logo

V Martius AD

Antonius és Octavianus gondjai.

I. e. 40-ben a parthusok förgeteges támadást intéztek a Róth-hoz húzó országok és a rómaiak kisázsiai provinciái ellen. Minthogy ez idő tájt Antonius nem tartózkodott itt, a védekezés feladata helytartóira hárult. Ebben az időben Asiát L. Munatius Plancus, Kilikiát P. Ventidius Bassus, Bithyniát az egykor proscribált L. Domitius Ahenobarbus kormányozta, valamennyien gyakorlott, számos hadjáratban kipróbált hadvezér, már több ízben, nehéz helyzetben helytálltak. Antonius tehát nyugodtan reájuk bízhatta a kisázsiai tartományokat.

Míg L. Ahenobarbus előkelő nobilis családból származott, addig L. Plancus és P. Ventidius nem kismértékben tehetségének, de leginkább a polgárháborúnak köszönhette felemelkedését, hiszen az a társadalom korlátait meglazította, sőt nem egy alkalommal le is döntötte. Plancus a lovagrendbe tartozó jó, vidéki családból származott.
Gyermekkorában Rómába került, nyílt eszű ifjúként felismerte azokat a lehetőségeket, amelyeket a politikai pálya a karrierre vágyó emberek számára kínál. Homo novusként a popularis pártban Iátta felemelkedése útját, s ezért Caesarhoz csatlakozott. Tehetségét Cicero felismerte, és foglalkozott is vele.

Megpályázta a ranglétra alsó fokozatát, s quaestornak választották, ezután aedilis lett, majd néptribunusi tisztséget viselt. A galliai hadjáratban Caesar szűkebb környezetében eredményesen küzdött, s nemcsak katonai tehetségét, de diplomáciai képességét is bebizonyította. A polgárháborúban ingadozás nélkül követte fővezérét, amit Caesar azzal jutalmazott, hogy az i. e. 45. évre praetornak választatta Plancust, s megtette az Alpokon túli Gallia (az úgynevezett Gallia Comata, a „sörényes”
Gallia, hosszú hajat viselő férfiai miatt így nevezték a rómaiak) helytartójának. Plancus két évig erélyesen és okosan kormányozta tartományát, hervadhatatlan érdeme, hogy két olyan várost alapított, amelyek ma is hirdetik kitűnő szemét, amellyel a városalapításra kiválóan alkalmashelyeket felismerte.

A (mai) Rhőne és Saőne összefolyásánál építtette fel Lugdunumot (ma Lyon), és két fontos kereskedelmi útvonal találkozásánál Colonia Rauricát (ma Augst, tőszomszédságában épült fel később Basel), a városok környékét telepítésre használta fel. A két település hamarosan fejlődésnek indult és - különösen Lyon - a római Galliában nagy szerepet játszott.
Plancust Galliában érte Caesar meggyilkolásának a híre. Ialiában hamarosan megindult a küzdelem a hatalom megszerzéséért, Plancusnak hadsereg állott rendelkezésére, de határozatlannak bizonyult, kinek az oldalán, a senatus vagy Antonius mellett avatkozzék be. Magatartását köpönyegforgatónak tartották, és ez a híre egész élete folyamán végigkísérte.

A triumviratus megalakulása után a hatalom birtokosait támogatta, sőt testvérét sem mentette meg a proscriptiótól, állítólag azért, hogy vagyonára rátehesse a kezét. (Éppen így nem mentette meg, sőt elítélte Antonius a nagybátyját, Lepidus a fivérét, csakhogy ez utóbbit előkelő rokonsága megszöktette.) Amikor i. e. 43 decemberében Lepidus és Plancus triumphust ünnepeltek, a felvonuló katonák a testvérgyilkosságban ludas hadvezér-consulokat gúnyos szójátékkal illették:
„De germanis, non de Gallis duo triumphant consules” (Veil. II 67, 4), vagyis testvérei (más értelmében a szónak: a germánok) és nem a gallusok fölött diadalmaskodott a két consul!

