötörte Caesar leromlott fiának éjszakáit, pedig Caesar milyen nyugodtan aludt tömérdek adósságán! Most már valamennyi hivatalt és kitüntetést megkapta, egészen a diadalmenetig és a fórumi aranyszobrokig, s csak fejét kellett volna biccentenie, hogy megkapja a főpapságot, melyet a nép el akart venni Lepidustól és neki akart adni. De ez a hideg, kevés hiúságú ifjú aki, ha nem szeretett is engedelmeskedni, a parancsolásban sem találta nagy kedvét, új kitüntetések helyett jobb szerette volna végét látni az örökös rettegésnek, mely tíz év óta orgazmusban tartotta: forradalmak Itáliában, katonai zendülések, barátok árulásai, idegen és polgárháborúk. Olvasta Cicero műveit, mert buzgó bámulója volt a szónoknak, ha meggyilkolásához hozzájárult is. Semmi kétség, a De Officiis olvasása megvilágította előtte a motívumok fölértését és segítette belső észretérésében, mint ahogy segítette tanácsaival mestere is, Didymus Areus, tagja annak az új-Pitagoreus iskolának, mely a fölfordult római világban a mérséklet és megtartóztatás erkölcsét prédikálta.

Ilyen hajlandóságú ember még igazi sikere teljességében sem feledkezett volna meg mámoros szívvel azokról az óriási veszedelmekről, amelyekből a szerencse jókedve kimentette, és óvatosan vigyázott volna, nehogy ismét ki kelljen próbálnia a csélcsap istennő szeszélyeit. De Octavianus változását annál könnyebb megmagyarázni, ha elgondoljuk, hogy sikere nem volt teljes és igazi. Keserves szicíliai győzelme ellenére is bizonytalannak, kicsinek, reszketőnek, körüliesettnek érezhette látszatra óriási hatalmát. Sextus legyőzésével veszedelmes vetélytárstól szabadult, de a diadal megnövelte, ha még lehetett, a közvéleménynek a triumvirátus ellen való gyűlöletét, ezt a mélységes gyűlöletet, amelynek nyilvánvaló oka elöl most már senki sem térhetett ki, Octavianus sem.
A próba most már végképp megtörtént, nem áltathatták magukat tovább: a triumvirátus semmit sem végzett. Mindössze egy nagy dologgal kísérletezett akkor Antonius: Perzsia meghódításával, de hasztalan jöttek a vezér dagályos jelentései, már kezdték suttogni, hogy a dolgok rosszra fordultak. Ami Octavianust illeti, Philippi után nem kevesebb, mint hat esztendőt, hat hosszú esztendőt töltött azzal, hogy meghódítsa Szicíliát és legyőzze családi ellenségét. Egyikük sem cselekedett mást, amit a publikum megcsodálhatott volna, egyetlen reformot, egyetlen nagy közművet, egyetlen hódítást sem. De mit reformok és hódítások!

romaikor_kep



A triumvirátus még Róma legegyszerűbb közszolgálatait sem tudta folytatni, még olyan középszerűen sem, mint a hanyatló köz-társaság. Megszaporodott minden egyéb hivatal, 1200 szenátort zsúfoltak a szenátusba, de senki sem akadt, aki abban az esztendőben gyakorolni akarta volna az aedilis-séget: azt a hivatalt, amelyen Róma anyagi jóléte függött, de amelyre nagyon sokat kellett költeni és amelyen nem lehetett nyerni semmit. Ennyire megnövekedett a polgári önzés, ilyen kevés volt már a nagy vagyon!
Itáliát tűzzel-vassal végig tarolták, elválasztották Kelettől, a birodalmat fenekestül fölforgatták, az államcsődbe jutott, a köztársaság évszázados alkotmánya elpusztult, minden közügyét ijesztő, szörnyű rendetlenségbe kuszáit a forradalom csak azért, hogy valami földet adjon hatezer veteránnak, s a szenátusban és a köztársaságban helyet szerezzen néhány ezer obszkúrus plebejusnak.
A triumvirek alkotmányellenes nagysága, melyet a veteránok és a seregek rövid, őrjöngő dühe szerzett 43-ban, és az eredmények véznasága közt túlságos nagy volt az aránytalanság: tragikus és egyben nevetséges. Bizonyos, ha Antonius hadjárata dúsan sikerül, ha Perzsiát meghódítja, ezt az aránytalanságot sokan tűrhetőnek vélik majd: de akkor a dicsőség Vajon csak Antoniusnak járna-e, vagy ö is hasznát venné? Mik voltak kollégája szándékai?

