logo

V Martius AD

A Philippi csata és következményei - Marcus Antonius a Közel-Keleten.

Az i. e. 42. év szeptemberében makedón földön, Philippi mellett a triumvirek serege megütközött Brutus és Cassius legióival. A csata alatt Octavianus betegen feküdt hadvezéri sátrában, ezért Antonius egyedül vezette katonáit - a győzelemre. „Megtört erőiek”, állapította meg Horatius, aki Brutus seregében volt. Antonius győzelme a „régi köztársaság” híveinek valóban utolsó katonai erőfeszítését törte meg. Brutus és Cassius az öngyilkosságba menekültek.

Miután a küzdelem véget ért, Octavianus váratlanul meggyógyult, és megjelent a harcmezőn, hogy politikai ellenfelei irgalmatlan lemészárlását irányítsa. Láncra verve vezettette maga elé a köztársasági gondolat számos neves hívét, hogy azután hóhérkézre adja őket. Octavianus az ő fiúi pietasára (ez a gyűjtőfogalom a kegyeletet, az istenekkel, emberekkel szemben tanúsított méltányos magatartás érzését fejezi ki) hivatkozott.
De arra is gondolt, hogy a caesari clementiának, a kegyelem gyakorlásának nincs már helye, hiszen ez lett a veszte Caesarnak is! Antoniust nem kötötte a pietas, es könnyelmű emberek módjára nagyvonalú tudott lenni, több hozzá menekült ellenfelének megkegyelmezett, és futni hagyta őket, Brutust, egykori barátját méltó módon eltemettette.

Octavianus hidegvérrel kivégeztette a Caesar ellen elkövetett merénylet ekkor foglyul ejtett részeseit, rajtuk kívül pedig a politikai ellenzéket képviselő sok híres, történelmi nevet viselő ősi család utolsó sarját pribékjeivel kegyetlenül meggyilkoltatta. Csak néhány ismert embernek sikerült az Octavianus rendezte vérfürdőből megmenekülnie,
Így Cicero fia, L. Domitius Ahenobarbus, L. Staius Murcus néhány szerencsés emberrel együtt Sextus Pompeiushoz hajózott. Az Athénban tanuló, teljesen ismeretlen Q. Horatius Flaccus hazavergődött Rómába, kiábrándult a hadi életből és a Városban remélt valahogyan boldogulni.Antonius és Octavianus a philippi győzelem után megállapodtak terveik végrehajtásában.

Egyelőre csak egyfajta keretszerződésben határozták meg további tennivalóikat, kifejezett politikai programról ráég nem esett szó. A triumvirek közül valószínűleg csak Octavianusról tehető fel, hogy már ekkor is bizonyos határozott cél megvalósítására törekedett. Azon volt, hogy triumvirtársait fokozatosan semlegesítse, mert tevékenységüket károsnak vélte, s egyedül akart a politikai porondon maradni, hogy elképzeléseit valóra váltsa.
Noha Italia tekintetében kettejük között semmilyen megállapodás nem jött létre, Octavianus maradt Rómában, és így a fél= sziget az ő hatáskörébe került. Antonius a Közel-Keletre ment, hogy ott Róma némiképpen megzilált tekintélyét helyreállítsa, a polgárháború következtében megingott római hatalmat megszilárdítsa, és - pénzt szerezzen.
A feladatkör megállapítása után önként adódott, hogy Octavianus a birodalom nyugati, Antonius pedig a keleti tartományok felett gyakorolta hatalmát. M. Lepidus szerepe már korábban eljelentéktelenedett, és ezért a politikai tekintetben kisebb fontosságú Africa fölött „uralkodhatott”.

Octavianus gondokkal terhes feladatokat vett magára: a polgárháború következtében száz sebből vérző Italia, a nemrég meghódított Gallia, az örökké nyugtalan Hispania igen kedvezőtlen gazdasági helyzetben volt, maga Róma pedig az elégedetlenség gócpontjának bizonyult. Octavianusra hárult a feladat, hogy Sex. Pompeius tengeri uralmát megtörje, a kereskedelem biztonságát helyreállítsa, Róma ellátását biztosítsa.
Marcus Antonius - a megállapodás értelmében - a Közel-Keletre vonult, amelynek gondosan művelt földjeit, ápolt kertgazdaságait még a számos háború sem tudta teljesen tönkretenni, a háborús károkat a szorgalmas földművelők hamar rendbe hozták; a kisázsiai városok messze földön híresek, ügyes, képzett kézműveseinek termékei mindenütt piacra leltek, amiben a mozgékony kalmárok is serényen segítettek.

