logo

IX December AD

A szicíliai szerencsétlenség - Crassus megbosszulása

Antonius szeptemberben, kis lányának meg-születése után elutazott Athénbe. Octaviával való házassága dacára nem fordult el attól az eszmétől, hogy nagyságának alapjait Keleten veti meg és háborút indít Perzsia ellen, sőt még jobban megerősödött szándékában. A nagyon is elkorhadt latin intézmények minden vétke, az állhatatlanság, a megvásárolhatóság, a hozzá nem értés, a rendetlenség, melyek orvoslásával Caesar csak áltatta magát, megnövekedtek most, hogy a triumvirek kitárták a köztársaságot az obszkúrus nagyratörők véghetetlen tömegének, hat-hét hónapra csökkentve a hivatalok tartamát és össze-vissza elegyítve a szenátust. Hogyan használhatták volna komoly munkákra és nehéz hivatalokra azokat, akik alig léptek állásukba, már el is hagyták, s akiket találomra válogattak barátaik vagy klienseik közül, sokszor tudatlan és piszkos származású népségből, majdnem mindig olyanok közül, akik nem tanultak meg parancsolni és híján voltak még annak a végső segítségnek is, mely a nagy családok legzüllöttebb sarjadékáinál sem hiányzik, a név presztízsének?
Caesar megpróbálta, hogy az arisztokrácia fönnmaradt jogait és kiváltságait csökkentse, és a nagy családok megölték. Caesar pártja viszont kiirtotta a gyilkosokat, de nem tudta kipusztítani e jogokat és kiváltságokat, sőt kénytelen volt kibővíteni egy alkalmatlanabb osztály számára. Csak a személyek változtak. Azelőtt egy Fórum Juliiból vagy Venusiából szakadt itáliai nehezen vetélkedhetett a nagy római családokkal a hivatalok elhódításában. Most könnyebben tehette. Azonfelül a misenumi kapituláció, melyre a római zavargások kényszerítették Antoniust és kollégáját, megmutatta, milyen gyönge a triumvirátus.
A gyengeség fő oka pedig az volt - világosan kiderült - hogy a triumvirek kevés dolgot vittek véghez. Még a rendet sem tudták helyreállítani az egész birodalomban, mindössze csak földet osztottak ki Caesar négy-ötezer veteránja közt, ami nagyon kis dolog volt annyi elkövetett öldöklésért, háborúért, törvénytelenségért és erőszakért, s olyan rendkívül nagy hatalomért, melyet rájuk ruháztak. Nagy vállalkozásokkal kellett ezt a hatalmat igazolniuk. Ezért is szükséges volt a perzsiai háború. De Itália már kimerült. Abban az esztendőben is növekedtek a köztársaság kiadásai és csökkentek a jövedelemmel. A triumvirek sok ígéretet és kevés pénzt adtak a katonáknak, tiszteknek, bérlőknek, növelve amúgy is nagy deficitjüket és bőséges adósságaikat.

Antonius, mikor 39 második felében Athénbe ment - Rómában a második pár konzult hagyta, a „kis konzulok“-at, mint a nép L. Cocceiust és P. Alfenust szellemesen elnevezte - ez a nyilvánvaló szükségesség személyes motívumaival együtt csak arra az oldalra billentette elhatározásait, amely felé már Cleopatra tanácsai is hajlították őket. Alig ért Görögországba, híreket kapott Ázsiából, s ezek a hírek még inkább nekibátorították. Ventidius Bassus, talán augusztusban, szerencsés ötlettel és merészséggel rajtütött Labienuson a Taurus lábánál, hogy mely helyen, azt nem tudjuk, leverte és kevés társával futni kényszerítette. Azután Ciliciába ereszkedett, elszántan az Amanus hegyláncolata és a Szíriába vezető átjárók felé menetelt, s egy újabb parthus sereggel találkozott - vezérének a nevét nem tudjuk biztosan - és leverte.
A parthusok, akik olyan derekasan védték a magukét s olyan képtelenek voltak a másénak meghódításában, az Euphrates felé hátráltak, Szíria nyitva állt a rómaiak előtt, csak Palesztinában szegült ellen Antigonus abban a reményben, hogy a parthusok visszatérnek. Antonius fölvidult ezeken a híreken, s nekibuzdult annak a sok és változatos tervnek, melyet eszében forgatott. Időt nem vesztegetve, 39 utolsó hónapjaiban elkezdte átalakítani Kelet politikai térképét, olyan módon, mely ragyogóan megbizonyítja, mennyire fogyott a római helytartókban és Itália erejében való bizodalma és mennyire hajlott a keleti monarchiák bürokratikus intézményei felé.
Nemcsak megerősítette Herodest Judea királyságában, hanem Dariusnak, Pharnaces fiának és Mithridates unokájának személyében helyreállí-totta a nemzeti dinasztiát Pontusban, ahol Pompeius nagy görög községeket szervezett. Meg akarta szelídíteni a pizidieket, egy bátor hegyi népet, mely remek katonákat és rettentő rablókat adhatott, s erre nem egyik tábornokát küldte ki, hanem Amyntast választotta, Deiotarus titkárát, akit megtett a pizidiek királyának. Meg akarta jutalmazni Polemot, valami laodicaeai rétor fiát, aki mint alkalmi katona pompásan védelmezte a várost a parthusok ellen, s megtette királynak Lycaoniában. Valamennyiüknek az volt a kötelességük, hogy pénzt és katonát gyűjtsenek. Dariusnak is helyre kellett állítania a pontiisi királyság régi hadseregét. Szóval föl kellett készülniük, hogy arannyal és katonákkal segítsék a perzsiai háborúban.

