logo

VI Martius AD

Kleopatra és Antonius Alexandriában.

Herodes (akit később a Nagynak neveztek el) e kor egyik jellegzetes közel-keleti uralkodója volt.

Atyja, Antipatros, II. Hyrkanosnak, a zsidók papi fejedelmének első embereként azokat a csapatokat vezényelte, amelyek Mithridatés hadseregéhez csatlakozva felmentették az Alexandriában súlyosan szorongatott Caesart. Hálából Caesar római polgárjoggal ruházta fel Antipatrost, és megtette Iudaea kormányzójának. Antipatros fiát, Herodést kinevezte Galilaea helytartójává.
A széles látókörű, kiváló tehetségű fiatalember felismerte Róma elvitathatatlan vezető szerepét a közel-keleti térségben, és ezért elhatározta, hogy Róma-barát politikát folytat. A saját nagyra törő tervei is megvoltak, és jó reálpolitikusként Rómában látta azok legfőbb védelmezőjét. Terveit igyekezett úgy alakítani és tálalni, hogy megfeleljenek Róma érdekeinek, a római politikusokat pedig szándékai őszinteségéről, előnyös voltáról törekedett meggyőzni.

Antipatros és fiai erőszakos, semmilyen cselszövéstől vissza nem riadó politikájának hatására Hyrkanos szerepe mindinkább jelentéktelenné vált. A papi fejedelem uralmát súlyos belső zavargások rázták meg, maga Antipatros és egyik fia orgyilkosságnak esett áldozatul. Herodés azonban változatlan eréllyel fenntartotta a rendet és pozícióját tartományában. Midőn i. e. 41-ben Antonius Bithyniába érkezett, a tehetetlen Hyrkanos bepanaszolta Herodést, azzal is vádolva, hogy egyeduralomra tör.
Antonius magához rendelte a bevádolt férfiút. A jó megjelenésű, harmincöt éves férfi - már csak azért is, mert római polgárjoga volt - igen jó benyomást tett a triumvirre. Herodés olyan ésszerűen védelmezte politikáját és cselekedeteit, hogy Antonius nagyon megkedvelte.

I. e. 40-ben a parthus betörés nehéz helyzetbe hozta Herodést, aki a támadás ellen sokáig eredményesen védelmezte a gondjaira bízott tartományt. A parthusok gonoszul megcsonkítva magukkal hurcolták a szerencsétlen Hyrkanost, hogy ne lehessen többé papi fejedelem Iudaeában. Helyére egyik bábjukat, Antigonost ültették. Herodésnek sikerült Hyrkanos leányát, Alexandrát és unokáját, a szép Mariammét megmenteni, de rövidesen olyan ellenséges túlerővel került szembe, hogy menekülni kényszerült.
Kleopátra felszólította az országát vesztett, erélyes, kiváló képességű férfit, álljon szolgálatába. Herodés azonban előrelátóan Rámába utazott, hogy a senatus segítségéért folyamodjék. Nem akart az egyiptomi királynő egyik főembere lenni, magasabb céljai voltak. A rómaiaktól kért segítséget, hogy a parthusokat és csatlósaikat Judaeából kiverje.

Antonius támogatásával ezt Herodés el is érte, sőt tervének Octavianust is megnyerte, hiszen Rómának érdeke volt, hogy a parthusok a Közel- Keletről kitakarodjanak, és Iudaeában Róma-barát uralkodó kormányozzon. A parthusok csatlósa, Antigonos es kormányzata szembe helyezkedett a római politika céljaival. A senatus egyhangú határozattal Herodést a zsidók királyának ismerte el (amiben persze Herodés nagyvonalú pénzajándékai is szerepet játszottak).
I. e. 40-ben, az év vége felé, Herodés - római segítséggel - visszatért a Közel-Keletre, majd kétéves háború után sikerült Iudaeából a parthusokat és csatlósaikat kiűznie. A király ezután céltudatosan uralkodott, a kormányzatot szilárdan kézben tartotta. Már nem papi fejedelemként, hanem királyként ült Iudaea trónján (a két tisztséget - a hagyománnyal szakítva - kettéválasztotta), feleségül vette Mariammét, hogy trónigényét a nép előtt igazolja, és azt ne csak a rómaiak győzelmének tulajdonítsák.

