logo

XXIX Martius AD

Marcellus II. rész

14. Szicíliában első dolga az volt, hogy a szürakuszaiak vezérétől, Hippokratésztől elszenvedett sérelem fejében ostrommal bevegye Leontinoi városát. Hippokratész ugyanis, hogy kedveskedjék a karthágóiaknak és megkaparintsa a zsarnoki uralmat, Leontinoiban számos rómait megölt. Marcellus nem bántotta a lakosokat, de a kezébe kerülő szökevényeket megkorbácsoltatta és kivégeztette. Hippokratész először olyan jelentést küldött Szürakuszaiba, hogy Marcellus Leontinoi férfilakosságát felkoncoltatta, majd amikor ezzel zavart keltett a városban, rájuk tört és Szürakuszait hatalmába kerítette.
Marcellus erre egész hadseregével Szürakuszai ellen indult, a város közelében tábort ütött, és követeket küldött Szürakuszaiba, hogy adjanak pontos felvilágosítást a Leontinoiban történt eseményekről; a szürakuszaiak azonban meg sem hallgatták a követeket, mert teljesen Hippokratész befolyása alatt állottak, és a szárazföld meg a tenger felől egyszerre támadást indított a város ellen. Appius vezette a szárazföldi csapatokat, ő maga hatvan ötevezősoros gálya élén állt, melyet megtöltött mindenféle fegyverrel és lövedékkel.
Ezenfelül egymáshoz erősített nyolc gályát, hatalmas ostromgépet rakatott rájuk s ezekkel hajózott a városfalak alá, erősen bízva nagyszerű és fényes felszerelésében és saját hírnevében. De mindezek a gépek csak gyerekjátékok voltak azokhoz képest, amelyeket Arkhimédész készített, jóllehet maga Arkhimédész ezeket nem tartotta sokra, csupán szórakozásnak és geometriai kutatásai melléktermékének nézte őket. Még korábban, Hierón király kívánságára és sürgetésére készítette ezeket a gépeket, a király ugyanis rávette, hogy alkalmazza elméleti tudását a gyakorlatban, tegye felfoghatóvá elméleteit mások számára is és használja fel őket valóságos szükségletek kielégítésére.
A napjainkban már annyira kedvelt és közismert mechanikát Eudoxosz és Arkhütasz alapították meg első kísérleteikkel, amelyeknek az volt a célja, hogy finom megfigyelésekkel gazdagítsák a geometriát és az érzékek által felfogható gépezetekkel hajtsák végre azokat a feladatokat, amelyeket szóval és ábrával nem lehet bizonyítani és igazolni. Így például mindkét filozófus a két középarányos vonalról szóló problémát, amely elengedhetetlenül szükséges sok geometriai tétel megoldásához, mechanikai szerkezetek elkészítéséhez alkalmazta oly módon, hogy görbe vonalak és metszetek felhasználásával bizonyos műszereket szerkesztett. De Platón felháborodott ezen, és szemrehányásokat tett nekik, hogy megsemmisítik és elrontják, ami jó van a geometriában azáltal, hogy az emberek figyelmét a testetlen és elvont tárgyakról az érzékelhető világra fordítják, és ismét a testi dolgokkal foglalkoznak, ami sok és fárasztó fizikai munkát igényel; így a mechanika, amellyel a filozófia hosszú ideig nem törődött, elkülönült a geometriától, és a hadművészet szolgálatába állott.
Arkhimédész mégis azt írta rokonának és barátjának, Hierón királynak, hogy bármely megadott súlyt vagy terhet egy megadott erővel meg lehet mozdítani, sőt bizonyítékának erejétől megittasulva állítólag nagy merészen kijelentette, hogy ha volna másik föld, amelyen megvethetné lábát, ezt a földet ki tudná forgatni sarkaiból.
Midőn Hierón elcsodálkozott az állításon, és kérte, hogy tételét gyakorlatilag is bizonyítsa be és mutassa meg, hogyan hoz mozgásba kis erő valamely nagy terhet, nagy vesződséggel és sok emberrel partra húzatott egy királyi teherhajót, megrakta sok emberrel s a szokásos teherrel, majd valamivel távolabb leült, és egy csigasor segítségével minden erőfeszítés nélkül, nyugodtan maga felé húzta a hajót, amely könnyedén és simán haladt feléje, mintha a víz színén siklanék. A király ezen elámult, és megértve a szerkezet nagy jelentőségét, rávette Arkhimédészt, hogy készítsen különféle, támadó és védő ostromgépezeteket. Ezeket a gépeket ő maga soha nem használta fel, mert élete legnagyobb részét háború nélkül, békében, vidám ünnepi mulatságok közben töltötte, most azonban igen kapóra jöttek a szürakuszaiaknak a gépezetek és a gépezetek feltalálója.