Három részre osztotta azt a sereget, melyet Pollio hozott neki - útközben megvéve a fellázadt Salonát és legyőzve a partinumiakat - egyiket Epirusba küldte téli szállásra, a másik kettőt apró expedíciókra használta a barbárok ellen. Elkezdett egészen úgy cselekedni, mint egy igazi keleti monarchia, súlyos hadisarcok alá vetette egész Görögországot és különösen Pelopponesust, melyet Sextus Pompeiusnak szántak, közben leültette a leggazdagabb birtokosnak, egy bizonyos Lacharesnek a fejét, hogy elvehesse a javait. Ez a demokratikus szokás nagyon dívott a régi monarchiákban. Antoniusnak ugyancsak derekasan kijutott abból az isteni kultuszból is, amelyet Ázsiában a királyoknak megadtak.
Ha Octavianus megelégedett azzal, hogy „az isteni Caesar fiá“-nak nevezzék, Antonius egyenest isteninek neveztette magát személyében, és új Dionysosnak. A ceremóniákon az isten képmásának helyén jelent meg, és afféle misztikus menyegzőt ült Minervával, a szerencsétlen Athént pedig arra kényszerítette, hogy ezer talentumot fizessen neki hozományként. Azután, hogy elérkezett a hajózás szünete, a híres és szép városban ünnepségekre, játékokra, a rétorokkal és filozófusokkal való társalgásra adta magát, hogy a hellenizmusnak udvaroljon Athénben, mintha csak arra készülődött volna, hogy mindenben, még a művészetek és tudományok pártolásában is jó követője legyen Nagy Sándornak.

Octavianus Galliába ment, ahol az akvitánok fölkeltek, de rövid tartózkodás után visszafordult, Agrippára bízva, hogy a galliai lázadások hosszú sorozatában ezt az utolsót megfékezze. Asinius közben 25-én belépett Rómába, diadalmenetet tartva a partiniumiak fölött. Maecenas az év vége felé, dolgai szünetelésével, megemlékezhetett arról a fiatal poétáról, aki kilenc hónappal azelőtt bemutatkozott nála, s megüzente neki, hogy palotája nyitva előtte.
Horatius azt hitte, az eget veri fejével, erőt vett lomhaságán, megírta harmadik szatíráját, melyben a barátságot dicsőítette és azokat az erényeket, melyek a barátságot fönntartják, különösen a jóakaratot, olyan gyöngédséggel, hogy sok kritikusa azt hiszi, Vergilius iránt való hálája íratta vele annyi szolgálat fejében. De úgy látszik, Horatiusnak eleinte semmit sem jövedelmezett ez a barátság költeményeiért, még erkölcsi bátorítást sem. Mert olyan keveset írt, s ezt a keveset sem merte közreadni vagy sokak előtt fölolvasni, Maecenas valószínűen inkább nagy politikust nézett ki belőle, mintsem nagy poétát. És aztán olyan félénk volt, olyan kevéssé ismerte a kérés művészetét, annyira megzavarodott, amikor Maecenashoz ment, s annyira félt, hogy alkalmatlankodik neki!
Nem tudta levetkezni a palotában járó szegénynek a félénkségét. De a szegény írók rendje, mely a római középosztályban kialakult, annyi alázattal volt a gazdagok és hatalmasok iránt, akiknek a protekciójából élt, hogy még a jobbak, meg a kevésbé mohóak és szolgaiak is boldogok voltak, ha frekventálhatták az úri házakat, még ha nem is húztak belőle közvetlen hasznot. Mit is tehettek volna? Nem voltak valamennyien nagyurak, gazdái a maguk idejének, maguk testének, maguk agyának, mint Sallustius, aki folytatta könyörtelen irodalmi bosszuló hadjáratát a konzervatívok ellen, megírva - de több igazságossággal és tökéletesebben - első könyvét, a hatalmas Jugurthai háborúra, a legnagyobb arisztokratikus botrány történetét. Majd a Historiae lapjain hosszasan elbeszélte a sullai szövetkezés balkormányzását, botrányait és bukását Sulla halálától 67-ig, s nem feledte el, hogy ahányszor alkalma adódott, el ne bánjon Pompeius-szal.
Horatius ellenben olyan félénk volt, hogy megijedt még azoknak az obszkúrus személyeknek a zokszavától is, akiket második szatírájában megnevezett, s a maga védelmére megírta a negyediket. Egy kevéssé védekezett, hivatkozva Lucilius tekintélyére, és egy kevéssé tiltakozott is, hogy elvégre ö nem adta piacra verseit és nem olvasta föl publikum előtt.

