logo

VI Martius AD

Octavianus a Közel-keleten .

Az actiumi győzelem után Octavianus nem folytathatta a megvert Antonius üldözését. Athénba ment, ahol felszabadítóként ünnepeltette magát. Antonius seregének görög földön létesített élelmiszer-raktárait lefoglaltatta, az ott talált élelmet, főként a gabonát szétosztotta az éhező görögök között, s mindenütt békét, szabadságot hirdetett. Érthető a görögök nagy öröme. Itt sem mulasztotta el azonban, hogy a legyőzött, menekülő ellenségei után kutasson. A Caesar ellen elkövetett merénylet egyik részese, hogy bűnbocsánatot nyerjen, elárulta a parmai Cassius rejtekhelyét. Mind a ketten, áruló és elárult, a vérpadon fejezte be életét.
Octavianus lassan, megfontoltan haladt előre, Kisázsia felé. Vissza akarta szerezni a birodalomnak az Antonius felügyelete alatt volt területeket, helyre kívánta állítani a birodalom egységét. Samos szigetén pihent meg, ahol Kleopátra és Antonius nemrég, még az actiumi csata előtt vidám napokat töltött. Közben hírek érkeztek Alexandriából. Octavianus világosan látta, hogy mind a ketten egérfogóba szorultak, az üldözéssel nem kell sietnie. Már hozzá akart fogni a közel-keleti helyzet rendezéséhez, amikor nyugtalanító híreket kapott Italiából.

Az actiumi ütközet után a sokat próbált legionariusokat, közöttük Antonius katonáit is, Italiába küldte, és leszerelte őket. Octavianus Agrippára bízta, hogy a nagy létszámú sereg végkielégítésének kérdését rendezze. A veteranusok azonban elégedetlenek voltak, mert megfosztották őket nehéz szolgálatuk, fáradságuk gyümölcsétől.
. Nem ők hódítják meg a gazdag Egyiptomot, Alexandriát, vagyis a városok kifosztásából kizárták őket. Nyílt lázadásban törtek ki, sem Agrippa, sem az odautazott Maecenas nem tudta őket lecsendesíteni, megnyugtatni. Agrippa kénytelen volt futárt küldeni Octavianushoz, kérte, jöjjön haza, csak 6 tudja helyreállítani a rendet, hiszen a legionariusok lázadása Italia nehezen biztosított békéjét felborítja.

Octavianus i, e. 30 január havában hajóra szállt, és a viharos tengeren hajózva, Brundisiumba ért. Kis hajórajának útja nem volt veszélytelen, több alkalommal súlyos helyzetbe került, Octavianus zászlóshajójának vitorlázata elpusztult, megsérült a kormányrúdja, orvosa a tengerbe veszett.
De az utat nem lehetett megszakítani; ha Italia nyugalmát biztosítani akarta, egy napot sem késhetett. Partot érve, azonnal felkereste a lázongó katonai alakulatokat, hogy a rendelkezésre álló pénzt kiossza a leszerelt katonák között. Sem a közpénz, sein a saját készpénze nem bizonyult elegendőnek, Octavianus ekkor árverés útján eladásra kínálta saját birtokait, ingatlanait, hogy pénzhez jusson. (Talán szükségtelen megjegyezni, hogy senki nem mert vásárlóként fellépni.) A katonákat megnyugtatta Octavianusnak az az ígérete, hogy Egyiptom küszöbönálló meghódítása után a Lagidák dús kincstárából bőségesen megjutalmazza őket.

Kénytelen volt a birtokok kisajátítása és a földosztás - sokak szemében nem éppen rokonszenves - módszeréhez is folyamodni, és újabb veteranus-településeket létesíteni. A földjüktől megfosztott italiai birtokosok egy részét az Adriai-tenger túlsó partjára küldte, és Dyrrhachium, illetve a Philippi térségében elkobzott földekre telepítette le. A többinek pedig szintén azt ígérte, hogy majd az egyiptomi hadizsákmányból bőségesen kárpótolja őket. Octavianus miután Italiában a rendet helyreállította, visszatért a Közel-Keletre.

Octavianus felülvizsgálta és nagyrészt hatálytalanította Antonius rendelkezéseit. A Kleopátrának ajándékozott Cyprust és Kyrenét ismét bekebelezte a római birodalomba. Az idejében hozzápártolt fejedelmek visszakapták országukat, csupán két - kisebb jelentőségű - ország királyát végeztette ki, őket sem azért, mert Antoniust támogatták, hanem mivel római polgárokat gyilkoltattak meg. Octavianus a római államhatalom, a népfölség tekintélyét meg kívánta szilárdítani a Közel-Keleten, és ezért emlékezetesen meg akarta büntetni azokat, akik csak egy római polgárhoz is hozzá mertek nyúlni.
Minthogy Kisázsiában a kis országok uralkodói, a helyi önkormányzatok fejei kellő időben átpártoltak Octavianushoz es cserbenhagyták Antoniust, ezért őket hatalmi helyzetükben megerősítette. (A tárgyilagos megítélés kedvéért állapítsuk meg, hogy a kisázsiai uralkodóknak szinte teljesen közömbös volt a római államhatalmat gyakorló férfi személye, a fontos az volt, hogy szót lehessen érteni vele.)

Iudaea királya, Herodés finom szimattal, már az actiumi csata előtt kapcsolatot létesített Octavianusszal. Noha Antoniushoz a barátság és a hála érzete fűzte, ezeket félrelökte, hogy uralmát - és életét biztosítsa.
Midőn i. e. 30. tavaszán Octavianusszal találkozott, hódolatáról es hűségéről biztosította, egyben koronáját is eléje helyezte, mondván, arra már nem méltó. Octavianus megerősítette Herodést királyi méltóságában, visszaadta koronáját, mivel korai átállása, a háborúban tanúsított semleges magatartása, valamint Kleopátra iránti érzett - közismert - gyűlölete mellette szóltak. A későbbiek folyamán Herodés segítette Octavianust az Egyiptom ellen viselt rövid hadjáratában.

Octavianus több helyen területi kiigazításokat rendelt el, hogy régi sérelmeket orvosoljon, és ezzel mind Rómának, mind magának tekintélyes híveket szerezzen. A meglehetősen bizonytalan, mégis nagyobb hatalmat képviselő uralkodókat nem háborgatta, így nem nyúlt Armeniához, és nem fenyegette meg a parthusokat sem. Octavianus mindenütt jelen volt, fáradhatatlanul utazott, intézkedett, döntött, határozott.
Senki nem gondolta volna, hogy kis, törékeny teste ennyi energiával rendelkezik, ilyen kitűnően viseli el a legnagyobb fáradalmakat is. Noha legatusai, katonai tanácsadói elkísérték útjaira, a politikai kérdésekben ő határozott, ezeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonított, semhogy a döntést katonáknak engedte volna át. A győzelem pálmája azonban még nem volt Octavianus kezében, feladatát még nem érezte befejezettnek: még élt Kleopátra, még élt Antonius.


Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972.
.