15. A rómaiak tehát két oldalról támadtak, a szürakuszaiakat pedig rémület fogta el, s félelmükben elnémultak, mert azt gondolták, hogy ilyen hatalmas erővel semmit nem állíthatnak szembe. Ekkor azonban Arkhimédész megindította gépezeteit, amelyek mindenféle lövedéket, óriási köveket szórtak a szárazföldi csapatokra nagy robajjal és hihetetlen gyorsasággal, úgyhogy senki nem volt képes ellenállni nekik, földre sújtottak mindenkit, akit értek, és összezavarták a hadsorokat. Ami pedig a hajókat illeti, a bástyafalakról hirtelen gerendák nyúltak ki föléjük, teljes súlyukkal rájuk zuhantak és elsüllyesztették őket.
Más hajók orrára darucsőrszerű vaskapcsok csappantak, függőlegesen a magasba emelték, majd a tatjuknál visszaejtették őket a vízbe. Voltak hajók, amelyeket körbeforgatott egy távolról irányított gépezet, majd úgy hozzácsapott a falak tövében emelkedő szirtekhez és sziklákhoz, hogy a legénység is mind egy szálig odaveszett. Másfajta gépezetek kiemelték a hajókat a vízből. Szörnyű látvány volt, amint a magasban himbálózott a hajó, az emberek szanaszét repültek a fedélzetről, majd a vaskarmok elengedték az üres hajót és alázuhant a mélybe vagy a falakhoz csapódott. Marcellus gályákra szereltetett gépezete, amelyet sambucá-nak, lantnak neveztek, mert hasonlított ehhez a zeneszerszámhoz, még közel sem ért a várfalakhoz, amikor rázuhant egy tíz talentum súlyú kődarab, majd egy második és harmadik is. A kövek nagy robajjal és recsegéssel összezúzták a gépezet talapzatát, széttörték a gályákat, úgyhogy Marcellus zavarodottságában gyorsan visszafelé irányította a hajókat, és parancsot adott a gyalogságnak a visszavonulásra.
Ezután haditanácsot tartott, amelyen azt határozták, hogyha lehetséges, az éj leple alatt közelítik meg a várfalakat. A kötelek ugyanis, amelyeket Arkhimédész használt gépezeteinél, nagy erővel hajították el a lövedékeket a fejük felett; úgy gondolták, hogy ezek működtetéséhez kellő távolságra van szükség, és közelről hatástalanok. Arkhimédész azonban, úgy látszik, erre az eshetőségre is felkészült, voltak olyan gépezetei, amelyekből nemcsak távolra lehetett lövedéket irányítani, hanem közelre is; elhelyezett hát a falakon levő lőrésekben közelre hordó gépezeteket - skorpiónak nevezték őket -, amelyekkel közvetlen közelből úgy lehetett kárt okozni az ellenségnek, hogy nem is láthatta, mi történik.

16. A rómaiak, gondolván, hogy rejtve maradnak, közel merészkedtek a falakhoz. Ekkor azonban ismét dárda- és kőzápor zúdult csaknem függőlegesen a fejükre, és közben a falakról nyílzápor fogadta őket; így tehát visszavonultak. De amikor eltávolodtak, utolérték őket a nagyobb hatósugarú hadigépek lövedékei, végigpusztították soraikat, a hajókat pedig egymáshoz csapdosták. Így aztán a rómaiak nem tudtak bosszút állni az ellenségen, ráadásul - mivel Arkhimédész közvetlenül a falak tövébe állította a gépeket - úgy érezték, az istenek ellen harcolnak, hogy láthatatlan helyről ezer meg ezer lövedék zúdul rájuk.