romaikor_kep



Látni való: nem valami hősies igazolás. És nem is voltak mindnyájan olyan szerencsések, mint Vergilius, aki megszabadult a szegénység gondjaitól, a nagyok oltalma alá jutott, a nép bámulta, s 39 végén és 40 elején módja volt arra, hogy befejezze a bukólikák tizes sorozatát. Megírta a tizediket és utolsót, melyben egyik barátja szerelmi kínjait igyekezett enyhíteni. Barátja is író volt, amellett katona és politikus: Caius Cornelius Gallus, aki egy obszkúrus innenső-galliai családból származott, s Octavianus klikkjében egyike volt annak a sok itáliainak, kik az elpusztult római arisztokrácia üresen maradt helyére iparkodtak. Corneliusnak, a türelmetlenül feltörekvő, minden dicsőségre ambiciózus ifjúnak az volt a hóbortja, hogy mindenáron beszéltessen magáról.
Cytheris volt a kedvese, az, aki Vergilius eklogáit szavalta, és Cytheris akkoriban hagyta el. Megkérte tehát Vergiliust, írjon egy eklogát az ö esetéről, hadd vigasztalódjék, és hadd tudja meg fél Itália, hogy kedvese volt kora leghíresebb hetérájának. És a jó Vergilius árkádjai pásztor képét öltve, édes hangon leírta, mennyire szomorkodnak a Galliai fájdalmán hegyek, erdők, olajfák, tamariszkuszok, nyájak, és maguk az istenek is. Vigasztalásaikra a Galliai azt felelte, hogy Árkádia pásztorai közé akar húzódni, a ligetekbe és barlangokba, pásztori dalokat énekelni, vadállatokra vadászni, és a fák kérgébe édese nevét írni ...

A mantovai költő eklogái ezzel befejeződtek. Csodálattal olvasták vagy hallgatták őket, s elterjedtek egész Itáliában, mert megfeleltek az új publikum kívánságainak, amelyben terjedni kezdett az irodalmi ízlés most, hogy az arisztokrácia, a műveltség régi osztálya, eltűnt. Valamennyi kompozíció rövid volt, hamar elolvashatták vagy végig hallgathatták és könnyen megtanulhatták.
Nagyon megfeleltek tehát annak az új, sűrű, nem valami gazdag, fölületes publikumnak, mely politikai kalandorokból, elfoglalt spekulánsokból, gazdagodó centuriókból és katonai tribünökből, gazdag, de obszkúrus családok tanulni küldött sarjadékaiból, a filozófia és retorika tanulóiból és művelt felszabadultakból telt ki, akiknek sem idejük, sem módjuk, sem kedvük nem volt, hogy megszerezzék és elolvassák Ennius vagy Pacivius litániahosszú verseit. És ezek a versecskék a görög bukólikák és Teocritus divatos pásztori modorában kieszelt pásztorok, nimfák, faunok és istenek ajkán azokat az új érzéseket fejezték ki, melyek az itáliai szellemben annyiféle kultúra keveredéséből olyan váratlan és ártó események közepette kigyúltak.
A béke vágyát, a jobb jövő reményét, a mezők mélabús gyönyörűségét, filozófikus kutatását az óriási múltnak - mely a világ legősibb kezdetei óta hátunk mögött kisért - első rezdüléseit az új miszticizmusnak, mely az életben és a politikában fölütközött, a szubtilisebb és képzelgőbb érzékiséget, mellyé az irodalomban és az életben is - bár ebben talán kevésbé - a régi durva trágárság finomodott.