Ők gondoskodtak arról, hogy a kereskedelem, az áruforgalom fejlődését előmozdítsák. A rómaiak értettek ahhoz, hogy a kisázsiai tartományok gazdaságát kihasználják, részben mint üzletemberek, részben mint adószedők. Antonius azonban nem rendelkezett sem elegendő katonasággal, sem olyan nagy politikai tekintéllyel, hogy módjában állott volna Kisázsiában, a Közel-Keleten Róma hatalmát kiterjesztenie vagy a parthusok várható támadásától a római tartományokat, valamint a baráti országokat megvédeni.
A szakértők tudták, hogy a keleti kormányzást át kell alakítani, hiszen sem Pompeiusnak, sem Caesarnak, sem Cassiusnak nem sikerült a helyzetet megnyugtató módon es végérvényesen rendeznie. Kisázsiában csupán néhány római tartományt szerveztek meg, a többi ország ugyan bizonyos függőségi viszonyban állott Rómától, politikai önállóságát azonban megőrizte.

A Közel-Keleten elterjedt ideológiai, vallási nézetek eltértek a rómaiak felfogásától, Antonius - érthető módon - most ezekhez akart igazodni, hogy a kapcsolatot megerősítse. Elfogadta, hogy őt új Dionysosként tiszteljék, sőt ezt a kultuszt később már meg is követelte. Antoniust leginkább a parthus támadás veszélye nyugtalanította, ezért a Közel- Kelet országait úgy akarta megszervezni, hogy a közelgő háború esetén a szükséges támogatást Róma, illetve a maga számára biztosítsa.
A parthus birodalom az i. e. III. században alakult meg, eredetileg a Káspi-tótól délkeletre feküdt, de már a II. században nyugat felé terjeszkedett, és bekebelezte az iráni területeket. Etnikai vonatkozásban nehéz lenne a parthusokat meghatározni, valószínűleg több népet egyesítettek magukban.

A parthusok tovább vitték az irániak hagyományos görögellenes magatartását, ellenségei voltak a hellenizmusnak, és ez a politika a Közel-Kelet számos, távoli népe számára rokonszenvesnek bizonyult. Ennek ellenére a meghódított és bekebelezett görög városoknak a parthusok önkormányzatot biztosítottak, a görög nyelvet, sőt a Seleukosok bevezette államigazgatási rendszert helyenként meg is tartották, különösen azóta, hogy a parthusok Kisázsia elgörögösödött nyugati területei irányában előnyomultak, itt tért hódítottak, és ezekkel a részekkel gyarapították birodalmukat.
Most már a Tigris folyó partján fekvő Ktesiphon lett a parthus birodalom fővárosa. A közel-keleti görögség szerencséjére, a parthusokat kelet felől turkesztániai néptörzsek támadták meg, s ez őket további gyors terjeszkedésükben gátolta. Hamarosan ismét előnyomulhattak Syria felé, de a belső politikai zavarok, a trónutódlás többször is fellépő problémájának megoldása olyannyira lefoglalta a parthusok vezetőit, hogy megelégedtek a már korábban szerzett területekkel.

Az i. e. I. században több alkalommal is érintkezésbe kerültek a rómaiakkal, akik most mar a Közel-Keleten nemcsak hogy megvetették a lábukat, hanem terjeszkedtek is, befolyási területeket szereztek, mind több és több, eddig független országot vontak ellenőrzésük vagy éppen közvetlen irányításuk alá. Így természetesen a rómaiak érdeke összeütközött a parthusok érdekével.

A jelentékeny erőt képviselő, nagy tömegeket mozgató parthus hadsereg meg akarta akadályozni a rómaiak terjeszkedését, támadásaival Róma befolyási területeit nyugtalanította, sőt egyes országokat időnként meg is szállt, el is foglalt. A parthusok hatalmas emberanyaggal indították meg a támadásokat. Lakatlan, a rómaiak számára szinte elviselhetetlen hőmérsékletű, terméketlen sivár területeken vették fel a harcot, ahol azonban gyors lovaikon otthonosan mozogtak, és a nehezen mozgó római gyalogságnak nagy veszteséget okoztak.
Görögellenességükhöz most Róma-gyűlöletük társult. Meg akarták akadályozni, hogy a görög-római civilizáció és művelődés behatoljon, mert féltették ettől sajátos kultúrájú birodalmukat, uralmukat. A görög- római világ számára a kiszámíthatatlan parthus-támadások állandóan fenyegető veszélyt jelentettek.