17. Marcellus mégis megmenekült, s tréfálkozva így szólt hadmérnökeihez és gépészeihez: „Ne hagyjuk abba a harcot ez ellen a mérnök Briareus ellen, aki hajóinkat kanálnak használja, hogy kimerje vele a tenger vizét? Szégyenszemre elűzte sambucánkat, és annyi lövedéket zúdított a nyakunkba, hogy túltesz még a mesebeli százkarú szörnyetegen is.”
A szürakuszaiak valóban csak a testét alkották Arkhimédész gépeinek, amelyeknek ő volt az egyedüli mozgatója és irányító szelleme; minden más fegyver tétlenül hevert, a város csak az ő gépezeteivel támadott és védekezett. Mivel a rómaiak azonnal rémületbe estek, ha csak egy kötelet vagy fadarabot megpillantottak a várfalakon, és azt kiáltozták, hogy Arkhimédész újabb hadigépet vetett be ellenük, aztán fejvesztetten elmenekültek, Marcellus elállt attól a tervtől, hogy rohammal vegye be a várost, hanem inkább hosszú ideig tartó ostromra rendezkedett be.
Arkhimédész, bár fölényes és nemes szellemű férfiú volt, s az elméleti tudományok olyan káprázatos gazdagságával rendelkezett, hogy tudásával nem is az emberi, hanem szinte az isteni értelem és bölcsesség hírnevét szerezte meg magának, semmit nem volt hajlandó írásban megörökíteni, mert a mechanikára alapozott mesterséget, amely az élet szükségleteinek szolgálatában állt, nemtelennek és közönségesnek minősítette. Becsvágyát csak azok a tudományok elégítették ki, amelyekben a szép és tökéletes nem vegyül a szükségessel. Úgy gondolta, hogy ezek a tudományok nem hasonlíthatók össze a többiekkel, mert bennük a tartalom versenyre kel a bizonyítással: az előbbi nyújtja a nagyságot és a szépséget, az utóbbi a szabatosságot és a meggyőző erőt.
A geometriában ugyanis nem akadt egyetlen nehezebb és fogasabb kérdés sem, amelyet ne a legegyszerűbben és a legvilágosabban fejtett volna ki. Ezt egyesek természet adta tehetségének, mások rendkívüli szorgalmának tulajdonítják, bár úgy tűnt fel, hogy fáradság nélkül és könnyedén oldott meg minden feladatot. Ha valaki hiába kereste valamely probléma megfejtését, Arkhimédész könnyedén és rövid úton elsegítette a bizonyítékokhoz.
Nyugodtan elhihetjük hát, amit mesélnek róla, hogy, mintha egy szirén varázslata alatt lett volna, megfeledkezett az evésről, ivásról és teste ápolásáról, és ha nagy keservesen elhurcolták, hogy fürödjék meg és kenje be a testét olajjal, a tűzhely hamujába geometriai ábrákat rajzolt, és a testén mértani vonalakat húzgált olajos ujjával; látszott rajta, hogy leküzdhetetlen szenvedély rabja és valósággal a Múzsák foglya. És ez az ember, aki oly sok nagyszerű találmányt mondhatott magáénak, állítólag azt kérte barátaitól és családja tagjaitól, hogy halála után állítsanak egy gömböt tartalmazó hengert a sírjára, s írják fel rá azt a viszonyt, amely a körülvevő nagyobb test és a benne foglalt test között fennáll.