A régi rómaiak megvetették volna azt a katonát, aki kétségbeesett azon, hogy egy hetéra elhagyta, és vigasztalásul a legdivatosabb költővel elhíresztelt nevét és kalandját egész Itáliában. De az egyetemes fölfordulásban eltűnt a méltóságos szégyennek az a fajtája, mely a régi időben a kormányzásra kiszemelt férfiakat visszatartotta attól, hogy publikum előtt mutogassák a legemberibb szenvedélyek szeszélyeit és háborgásait. Erős isten szemérmetlenül fölütötte a fejét mindenütt, még a tábornokok sátraiban és a szenátus Curiájában is.
A közvélemény ezeket a gyöngeségeket is elnézte épp úgy, mint a többit. 38 elején Róma egyszerre azt látta, a kéjenc és haragos Octavianust olyan hirtelen és vad szerelmi düh fogta el Tiberius Claudius Nero felesége iránt, hogy rögtön elvált Scriboniától, rögtön elvállalta Líviát - így hívták a szépet - és rögtön elvette, meg sem várva, hogy Lívia, aki hat hónapja áldott állapotban volt, megszüljön, ahogy azt a régi római papi jog előírta. Nagy lett a meglepetés, sok a nevetség és botrány Rómában, mikor a szolgálatkész pontifexek úgy vélekedtek, hogy a régi vallásos előírások erre az esetre nem vonatkoznak, s mikor megtudták, hogy a férj olyan hozományt adott Líviának, mintha örömapa lenne, és részt vett a nászlakomán!

Semmi kétség, ebben a szerelmi dühben ismét a föllobbanásnak és levertségnek periodikus váltakozását venni észre, melyek közt Octavianus hánykódott. Scriboniát bizonyára politikai okokból is elbocsátotta, de Líviát nem politikai okokból vette el. Octavianus nagyon impresszionálható, nem valami merész és nem valami gyors ember volt, könnyen megzavarodott és eltévelyedett a veszedelmek közepette, hamar elhatározások sietségében. De megvolt benne az, amit lassú erőnek nevezhetnénk: az a képessége, hogy mikor ideje és módja volt a gondolkozásra, jól látta, miféle hosszú és nehéz vállalkozásokba kell kezdenie, s nem áltatta magát, mint a félénkek teszik, - az az ereje, hogy fölkészült a végrehajtásukra, lassankint legyőzve tulajdon kétségeit és tétovázását hosszú időn át való szukcesszív és folytonos erőfeszítéssel.
Az utóbbi hónapok ingadozásai közben neki is az lett a meggyőződése, ami Antoniusnak: a közvélemény előtt való misenumi kapituláció hitelét vette, ebből a balsikerből igyekeznie kell valamelyes vállalkozással talpra állni. De nem volt módja, mint Antoniusnak, hogy messze földeken próbáljon egyebet. Neki szükségszerűen azon kellett erőlködnie, hogy megsemmisítse Pompeius fiát, és megakadályozza azt, hogy vetélytársának fajtája idővel és a publikum kegyével megint a régi hatalomra jusson. Octavianus ezért már 38 utolsó és 37 első hónapjaiban jogcímeket keresett a viszálykodásra. Leveleket írt Pompeiusnak, szemére lobbantotta, hogy még mindig befogadja a szökött rabszolgákat, nem nyomja el a kalózokat, folytatja fegyverkezéseit és a misenumi szerződés több kikötését megszegte.

Scribonia elutasításával tehát csak gyorsítani akarta a szigetek urával való szakítást. De sem ez, sem egyéb politikai cél nem magyarázhatná meg azt a sietséget, mellyel Octavianus Líviát el akarta venni, megsértve a tömeg babonás skrupulusait. Lívia Drusilla annak az arisztokratikus Livius Drususnak volt leánya, aki Philippinél megölte magát, csodálatosan szép, nagyon értelmes és nyugodt lelkű fiatal asszony.
Valószínű, hogy az intelligens, de ideges, hol tétovázó, hol elszánt, hol büszke, hol gyönge ifjú nemcsak ragyogó szépsége miatt bolondult ebbe az asszonyba, hanem éles, találó intelligenciájának, komoly és biztos okosságának varázsa miatt is, amely tulajdonságok gyakran találkoznak értelmes, egyensúlyozott asszonyoknál. Amilyen heves és lobbanékony volt, türelmetlen sietséggel el akarta venni, sejtve, hogy jó tanácsokkal gazdag asszonyra akadt, aki segítségére lesz örökös ingadozása és bizonytalansága legyőzésében.

