logo

VI Martius AD

Antonius háborúja a Parthusok ellen .

I. e. 36-ban Kleopátra fiút szült Antoniusnak, akit a királynő nagy példaképéről, a második Lagida uralkodóról, Ptolemaios Philadelphosnak nevezett el. Antoniust a parthusok elleni hadjárat előkészítése foglalta le. Tisztában volt azzal, hogy a Közel- Kelet békéjét állandóan fenyegető parthus veszedelmet fel kell számolnia, s csak ha ezt megszünteti, akkor kovácsolhatja egységbe a Közel-Kelet óriási, sok népű, sok nyelvű területeit. Az időt most alkalmasnak ítélte a támadásra. Az öreg parthus király kedvelt fia a Ventidius Bassus seregével vívott ütközetben elesett, s ezért másik fiát, a kegyetlen IV. Phraatest jelölte ki utódjául.

A trónörökös mielőbb hatalomhoz akart jutni, s ezért az elaggott, betegeskedő uralkodót, tulajdon édesapját eltétette láb alól, s elfoglalta a királyi széket. Trónra lépése után hamarosan végzett testvéreivel, felnőtt fiával is, majd a vele szemben álló előkelőségek nagy részét kiirtatta.
A nemesek közül néhánynak sikerült idejében elmenekülnie, közülük többnek a rómaiak nyújtottak menedéket. Így, a nyugati parthus területek eddigi kormányzója, Monaesas M. Antonius vendégszeretetét élvezte. Monaesas ebben a történetben meglehetősen homályos szerepet játszott. A történészek egy része azt véli, hogy szökését uralkodójával előre megbeszélte, és hamis felvilágosításaival Antoniust tőrbe akarta csalni.

Mások szerint viszont Monaesas meg akarta dönteni Phraates uralmát vagy legalábbis engedményekre akarta kényszeríteni, amit Antonius győzelme révén remélt elérni. Mindenesetre sikerült Antonius bizalmába férkőznie, aki több várossal, királyi címmel ajándékozta meg, és megígérte, hogy hadjáratának sikeres befejezése után Phraates trónjára ülteti.
Tény, hogy Monaesas nem szolgáltatta ki minden értesülését a római hadvezérnek. Nem árulta el, hogy Phraates új taktikát alkalmazott, seregét főként könnyűfegyverzetű lovasíjászokból állította fel, és nem vetette be a bátyja vezetése alatt már kudarcot vallott páncélos, nehézfegyverzetű nemesi lovasságát. Monaesas miután mindent megtudott Antoniustól, amire szüksége volt, visszaszökött királyához, Phraateshez, és átvette a hadsereg főparancsnokságát.

Antoniust ez nem zavarta meg készülődésében. Kleopátra azonban nem értett egyet Antonius háborújával. A királynő azzal érvelt, hogy Antonius igazi ellensége Octavianus, nem pedig Phraates, minden erejével a római triumvir ellen kell fordulnia. Ha majd legyőzte Octavianust, az egész római birodalom hadereje rendelkezésére áll, és akkor könnyűszerrel megverheti a parthusokat. Kleopátrának a háború nem állott érdekében, ő a ptolemaiosi birodalmat akarta ismét naggyá tenni, a parthusok ebbeli tervét nem zavarták, annál inkább kellett Octavianustól tartania. (Itt már megmutatkozott a különbség Kleopátra és Antonius terve között.) Mindenesetre Antonius nem hallgatott királyi hitvesére, és ezzel súlyos hibát követett el.

