logo

XXIX Martius AD

Marcellus III. rész

25. Mivel Marcellus consultársa, aki Szicíliából tért haza, mást akart kinevezni dictatorrá, s mert nem akarta, hogy véleményét erőszakkal megváltoztassák, éjszaka visszahajózott Szicíliába. Így aztán a nép Quintus Fulviust nevezte ki dictatorrá, a senatus pedig írt Marcellusnak, felszólítva, hogy erősítse meg a kinevezést. Marcellus hozzájárult a nép határozatához, és Fulviust jelentette ki dictatornak, őt pedig proconsullá nevezték ki a következő évre. Ekkor megállapodott Fabius Maximusszal, hogy Fabius megkísérli Tarentum elfoglalását, ő pedig csatározásokkal és különféle hadmozdulatokkal megakadályozza Hannibált abban, hogy a város segítségére menjen. Canusium térségében bukkant rá Hannibálra, aki gyakran változtatta táborhelyét, és nem volt hajlandó ütközetbe bocsátkozni, ezért körülfogta, táborverés közben rajtaütött és csatába kezdett vele.
Hannibál nekikészült a harcnak, és elfogadta az ütközetet, de az éjszaka szétválasztotta a küzdő feleket. Másnap hajnalban Marcellus ismét megjelent csatarendbe állított seregével, mire Hannibál haragosan összegyűjtötte a karthágóiakat, és arra kérte őket, hogy harcoljanak olyan jól, mint még soha. „Beláthatjátok ti is - szólt -, hogy annyi küzdelem után még csak lélegzetet sem vehetünk és meg sem pihenhetünk, ha el nem kergetjük ezt az embert.”
Így aztán összecsaptak, és kitört a harc.
Úgy látszik, hogy Marcellus egy rossz időben tett hadmozdulatával hibát követett el, s ez vesztét okozta; amikor ugyanis jobbszárnya szorongatott helyzetbe került, parancsot adott, hogy egyik légiója vonuljon az arcvonalba, de ezzel a hadmozdulattal megzavarta a harcban álló csapatokat, győzelemhez segítette az ellenséget, és kétezer-hétszáz római elesett. Marcellus erre visszavonult táborához, s amikor összehívta a csapatokat, kijelentette, hogy sok római fegyvert és római testet lát, de nem lát egyetlen rómait sem.
Amikor pedig katonái bocsánatát kérték, nem volt hajlandó megbocsátani nekik, ha legyőzik őket, csak ha győznek. Holnap, mondotta nekik, harcolniok kell ismét, hogy polgártársaik előbb halljanak győzelmükről, mint vereségükről. Beszéde végén úgy rendelkezett, hogy a vereséget szenvedett cohorsoknak búza helyett árpát osszanak ki. Bár a csatában sokan súlyosan megsebesültek, azt mondják, nem akadt egyetlen ember sem, akinek sebeinél ne Marcellus szavai okoztak volna nagyobb fájdalmat.