Abban az időben, mikor Octavianus ezt a bizarr házasságát ünnepelte, egy váratlan eset meggyorsította a Sextus-szal való szakítást. Menodorus, akit Sextus Szardínia helytartójává nevezeti ki, Poinpeiusszal és barátaival gyanúba, cívódásba keveredett, s elpártolt az ellenséghez, kiadta Octavianusnak a szigetet, hatvan hajót és három légiót. Octavianus boldog volt, hogy Szardíniát visszakapta, és tárt karokkal fogadta Menodorust: de Sextus alig, hogy az árulásról hírt kapott, megint hajóhadat küldött Itália partjainak zaklatására.
38 tavaszának kezdetén tehát újra kitört a háború. Octavianus azonnal írt Antoniusnak, hogy egy bizonyos napon jöjjön Brundisiumba tanácskozásra, segítségül hívta Lepidust és hozzálátott az első intézkedésekhez. Elrendelte, hogy a Ravennában horgonyzó flotta menjen Brundisiumba, megvárni Antoniust, Menodorus hajóhada gyűljön össze az ő többi hajójával, Etruria partjain, s Ravennában és Rómában ácsoljanak új háromevezősöket. Galliából és Illyricumból légiókat hozatott és részben Brundisium, részben Nápoly felé menesztette őket, hogy kétfelől támadhasson Szicíliára, ha Antonius beleegyezik a tervébe. Ám kollégája nagyon kedvetlenül fogadta Görögországban az Itáliából érkező híreket és a meghívást.

Antonius Athénben azzal töltötte a telet, hogy politikai gondoktól szabad idejét csupa vigasságban verte el, de a tél vége felé megint nekilátott tervei végrehajtásának és akkoriban akarta Ázsiába küldeni hadseregét, mely Epirusban és Macedónia határain telelt, ö maga aztán utánuk ment volna. És ime, Octavianus visszahívja Itáliába, új háborúra Sextus Pompeius ellen!
Antonius egyáltalán nem akarta félbeszakítani keleti terveit és elhalasztani a misenumi kapitulációért való bosszúját csak azért, hogy Octavianusénak kedvezzen. Kevés hajóval, kevés kísérettel tengerre szállt Brundisium felé, azzal az elhatározással, hogy békére kényszeríti a rendbontó Octavianust, akit ő, az idősebb, tekintélyesebb és tiszteltebb, alárendelt és kisebb kollegájának tekintett. Csakugyan meg is érkezett Brundisiumba a kijelölt napon, de - nem tudjuk, mi okból - nem találta ott Octavianust. Nem késlekedett a várásával, azonnal visszafordult, előbb parancsolóan megírva Octavianusnak, hogy respektálja a misenumi szerződést, és Menodorusnak, hogy ha nem marad nyugton, érvényesíteni fogja vele szemben gazdái jogát, mint aki Pompeius vagyonát megvásárolta.

Octavianusnak le kellett nyelnie ezt a keserű megaláztatást. Egy pillanatra mintha tétovázott volna. Lepidus méltatlankodott azon, hogy a misenumi békét az ő közbejötte nélkül kötötték, s nem mozdult. A közvélemény jobban ellene bőszült, mint valaha, és ellenezte a háborút. Agrippa szerencsésen harcolt az akvitánok ellen. Egyedül kockáztatnia magát, vakmerő dolog volt. De Octavianus észrevette, hogy Antonius utazásai és Sextus Pompeius provokációja után teljesen becsületét vesztené, ha félelmet mutatna kollegája és a szigetek ura iránt. Érezte, hogy Caesar nevének elhomályosult presztízsét nem teheti ragyogóvá és Pompeius nevének ragyogó presztízsét nem homályosíthatja el, ha tengeren vagy szárazföldön nem vesz új, bár kisebb pharsalusi győzelmet, és azzal áltatta magát, hogy a háborút egymaga is vezényelheti. Sokszor megtörténik, hogy kevésbé merész és nagyon intelligens emberek jól áttekintenek egy egész terjedelmes szituációt, meglátják, hogy mit kell cselekedniük, de aztán nem tudják megválasztani a cselekvés idejét és módját. Olykor nagyon is óvatosak félelmükben, olykor vakmerőek, mert jóhiszeműen tévednek.
Octavianus is, akit bizonyára fölháborított az a hír, hogy a parthusok megint elözönlötték Szíriát, igen vakmerőén úgy vélekedett, hogy Antonius nem léphet közbe Itáliában, mert a keleti ügyek tartóztatják: ha közben tönkre tudja verni Pompeiust, a siker igazolni fogja a háborút. Azért elhatározta, hogy egymaga fogja végig csinálni egy kettős - tengeri és szárazföldi - háború ügyes, de nehéz stratagémáját. Cornificiusra bízta a hajóhadat, mely Brundisiumban már összegyűlt, és megparancsolta, hogy menjen vele Tarentumba. Calvisius Sabinust megtette az etruriai vizeken maradt haderő fejévé, Menodorust adta melléje altengernagynak, s kiadta nekik, hogy vitorlázzanak Szicília felé. Ő maga a regiumi partra vezette hadseregét, hogy majd akkor köt ki a szigeten, ha két hajóhada elpusztította Pompeiusét. Menodorust azzal mentette meg Antonius fenyegetéseitől, hogy beíratta a lovagok rendjébe.