18. Ilyen volt Arkhimédész, és ha rajta múlik, a rómaiak sosem veszik be a várost és ő maga is megmarad, de Marcellus közben ostrommal elfoglalta Megarát, Szicília egyik legrégibb városát; ezenkívül Hippokratész Acrillae melletti táborát is kézre kerítette, s megölte több mint nyolcezer emberét, akiket sáncásás közben rohamozott meg. Ezután lerohanta Szicília nagy részét, városok tömegét pártoltatta el a karthágóiaktól, és mindenkit legyőzött, aki szembe mert szállni vele. Egy idő múlva elfogott egy Damipposz nevű spártait, aki Szürakuszaiból próbált hajón eltávozni.
A szürakuszaiak váltságdíjért ki akarták szabadítani Damipposzt, s az e körül folyó tárgyalások közben Marcellusnak feltűnt egy gondatlanul őrzött torony, amelyben több csapatot is el lehetett helyezni titokban, mert falát könnyű volt megmászni. Marcellus a tárgyalások során többször is elment a torony mellett, gondosan felbecsülte magasságát, ostromlétrákat ácsoltatott, majd kihasználva Artemisz ünnepét, amikor a szürakuszaiakat borozgatás és játék foglalta el, észrevétlenül kézre kerítette a tornyot, sőt virradat előtt a falakat is megrakta fegyveresekkel, és elvágta a várostól a Hexapülont. Mikor a szürakuszaiak felocsúdtak és fejvesztetten szaladgálni kezdtek, Marcellus minden oldalról egyszerre megfúvatta a harci kürtöket.
A szürakuszaiak erre rémületükben futásnak eredtek, mintha városuk teljes egészében el volna már foglalva, pedig még az övék volt a legerősebb, legszebb és legnagyobb városrész, Akhradina, amelyet a külső városrészből csak nehezen lehetett megközelíteni. Az Akhradina egyik felét Neapolisznak, a másikat pedig Tükhének nevezik.

19. Midőn ezek a városrészek is kézre kerültek, Marcellus, vezéreinek szerencsekívánatai közepette a Hexapülonon keresztül kora reggel bevonult a városba. Mesélik, hogy szétnézett a magasból, és amint végigpillantott a szép nagyvároson, sokáig sírt attól a gondolattól, hogy mi mindent kell majd Szürakuszainak elszenvednie, s hogy pompás ragyogása milyen gyorsan elhomályosul, meg fog változni, ha prédájául esik hadseregének, mert egyetlen vezére sem merészelt szembeszállni a zsákmányt követelő katonákkal. Sokan azt szerették volna, hogy gyújtsák fel a várost, és tegyék a föld színével egyenlővé. Erről Marcellus hallani sem akart, abba is csak kénytelen-kelletlen, az erőszaknak engedve egyezett bele, hogy a házakat kirabolják és a rabszolgákat a maguk tulajdonává tegyék, de megtiltotta, hogy szabad személyekhez nyúljanak, és szigorúan meghagyta azt is, hogy meg ne öljenek, meg ne gyalázzanak, rabszolgává se tegyenek egyetlen szürakuszait sem.
Bármilyen mérsékletet tanúsított is, a várost siralmas sors érte, s a nagy örvendezés közepette sem titkolta részvétét, amikor látta, hogy rövid idő alatt Szürakuszai nagy és fényes boldogsága semmivé válik. Mondják, hogy az elhurcolt zsákmány értéke nem volt kisebb, mint azé, amit később Karthágóból vittek el. Nem sokkal később árulás révén elesett a város többi része is, azt is feldúlták és kifosztották, csak a királyi kincseket hagyták együtt, mert azokat átadták az államkincstárnak.
Marcellust leginkább Arkhimédész szomorú sorsa bántotta, aki éppen egy geometriai ábrán tépelődött, és annyira belemerült a probléma megoldásába, hogy sem a rómaiak betörését, sem a város elfoglalását nem vette észre. Hirtelen egy katona termett előtte, és felszólította, hogy kövesse Marcellushoz, de ő nem akart menni, amíg a problémát meg nem oldja, és be nem fejezi a bizonyítást; erre a katona megharagudott, kihúzta kardját és ledöfte. Mások azt mondják, hogy a római katona kivont karddal lépett oda hozzá, és azzal fenyegette, hogy azonnal megöli.
Amikor Arkhimédész megpillantotta, kérte, várjon egy csöppet, hogy az elkezdett feladat ne maradjon befejezetlenül és bebizonyítatlanul, de a katona nem törődött kérésével, és végzett vele. Egy harmadik elbeszélés szerint, mikor Arkhimédész Marcellushoz vitte csillagászati műszereit, a napórát, a földgömböt és a szögmérőt, amellyel a napot szokta mérni, katonákkal találkozott, akik azt gondolták, hogy a dobozban aranyat visz, és megölték. Abban azonban mindenki egyetért, hogy Marcellus nagyon fájlalta Arkhimédész halálát, és gyilkosától, mint valami szentségtörőtől elfordult. Felkutatta Arkhimédész rokonait, és kifejezte előttük a nagy ember iránt érzett tiszteletét.