Octavianusnak azt kellett kérdeznie magában, hogy Antonius és Cleopatra házasságára nem következik-e az Octaviától való elválás, és ez a házasság nem annak lesz-e a jele, hogy Antonius ellene fordult, megbosszulni a tarentumi sértést? Hiszen már annyira hajba akartak kapni! És ha már rossz kedvében volt, a szicíliai események sem deríthették föl a lelkét. Octavianus áldozatot tétetett a hadjárat dús sikeréért, meg akarván menteni a látszatot és el akarván palástolni a lappangó botrányokat és viszályokat, de magában azon évődött, hogy mi lenne nagyobb ártalmára: a hadjárat kudarca vagy sikere? Mindenesetre megértette, hogy míg Perzsia meg nincs hódítva, addig sem ő, sem kollégája nem áltathatja magát arról, hogy Itália csodálatát megszerezte. Remélhetlek-e legalább annyit, hogy Itália féli őket, annyi légió vezéreit?
A katonák caesarianus felbuzdulása, mely 43-ban annyira közrejátszott a forradalom győzelmén, egy idő óta csöndes elégedetlenséggé hűlt a megcsalatott remények, az elmaradt zsoldok és súlyos fáradalmak miatt. Még azokat a pénzeket sem fizették meg teljesen, amelyeket a modenai háborúra toborzott katonáknak ígértek! így aztán még a katonák sem voltak megelégedve, pedig a triumvirek ő értük gyötörték meg annyira Itáliát és a birodalmat.

A légiók lelki egyensúlya folyton veszedelmes módon ingadozott, ahogy azt a legutóbb volt lázadás is megmutatta, s a katonákat épp oly nehéz volt eltartani, mint obsitolni. Éppen akkor is örömest beleegyezett Octavianus abba, hogy elbocsásson nyolc légiót - köztük azt is, amelyet 43-ban ő és Decimus toborozott - s amelyek mindössze csak kilenc éve szolgáltak. Nem tarthatott el 43 légiót, még harmincöt is sok volt, de viszont meg kellett adnia nekik a földbeli kárpótlást, új kobzásokat pedig nem mert, mint 42-ben, s így nehéz vesződsége volt, hogy ezeket a földeket fölhajszolhassa! És az év végén egyik futár rosszabb híreket hozott a parthus hadjáratról, mint a másik, és még rosszabb hírek jöttek - legalább Octavianus számára - Sextusról, aki 36 őszén megfutott Szicíliából, a Lacinius-foknál kizsákmányolta Juno templomát, ezzel a pénzzel Lesbosba ment és Mitylenében állapodott meg, abban a városban, melyet az ő apja nyilvánított szabadnak, s ahol tisztelettel fogadták és Antonius kormányzói békén hagyták.
A lelkek olyan bizonytalanok voltak, olyan várakozónk, hogy sógorának és kollégájának követői közt még a legtekintélyesebb férfiak sem merték parancs nélkül zaklatni ezt az ő halálos ellenségét. aki olyan népszerű volt és akit úgy tisztelték a neve miatt. Azután meg Lepidus erőszakos letétele óta a triumvirátusnak még biztos jogi alapja sem volt, mert önkényes módon duumvirátussá alakult: ártalmatlan fogyatékosság egy megcsodált és népszerű hatalmon, veszedelmes hiba egy becsülete fogyott és egye-netlen uralomra.
Octavianus megértette annak a szükségét, hogy a diadal után valamit cselekedjék, Itáliának tetszőt, ami megint népszerűvé tenné Caesar szinte gyűlöletes nevét. Igyekezett valahogy eleget tenni a jómódú osztályok új konzervatív érzelmeinek. Nem állt meg annál, amit mindjárt visszatérése után megtett, hanem egész köztársasági restaurációval folytatta, visszaadva az egyes hivatalnokoknak sok olyan hatalmat, amelyet a triumvirek azelőtt elbitoroltak.