Valószínűen július vége felé megkezdődött a háború. Pompeius azonban Menodorus helyébe egy másik, nem kevésbé eszes görög föl-szabadultat nevezett ki, Menecratest, aki ügyesen föl tudta használni az ellenséges erők meg-osztását s arra készült, hogy a két hajóhadát leveri, mielőtt egyesülnének. Csakugyan, Pompeiust mindössze negyven hajóval Messinában hagyta, és az ármádia javával Nápoly felé vitorlázott. a cumaei vizeken találkozott Calvisius-szal és Menodorus-szal, akik Etruriából jöttek s ütközetet adott. Octavianus hajóhada talán nem is volt nagyszámú, a kevésbé tapasztalt Calvisius vezényelte, és így súlyos károkat szenvedett, de viszont Menecrates meghalt az ütközetben, és Democares, a másodparancsnok, nem merte egészen kihasználni a győzelmet.
Lassan visszahúzódott Szicília felé. Calvisiust és Menodorust a nápolyi öbölben hagyta a károk helyreütésére. Közben Octavianus, aki Regiumba ért és hadseregét elhelyezte a part mentén, átvette Cornificius hajóhadának vezényletét és Regiumból kémlelte Pompeiust. Félénken, felindultán, határozatlanul vigyázott, kutatott, okoskodott, reggeltől estéiig lehető és lehetetlen támadásokat eszelt, s közben, egyre Calvisiust várva, elszalasztott minden jó alkalmat, amelyet pedig háborúban gyorsan meg kell kapni, még azt is, hogy Sextuson és negyven hajóján rajta üssön a szorosban.

Mikor Calvisius és Menodorus kijavították hajóikat és Szicília felé vitorláztak, ez a tétovázó admirális akkora oktalanságot követett el, hogy az embernek azt kell hinnie, a régi írók elfeledtek följegyezni valamely tényt, amely mentené. Kiszállt Regiumból, hogy elébe menjen, de nemcsak Sextus negyven hajóját hagyta a háta mögött Messinában, hanem az egész flottát, mely Cumaeból visszatért. Democares és Apollofanes csakugyan azonnal kiszálltak Octavianus után, üldözőbe vették, hátba támadták Sicilia vizein és első ütközete vezénylésére kényszerítették a huszonötéves tengernagyot. Octavianus először nyílt tengeren próbált ellenállni, összeszedve a maga hajóit, melyek nagyobbak, súlyosabbak voltak és jobb katonákkal fölszereltek. De mikor Apollofanes megtámadta, hamar megzavarodott, félt, hogy elsüllyesztik vagy fogságba ejtik, a part közelébe húzódott és horgonyt vettetett.
Az ellenség azonban nem tágított, tovább üldözte a nehéz hajókat, melyek a horgonyon még nagyobb bajban voltak, az ideges admirális egyre fejetlenebb és ellenmondóbb parancsokat adott, sok katona a tengerbe vetette magát, hogy szárazföldre meneküljön. Végül ő is fejét vesztette, s a római vezérek közül ő követte el elsőnek a gyávaság bűnét. Szárazföldre szállt, elhagyva a vezényletet az összecsapás hevében. A vezér gyávasága egyébként megszabadította a hajóhadat a teljes pusztulástól, mert Cornificius, mikor a félénk admirálistól megszabadult, felszedette a horgonyt, támadó visszafordulást próbált, újra harcolni kezdett, míg végre ez a talpra állás, az est leszállta és Calvisius megérkezése - melyet az ellenség vett észre legelőször - arra bírták Apollofanest, hogy visszatérjen Messinába.