20. Az idegen népek azt tartották a rómaiakról, hogy értenek a hadviseléshez, fegyverrel kezükben félelmetesek, de méltányosságnak, emberszeretetnek, s egyáltalában, politikai erényeknek semmiféle tanújelét nem adják. Úgy látszik, Marcellus volt az első, aki megmutatta a görögöknek, hogy a rómaiak nem maradnak el mögöttük igazságosságban. Általában nagyon méltányosan járt el, amikor városokkal vagy magánemberekkel tárgyalt, és bár a megengedettnél szigorúbb volt a hennaiakhoz, a megaraiakhoz és a szürakuszaiakhoz, ennek okát inkább azokban lehetett megtalálni, akikkel így bántak, mint azokban, akik így bántak velük.
A sok eset közül hadd mondjak el most egyetlenegyet. Van Szicíliában egy nem nagy, de ősrégi város, Engüion, amely különösen arról volt híres, hogy ott jelentek meg az Anyáknak nevezett istennők. Templomukat, mint mondják, a krétaiak építették, s ebben olyan lándzsákat és bronzsisakokat mutogattak, amelyeken Mérionész és Ulixes, azaz Odüsszeusz feliratai voltak, akik az istennőknek ajánlották fel őket. Ez a város a karthágóiak buzgó híve volt, de Nikiasz, a város első polgára igyekezett Engüiont a rómaiak pártjára állítani; erről teljes nyíltsággal beszélt gyűléseiken, és bizonygatta, milyen helytelenül járnak el, akik vele ellenkező véleményt vallanak. Ellenfelei, félve befolyásától és tekintélyétől, elhatározták, hogy letartóztatják, és átadják a karthágóiaknak. Nikiasz, amikor észrevette, hogy titokban szemmel tartják, nyilvánosan sértő hangú kijelentéseket tett az Anyákról, így többek közt azt mondta, hogy nem hiszi el és nem tartja tiszteletben az istennők megjelenésével kapcsolatosan elterjedt hiedelmeket.
Ellenségei ezt örömmel hallották, gondolván, hogy így saját maga szolgáltatja önmaga ellen a leghathatósabb vádat, amelyért majd elítélik. De mikor már minden előkészület megtörtént letartóztatására, Nikiasz a polgárok gyűlésén, mikor éppen beszélt és a népnek javaslatokat tett, hirtelen a földre vetette magát. A megdöbbenéstől néma csend támadt, Nikiasz várt egy kicsit, majd felemelte fejét, körültekintett, és reszkető, tompa, de mind erősebbé és ércesebbé váló hangon kiabálni kezdett.
Amikor látta, hogy a jelenlevőket néma borzadály fogja el, letépte magáról köpenyét, szétszaggatta alsóruháját, félmeztelenül felugrott, és rohant a gyűlésterem kijárata felé, közben pedig azt kiáltozta, hogy az Anyák üldözik. Babonás félelmében senki nem mert hozzányúlni, sem feltartóztatni, és mindenki kitért útjából, ő pedig a városkapuk felé szaladt, s közben torkaszakadtából úgy ordított, mint egy őrült és rossz szellemtől megszállt személy. Felesége, aki be volt avatva férje színjátszásába, magához vette gyermekeit, s először mint oltalomkereső földre vetette magát az istennők temploma előtt, aztán azt színlelve, hogy világgá futott férjét keresi, akadálytalanul elhagyta a várost. Így aztán épségben eljutottak mindketten Szürakuszaiba Marcellushoz, aki megharagudva az engüioniak gőgös és hitszegő viselkedése miatt, a városba ment, és valamennyi polgárát büntetésből bilincsbe verette, Nikiasz azonban könnyek közt eléje állt, megragadta Marcellus kezét, térdét átölelte, és úgy könyörgött polgártársaiért, elsősorban ellenségeiért. Marcellus erre megenyhült, mindenkinek megbocsátott, a várost megkímélte, Nikiasznak pedig nagy földbirtokot és sok ajándékot adományozott. Így jegyezte ezt fel Poszeidóniosz, a filozófus.