Igyekezett kedvére járni az addig csúnyán meggyötőrt birtokososztályok érdekeinek is, minden kobzás nélkül gondoskodva azontúl a 20.000 elbocsátott katonáról. Nem Caesar katonáiról volt már szó, akik Galliában öregedtek el, hanem olyanokról, akik kevesebb ideig harcoltak s vagy alig, vagy egyáltalán nem ismerték a diktátort. Ezeknek tehát nem kellett fejenként kétszáz iugerum földet adni, elég volt nekik kisebb föld, még pedig nem is Itália legszebb helyein. Lassankint Itálián kívül adott nekik földeket, Gallia Narbonensisben, Beterraeban (Beziers) és egyéb tartományokban, némelyeknek Itáliában is, de vásárolt is földeket, köztük Capua hatalmas községi birtokát, melynek jövedelmeiből aztán a város a közköltségekről gondoskodott.
Rávette a capuaiakat, hogy cseréljék el a krétai köztársaság egy dús területéért, amely Knossus mellett feküdt, s amely a város tulajdonába ment, a közköltségekre 1,200.000 seterciust jövedelmezve. Octavianus visszaadatta gazdáiknak azokat a kalmárhajókat, melyeket ő vagy Sextus bérelt, s mert a hadsereg az elbocsátások után is még nagy volt és költséges, elhatározta, hogy lerázza magáról Sextus nyolc légióját nagyon aljas, de nagyon olcsó és az itáliai polgárságnak nagyon kedves módon.

Láttuk, hogy Sextus légióit jórészt a szicíliai latifundiumokból való vagy az Itáliából szökött rabszolgákból toborozta, akiknek a misenumi megegyezés szabadságot adott. Octavianus túltette magát ezen az ígéreten, föloszlatta a légiókat, kikerestette közülük a szökött rabszolgákat és megparancsolta, hogy adják vissza őket, talán a hajóhadban találtakkal együtt - összesen 30.000 körül - gazdáiknak. így megtakarította e katonák zsoldját és nyugdíját, szép ajándékot adott Itália jómódú osztályainak, visszaadta az elkobzott szicíliai latifundiumoknak a rabszolgáikat, s ezzel fölverte az értéküket. Azután el akarta nyomni a rablókat egész Itáliában és a bűnözést Rómában, afféle csendőrséget akart szervezni, cohortes vigilum-ot, valószínűen egyiptomi példára.
A Palatínuson templomot akart állítani Apollónak, nagy porticus-szal, hogy a város elhanyagolt proletárjainak munkát adjon. A régi templomok valóban már pusztullak, s az újak, melyeket építeni kezdtek, Caesar temploma és a Bosszúálló Mars temploma a Capitoliumon lassan készültek, a pénz híja és az idők zűrzavara miatt, de új izmokat foglalkoztatni és a közönséget kielégíteni hadd épüljön egy másik! Meg akarta mutatni, hogy a légiók nemcsak a triumvirek zsarnokságának fönntartására vannak, s elhatározta, hogy egész sor hadjáratot kezd az Alpok és Illyria barbárjai ellen, akik még félig függetlenek voltak és örökkön háborgatták a síkság és a partvidék lakóit. Végül - ami még nagyobb meglepetést keltett. - beszédet mondott, melyben kijelentette, hogy kész letenni a triumviri hatalmat és helyreállítani a köztársaságot, mihelyt megegyezik Antonius-szal.
Biztosra veszi, hogy Antonius beleegyezik, mert ha a polgárháborúnak vége, nincs miért fennmaradjon a triumvirátus. Megjavította szóval politikáját és megjavult ő maga is, elfojtotta magában a gőgöt, a haragot, a bosszúállást, a féltékenységet, rossz esztendeinek minden más bűnét: Agrippának most már fényes jutalmat adott győzelmeiért, szokatlan kitüntetéseket szavaztatott meg neki, és nagy javakat adott Szicíliában, köztük olyanokat is, melyek a 43-ban proskribált lovagok birtokai voltak. Óvatosan tisztába akart jönni Antonius szándékaival, anélkül, hogy provokálná, ötletes módon a 35. év kezdetén 2000 válogatott embert és sok hadianyagot küldött neki a szicíliai vizeken elpusztult hajói kárpótlására, amelyeket nem adhatott vissza, s az egészet Octaviával küldette . . .