Antonius minél előbb eredményt akart elérni, hadjáratát már i. e. 36-ban megindította. Antonius eddig kétségtelenül kitűnő, vakmerő parancsnoknak bizonyult - Caesar főparancsnoksága alatt. Tény, hogy ő győzött Philippinél, viszont az is igaz, hogy ott Brutus serege már megverte csapatait, még Cassius legiói meghátráltak. A helyzet téves értékelése miatt a két fővezér elvesztette uralmát idegei fölött, és a halálba menekült. Ekkor azután Antonius teljes győzelmet aratott. Ez a nagy jelentőségű ütközet tehát nem bizonyította be Antonius stratégiai képességeit.
Azóta több taktikai hadmozdulattal, kisebb csatározással vitathatatlanul eredményt ért el, de azt meg nem mutatta meg, vajon alkalmas-e, képes-e ilyen nagyszabású hadivállalkozásra, mint a parthusok ellen indítandó hadjárat, amely nem csupán nagy stratégiai, taktikai, hanem szervezési tehetséget is igényelt. Antonius bízott győzelmében, mert ismerte Caesar idevágó terveit. Mint már említettük, az emlékezetes március idusát követő éjszakán magához kaparintotta a meggyilkolt dictator írásait, közöttük volt a parthusok ellen tervezett háború haditerve is.

Caesar - feltehetően - Armenián átvonulva akarta a parthusok akkori fővárosát, Ekbatanát megtámadni. Azonban alig hihető, hogy útján az utánpótlás vonalát és előnyomuló hadserege hátát ne biztosította volna, semmiképpen nem tűrhette, hogy maga mögött kétes hűségű szövetséges országokat hagyjon.
Valószínűleg Caesar előbb Armeniát hódítja meg, megerősíti az alkalmasnak ítélt támaszpontokat, és csak azután vonul Ekbatana ellen. A főváros elfoglalása után Babyloniát leválasztja a parthus birodalomról, majd megszállja, és kijelöli a megcsonkított ország nyugati határait, hogy onnan sem a római birodalom keleti tartományait, sem a szövetséges országokat többé parthus támadás ne érje.

Ezt a tervet akarta Antonius megvalósítani, de nem mindenben követte Caesar elképzeléseit, ami később megbosszulta magát. Legatusa, Publius Canidius Crassus hadserege megtámadta Armeniát, legyőzte az Artavasdes király parancsnoksága alatt harcoló csapatokat. Ezután Artavasdes, a parthusok eddigi szövetségese megadta magát a rómaiaknak és szövetséget kötött velük. Antonius vagy éppen P. Crassus beérte a király adott szavával, egyéb biztosítékot nem követelt, sőt még a megerősített támaszpontok létesítését is elmulasztotta.
A szükséges elővigyázatosság hiánya súlyos hibának bizonyult.
Ezután Canidius Crassus Armeniából továbbvonult. Legyőzte a Kaukázus tövében élő népeket, és most már Antonius a győzelmet biztosítottnak látta. Pedig a többi ország uralkodói csak most ocsúdtak fel, s rádöbbenve a római hódítás veszélyére, sietve szövetkeztek a parthusokkal. A római szövetség ellenére Artavasdes is újabb megállapodást kötött Phraates királlyal, hasonlóan cselekedett Media uralkodója is. Végül, május elsején Antonius elérkezettnek látta az időt, hogy serege élén ő maga is hadba vonuljon.

Az Euphrates folyóig Kleopátra is elkísérte, itt a királynő búcsút vett hitvesétől és visszafordult. Kleopátra rövid ideig Damaskosban tartózkodott, innen Iudaeába utazott, ahol Herodést kereste fel, hogy az esedékes bérösszeget behajtsa. A korabeli pletyka tudni vélte, hogy Kleopátra megkörnyékezte Herodést, a király azonban felháborodva utasította vissza a kéjvágyó asszony közeledését, sőt még arra is gondolt, hogy meggyilkolja Kleopátrát. Lehet, hogy Kleopátra Herodésnek éppen asszonyisága felhasználásával csapdát akart állítani, amelybe ha a király besétál, akkor Antoniust ellene uszítja, és elveszejti halálos ellenségét.