A nap leszállt, mielőtt Cornificius észrevette volna a Nápolyból jövő hajóhad közelségét, azért éjszaka, míg Octavianus éhes menekültek és sebesültek rajával szárazföldön maradt, a tengernagy hajóival a vizen evezhetett, semmit sem tudva vezéréről, Calvisiusról és arról, hogy mi történjék másnap. Az óhajtott hajnal mintha váratlan vigasztalást hozott volna mindegyiküknek. Regiuinból jött cohorsok megtalálták a parton Octavianust, aki épp olyan éhes és fáradt volt, mint a közkatonák, Cornificius és Calvisius meglátták egymást, s az admirálisok és a szökött vezér közt aggódó kérdéseket és megnyugtató feleleteket váltottak. Mikor aztán a bizalom kezdett visszatérni beléjük, egyszerre irtózatos vihar kerekedett, mely egész nap és egész éjjel dühöngött és elpusztította Octavianus ármádiájának legnagyobb és java részét. A hullámok befejezték Pompeius tengernagyjainak munkáját: Octavianusnak nem volt többé hajóhada, a szicíliai vállalkozás nyomorúságos pusztulással végződött.

romaikor_kep



Annál is súlyosabb volt ez a pusztulás, mert Antonius fényes haditényei Keleten rikító ellentétét adták. A parthusok tavasszal megint elözönlötték a római tartományt Pacorusnak, királyuk nevelt fiának vezényletével, mikor Antonius még Görögországban járt. De Ventidius valóban csodálatos készséggel és ügyességgel össze tudta szedni a Szíriában és Ciliciában állomásozó összes haderőket, elébük ment és Gindarusban jelentős vereséget mért rájuk, melyben Pacorus is meghalt, valószínűen június 9-én, Crassus fölkoncolásának tizenhatodik évfordulóján. Crassust tehát megbosszulták végre, egy parthus herceg expiálta halálával a római helytartóét! Rómában akkora volt a lelkesedés, hogy a szenátus nemcsak Antoniusnak, mint Ventidius vezérének rendelt el diadalmenetet, hanem szokatlan procedúrából Ventidiusnak is, a közvélemény kielégítésére.
Kevéssel a gíndarusi győzelem után, mikor Ventidius már elkezdte háborúját Commagene királya, a parthusok nagy barátja ellen és Samosatát ostromolta, Antonius átvette a hadsereg vezényletét, és akkoriban éppen azzal volt elfoglalva, hogy tábornokát segítse a megkezdett ostromban. E győzelmekkel Octavianus nem helyezhetett szembe mást, csak Agrippa dús akvitániai sikereit, de ezek nem bírták ellensúlyozni szicíliai vereségeit, melyek egész Itáliát örömre derítették. És Octavianus szűkén volt a pénznek is, a közszellem ilyen állapotában lehetetlen volt újabb adókat szabni, - Antonius is bizonyosan ellene háborodott, s még nagyobb csapásul annak az évnek, 38-nak a végén lejárt a triumvirátus öt esztendeje, és a hatalmat nem újíthatta meg, csak úgy, ha egyességet köt kollegájával.
Ennyi nehézség közepette édes-keveset használhatott neki a hivatalok megtöltése, bár ezzel az eszközzel is élt: csekély hatvanhét praetort neveztek ki abban az esztendőben. Pillanatig azt remélte, hogy Antoniust Szíriában marasztalják a parthus ügyek, de szeptember vége felé meg kellett tudnia, hogy Antonius hadikárpótlás fejében békét kötött Commagene királyával és vissza készült Görögországba, bizonyosan azért, hogy beleavatkozzék Itália ügyeibe. Antonius Szíriában tíz légióval helytartónak hagyta Caius Sossiust - egy másik obszkúrus embert, aki Antonius körül szedte meg magát - azzal, hogy Judeát hódítsa meg végképp Herodesnek és vegye meg Jeruzsálemet, ahol Antigonus konokul ellenállt.