Nem találhatott ki jobb és ügyesebb eszközt arra, hogy Antonius-szal megértesse: ő nem akarja megszakítani a rokonság kötelékeit és szeretné, ha a béke tartós maradna. Ennyi mérsékletnek meg is volt a maga jutalma: a sérthetetlenség és a többi tribuni kiváltság, melyet ráruháztak kevéssel azután, hogy visszatért Rómába. Az ötlet ügyes volt és az alkalom kedvező. Antonius a perzsiai hadjáratban nem járt olyan ragyogó sikerrel, amely igazolta volna minden cselekedetét, és sok nehézségen kezdte érezni vakmerő eszközeinek hatását. Kudarca, melyet a közbeszéd még nagyított, egy pillanatig annyira megroncsolta az állhatatlan Keleten új királyságainak és hercegségeinek rendszerét, hogy a 36-ról 35-re forduló télen Sextus Pompeius már Antonius megbuktatására mert számítani, bizakodva nevének keleti jóhírében. Csakugyan titkon alkudozást kezdett Armenia, a Pontus és a parthusok királyával, hajókat gyűjtött és katonákat toborzott, s mikor bizonyos számú hajót és embert összeszedett, partra szállt a kontinensen, Lampsacusba ment, ahol katonái akadtak Caesar gyarmatosai közt is, annyira hatalmas volt még Pompeius neve! Ekkor megpróbálkozott Cyzicus megvételével és valóságos háborút kezdett Bythiniában.
Antonius tehát Keleten egy kisebb polgárháborúba keveredett, amely arra kényszerítette, hogy Szíria helytartóját, Titiust flottával és légiókkal Sextus ellen küldje. Itáliában pedig, ahol a hadjárat kudarca még terhesebbnek mutatta hatalma rendkívüli nagyságát, Octavianus csupa gyanakvás volt ellene az egyiptomi házasság miatt és megnövelte haderejét. Mindezek után kész volt jó arccal fogadni Octavianus baráti ajánlatait, s még azt is eltűrte, legalább pillanatra, hogy kollégája a maga előnyére forradalmi módon feldöntötte a triumvirátust. Sőt arra gondolt, hogy L. Bibulust, Caesar hírhedt konzultársának fiát elküldi hozzá barátságos üzenetekkel és segítségét kéri az illyriai hadjáratra. De ugyanakkor, amilyen ingerült és elégedetlen volt, ki akarta irtani a lelkeknek ezt a bizonytalanságát, s megint meg akart próbálkozni.
Miközben Sextus lázadásának elnyomására készült, sietve elszánta magát, hogy megszaporítja légiói számát s Itáliába és Ázsiába megbízottakat küldött katonát szedni. Ám az első kudarc után sokkal nehezebb volt már az új kísérlet. Vajon rá tudja-e venni a légiókat vagy a keleti fejedelmeket, hogy a hosszú út embertelen fáradalmait újra vállalják? Vajon ki tudja-e préselni Egyiptomból a második vállalkozáshoz szükséges pénzt azután, hogy az első olyan sokat elvitt és nem hozott semmit?