Marcus Licinius Crassus triumvir, Syria helytartójaként, különleges felhatalmazás birtokában, hadjáratot intézett a parthusok ellen. I. e. 53-ban a parthusok, miután a római sereget szinte járhatatlan területre becsalták, döntően megverték Crassus legióit, a triumvir a karrhaei ütközetben életét vesztette.
A római birodalom szerencséjére a parthus birodalomban kitört súlyos viszályok megakadályozták a győzelem kihasználását. A parthusok meg-megújuló támadásának, terjeszkedésének veszélye a Közel-Kelet békéjét állandóan fenyegette, és ezért C. Iulius Caesar elhatározta, hogy a parthusokkal végleg leszámol. I. e. 44-ben akart a parthusok ellen hadba vonulni, azonban a „szabadítók” tőrdöfései végeztek a nagy hadvezérrel, és bizonyára nagyszabású haditervével.

Most Marcus Antonius határozta el, hogy felkészül a háborúra. Egyelőre csak védekező jellegű hadjáratra gondolt, de már kezdetbcn azt forgatta a fejében, hogy végrehajtja Caesar tervét (amelyet a dictator irományai között talált meg), és nagy dicsőséggel járó, Róma számára pedig rendkívüli eredményt jelentő támadó háborúval teljesen megtöri a parthusokat, és ezzel végleg biztosítja a Közel-Kelet békéjét.
Antonius Syriába vonulása előtt Ephesosban bűnbocsánatot hirdetett az ellenállásban részt vett rómaiak számára - amennyiben nem vettek részt a Caesar elleni merényletben. Több országot bejárt, mindenütt élte a világát, viharos szerelmi kalandja volt a kappadokiai Glaphyrával, a komanai király szeretőjével.

Tivornyázásai közben sem feledkezett meg arról, hogy ahol csak lehetett, pénzt zsaroljon, kincseket harácsoljon, ahogy ez a római helytartóknak egyébként is szokása volt. 6 ezt azzal tetézte, hogy az Asia provinciára kivetett kilencévi adóterhet a tartomány lakosságának két év alatt kellett kifizetnie, de nem járt jobban Syria, Kisázsia többi római tartománya sem. Antonius számára minden pénz kevés volt, hiszen rengeteg kellett a tervezett parthushadjáratra, óriási összegeket igényeltek az Italiában, Hellasban maradt leszerelt legiók, amelyeknek a philippi csata után nagy jutalmakat ígért. A lakosságtól kiszipolyozott pénzt és értékeket Antonius könnyű kézzel pazarolta el. Bőkezűen szórta szét az ajándékokat, új hívei pedig hamar kiismerték gyöngéjét, elkápráztatták Antoniust hízelgésükkel, elkábították fényesebbnél fényesebben megrendezett ünnepségekkel.

Antonius mellől soha nem hiányoztak a félvilági nők, a táncosok, komédiások, zenészek. Különösen Tarsósban, ebben a kilikiai városban érezte magát jól, ahol összegyűltek Kisázsia meghódolt fejedelmei, akik egymással vetélkedve ünnepelték a római triumvirt, a birodalom képviselőjét. Antonius a parthusok elleni háborúval is foglalkozott, noha ezt a kötelességét csak lassan, vontatottan teljesítette. Részint az egyiptomi királynő hatalmára, gazdagságára féltékeny közel-keleti uralkodók, részint környezete unszolására elhatározta, hogy számításaiból nem hagyja ki Egyiptomot, sőt a tervezett hadjáratba is bevonja.

Egyiptomtól Antonius nem csupán pénzt akart kicsikarni, hiszen ezt különösebb nehézségek nélkül megkaphatta volna, sőt az ország elfoglalása sem járt volna nagyobb nehézségekkel. Antonius azonban közel-keleti politikájában szerepet szánt a ptolemaiosi birodalomnak, hiszen a legrégibb, leggazdagabb hellenisztikus monarchia nem csekély tekintélynek örvendett, meg ha királynője nem is örvendett különösebb népszerűségnek.
Egyiptom szerepe a későbbiek folyamán mind fontosabbá vált Antonius közel-keleti politikájában. Egyiptomot még A. Gabinius lovasságának parancsnokaként ismerte meg, ekkor mély benyomást tett reá az ország hadászati szempontból kitűnő fekvése, kifogyhatatlannak tetsző gazdagsága, ősi kultúrája, Alexandria, a pompás székváros, amely az akkori Róma szépségét elhomályosította.