26. Kora hajnalban, mint szokásban volt, Marcellus kitűzette a bíborkhitónt, a küszöbönálló ütközet jelét; a vereséget szenvedett cohorsok azt kérték tőle, és meg is engedte nekik, hogy az első sorokban harcoljanak, majd a katonai tribunusok csatasorba állították a sereg többi részét. Amikor Hannibál ezt meghallotta, így szólt: „Ó, Héraklész, mit lehet tenni az ilyen emberrel, aki sem jó, sem balszerencséjét nem tudja elviselni? Ő az egyetlen, aki nem hagy nyugtot nekünk, ha győz, és nem pihen, ha veszít.
Úgy látszik, örökké kell harcolnunk vele, mert győzelmében vakmerősége és vereségében szégyenérzete ad neki ürügyet a harcra.” Erre összecsaptak a seregek, és mindkét fél egyenlő sikerrel küzdött, de ekkor Hannibál kiadta a parancsot, hogy állítsák az elefántokat az első vonalba, és hajtsák őket a római csapatok ellen. Egyszerre nagy zűrzavar támadt az első sorokban, de az egyik katonai tribunus, név szerint Flavius, felkapott egy hadijelvényt, szembeszállt a vadállatokkal, és a zászlónyél vashegyét beledöfte az első elefántba, mire az megfordult. Az állat hátrarohant, ráesett a mögötte levő elefántra, és a többit is megrémítette. Mikor Marcellus ezt meglátta, megparancsolta a lovasságnak, hogy teljes erővel rohamozza meg a megzavarodott csapatokat, és keltsen még nagyobb fejetlenséget az ellenségben. A lovasság rohama kitűnően sikerült, a karthágóiakat táborukig kergették; a legtöbb veszteséget a megölt és megsebesített elefántok okozták. Azt mondják, hogy több mint nyolcezren estek el; a rómaiak háromezer embert vesztettek és csaknem mindnyájan megsebesültek. Ezt használta fel Hannibál arra, hogy az éjszaka folyamán felszedje táborát, és minél messzebbre távolodjék Marcellustól, aki a rengeteg sebesült miatt nem tudott üldözésére menni, hanem kényelmes meneteléssel visszahúzódott Campaniába, és a nyarat Sinuessában töltötte, hogy ott pihentesse katonáit.

27. Hannibál ekkor, mivel sikerült elszakadnia Marcellustól, arra használta fel lélegzethez jutott hadseregét, hogy portyázó csapataival mindenfelé lángba borítsa Itáliát. Ezt Rómában nagyon rossz néven vették Marcellustól, és ellenségei felbiztatták Publicius Bibulust, az egyik néptribunust, aki ügyes szónok, de erőszakos természetű ember volt, hogy emeljen vádat ellene. Bibulus többször gyűlésbe hívta a népet, és rábeszélte, hogy a hadsereg vezérletét bízza másra, mivel „Marcellus - szólt -, miután egy rövid ideig küzdött a harcban, most, mintha csak a palaestrában folyna küzdelem, meleg fürdőket vesz és a testét ápolja”. Marcellus, midőn erről értesült, hadseregét alvezéreire bízta, és Rómába sietett, hogy védekezzék a vádak ellen, de mire megérkezett, a vádak alapján már ki is tűzték pere tárgyalását.
A tárgyalás napján a nép a Circus Flaminiusban gyűlt össze, Bibulus szólásra emelkedett, és megtartotta vádbeszédét. Marcellus röviden és egyszerűen védekezett, a legtekintélyesebb vezető polgárok is bátor hangú, ragyogó beszédekben keltek védelmére, és arra biztatták a népet, hogy ne legyenek rosszabb bírái Marcellusnak, mint az ellenség, és ne ítéljék el gyávaság miatt, hiszen ő az egyedüli vezér, akit Hannibál elkerült, s nem mer vele megütközni, miközben másokkal keresi az összecsapást. Elhangzottak a védőbeszédek, és az ítélet annyira meghazudtolta a vádlót, hogy Marcellust nemcsak felmentették a vád alól, hanem ötödízben is consullá választották.

28. Miután átvette hivatalát, először is véget vetett Etruriában annak a mozgalomnak, amelynek célja a Rómától való elpártolás volt, majd bejárta és sorra lecsendesítette a városokat. Ezután fel akarta szentelni a Szicíliából hozott zsákmányból a Honor és Virtus tiszteletére építtetett templomot, de a papok megakadályozták benne, mert nem tartották méltónak, hogy egy templom két istenséget foglaljon magába. Hozzáfogott tehát, hogy egy második templomot emeljen a meglevő mellé, de nem könnyen viselte el a papok akadékoskodását, és rossz előjelnek is tartotta.
Annál is inkább, mert sok más baljóslatú előjel nyugtalanította; így több templomot villámcsapás ért, Iuppiter templomában az egerek megrágták az aranyozást; azt is beszélték, hogy egy ökör emberi hangon szólalt meg, és egy elefántfejű csecsemő született. Az istenek haragjának kiengesztelésére tartott áldozatok balul ütöttek ki, és a papok ezzel Rómában tartóztatták Marcellust, bár türelmetlenül égett a vágytól, hogy elmehessen, mert szenvedélyes vágy emésztette, hogy döntő csatát vívjon Hannibállal. Éjszakánként csak erről álmodott, barátaival és hivataltársaival folyton ezt tervezgette, s azért imádkozott az istenekhez, hogy szembeszállhasson a csatára felkészült Hannibállal. Elképzelésem szerint akkor lett volna a legboldogabb, ha kettejük hadserege körül egyetlen fal vagy sánc emelkedett volna, hogy megvívhassa a döntő csatát Hannibállal.
Ha már nem részesült volna annyi dicsőségben, ha nem adta volna olyan sok tanújelét, hogy tapasztalatban és a helyzet jó megítélésében felveszi a versenyt bármely más hadvezérrel, azt mondanám, hogy fiatalos szenvedély és becsvágy kerítette hatalmába, ami nem illett öregkorához, hiszen már túl volt hatvanadik évén, amikor ötödször viselt consulságot.