Mindebből a kívülállók azonban semmit nem vehettek észre, a két uralkodó látszólag a legnagyobb békében utazott az egyiptomi határig, Herodés díszkísérete őrizte őket. Eközben Antonius az Euphrates mentén észak felé vonult mindaddig, amíg Canidius Crassus csapataival nem egyesült. Most már a római sereg kitűnő, begyakorolt, minden megpróbáltatást eltűrő, harcedzett tizenhat, nem teljes hadi létszámú legióból, mintegy hatvanezer legionariusból állott, amelyhez még tízezer fő kiváló hispaniai és galliai lovas katona tartozott.

A segítőcsapatok harmincezer emberből állottak, közéjük tartozott az Artavasdes vezényelte tizenhatezer armeniai lovas. Antonius hadserege a hadigépek egész tömegét szállította magával, mivel olyan tájakra készültek, ahol nem lehetett szerszámfát találni. Az egész felkészülésből, a nagyszámú nehéz fegyverzetű legionariusból arra lehet következtetni, hogy Antonius az ellenség ama nehézlovasságával való csatározásra számított, amellyel a harcot a római gyalogság már Ventidius Bassus alatt kitanulta.
Nagy, nehezen mozgó hadseregével Antonius csak lassan tudott előrehaladni. Türelmetlen lett, minél előbb döntést akart kierőszakolni. Két legióját hátrahagyta a málhás csapatok védelmére, ő maga a derékhaddal erőltetett menetben előre nyomult. Hogy hová, Antonius nem tudta, hiszen nem sejtette, merre tartózkodik a Monaesas vezette parthus hadsereg. Monaesas viszont az áruló Artavasdestől a rómaiak minden mozdulatáról pontosan értesült. Mialatt Antonius serege tapogatózva ismeretlen tájakon haladt előre, a mintegy ötvenezer főnyi ellenség egészen a közelében tartózkodott.

A parthusok nem támadták meg a derékhadat, hanem rajtaütöttek a málhás csapatokon. Artavasdes mindjárt felhasználta az alkalmat, hogy lovasaival cserbenhagyja a rómaiakat es hazavonuljon. A parthus támadás a két legiót elpusztította, hadijelvényeiket elragadták, és büszkén magukkal vitték. Előbb azonban felgyújtották a hadigépeket, az élelmiszereket pedig elszállították. A parthusok tehát máris győzelmet arattak. Antonius serege nehéz helyzetbe került, elegendő élelmiszer és ostromgép nélkül érkezett a jól megerősített Phraaspa város falai alá.
A parthusok a sokáig tartó ostromra alaposan felkészültek. A hosszúra nyúlt ostrom felőrölte a rómaiakat, már nem volt mit enniük, s a nehezen összetákolt ostromgépekkel semmire nem mentek. A távolban kószáló parthus lovasok az élelemgyűjtésre kiküldött katonákat megtámadták és megölték. A kétségbeejtő helyzetben Antonius ütközetet ajánlott fel a hadseregét körülvevő parthusoknak.

Monaesas elfogadta a kihívását. A parthus lovasság meg-megújuló rohama, az öldöklő küzdelem sem rendítette meg a római legionariusokat, noha a várat védő sereg is kitört, felgyújtotta az ostromgépeket. Monaesas látva, hogy nem bírja megtörni a rómaiak ellenállását, elvonult, de Antonius makacssága is megtört, kénytelen volt belátni hadi vállalkozása teljes sikertelenségét, és ezért elrendelte a visszavonulást.
A római hadsereg zárt rendben, fegyelmezetten kezdte meg a huszonhét napig tartó hazafelé vezető utat. A katonák éheztek, szomjaztak, megbetegedtek, közben állandóan harcolniok kellett a parthus lovasokkal. De a régi római katonai erények, a fegyelem győzedelmeskedett!