Plancus a perusiai háborúban Antonius mellé állott, de nem avatkozott be a küzdelembe, Brundisium körülzárása során ismét Antonius táborában találkozunk vele. Később elkíséri Antoniust Athénba, majd Asia helytartójaként Kisázsiába ment.
Ép bőrrel úszta meg a vérzivataros időket, mégis helytelen lenne Plancust vagy a többi, vele egyívású római közéleti személyiséget, államférfit túlságosan szigoré erkölcsi normák szerint megítélni. A második polgárháború szörnyű proscriptiói, az élet-, vagyon- és jogbiztonság hiánya megtörte a híres római gerincet.
Tiszteletre méltó kivételek ebben a korban is akadtak, s ezekről büszkén emlékezik meg a hálás utókor, amely viszont irgalmatlanul elítéli és túl keményen ítélkezik Plancus és más, hozzá hasonló római felett. A korábbi évtizedek minden hagyományában kétkedő, a múltat nem sokra értékelő ifjúságából alakultak ki ezek a rómaiak, akik többre becsülték életüket, vagyonukat, karrierjüket, mint politikai eszményeiket. A Plancusok, Delliusok és más hasonló gondolkodású férfiak jellegzetes alakjai ennek a kornak, talán azért nem felesleges jobban is megismerni őket.

Más típusú ember, keményebb fából faragott férfi, Kilikia helytartója, Publius Ventidius Bassus. Kalandosabb múltra tekinthetett vissza, mint L. Plancus. A „szövetséges” háború leverése után, i. e. 89-ben Gnaeus Pompeius Strabo consul, a nagy Pompeius apja, a gyermek Ventidiust és édesanyját diadalmenetében, fogolyként hurcolta végig Róma utcáin!
Ha volt is otthon vagyonuk, azt elvesztették, és Ventidius felserdülve öszvérhajcsárként, küzdelmesen kereste meg kenyerét. Idővel öszvérkereskedő lett, és így került kapcsolatba Caesarral, aki felfigyelt a fiatalember szervezőképességére, s ezért a galliai hadjáratban reábízta az utánpótlás megszervezését és lebonyolítását. Caesar barátságának és bizalmának köszönhette társadalmi és politikai felemelkedését. A dictator néptribunussá választtatta, majd az i. e. 43. évre praetornak jelölte.

A dictator meggyilkolása után, miként Caesar több főtisztje, legatusa, Asinius Polio, Munatius Plancus, 6 is Antonius mellé állott, hadserege élén az ő oldalán avatkozott be a polgárháborúba, hiszen Antoniusban látta Caesar politikai örökségének igazi letéteményesét. A másik triumviratus megalakulása után Ventidius consul lett, ami élénk és kínos feltűnést keltett Róma vezető köreiben, sőt a népben is, hiszen nem felejtették el múltját.
Ellenségei, irigyei nem mulasztották el felhánytorgatni egykori foglalkozását. Antonius, mivel Ventidius Bassus a perusiai háborúban is kitartott mellette, i. e. 39-ben ráhízta a parthusok elleni védekező háború főparancsnoki tisztét (tehát a másik két helytartó fölé helyezte).

Ventidius sikerrel harcolt a parthusok ellen, és két ütközetben megsemmisítő győzelmet aratott felettük. Az ellenség fővezére, a király fia is elesett a harcban. A parthusok kénytelenek voltak az elfoglalt és megszállt területeket kiüríteni, véres fejjel hazatakarodtak. Ventidius joggal büszkélkedhetett azzal, hogy bosszút állt M. Crassus vereségéért, és kiköszörülte a római kardon esett csorbát. De a sok győzelmet, dicsőséget megelégelte - Antonius!
Megtiltotta Ventidiusnak, hogy tovább üldözze a parthusokat, mert a teljes győzelmet magának tartotta fenn. P. Ventidius Bassus tehát visszatért Rómába, megtartotta diadalmenetét - ő, akit gyermekkorában a rómaiak fogolyként láttak Pompeius Strabo triumphusában - elérte a római férfi legnagyobb dicsőségét. További alakulásáról forrásaink nem emlékeznek meg. Minden valószínűség szerint néhány évvel diadalmenete után meghalt, és így nem érte meg Antonius bukását, gyászos végét.

Antonius a keleti tartományokat jó kézben tudta. Otthonában Octavia, igazi római matrónához illően gondosan nevelte két gyermekét, és Antonius Fulviától született fiát. Octavia komoly, méltóságteljes viselkedésével, egyszerűségével a régi római női erényeket testesítette meg. Athént nem lehetett a pezsgő életű Alexandriával összehasonlítani, hiszen ekkor Athén - nagy és tündöklő múltja ellenére - inkább mar csak vidéki városnak látszott, szemben a királyi Alexandriával.
Antonius környezetében többek között egy egyiptomi jós is tartózkodott, aki - hogy királynőjének, Kleopátrának kedvében járjon - titokzatos tudományával olyan horoszkópokat készített, amelyek az egyébként is igen befolyásolható triumvirben felébresztették a féltékenységet Octavianus iránt.