Ekkor Octavianus elhatározta, hogy Maecenast elküldi Athénbe Antoniushoz, Lucius Cocceiusszal és Caius Fonteius Capitoval, s igyekszik lecsöndesíteni őt és barátságosan egyezséget köt vele a triumvirátus megújítására. Horatius, akit Maecenas meghívott, hogy kísérje el Brundisiuinig, remekül leírta ezt az utazást első könyvének ötödik szatírájában. Szekéren indult el Rómából, valószínűen szeptember második felében, mindössze egy szeretetreméltó görög rétor, Heliodorus társaságában, és este Ariciába ért, ahol útitársával egy szegényes fogadóban töltötte az éjszakát. Másnap reggel tovább indultak, és este Fórum Appii-ba értek a pontinumi mocsarak partjáig. Onnan éjszaka egy hajózható csatornán akartak eljutni Terracinába.
Horatius fájós szeme miatt bort nem ihatott, a falu rossz vizétől undorodott, inkább étien maradt azon az estén, s míg a többi utasok a fogadóban falatoztak, kisétált megnézni, hogyan készítik elő a csónakot az evezősök és fiatal rabszolgáik, s hogyan rakják föl az útipoggyászt. Az égen kivillantak az első csillagok. A csónak még este útra kelt, egy öszvér vontatta a part mentén, a kormányos és az utasok énekszóra kezdtek, aztán az ének sorra elnémult mindenki ajkán, az utasokat elnyomta az álom, már csak a kormányos dalolt, a végén ő is elszundított . . .

Hajnalban egyik utas, akit a napfény fölébresztett, megriadva látta, hogy a csónak áll, a kormányos bóbiskol, és csúnyául fölverte ... A harmadik napon délelőtt tíz órakor a két utas a Feronia istennő forrásánál levő fogadóban megmosta arcát, kezét, aztán tovább ment Terracina felé, mely három mérföldnyire volt. Ott találkoztak Maecenas-szal, Cocceius-szal, Capitoval, és Horatius megkenethette gyógyító írrel fájós szemét.
Negyednap valamennyien szekéren folytatták az utat Capua felé, keresztül-haladtak Fondin, ahol a praetor (polgármester, mondanék ma), egy írnokviselt férfin jött elébük nagy pompával, jóízű nevetségükre. Elérkeztek Formiaebe, ott töltötték az éjszakát. Lucius Licinius Murena villájának voltak a vendégei. Reggel íme megérkeznek Nápolyból Plotius Varius és Vergilius, - a költő valószínűen campaniai birtokáról, melyet Octavianus ajándékozott neki.

A megnövekedett csapat szekéren tovább utazott, s az ötödik nap estéjén a pons Campanus egyik kis beszállójában állapodott meg. Másnap, az utazás hatodik napján, megálltak Capuában, ahol Maecenas, a testi gyakorlások szenvedélyes dilettánsa, egy játszma labdajátékra ment. Hetednap elérkeztek a caudiniumi szoroshoz és Cocceius fényes villájába mentek, ahol késő éjszakáig mulatoztak, sokat vidulva bohócok suta győzködésén. Másnap Beneventumban voltak, ahol a gazda kicsi híja, rájuk nem gyújtotta a csárdát, akkora lángon akart rigópecsenyét sütni nekik.
Valamennyiüknek segíteni kellett az oltásban. Beneventum után, a kilencedik napon, föltünedeztek Horatius előtt az ő Apuliájának ismerős hegyei, de Trevicumban kellett maradniuk éjszakára, egy füstös csárdában, melyben költőnk hasztalan igyekezett elcsábítani a különben nem is rátarti szolgálót. Két nap múlva Canusiumban voltak, ahol Varius elhagyta őket, tizenkettedik nap eső rongálta lilákon Ruvoba értek, s a tizenharmadik napon jobb idővel, de rosszabb utakon Bariba. Tizennegyed napra már Gnatiában voltak, ahol azzal mulattak, hogy megnézték a templom csudáját, a tűz nélkül gyújtott tömjént, és hatalmasakat nevettek rajta:

- Bizonyos dolgokkal szedjék rá a zsidókat, ne engem. Az istenek nem törődnek az ilyen ostobaságokkal.

A tizenötödik napon, mikor Rómától számítva már 360 mérföldet (530 kilométert) tettek meg, csaknem végig szekéren, Brundisiumba értek, ahol Maecenas hajóra szállt. Ez az útirajz érdekes dokumentum azért is, mert kiderül belőle, hogy Maecenas, Itália egyik legjelesebb polgára, a Rómától Brundisiumig való utazáson többször kénytelen volt rettenetes csárdákban éjszakázni. Annak a bizonysága, hogy a nagy utakon kevés volt a gazdag birtokos, aki a jeles társaságot vendégül láthatta volna. A régi via Appián elhagyott, lakatlan villák sorakoztak, Róma kipusztított nemességének és phitokráciájának komor sírkövei.


Guglielmo Ferrero: Róma nagysága és hanyatlása. Fordította: Lendvai István (1916)