Antonius nyilván tudta, hogy Kleopátra minden igyekezete arra irányul, hogy birodalma teljes önállóságát visszaszerezze, és bebizonyítsa, hogy a hatalmas, erőszakosan terjeszkedő Róma érdekkörének külső területén elhelyezkedő állatnának is joga van az önállósághoz, a függetlenséghez.
Kleopátra - felhasználva Caesarhoz fűződő bensőséges kapcsolatát - eddig ezt el is érte, sőt kitartó buzgalommal azon fáradozott, hogy Egyiptom régi nagyságát, hajdani tekintélyét, amelyet az utolsó királyok alaposan eljátszottak, visszaállítsa. Kleopátrát a Ptolemaiosok régi nagysága hevítette, e gondolattál áthatottan irányította birodalma politikáját.

Antonius nem akarta Kleopátra érzékenységét megsérteni, nem hatolt be Egyiptomba, sőt meg Syriába érkezése előtt akart a királynővel tárgyalni. Syria, a Ptolemaiosok egykori birtoka most római provincia volt. A királynőt itt fogadni diplomáciai hiba lett volna. Antonius, hogy mégis biztosítsa és éreztesse Róma képviselőjének fennsőbbségét, Kleopátrát Tarsosba megidézte.
Urügyül hozta fel, hogy a királynő nem küldött segítséget a Brutusszal és Cassiusszal hadban álló triumvireknek, nem segített megbosszulni Caesar meggyilkolását. Kleopátrát mélyen sértette Antonius utasítása, és ezért kereken megtagadta, hogy az idézésnek eleget tegyen. Ekkor Antonius egyik bizalmasát, Quintus Delliust bízta meg azzal, hogy a királynőt rábírja a tarsosi megjelenésre, ahol igazolnia kellett magát, amiért a polgárháborúban Cassiust támogatta!

Q. Dellius alkalmasnak látszott a diplomáciai feladat elvégzésére, sima beszédű, behízelgő modorú, kiváló fellépésű, ravasz ember, hamar szót értett a királynővel. Kényes diplomáciai feladatait mindig jól oldotta meg, elveihez, meggyőződéséhez - ha ugyan volt - nem ragaszkodott. A polgárháború évtizedeiben többször is pártot cserélt, amiért később Delliusról, mint a „polgárháború műlovara” (desultor bellorum civium, Seneca Suas. I 7.) emlékeztek meg, hiszen 6 az adott helyzetet időben felismerve, a vágtató ló nyergéből a szükséges pillanatban a másik paripa hátára pattant.
Féltek szellemes, éles nyelvétől, sőt Kleopátra - bár kezdetben kedvelte - amikor jobban megismerte, a későbbi évek folyamán meggyűlölte őt. Dellius mindig ügyesen politizálva, miként annyi más római, értett ahhoz, hogy ezeket a vészterhes időket ép bőrrel megússza.

Ennek köszönhette, hogy Antonius napjának leáldoztával Octavianus, a majdani Augustus bizalmába férkőzött, sőt nevét nem kisebb költő, mint Horatius egyik szép költeménye („Aequam memento rebus in arduis servare mentem” kezdő szavai Szabó Lőrinc fordításában így hangzanak: „Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád, lelked nyugalmát.” Horat. Carm. II 3.) mindörökre emlékezetessé tette az állhatatlan Q. Dellius nevét.
Q. Dellius Alexandriában, kitűnő érzékkel, jó diplomatához illően pillanatok alatt felmérte a helyzetet. Jól ismerte Kleopátra múltját, hírnevét, a róla szállingózó pletykákat, az ott foglalkoztató kérdéseket.