Triumvirtársa helyzetének megnehezítésére megtagadta a misenumi megállapodásban reá háruló kötelezettség teljesítését, nem engedte át a Peloponnesost Sextus Pompeiusnak, ami újabb viszályra adott okot. Antonius Athénban ismét az új Dionysos gyanánt ünnepeltette magát, s akárcsak Alexandriában, itt is görög öltözettel cserélte fel a római viseletet.
Az athéni nép nagy örömére elvállalta a gymnasiarchos tisztét. Ez az előkelő, nagy népszerűséget biztosító tisztség arra kötelezte viselőjét, hogy saját költségén fényes sportversenyeket rendezzen. A sportpályán ő maga is bebizonyította, hogy még mindig kitűnő erőben van, és ha már el is múlt negyvennégy-negyvenöt éves, a viadalokon még mindig felveszi a versenyt a fiatalokkal.

Antonius Athénban is ellátogatott a bölcselők előadásaira, vitáira, mert hozzátartozott a kor divatjához, a művelt ember magatartásához, hogy az athéni iskola tanításait hallgassa, azokban a csarnokokban, ahol egykor Aristotelés is előadott. Az athéni polgárok hálásan vették tudomásul, miként alkalmazkodik a nagyhatalmú római triumvir az ő életmódjukhoz, szokásaikhoz, és ezért mind Antoniust, mind Octaviát szobrok, emlékművek felállításával tisztelték meg.
Ventidius győzelme után Antonius nyugalmát alig zavarta valami. Octavia mellett szinte zajtalanul, problémátlanul teltek a napok, a hetek. A Közel-Keleten kedvezően alakult a helyzet, sőt arról érkezett hír, hogy Octavianus bajba jutott, ami Antonius malmára hajtotta a vizet. Octavianus mindenképpen biztosítani akarta uralmát a tengeren, és bizonyítani kívánt!

Meg akarta mutatni a római népnek, hogy nem méltatlanul viseli Caesar nevét, felveszi a versenyt akár Antoniusszal is. Nagy felkészülés után erős hajóhaddal és szárazföldi csapatokkal Pompeiusra akart támadni, aki - akárcsak a triumvirek - fittyet hányt a misenumi megállapodásra. Octavianus kifutott hajóival a nyílt tengerre, oldalba akarta kapni Pompeius éppen ott levő, gyengébb flottáját, de a feltámadt hatalmas vihar a triumvir hajóit szétverte.
Sex. Pompeius gályái a még épségben maradt hajókat visszaszorították. Pompeius nem használta ki az elért eredményt, valószínűleg nem ismerte fel ellensége válságos helyzetét vagy nem tudott az alkalommal élni. Pompeius továbbra is uralkodott a tengeren, de vajon meddig?

A megszorult Octavianus Maecenast küldte követségbe Athénba Antoniushoz, hogy sürgős segítséget, főként felszerelt hadihajókat kérjen a hadműveletek folytatásához. Antonius sógora kérését visszautasította. Nyeregben érezte magát. Gaius Sosius, legatusa Herodésszel együtt visszafoglalta Iudaeát, i. e. 37-ben bevonult Jeruzsálembe, és Herodést királyi méltóságába beiktatta. Herodés megerősítette uralmát, és a rómaiak számára biztos bázist teremtett országában.

Antonius Maecenas javaslatait mégis visszautasította, holott most már alig volt szüksége hadihajókra, a Közel-Kelet partjait ő ellenőrizte. Attól tartott ugyanis, hogy amennyiben Octavianus legyőzi Pompeiust, ez triumvirtársa helyzetét Italiában nagyban megerősítené. .Antonius ezzel az elhatározásával nagy hibát követett el. Octavianus Italiában magára maradt, és triumvirtársai segítsége nélkül kellett felkészülnie az új háborúra Pompeius ellen.

Kezdetben Octavianusnak gondot okozott Antonius rideg elutasítása, mivel jelentékeny nehézségeket kellett leküzdenie, de Agrippa kitűnő szervező tehetsége nagy segítségnek bizonyult. Megmutathatja, hogy Antonius és Lepidus támogatása nélkül is megoldja a reá háruló feladatot. Míg a tapasztalt Antonius bizonytalankodott, a fiatal Octavianus tisztán látta azt az utat, amelyen haladnia kell, hogy triumvirtársai fölé kerekedjék.
Antonius még teljes biztonságban érezte magát. I. e. 37 tavaszán Octaviával és egész flottájával Italiába vitorlázott. Most - megváltoztatva álláspontját - azért jött, hogy felajánlja sógorának hadihajóit, persze nem egészen önzetlenül. Belátta, hogy a hadihelyzet kedvező alakulása folytán nagy es némileg elavult hajóira már alig van szüksége, fenntartásuk pedig tetemes költséggel jár. Octavianus azonban magára maradva, már ezt megelőzően gondoskodott az új tengeri haderő építéséről.

