logo

V Martius AD

Tárgyalások és egyezségek .

Antonius véget vetett az alexandriai szép napoknak és elhagyta Kleopátrát. Hiszen amennyiben hatalmi pozícióját meg akarta tartani vagy éppen kiterjeszteni, távozását nem halogathatta. Elgondolkoztató, vajon a szenvedélyes, de nem éppen állhatatos természetű Antonius ekkor már valóban végzetesen szerelmes volt-e Kleopátrába, még ha a királynő gyermekekkel is ajándékozta őt meg. Tény az, hogy a politika, a hadműveletek és - mint még később meglátjuk - egyéb körülmények is annyira lefoglalták Antoniust, hogy négy esztendeig nélkülözni tudta Alexandriában hagyott kedvesét.

Továbbra is kapcsolatban maradtak egymással, bizonyos, hogy Kleopátra hírszolgálatának egyiptomi, római, görög tagjai állandóan Antonius környezetében tartózkodtak, mindenre ügyeltek, figyeltek, és a királynőt pontosan tájékoztatták. Kleopátra teljesen tisztában volt azzal, hogy politikát nem lehet fél kézzel csinálni, a nagypolitikának pedig alá kell vetni az egyéni érzéseket.
Ezt megtanulhatta dinasztiája történetéből, ezt láthatta Caesarnál is. Persze, Antoniusnak is érdekében állott, hogy Kleopátrával a kapcsolatot fenntartsa, nem akart szakítani vele, hiszen a sok megbízhatatlan közel-keleti szövetségesével ellentétben a királynőben megbízhatott, mivel közösek voltak érdekeik.

A parthus betörés híre Antoniust joggal nyugtalanította. Tudta, hogy Syria tartományban egyelőre nincs tennivalója, megbízható helytartói úgyis helyt állnak, és mindent, amire csak képesek, megtesznek. Kisázsióban értesült Lucius perusiai vereségéről, Octavianus bosszújáról. Attól tartott, hogy triumvirtársával most kenyértörésre kerül a dolog, és ezért nem utasította vissza Sex. Pompeius közeledését és ajánlkozását. Azt is tudta, hogy mind Ráma népe, mind a katonaság elégedetlen. A Város polgársága már torkig volt a hatalom birtokosainak a főhatalom megszerzéséért folytatott ádáz küzdelmével, amelynek árát végső soron ők fizették meg.

A triumvirek az egykor virágzó Italiát tönkretették, földönfutó sorsra jutott sok ezer kisbirtokos, a nép nyomorgott! A katonák értelmetlennek tartották a triumvirek kötélhúzását, a polgárvér ontását. Antonius helyénvalónak és időszerűnek látta, ha megpróbál szót érteni Octavianusszal. Dél-Italia felé utazott, hogy triumvirtársával Brundisiumban (ma Brindisi) találkozzék.
Antonius meglepetésére és nem csekély megütközésére Brundisium városa bezárt kapukkal fogadta, elzárta kikötőbejáratát! Feltételezte, hogy ez a barátságtalan lépés Octavianus parancsára történt. Eldöntötte, hogy megegyezik L. Ahenobarbusszal, a kipróbált tengernaggyal. Reá bízta tehát hajóhada parancsnokságát, a tenger és a szárazföld felől körül záratta a kikötővárost. Több, kisebb ütközetben Antonius ismét tanújelét adta hadvezéri képességének. Octavianus válaszul sürgősen toborzókat küldött Italiába, hogy nemrég letelepített katonáit fegyverbe hívja.

A két hadsereg Brundisium falai alatt farkasszemet nézett egymással, és ekkor a katonák ragadták magukhoz a kezdeményezést! Megelégelték az oktalan háborúskodást, a római polgárvér ontását. A seregek megbíztak egy-egy tárgyalóképes parancsnokot, hogy a megegyezést létrehozzák. Octavianus csapata C. Cilnius Maecenas római lovagot, a művészetek finom ízlésű pártfogóját küldte ki, akinek ismerték jó diplomáciai érzékét; Maecenas Philippinél bebizonyította bátorságát, de nem volt hajlandó köztisztséget vállalni, és a magánélet örömeit a politikai pályafutás tövises útjával felcserélni.