Antonius, mint erre már utaltunk, mindvégig megbízott Herodésben, támogatta őt, annak ellenére, hogy Kleopátra később meggyűlölte a zsidó királyt, hiszen ő Iudaeát is ptolemaiosi birtoknak tekintette, erre igényt formált, és úgy látta, hogy Herodés akadályozza terveit.

I. e. 41-40 telén a parthusok betörése súlyosan veszélyeztette a rómaiak elég törékenynek mutatkozó kisázsiai helyzetét, hiszen nem mindenütt akadt Rómának olyan megbízható embere, mint Herodés.
Az egyre válságosabbra forduló helyzet ellenére Antonius vidáman élte világát Alexandriában. Szerette elfeledtetni, hogy ő voltaképpen római hadvezér, nem is mutatkozott a megszokott harcias külsőben, nem viselte a nehéz posztóból szabott katonaköpenyt, oldalán a súlyos kardot, ahogy Hercules Heraklés leszármazottjaként (minden valamirevaló római előkelőség mitológiai nagyságot választott magának ősként) illett volna a nyilvánosság előtt megjelenni.

Csupán szakállát tartotta meg, de ezt is nyíratta, bodorította, hogy marcona külsejét megváltoztassa. Sőt Kleopátra oldalán inkább a hagyományos görög öltözetet viselte, amit sok római helytelenített. Antonius mindezzel nem törődött, őt mindenért kárpótolta á királynő szenvedélyes, odaadó szerelme.
A téli időszak sem kedvezett a hadműveleteknek, ilyenkor a római haderők rendszerint megerősített táborban pihenték ki a harcok fáradalmait, és felkészültek a tavaszi hadjáratokra. Antonius a közel-keleti tartományokat megbízható, kipróbált helytartókra bízta, hadd terheljék azokat a gondok, a felelősség.
Az előkelő görögök szokásainak megfelelően gyakran felkereste az alexandriai bölcselők nyilvános vitáit, előadásait. Ne gondoljunk azonban arra, hogy itt olyan mélyenszántó filozófiai kérdéseket vitattak meg, amelyek különleges előképzettséget, tanulmányokat kívántak meg. Bárki meghallgathatta ezeket a bölcselőket, akik a mindennapi élet kérdéseivel foglalkoztak, az ezekből fakadó lelki magatartásról elmélkedtek. (Hol voltak már ekkor a Platonok, Aristotelések vagy Pythagorasok!)

Antoniust sem a bölcselet elvont kérdéseinek a megoldása, filozófiai tanulmányok foglalták le, az itt töltött idő csupán szórakozási programjának egy részét tette ki. Kleopátra gondoskodott róla, hogy szeretője, Antonius egyéb mulatságra is találjon Alexandriában vagy Kanobus szórakozóhelyein.
A királynő együtt ivott, kockázott, vadászott, halászott a vidám életet kedvelő Antoniusszal. Megalakították az „utánozhatatlan életűek” társaságát, amely egyívású cimborákból állott. Fejedelmi lakomákat, fényes mulatságokat rendeztek, szórták a pénzt. Antonius a parthus hadjáratra, a veteranusok jutalmazására kizsarolt pénzt elverte, elpazarolta. A saját pénztárában levő összegeken kívül még Kleopátra szinte kimeríthetetlennek látszó kincstárából is fedezhette szórakozásainak költségét.
Már fiatalabb korában is, amikor az uzsorások állandóan szorongatták, kiütött rajta apja jószívű, könnyelmű természete. Azt mesélték, bogy egy alkalommal Antonius parancsot adott procuratorának (ügyintézőjének),hogy egyik barátjának fizessen ki kétszázötvenezer denariust, ami egymillió sestertiusnak (abban az időben óriási összegnek) felelt meg.

A pénzügyi intéző elképedt, de egy szót sem szólt, majd a szoba közepére kiterítette a sok pénzt, hogy megmutassa Antoniusnak milyen hatalmas summát tesz az ki. Mikor Antonius meglátta a sok pénzt, megkérdezte a procuratort, mit jelentsen ez?
Az intéző azt felelte, hogy ennek kifizetésére adott parancsot. Antonius megértette a célzást, és így szólt: „Azt hittem, egymillió több pénz. Ez kevés, tégy hozzá még egyszer ennyit!” Kétségtelen, hogy Antonius léha, könnyelmű ember volt, és Alexandriában senki nem korlátozta szertelenségeit.
Több apró történet emlékezik meg Antonius alexandriai életmódjáról, annak furcsaságairól, kérdés azonban, mennyire adhatunk ezeknek hitelt. Túlságosan ponyvaízűek, konyhai pletykálkodásra vallanak. (Az Antoniusszal különben sem rokonszenvező Plutarchos a hiteles történetekkel együtt olyan históriákat is feljegyzett, amelyeket - mint bevallja - nagyapja egy orvostól hallott, akinek viszont azokat az egyik udvari szakács mesélte el!