Egyiptom, ha abszolút monarchia kormányozta is, nem volt lélektelen eszköz, melyet akárki megragadhat akármilyen munkára. Az előző évek eseményei megnövelhették a felső osztályok ellenkezését Cleopatrával és kormányával szemben, mert ez a római prokonzullal való házasság még Kelet dinasztikus politikájának is nagyon szokatlan és furcsa eszköz volt, s mert a régi és szorgalmas Egyiptom csak a gazdagságával, a művészetekkel, a tudományokkal és a gyönyörűségekkel törődött. Pénzével művészeket és tudósokat akart megfizetni, templomokat és palotákat akart építtetni, csatornákat ásatni, ünnepségeket rendezni, a hivatalnokok számát növelni, nem pedig meghódítani egy távoli birodalmat, amely iránt senki sem érdeklődött. Ezért Cleopatra most már, hogy a perzsiai hadjárat akár jól, akár rosszul megtörtént, el akarta fordítani Antoniust az újabb kísérletektől és a maga céljaira akarta fölhasználni. Azt akarta, hogy végre valljon színt, és ne legyen tovább prokonzuli palástba rejtőzött egyiptomi király, hanem váljon el Octaviától, nyilvánítsa magát az ő férjének és királyának, s növelje meg az egyiptomi birodalmat. így aztán ő igazolhatná saját politikáját és Antoniusszal kötött házasságát népe előtt. A vénülő Egyiptom, amennyire nem szerette a háborúkat, annyira szerette a hatalom és nagyság olcsó és könnyen eső mutogatását, s ezért csodálattal adózott volna a birodalom növekedésének, amely mindössze szép királynője asszonyi fáradozásaiba került.

35 tavaszán a szelíd, jó Octavia, aki olyan szívesen otthon ült volna gyermekeit nevelni, felkészült a keleti utazásra 2000 emberrel, és Illyriában megkezdődött a háború. Egy hajóhad, úgy látszik Agrippa vezényletével, dél felől végig vonult az Adria partján, a dalmát és pannon szigetecskékből kirebbentette a kalózokat és a barbár népeket, elfogta a liburniak hajóit és derék szál embereit, hogy eladja őket rabszolgákul, mert sokra becsülték őket, mint pásztorokat. Közben észak felől egy hadsereg menetelt Triestenek, onnan egy része északra fordult a barbár karnok és tauruszkok ellen, a másik pedig délnyugatnak kanyarodott, Senia (Segna) felé.
Seniánál a hadsereg és az ármádia valószínűen találkoztak, és Octavianus Seniából tekintélyes haderővel a mai Horvátországba vette magát, egy hatalmas területre, melynek különböző nemzetiségű lakóit közös néven japideknek hívták, s először alávetette a moentinieket (Modrus?), aztán az avendeatokat, az arupinieket (Ottocsac), aztán a belsőbb vidékek többi japidjeit, megvéve két városukat, Terponet és Metumumot, amelyek nem tudjuk hol álltak. Végül bevonult a mai Horvátországnak abba a végső részébe, melyet a régiek Pannóniának neveztek, s tűzzel-vassal pusztítva eljutott egészen a legnagyobb községig, Sisciáig (Sziszek), mely a Culpa és a Száva összefolyásánál feküdt. Ostrom alá fogta a helységet és harminc nap után meg is vette, ostrom közben elveszítve a derék Menodorust, aki elkísérte és akit egy összecsapásnál megöltek.