A szörnyű nehézségeken úrrá lettek és harcolva vonultak át a kietlen vidéken. Antonius ismét a régi volt, vállalta katonái sorsát, megosztotta a fáradalmakat, a nélkülözést harcosaival, vigasztalta a sebesülteket és betegeket, ami a rómaiakat újabb áldozatvállalásra késztette. A sok hadjáratot megért legionariusok őszinte odaadásának köszönhette, hogy kudarcba fulladt hadjárata után sikerült hadserege maradványát Armeniába elvezetni. Az ellenség őszintén csodálta a rómaiak kitartását, bátorságát.
Antonius Armeniából tüstént futárt menesztett Kleopátrához, és balszerencséjét megszépítve számolt be a királynőnek a rosszul sikerült hadjáratról. Artavasdes most fölényben volt, s ezért Antonius nem merte árulásáért felelősségre vonni, hanem békés szándékáról és jóindulatáról biztosította az armeniai uralkodót.

Így sikerült katonái számára élelmiszert szereznie, s háborítatlanul vonulhattak át az országon. Antonius attól tartott, hogy a parthusok sikerükön felbuzdulva, ismét elözönlik Syriát, es így visszavonulása akadályokba ütközik. Segítséget kért Kleopátrától, de nagyobb, közelebb fekvő kikötőt nem mert a találkozás számára kijelölni. Attól tartott, hogy azt a parthusok időközben elfoglalják. Antonius arra vágyott, hogy minél előbb találkozzék Kleopátrával, megbeszélje vele a tennivalókat. Hadseregét legatusaira bízva ő maga kis csapatával dél felé haladt. A Vörös-tenger partján fekvő kis kikötővárosba, Leuké Koméba igyekezett, hogy ott - minden nehézség nélkül - találkozhassék Kleopátrával.

Közben beköszöntött a tél. Míg Antonius hitvese érkezését várta, eltűnődhetett balul sikerült hadjáratán. Kétségtelen, hogy vezérkarában kitűnő legatusok szolgáltak, mint L. Munatius Plancus, P. Canidius Crassus, L. Domitius Ahenobarbus, hadi quaestora pedig M. Titius, Plancus unokaöccse volt.
A fővezérlet természetesen őt, M. Antoniust, a triumvirt illette meg, aki Caesar bizalmát élvezte, a többiek származásuk miatt sem vehették fel vele a versenyt (kivéve L. Ahenobarbust, de őt a Caesar elleni merényletben való részvétel kompromittálta). Vajon eszébe jutott-e Antoniusnak, hogy Caesar nehéz, ennél sokkal nehezebb helyzetekből is kivágta magát, hiszen remek rögtönző volt, és mindig megtalálta a győzelemhez vezető utat. Caesar tervei ugyan Antonius birtokában voltak, de Caesar lángesze hiányzott...

A visszavonuló római sereg újabb veszteségeket szenvedve, lassan haladt a már biztonságban levő főparancsnoka után. Kleopátra is megérkezett, ruhát, élelmiszert és pénzt hozott, hogy a katonák zsoldját Antonius kifizethesse. A pénz azonban nem bizonyult elegendőnek, a legionariusok az őket megillető összegnek csak egy hányadát kapták meg. Kleopátra dús kincstárából persze több pénzt is hozhatott volna, de a királynő így akarta Antonius tudomására hozni, hogy helyteleníti balszerencsés, rosszul kiütött hadi vállalkozását, es nem hajlandó minden kalandját pénzelni. A római sereg nagy veszteséget szenvedett, a katonák majdnem negyven százaléka elpusztult, közöttük húszezer élvonalbeli, pótolhatatlan legionariusa odaveszett.

A hazatért katonákat, a kudarccal végződött hadjárat, a sok szenvedés annyira megviselte, hogy már nem voltak azok, mint akik a megígért győzelem és zsákmány biztos tudatában a parthusok ellen hadba vonultak. Antonius maga is nehéz helyzetbe került. A vereség megtépázta hadi dicsőségét, a hadjárat pedig felemésztette anyagi tartalékait. Most egyre inkább a közel-keleti országok uralkodóinak támogatására volt utalva, mindenekfölött pedig Kleopátra segítségére, aki nem mulasztotta el, hogy Antonius megingott pozícióját a maga javára használja fel.


Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972.
.