Magát Kleopátrát is az ókor egyik legköltekezőbb, legfényűzőbb asszonyának ábrázolta a korabeli pletyka, amelyből azután az ellenséges hírverés bőséges anyagot használt fel. Egyik leghíresebb története az, amelyet az idősebb C. Plinius Secundus, Naturalis Historia című művében több mint száz esztendővel később jegyzett fel :
„Két nagy igazgyöngy létezett, a legnagyobbak, amelyeket valaha is találtak, mind a kettő - egy keleti király ajándékaként - Kleopátráé, Egyiptom utolsó királynőjéé volt. Egy alkalommal, midőn Antonius, aki mindennap válogatott ételekkel táplálta magát, vacsorázott, a királyi szajha kevélyen és hetykén gúnyolódott kiadásain és életmódján. Mikor azután Antonius megkérdezte tőle, miként lehetne ezt a pompát még növelni, a királynő azt felelte, hogy ő tízmillió sestertiusba kerülő vacsorát kíván elfogyasztani.

Erre már Antonius is kíváncsi volt, hiszen nem hitte, hogy ez lehetséges. Ekkor fogadást kötöttek, hogy másnap eldöntik azt. Hogy időt ne veszítsen, Kleopátra igen bőséges, de mindennapi vacsorával kínálta meg Antoniust, mire ez nevetve, a számla után érdeklődött. Kleopátra azt felelte, ez csak a ráadás, a lakoma majd valóban eléri a teljes összeget, mert egyedül ő fogyaszt el tízmilliót, és felszolgáltatta a következő fogást.
Parancsára az egyik szolga olyan ecettel megtöltött edényt helyezett elébe, amely annyira erős és maró hatású, hogy az igazgyöngyöt feloldani képes. Kleopátra mindkét fülében hordta ama páratlan es egyedülálló természeti képződményt, és mialatt Antonius figyelte, mit tesz, az egyiket levette, bedobta az edénybe, majd miután az feloldódott, lenyelte. Mikor a másikat is el akarta fogyasztani, L. Plancus, aki a fogadás döntőbírája volt, rátette a kezét és kijelentette: Antonius a vesztes; ez az előjel később valóra vált.”

Hogy az esztelen pazarlás e híres példája mennyire hiteles, talán nem is szorul különösebb cáfolatra. Ugyanezt a mesét egy másik pazarlóról is terjesztették, a neves színész, Aesopusnak a fiáról, amit Horatiuson kívül Plinius is feljegyzett, és felhasználta az alkalmat, hogy megjegyezze: Antonius ezzel a fiatalemberrel egy színvonalon állott.
A modern kutatók megállapították, hogy az igazgyöngyöt csak forró, tömény ecetben lehet feloldani, és mivel a gyöngy főként kálciumkarbonátból áll, alig képzelhető, hogy a kifinomult, finnyás ízlésű Kleopátra ezt a meszes, élvezhetetlen folyadékot lenyelte volna.
(A képtelen történetet már Tóth Béla is megcáfolta.)

Antonius a téli hónapokban is vidáman töltötte az idejét, duhaj cimboráival gyakran felkereste Alexandria mulatóhelyeit, az éjszaka jótékony homályában Kanobus rossz hírű csapszékeiben szórakozott, összeverekedett éjjeli járókelekkel. Az alexandriaiak nem nehezteltek Antoniusra, sőt kedvelték, mert közöttük, velük élt, emberközelbe került, még akkor is, ha ilyen méltatlan szórakozásoknak hódolt. Azt sem felejtették el, hogy amikor Gabinius lovasságának parancsnokaként Ptolemaios Auletést visszakísérte Alexandriába, meggátolta a király esztelen vérengzéseit, és sok polgár életét megmentette.


Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972.
.