romaikor_kep



A vállalkozás tehát jól sikerült, és tömérdek rabszolgát, pénzt, hajót jövedelmezett. Octavianus barátaiban ezek a sikerek annyi reménységet gyújtottak, hogy amíg ő ősszel elhagyta Illyricumot és Galliába vonult kitelelni, még nagyszerűbb terveket forgattak: meghódítani a dákok nagy és független országát, mely a Duna fölött terült el, a mai Magyarországban, meghódítani Britanniát, melyet Caesar alig, hogy érintett, szóval végig csinálni mindazokat a terveket, amelyek szerzőjéül okkal vagy oktalanul a diktátort emlegették. Antonius azokban a hónapokban, míg Octavianus a vad Illyriában harcolt, legyőzte Sextust és megölette, de olyan színnel, mintha parancsainak végzetes félreértéséből történt volna. így remélte elkerülni azt a gyűlölséget, mellyel Itália Pompeius törzsének kiírtójára gondolt volna.
Zászlai alá sorakoztatta aztán a Pompeiustól elvett három légiót, s így bőségesen kárpótolta magát a perzsiai hadjárat veszteségeiért. De alig múlt el ez a veszedelem, még nagyobb és még kuszább nehézségek támadtak, mert az a két vágya, hogy Octavianus-szal jóbarátságban maradjon és hogy újra megpróbálkozzék Perzsiával, kibékíthetlenül ellene szólt egymásnak. Cleopatrát nagyon nyugtalanította az a hír, hogy Octavia Keletre jött bátyja ajándékával, s még jobban megnyugtalanította a pontusi király küldöttsége, mely 35 tavaszán a médiai királynak azt a különös ajánlatát közvetítette Alexandriába, hogy szövetkezzenek a parthus király ellen!

A két szövetséges összekapott a rómaiaktól szerzett prédán, s egymás ellen köszörülte kardját. Antonius édesörömest fogadta ezt az ajánlatot, mely úgy látszott, váratlanul megkurtítja és kiegyengeti útját Perzsia felé, s megint rendkívül nekimelegedett a parthus hadjáratnak. Fölkészült, hogy azonnal Arméniába megy, megköti a szövetséget és hozzálát a háborúhoz. Cleopatra reményei tehát végső veszedelemre jutottak, ha egyszer Antonius megint háborúba keveredik Perzsiával és ha Octavia találkozhat és beszélhet vele.
A királynő, nem tudván rögtön visszatartóztatni, legalább arra kérte Antoniust, hogy hadd kísérje el, és Antonius beleegyezett. Súlyos tévedés volt tőle, mert Cleopatra útközben elő tudta szedni mindazokat az ügyességeit, melyekkel egy ravasz asszony leszerelhette egy inkább heves, mintsem erős férfi elhatározását. Letett régi viselkedéséről, nem mutatkozott többé Antonius ünnepségekben és uralkodásban gőgös, magabízó, szívesen látott társának, hanem szomorúságot miméit, igyekezett lesoványodni és megsápadni.
Betegnek mutatta magát. Zokszava nem volt, de titokban gondoskodott róla, hogy hol egyik, hol másik udvaronc figyelmeztesse Antoniust: a királynő azért olyan szomorú és beteges, mert attól fél, Antonius elhagyja, és ha csakugyan elhagyná, megöli magát. Egy bizonyos laodicaeai Alexis, úgy látszik, nagyon segítségére járt ebben a mesterkedésben. Antonius, akinek heves természetében volt valamelyes jóság és sok gyöngeség, elernyedt a gyönyörök hosszú tivornyájától, kezdett hozzászokni az egyiptomi udvar léhaságaihoz és fényűzéséhez, kezdett a ravasz és eszes királynő hatalmára jutni, mint ahogy már egyszer uralta Fulviáét, és végül engedett.
Hasztalan, hogy Octavianus közben új zálogát adta barátságának, s megmutatta, mennyire szívén viseli sógora és Octavia egyetértését, s mindkettőjüknek nagy kitüntetéseket szavaztatott Sextus halála után. Megüzente Athénbe Octaviának, ne jöjjön elébe, mert Perzsiába készül, de aztán nem ment háborúba Perzsia ellen, hanem visszatért Alexandriába, és mindent a következő évre halasztott.