Mint erre az imént utaltunk, kitűnő munkatársa, M. Agrippa nagy eréllyel hozzálátott, hogy elképzelésének megfelelő, új típusú gályákból álló hajórajt építtessen, ezt felszereltesse, es a szükséges legénységet kiképeztesse. Éppen ezért Octavianus Antonius közeledését három ízben is visszautasította, míg végül sikerült a találkozót Tarentumban (ma Taranto) létrehozni.
A tárgyalások eredményeként a felettébb törékenynek bizonyult triumviratust, hatalmi helyzetük jogforrását újabb öt évre meghosszabbították, és ezáltal törvényes joguk volt, hogy tevékenységüket tovább folytassák. Antonius átadott százhúsz hadihajót, amelyek ellenében Octavianus húszezer legionariust - igért neki. (Ezeket Antonius soha nem kapta meg.)

Antonius időközben mindinkább belefáradt az Octavianusszal nem éppen gyümölcsözőnek nevezhető együttműködésbe. Úgy érezte, hogy triumvirtársa, egyben sógora nem méltányolta, sőt gátolta az ő keleti politikáját. Antonius nagy politikai tervet szőtt. Előbb ez csak körvonalaiban sejlett fel, most - a közelmúltban szerzett tapasztalatai alapján - mind pontosabban rajzolódott ki képzeletében. Róma vezetésével hellenisztikus színezetű, nagy közel-keleti koalíciót akart kialakítani. Ennek alapjait már korábban lerakta, amikor a Pompeius, illetve Caesar közel-keleti elrendezését átszervezte. Most ezeken az alapokon akarta a nagy koalíciót felépíteni, amelynek magva a legegységesebb és nagy gazdasági hatalmat jelentő hellenisztikus királyság, Egyiptom lesz.

Ha ezt a nagy jelentőségű, gazdasági és katonai hatalmat képviselő egyesülést az ő vezetésével létrehozza, akkor majd visszaszerzi azt a pozíciót Italiában és Rómában, amelyet Octavianus aláásott, és akkor vitathatatlanul ő lesz a birodalom első embere.
Népszerűségét majd nagyban növeli, ha visszaszerzi Rómának és Italfának a gazdag, jól jövedelmező keleti piacot, a kincstárnak nagy adóhozamot, és Egyiptom dúsan termő földjeinek kitűnő búzájával biztosítja Róma ellátását. Antonius tudta, hogy a számottevő körökben befolyásos hívei vannak, akik bizalmatlanok Octavianusszal szemben, és tőle várják a régi köztársasági rendszer helyreállítását. Ha pedig ő, Antonius nagy eredményeket mutat fel, az ő agitációjuk is könnyebbé válik.

Tervei végrehajtásához Antonius szabad kezet akart kapni, lazítani kívánta a kapcsolatokat, és meg akart szabadulni Octaviától, akinek erényeit, házias egyszerűségét, műveltségének fölényét már szerfelett unta, és egyre kevésbé tudta elviselni.
Midőn Tarentumból Hellas felé hajóztak, megpihentek Korkyra (ma Korfu) szigetén. Antonius mindinkább vágyott Kleopátra után, gondolatai visszaszálltak az eltöltött hónapok könnyed, vidám szórakozásaihoz, gondtalan mulatságaihoz, ahhoz az asszonyhoz, aki őt megértette, akivel politikai elképzeléseit meg tudta vitatni, és - ez volt a kulcskérdés - Kleopátra országa áll majd politikai elképzelésének a tengelyében. (Hogy ehhez Kleopátra mit szól, meg nem tudhatta.)

Antonius határozott: Octaviát hazaküldte Rómába, szülje meg otthon útban levő gyermekét. Erre jó kifogást is talált. A küszöbönálló, a parthusok ellen indítandó nagy hadjárat tábori fáradalmai nem valók a viselős asszonynak, az Octavia számára ismeretlen közel-keleti városokban nem alkalmas egyedül, magában maradni. Octavia türelmesen beleegyezett férje javaslatába, hazatért Rómába, és beköltözött Antonius üresen álló házába (amely régebben a nagy Pompeiusé volt).

Antonius pedig elhajózott Syria felé, majd Laodikeiában partra szállott.


Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972.
.