29. Mikor aztán elvégezték a jósok által előírt szertartásokat és tisztító áldozatokat, Marcellus consultársával együtt elindult a háborúba. Állandóan harcra ingerelte a Bantia és Venusia közt táborozó Hannibált, aki azonban nem volt hajlandó csatát kezdeni, de amikor értesült róla, hogy a consulok a Zephürion hegyfokánál lakó lokrisziak ellen hadsereget küldtek, lesbe állt a Petelia melletti magaslatokon, és megölte kétezer-ötszáz emberüket. Erre Marcellus még szenvedélyesebben óhajtotta a megütközést, és hadseregét közelebb vezette az ellenséghez.
A két tábor között emelkedett egy bokorral benőtt domb, amely igen alkalmas hely volt hadállás kiépítésére; a domb mindkét oldaláról szabad kilátás nyílt és lejtőin apró patakok csörgedeztek.
A rómaiak csodálkoztak, hogy Hannibál, aki korábban érkezett ide, miért nem szállta meg ezt az előnyös helyet, s miért engedte át az ellenségnek. Hannibálnak is feltűnt, hogy a domb mennyire alkalmas táborütésre, de rájött, hogy cselvetésre még alkalmasabb, és inkább erre a célra használta fel. Megtöltötte tehát a bozótos ligetet és a dombon levő szakadékos helyeket dárdavetőkkel és lándzsásokkal, mert meg volt győződve róla, hogy a hely természet adta előnyei felkeltik a rómaiak figyelmét is. Ebben a reményében nem csalatkozott: a római táborban azonnal beszélni kezdtek róla, hogy el kell foglalni a dombot, és azt fejtegették, hogy óriási előnyhöz jutnának az ellenséggel szemben, ha ott ütnék fel táborukat, vagy legalább ha a dombot megerősítenék.
Marcellus ezért elhatározta, hogy néhány lovassal fellovagol a dombra, és közelebbről megszemléli a terepet. Előbb azonban jóst hívatott, és áldozatot mutatott be. Amikor az első áldozati állatot levágták, a jós megmutatta neki, hogy a májnak hiányzik a kitüremlő széle. A második állat májának kitüremkedése viszont szokatlanul nagy volt, és a többi előjel is bámulatosan kedvezett, mire elmúlt az előző előjelek által okozott félelem, a jósok azonban még inkább megijedtek, mondván, hogy ha áldozásnál különösképpen kedvező előjelek követik a kedvezőtleneket és fenyegetőket, az ilyen szokatlan változás méltán kelt gyanút. De mert