A 34. esztendő tehát nagy hódítások jeles esztendejének ígérkezett, annyi hódításról be-széltek Itáliában és Keleten 35 végén: Perzsia, Britannia, Dácia ... De télre mindezek a nagyszerű tervek úgy összezsugorodtak, mint a kipukkadt hólyag. Octavianus arra gondolt, hogy annyi hadi költségeskedés után itt az ideje gondoskodni valamelyest az elhanyagolt közszolgálatokról, ebben is orvosolva a publikum jogos elégedetlenségét, s azt forgatta eszében, hogy végét veti az aedilisi hivatal botrányos betöltetlenségének, Agrippát konzulviselt ember létére is azonnal kinevezi, mihelyt megszabadul az illyriai háború gondjaitól.
A szicíliai földajándékozás után Agrippa, aki római egyszerűséggel élt - nem úgy, mint a határtalanul fényűző Maecenás - dúsgazdag emberré vált, és számíthatott az elvénhedt Atticus örökségére is, amely már nem járt messze. Ezzel a nagy vagyonával tehát a buzgó és járatos Agrippa egymaga pótolhatta az előző évek elmaradt aedilis-eit, gondját viselhette az ínséges városnak és a népnek, s mindenki csodálattal fogadta ezt a konzult, aki hajlandó volt alacsonyabb hivatalt vállalni és vagyona egy részét a népre költeni ...

A 35-ről 34-re forduló télen kósza hírek jártak arról, hogy a pannonok ismét föllázadtak volna. Octavianus elhatározta, hogy ha a lázadás csakugyan kitört, a következő évben megerősíti a római uralmat Pannóniában aztán, ha ideje marad, végképp megfékezi Dalmáciát, amely még mindig független volt félig. Ugyanezen a télen Cleopatra lankadatlan ravaszsággal azon dolgozott, hogy Antonius végképp letegyen a perzsiai hadjáratról, melyet akkor még csak elhalasztóit, és egészen a maga különös asszonyi imperializmusára térítse Antoniust. Igyekezett meggyőzni őt arról, hogy lehetetlen Egyiptomra kivetni olyan egy hosszú és drága vállalkozás költségeit, ha nem akarja zavargások és forradalmak kitörését kockáztatni.
Sokkal hosszabb, de biztosabb úton kell célra törekednie: hódítsa meg a következő évben Arméniát, az sokkal közelebb van és sokkal könnyebb. Királyuk megérdemli ezt a sorsot 36-beli árulása miatt, az ország nagy kincseivel méltó kárpótlást szerez az első hadjárat veszteségeiért, melyekért királyukat okolhatja, és hathatós eszközt szerez minden jövendőbeli vállalkozásához. Bocsássa el Octaviát, és ha már a rómaiak miatt nem szánja rá magát arra, hogy Egyiptom királyává legyen, válassza a középutat. Állítsa helyre Egyiptom körül a fáraók régi birodalmát, ossza el fiaik közt, és így alapítson a maga sarjadékainak egy nagy görögösítő monarchiát, Nagy Sándoréhoz hasonlóak Egyiptom népe megrészegednék a birodalom új nagyságától, és szívesen hozzájárulna kincseivel Perzsia meghódításához.

Merész tanácsok voltak ezek s az ambiciózus és nagy eszű asszony ugyancsak buzgólkodott bennük! De a triumvir tétovázott. Ekkor Cleopatra előszedte a meggyőzés minden eszközét, mellyel mint királynő és mint asszony élhetett: elkábította csodálatos ragyogású ünnepségekkel, a mulatságok véghetetlen változatait eszelte ki Antonius számára, megtette őt az utánozhatatlanok, az udvar alléié jeunesse dorée-jának fejévé, amely ifjak abban dicsekedtek, hogy egyedül ők tudják és gyakorolják a keleti érzékiség legfőbb ralfinementjait, és igyekezett legyőzni Antonius római barátainak ellenségességét, akik a prokonzullal jöttek Alexandriába.
Új akadály volt ez, mely annál magasabbra torlódott, mennél világosabbra derültek Cleopatra szándékai. Mind a jeles rómaiak, kik Antonius körül voltak, Domitius Aenobarbustól L. Bibulusig és T. Munatius Plancusig, Itáliában tudták vagyonukat, családjukat, barátaikat, szívüket, valamennyien a latin hivatalokra vágyódtak, melyeket Itáliában adtak és gyakoroltak: azért belenyugodtak, hogy Keleten maradjanak, ameddig szerencsecsinálás okából kellett, de nem akartak gyökeret verni ott, méltatlannak találták, hogy örökké fölszabadultak és eunuchok udvarában éljenek. Nem kívánták, hogy Antonius elbocsássa Octaviát és viszályba keveredjék sógorával, mert nem akartak két malomkő közé szorulni. Sokan Antonius barátai közül, mint például Statilius Taurus, Octavianus kíséretébe szegődtek csak azért, mert Itáliában élt és ők jobb szerettek Róma közelében.
Cleopatra igyekezett, ahányat csak tudott, Egyiptomban marasztalni az érdek szálaival. Némelyiknek pénzt adott, némelyiknek magas hivatalt az udvarban - egyikük, bizonyos Ovinius, az utóbbi évek tucatszenátorai közül, a királyné szövőtelepeinek lett a főnöke - de legtöbbje ellenállt. Ezeknek aztán igyekezett kedvét szegni, sértegette, bántotta, megrágalmazta őket Antoniusnál, még meg is fenyegette őket ijesztésül. Antonius barátai közt kitört az egyenetlenség, a csöndes háború: az egyik a királynét pártolta, a másik ellene szegődött. A Cleopatra-ellenesek hasztalan buzgólkodtak: Antonius engedett, engedett, engedett. Ami értelmi és akarati ereje még megmaradt kalandos élete után, az is elpárolgott a hízelkedések, ünnepségek, gyönyörök folytonos mámorában. Cleopatra azon a télen rátudta venni, hogy előbb, 34-ben, Arménia hódításához fogjon.