Antonius legióinak a bizalma C. Asinius Pollio legatusra irányult; ez a nemrég consulságot viselt, nagy műveltségű politikus és hadvezér a legsúlyosabb helyzetben is megőrizte jellemes, mély emberi érzéstől áthatott gondolkodását. Okos, szellemes, higgadt ember volt. A perusiai háború idején Octavianus bántó élű versben gúnyolta ki Polliót.
Megkérdezték, vajon válaszol-e a triumvirnak, mire szójátékkal indokolta meg hallgatását: „Hallgatok. Hiszen nem könnyű az ellen scribálni, akinek módjában áll proscribálni” (At ego taceo. Non est enim facile in eum scribere, qui potest proscribere; Macrob. Sat. II 4, 21.)

Maecenas és Pollio sikeres megbeszéléseit a két triumvir találkozása követte. A hoszszúra nyúlt tárgyalásokat megzavarta Sex. Pompeius támadása Italia ellen (így állapodott meg korábban Antoniusszal), de Agrippa kiűzte őt a félszigetről. A két, egymással szemben álló hadsereg katonái békét követeltek, és a katonák békevágya ellen a triumvirek nem cselekedhettek.
Az i. e. 40. év október elején a két triumvir megállapodott egymással, határozottabban körülírták a feladatköröket, mint a philippi ütközet után készített keretmegállapodósban. Antonius Hellast és a Közel-Keletet, Octavianus Italiát és a nyugati tartományokat kapta, a jelentéktelenné vált Lepidus pedig továbbra is Africában maradt. Voltaképpen a tényleges helyzetet ismerték el és rögzítették szerződésükben.
Octavianus szabad kezet kapott a Sex. Pompeius elleni hadviselésre, Antonius pedig háborút indíthatott a parthus veszély felszámolására. Hogy a legjobb katonaanyaghoz hozzájuthassanak, mindkettejüknek jogában áll az Octavianus hatáskörébe utalt Italiában toborzásokat szervezni.

A perusiai háború miatti dühüket egy-egy emberük kivégzésével torolták meg. Antonius római megbízottját, hamis felvilágítások címén feláldozta, Octavianus pedig egykori barátját, Q. Salvidienus Rufust különbíróság elé állíttatta, mivel állítólag Antoniusszal cimborált. A Brundisiumban kötött megállapodás mindenesetre meghosszabbította a triumviratus élettartamát.
Öt esztendőre kijelölték a consulokat is. Végül, de nem utoljára, a római politikai hagyománynak megfelelően, az egyenrangú, egyezséget kötő felek házassági kapcsolattal erősítették meg megállapodásukat. Ezt a katonaság is követelte. Antonius Octavianus nővérével, a megözvegyült Octaviával lépett házasságra. A két vetélytárs között meglazult viszonyt ez a házasság fűzte szorosabbra. Noha Antonius nem tagadta meg közismert szerelmi kapcsolatát Kleopátrával, a házasság létrejött.

Antonius e frigy kötelékével is megerősödve, az eddiginél nagyobb hatáskörrel felruházva került ki a nehéz tárgyalásokból. Bár negyvenedik életévét már túlhaladta, megőrizte fiatalkori könnyelműséggel határos nagyvonalúságát, mindig szeretetre méltóan viselkedett, és nem volt haragtartó.
Kieszközölte, hogy a philippi csata után hozzámenekült előkelő rómaiak visszatérhessenek Italiába. Mennyivel másként ítélték meg ezek az emberek Antoniust, mint a huszonhárom éves Octavianust! Antonius eredményes hadvezér hírében állott, Octavianus minden háborúját más segítségével nyerte meg.