Ügyesen hozzáfogott küldetése céljának megvalósításához. Tisztában volt azzal, hogy erőszakos fellépéssel semmit nem érhet el, és ezért Kleopátrát női hiúságánál akarta megfogni. Elmondta, mennyire fogékony Antonius az asszonyi szépség iránt, milyen nagyra becsüli a királynő eszét, képességeit.
Ne tartson a királynő a római hadvezértől, hiszen Antonius bizonyára képtelen ellenállni a híres szépasszonynak. Kleopátra nem akarta végsőkig feszíteni a húrt, hiszen száműzött nővérét, Arsinoét, a közeli Ephesosban Antonius könnyen elérheti, kijátszhatja ellene, megteheti királynőnek, és megfoszthatja őt trónjától.
Arsinoénak Alexandriában még mindig számos híve volt, Kleopátrát pedig Róma-barát politikája miatt sokan nem kedvelték. Ephesosban tartózkodott Serapion is, hűtlen cyprusi helytartója, aki ha kell, szívesen szegődik Arsinoé szolgálatába. Helyesebbnek vélte Kleopátra, ha enged Dellius rábeszélésének, és Tarsosban felkeresi a triumvirt.

Dellius félreismerte Kleopátra asszonyi ravaszságát, csábító mosolyát, és már-már a királynő szeretőjének szerepében képzelte magát, de azután győzött önmérséklete, okossága; nem lehet tudni, hogyan alakul majd a kapcsolat Antonius és Kleopátra között! Kleopátra miután kellően tájékozódott Antonius jelleméről, pompaszeretetéről, mulatozások iránti hajlamáról, különlegesen épített hajót szereltetett fel magának a tarsosi utazás céljára. A gálya aranyozott fedélzete, az ezüsttel bevont evezők, a bíborszínű vitorlák Egyiptom közmondásos gazdagságáról regéltek.
Szép rabnők, válogatottan bájos leányok, csinos fiúgyermekek szolgáltak a hajón. Midőn a díszes gálya Tarsos elé érkezett, majd a Kydnos folyón lassan felfelé evezett, hogy a város belső kikötőjébe érjen, a parton őgyelgő bámészkodóknak elállt a lélegzete: az evezők ütemes csapásait halk zeneszó kísérte, a hajóról illatfelhő terjengett, a kormányrúdnál, a vitorlák kötélzete mellett, mintha ők lennének a tengerészek, lenge öltözetű, bűbájos leányok álltak.

Maga Kleopátra, Egyiptom királynője, pompás öltözetben, drága ékszerekkel feldíszítve, Aphrodité istennőt megszemélyesítve trónolt a fedélzeten! Így kötött ki Kleopátra hajója Tarsosban... Az elképedt lakosság mindent faképnél hagyott, hogy a kikötőbe siessen, és ámuldozva nézze a csodálatos hajót.
Elterjedt a hír, hogy maga Aphrodité érkezett Tarsosba, hogy meglátogassa Dionysost. Antonius-Dionysos azonban éppen ekkor a város főterén, bírói székében ülve ítélkezett, amikor mindenki szerteszéledt, hogy a királyi gályát megcsodálja.
Antonius menten követet küldött Kleopátrához, és meghívta a palotájába. A királynő azonban ahhoz ragaszkodott, hogy előbb a római triumvirt 6 láthassa vendégül a hajóján - és Antonius engedett!
Így az okos asszony elérte, hogy saját területén fogadhatta Antoniust, és megőrizhette királynői tekintélyét. A római férfiú a Közel- Keleten már számos nagyszerű ünnepségen vett részt, megismerte a titokzatos, a buja Kelet káprázatos, kifinomult pompáját, Kleopátra azonban mindenkin túltett. Az esti lakoma alkalmával a gályát fényesen kivilágíttatta, a triumvirt zeneszó és szép leányok kíséretében fogadta Kleopátra.

Antonius minden bizonnyal már évekkel azelőtt megismerkedett a királynővel. Kleopátra akkor még ifjúi, leányos bájával hódította meg a férfiakat. (Ezt a képét örökítette meg számunkra az a szobor, amelyet ma Rómában, a Vatikáni Múzeumban őriznek, és valószínűleg annak az arany szoborműnek a márványmásolata, amelyet Caesar a Venus Genetrix templomában helyezett el.)
Most miután Kleopátra már anya lett, érett asszonyiságával, telt bájaival hatott a női szépség iránt felettébb fogékony Marcus Antoniusra. (A párizsi Louvre-múzeumban látható az ún. boscorealei ezüstkincs, egyik finom művű edényen az érett szépségű Kleopátrát ábrázolta a művész.) Caesar egykori kedvesének megjelenése felébresztette Antonius szenvedélyét. Antonius ekkor negyvenéves, Kleopátra huszonnyolc esztendős lehetett.