sose tériti el balsorsodat sem tűz, sem vas fal,

mint Pindarosz mondja, Marcellus is elindult consultársával, Crispinusszal és tulajdon fiával, aki katonai tribunus volt; mindössze kétszázhúsz lovas kísérte őket, akik között egyetlen római sem akadt: nagyobb részük etruszk volt, negyvenen pedig fregellaeiek, akik mindig tanújelét adták vitézségüknek és Marcellus iránti hűségüknek. A halmot sűrű bozót borította, s a tetején egy leshelyen egy ember ült és észrevétlenül figyelte a római tábort. Ez az ember tudtára adta a leshelyen elbújtatott karthágóiaknak, hogy mi történik. Ezek hagyták, hogy Marcellus a közelükbe érjen, aztán hirtelen előugrottak, körülvették, dárdával meghajigálták őket, majd a menekülőket lándzsával üldözőbe vették, azokkal pedig, akik szembeszálltak velük, kézitusára keltek, vagyis a negyven fregellaeivel, mert az etruszkok az első pillanatban rémülten szétszaladtak, ezek viszont egy csapatba verődve, a consulok védelmére keltek. Crispinus hamarosan két dárdától sebet kapott, lovát megfordította és elvágtatott. Marcellus oldalát a rómaiak által lanceának nevezett széles lándzsa hegye járta át.
Az a néhány fregellaei, aki még életben maradt, otthagyta Marcellust a földön holtan, de sebesült fiát magukkal vitték és elfutottak a táborba. Negyvennél nem sokkal többen estek el, öt lictor és tizennyolc lovas pedig fogságba került. Néhány nappal később Crispinus is belehalt sebeibe. Soha nem érte még ilyen nagy csapás a rómaiakat, hiszen egyetlen hadművelet során mindkét consul elesett.

30. Hannibál a többiekkel nem sokat törődött, de amikor értesült róla, hogy Marcellus elesett, odasietett a dombra, megállt a holttest mellett, s hosszú ideig szemlélte Marcellus hatalmas termetét és arcvonásait; egyetlen szóval sem dicsekedett, semmi jelét nem adta, örül-e, hogy tettre kész és veszélyes ellenfele elesett. Inkább csodálkozott Marcellus váratlan elestén, elvette gyűrűjét, a holttestet illendőképpen felravataloztatta, és a neki kijáró tiszteletadással elhamvasztatta. A hamvakat ezüsturnába helyezte, aranykoszorút tett rá, és elküldte fiának. Az urnavivők összeakadtak néhány numida katonával, akik rájuk támadtak, hogy elvegyék tőlük; de azok nem hagyták magukat, mire a numidák erőszakoskodni kezdtek, és a csontok szétszóródtak. Mikor Hannibál ezt meghallotta, így szólt a körülötte állókhoz: „Semmi nem lehetséges isten akarata ellenére.”
A numidákat megbüntette, de a hamvak összeszedésével és elküldésével többé nem törődött, mintha valamely istenség okozta volna Marcellus halálát és temetésének ilyen váratlan elmaradását, így beszéli ezt el Cornelius Nepos és Valerius Maximus; Livius és Caesar Augustus azonban azt mondja, hogy az urnát mégis elvitték fiához, és Marcellus fényes temetésben részesült.
Marcellus fogadalmi ajándékai, a Rómában levőt nem számítva, egy gümnaszion a szicíliai Catanában, továbbá a szürakuszai zsákmányból felajánlott szobrok és képek a Kabeiroszok néven ismert istenek szentélyében Szamothraké szigetén és a lindoszi Athéné-templomban. Ugyanott áll egy szobor is Poszeidóniosz feljegyzése szerint a következő felirattal:

Róma dicső fia ő, s a hazának csillaga, vándor:
nagyhirü Marcellus Claudius őseitől.
Consuli tisztséget hétszer megtartva csatákon,
általa ellenség vére özönnel ömölt.

A felirat költője, úgy látszik, hozzászámította a kétszeri proconsulságot is az ötszöri consulsághoz. Marcellus nemzetségének híre dicsőségesen ragyogott Caesar Augustus unokaöccséig, Marcellusig, aki Caesar nővérének, Octaviának Caius Marcellustól származó fia volt, és mint aedilis fiatalon halt meg Rómában kevéssel azután, hogy feleségül vette Caesar leányát. Az ő tiszteletére és emlékére Octavia könyvtárat építtetett, Caesar pedig az ő nevét viselő Marcellus-színházat.


Forrás:
Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok
Fordította: Máté Elek