Antonius nagylelkűnek mutatkozott, Octavianus pedig vérszomjasan lemészároltatta ellenségeit, különben is - hajtogatták - mindent Caesar nevének köszönhet. És Lepidus? Róla sok szó nem esett. Pártja nem volt, hatalmát, legióinak számát triumvirtársai szabták meg. Főként előkelő származásának, rokonságának es Caesar barátságának köszönhette, hogy pozíciójában megtűrték, és megkapta a pontifex maximus tisztét. Ez az egyébként is jelentéktelen ember, a nagy fénnyel lobogó, kimagasló egyéniségek mellett teljesen a homályba merült...

A Brundisiumban kötött egyezség létrejötte után Antonius es Octavianus bevonult Rómába. A Város népe kezdetben örömmel fogadta őket, örült, hogy a két triumvir barátságosan megállapodott egymással, Italiát nem fenyegeti polgárháború, a pusztulás és vérontás ez alkalommal elmaradt.
De hamarosan tapasztalniok kellett, hogy a hatalmasok közötti megegyezés meg nem jelenti a közellátás, az élelmiszer-felhozatal, a gabonaosztás - talán mindennél fontosabbnak tartott - kérdésének megoldását. A nép már torkig volt a nélkülözéssel, a lemondással, a sok vesződséggel, és mindennel, ami ezeket okozta: különösen a „nagyok” viszályával, amihez semmi köze nem volt.

Továbbra is Sextus Pompeius uralkodott a tengeren, megcsáklyázta és kirabolta az áruszállító hajókat. Antonius es Octavianus - így beszélték a Városban - örökségétől megfosztotta a nagy Pompeius fiát, aki emiatt kénytelen a maga életét megvédeni, és a triumvirek intézkedéseire megtorlással felelni. A rómaiak eme nézetüknek hangot adtak, rokonszenvtüntetéseket rendeztek Sex. Pompeius mellett, és nyíltan szidták a fennálló rendszert.
Octavianusnak további pénzösszegekre volt szüksége, hogy fegyverben álló katonáit fizethesse. A katonaság hűsége a zsoldfizetésen, és a többször megígért jutalmak folyósításán ólit vagy bukott. Antonius segítségére nem számíthatott, mert a közel-keleti adófizetőktől kiszipolyozott pénzt - mint már említettük - Antonius elköltötte, és a küszöbönálló parthun hadjárathoz is sok pénz kellett.

Octavianus tehát újabb adók kivetésére szánta el magát, a válasz erre nyílt zendülés volt. Ledöntötték a triumvirek szobrait, ha Octavianus megjelent a nyilvánosság előtt, kővel dobálták, és hangosan éltették Pompeiust. A tömegek fokozódó elégedetlensége láttán, a nép nyomására a triumvirek elhatározták, hogy kapcsolatba lépnek Sex. Pompeiusszal. A római polgárok kifejezett óhajára Mucia, Sextus Rómában élő édesanyja Siciliába utazott, hogy fiát a triumvirekkel való találkozásra rábeszélje. Végül is Sextus Pompeius, a tengerek ura (voltaképpen a kalózok fejedelme), Octavianus és Antonius Misenum mellett (az italiai félsziget nyugati partján) találkoztak, hogy a fegyverszünetről, esetleg a békéről tárgyaljanak.

A megbeszélések a kölcsönös bizalmatlanság jegyében kezdődtek el. A tárgyalásokat a szemben álló felek részéről előbb meghatalmazottaik vezették be, s miután az egyezség körvonalai már kibontakoztak, a három tárgyaló fél is összeült. Antonius és Octavianus mögött, a tengerparton állig felfegyverzett hadsereg őrködött, Pompeiust harcra kész hajóhada vigyázta.
Pompeius kedvezőtlenebb helyzetből indította el tárgyalásait. Az őt támogató hozzá menekült római előkelőségek a mielőbbi megegyezést követelték, hogy visszatérhessenek Rómába, kikötötték, ez legyen a megállapodás egyik feltétele. A felszabadított rabszolgákból kikerült hajóparancsnokok, főtisztek pedig attól tartottak, hogy a megegyezés majd az ő feláldozásuk árán jön létre.
Így Sex. Pompeius két malomkő között őrlődve kénytelen volt a számára kevésbé előnyös feltételeket elfogadni: megerősítették a már korábban elfoglalt támaszpontjai, Sicilia, Sardinia, Corsica birtokában, csak a Peloponnesos átengedésére kapott - ígéretet. (A Peloponnesos Antonius érdekkörébe tartozott.)