A nagyon okos, művelt görög asszony kifinomult ízlése, lényének előkelősége, társalgásának elméssége nagy hatást gyakorolt az ehhez nemigen szokott római hadvezérre. Bár beszélgetésük kezdetén Antonius megkísérelte, hogy magas lóról tárgyaljon a Tarsosba rendelt alexandriai királynővel, felelősségre vonja őt, de rövidesen alább hagyott fölényes magatartásával.
Kleopátra hamar és könnyen megcáfolta az ellene felhozott, igazságtalan vádakat. Igazolta, hogy átadta Dolabellának az 6 védelmére Egyiptomban hagyott római legiókat (arról nem tehetett, hogy A. Allienus azokat Cassius táborába vitte), ő maga pedig megpróbált hajóhadával a triumvirek segítségére sietni, de ebben a vihar meggátolta, sőt 6 maga annyira megbetegedett, hogy még a Philippi mellett kivívott győzelem után sem kereshette fel a diadalmaskodó triumvireket.

Antonius belátta, hogy a királynő felülkerekedett, ezért feladta vádlói pozícióját, és - engedett! Most mar átadta magát a pompás lakoma minden élvezetének... Kleopátra másnapra elfogadta Antonius meghívását. Bár a római triumvir mindent megtett, hogy a királynő fényes vendéglátását felülmúlja, kudarcot vallott, sőt ő maga gúnyolódott a sikerületlen, faragatlan pompa-kifejtésen, amely mélyen alatta maradt az előző este megrendezett, finom ízlésű vendéglátásnak, amikor is minden megjelent római vendég értékes ajándékot kapott a nagyvonalúan bőkezű Kleopátrától.

Az ókori történetírók úgy tudják, hogy Antonius menten beleszeretett az alexandriai királynőbe, és teljesen elvesztette a fejét. A megidézett királynő-kétségtelen - néhány nap múlva, Antoniusszal egyenrangú partnerként lépett fel Tarsosban. Elérte, Logy Antonius, a római államhatalom teljhatalmú képviselője elismerte őt királyi méltóságában, sőt kívánságára titkos vetélytársnőjét, Arsinoét, tulajdon nővérét, valamint az áruló Serapiont a triumvir parancsára kivégezték. Rövidesen Antonius követte a királynőt Alexandriába.

Antonius polgári öltözetben, békésen jelent meg Alexandria utcáin, s Caesarral ellentétben, lictorai sem haladtak előtte, és így nem bántotta meg az alexandriai polgárság érzékenységét. Antonius az egész telet Alexandriában töltötte, ahol mulatság mulatságot követett. Itt megtalálta azt a légkört, azt a környezetet, amelyre minden bizonnyal mindig vágyódott, a helyet, ahol felelőtlenül átadhatta magát az élvezetek gyönyörének. Alexandriában a királynő bevallott szeretőjeként nem kellett agyafúrt vagy éppen erőszakos eszközöket igénybe vennie, hogy költekezéséhez pénzt szerezzen, léha életmódjának költségeit fedezze, sőt Kleopátra mellett olyan fényűző életben volt része, amely minden képzeletét felülmúlta. A szellemes, kitűnően csevegő asszony társaságában olyan kellemesen töltötte idejét, mint soha. Antonius vígan élvezte az alexandriai életet.

Antoniust szórakozásai közepette az sem zavarta, hogy a parthusok ismét elözönlötték a közel-keleti országokat, megtámadták a római tartományokat, Syriát, Kilikiát! A provinciák, a szövetséges országok több vezető államférfia, helyi fejedelmek megharagudtak Antoniusra, mert semmit nem tett védelmükre, egyszerűen kiszolgáltatja őket a parthusoknak.
Nem alaptalanul, sőt joggal arra gyanakodtak, hogy Kleopátra megnyerte Antoniust ama régóta dédelgetett tervének, hogy az egykori ptolemaiosi birtokokat, ősei hagyományos országait, meg Syria ama részét is, amely nem római provincia, átengedi Egyiptomnak. Róma több kipróbált híve, mint Herodés is, veszélyeztetve látták saját uralmukat, és aggodalommal tekintettek jövőjük elé.


Forrás: Ürögdi György: Kleopátra Gondolat 1972.
.