Ezért 34 tavasza és nyara Keleten is, Nyugaton is apró háborúkban telt el. Octavianus elküldte Messala Corvinust, hogy fékezze meg a szalassziakat, akik a mai Aosta völgyét lakták, ö maga pedig hadsereggel Illyricumba tért, föl-szabadítani Fuíius Geminust, akit Sisciánál csak-ugyan ostrom alá fogtak a föllázadt pannonok, de még útközben megtudta, hogy Fulius már szabad, mert a barbárok kifáradtak és elhagyták az ostromot. Ekkor hadseregét a tenger és a Dinár-alpok keskeny földnyelvére vezette, harcra kelni a barbár és vitéz dalmáciai népekkel. Valószínűen elküldte valamelyik tábornokát a Száva és azon át a mellékfolyók völgyébe, melyek a mai nyugati Boszniában és Szerbiában folytak, hogy járják meg gyorsan és fogadják a népek formális hódolatát.
Antonius tavasszal elindult Alexandriából, utolérte hadseregét, mely Arméniától nem nagyon messze állomásozhatott, és elküldött Dellius királyhoz, adja a lányát feleségül Alexandroshoz, a maga és Cleopatra fiához. Rejtegetni akarta igazi szándékait, hogy könynyebben és biztosabban sikerüljön vállalkozása. Mikor Nicopolisba ért, Kis-Arméniában, magához hívatta a királyt, tanácskozni a perzsiai hadjáratról. Arménia királya gyanút fogott és különféle ürügyekkel mentegetőzött, de a római vezér, hirtelen előrenyomulva légióival Artaxata felé, újra meghívta. Az armén kénytelen volt belenyugodni és elment Antonius táborába, ahol nagy tisztességgel fogadták, de rabul marasztalták, Arméniát római hódításnak nyilvánították, a minisztereket fölszólították, hogy adják át a királyi kincseket.

Ellenkezni próbáltak, a trón örököse védelmezni akarta az apai uralmat, háború támadt, de nem sokáig tartott, és a rómaiak győzelmével végződött. A légiók végig zsákmányolták az egész országot. Kifosztották Anaitis ősrégi idők óta tisztelt, gazdag szentélyét is Aciliseneben. Az istennő színarany szobrát a katonák szétdarabolták és elosztották maguk közt. Míg ezek történtek, Antonius alkudozni kezdett Média királyával, hogy Jotape lányát jegyezzék el Alexandrosnak, s az eljegyzés meg-történtével nyáron Alexandriába ment, magával vitte Arménia királyát, családját, tömérdek kincsét, aranyát-ezüstjét. Octavianus közben tovább háborúskodott a dalmátokkal.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)