A triumvirek megígérték, hogy kártalanítják atyja elkobzott örökségéért, consullá választják, és magas papi tisztseggel ruházzák majd fel. Ennek ellenében Pompeius kiüríti Italia megszállva tartott területeit, feloldja a tengeri zárt, és nem akadályozza Róma közellátását. Megállapodtak, hogy a Pornpeius táborában tartózkodó neves római személyiségek, amennyiben nem terheli őket a Caesar ellen elkövetett merénylet bűne, bántatlanul hazatérhetnek, kártalanításban részesülnek elkobzott vagyonukért, sőt kilátás nyílik arra is, hogy a közéletben származásukhoz és nevükhöz méltó szerephez jussanak.

Bármily furcsán is hangzik, de Octavianus kénytelen volt erre az engedményre jutni, mert belátta, hogy a nagy, történelmi nevek viselői nélkül egykönnyen alig szilárdíthatja meg uralmát. E nevek fémjelzik majd rendszerét a hagyományokhoz ragaszkodó római nép szemében. Így tért vissza családostul Ti. Claudius Nero, M. Tullius Cicero, a nagy szónok fia is Rómába.
A megegyezés után a szerződő felek sorsot húztak, hogy hol és kinél rendezik meg a barátságot megünneplő lakomát. A sors Pompeiusnak kedvezett. Pompeius zászlóshajójának a fedélzetén gyűltek össze, hogy megünnepeljék a nehezen létrehozott egyezséget. A hangulat vidám volt, élcelődtek

Antonius és Kleopátra rovására, tréfálkoztak a triumvir és az alexandriai királynő viszonyán. A vacsora közben Pompeiust félrehívta hajóparancsnoka, és megkérdezte, ne vágja-e el a horgonyköteleket, ne eveztessen-e ki a nyílt tengerre, így mindkét ellenségétől egyszerre megszabadulhatna. Pompeius elgondolkozott, majd rövid tűnődés után elutasította a tisztességtelen, de ésszerű javaslatot.
A felszabadított rabszolga - mondta Pompeius - ezt megtehette volna, ha őt nem kérdezi meg, de Pompeius nem lehet esküszegő. (Plut. Ant. 32.) Kétségtelen, a parancsnok ajánlata becstelen volt, de becsületes tettéért később Pompeius a fejével fizetett.
Annál is inkább, mert a két triumvir nem volt aggályoskodó: úgy tekintették a misenumi egyezséget, mint amely kényszer hatása alatt jött létre, és ezért ez őket nem kötelezi. (Különben is, Antoniusnak esze ágában sem volt a Peloponnesost Pompeiusnak átengedni.) Az egyezség nem volt hosszú életű, a háború Pompeius és Octavianus között hamarosan kiújult.

A misenumi egyezség létrejötte után Antonius és hitvese, Octavia Athénba költözött. Itt a triumvir szép, házias erényekkel tündöklő felesége mellett élt, és megpróbálta elfelejteni Kleopátrát, elbűvölő szeretőjét. Octavia feladata éppen az lett volna, hogy Antoniusszal elfeledtesse Kleopátrát, kiszabadítsa őt az alexandriai királynő varázslatából. Már ekkor terjesztették, hogy a derék, becsületes római férfi, a kiváló Antonius az egyiptomi nő varázslatának esett áldozatul!
Minthogy a brundisiumi megállapodás Hellast is Antonius hatáskörébe utalta, Athénból - legatusai útján - kormányozta a felügyelete alá tartozó kisázsiai tartományokat, innen intézte a római birodalom érdekkörébe tartozó, látszatra önálló közel- keleti országok, önkormányzatok ügyeit. Noha Antonius i. e. 39-től 37-ig Athénban tartózkodott, élete nem volt egészen zavartalan. A Közel-Keletet feldúlta a parthusok betörése, minden lángolt, égett...


Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972.
.