21. Mikor Marcellust hazahívták a rómaiak, mert a saját országuk területén folytatott háborúban volt rá szükségük, magával vitte a Szürakuszaiban található legszebb fogadalmi ajándékok java részét, hogy diadalmenetét ékesítsék, és a városnak szolgáljanak díszéül. Megelőzőleg ugyanis a rómaiaknak nem voltak birtokában szép és értékes műtárgyaik, de nem is ismertek efféléket, senki nem szerette a szépművészetek értékes alkotásait, s a város, amely telve volt barbár fegyverekkel, véres zsákmánnyal, győzelmi koszorúkkal, a diadalmenetek harcias emlékeivel és győzelmi jeleivel, békés és kényes ízlésű szemlélőnek egyáltalán nem való, komor és félelmes látványt nyújtott. Valóban, amiként Epameinóndasz a boiótiai síkságot „Arész tánctermének”, Xenophón Epheszoszt „a háború műhelyének” nevezte, úgy gondolom, Pindarosz kifejezését használva, az akkori Rómát „a hadban dühöngő Arész templomudvarának” lehetett mondani. Éppen ezért az egyszerű nép inkább Marcellust szerette, mert a várost szép és a szemnek kellemes görög műalkotásokkal ékesítette fel, az idősebbek azonban jobban kedvelték Fabius Maximust, mert az semmi ilyenhez nem nyúlt, amikor Tarentumot elfoglalta.
Ha elvitte is a pénzt és az értékeket, hagyta, hogy a szobrok helyükön maradjanak, és ezeket az emlékezetes szavakat mondta: „Hagyjuk meg haragos isteneiket a tarentumiaknak.” Marcellust azonban vádolták, hogy először is meggyűlöltette a várost, mert diadalmenetén nemcsak foglyul ejtett embereket, hanem isteneket is felvonultatott; másodszor pedig, hogy azt a népet, amely eddig csak a háborúhoz és a föld megműveléséhez szokott, s nem ismerte a gyönyört és a tétlenséget, s miként Euripidésznél Héraklész

nyers, bárdolatlan: nagy tettekben tündökölt,

szórakozásra, művészetekről és művészekről való üres fecsegésre tanította, így aztán most városias módon a nap legnagyobb részét ezzel töltik el az emberek. Marcellus azonban még a görögök előtt is azzal dicsekedett, hogy ő tanította meg a rómaiakat becsülni és csodálni Görögország szép és bámulatos műalkotásait, amelyeket azelőtt nem ismertek.

22. Marcellus ellenségei ellenezték a diadalmenetét, mert bizonyos feladatok elvégzése még hátramaradt Szicíliában, de meg irigységet is keltett volna harmadik diadalmenetével; beleegyezett tehát, hogy a teljes és nagy diadalmenetet az Albai-hegyen, a kisebbet pedig, amelyet a görögök euá-nak, a rómaiak ovatió-nak hívnak, Rómában tartsa meg.
A győztes ilyenkor nem vonul be négy lótól vont diadalszekéren, nem visel fején babérkoszorút, s nem fújják a kürtöket körülötte, hanem gyalogosan, saruban megy, fején mirtuszkoszorú, körülötte sok fuvolás, és mindez inkább kellemes, semmint harcias látványt nyújt. Szerintem ez a legfőbb bizonyíték rá, hogy a diadalmeneteket régen nem a tettek nagysága, hanem végrehajtásuk módja szerint osztályozták, mert akik csatában és vérontással győzték le az ellenséget, azok Arészhoz illő, félelmetes diadalmenetet tartottak; ilyenkor gazdagon megkoszorúzták borostyánnal a fegyvereket és az embereket, akárcsak a tábori tisztító szertartásokon.
Azoknak a hadvezéreknek azonban, akiknek nem volt szüksége háborúra, hanem mindent szépen elintéztek békés tárgyalás, rábeszélés és érvelés útján, a törvény győzelmük jutalmául ezt a fajta békés és ünnepélyes díszmenetet rendelte, mert a fuvola a béke hangszere, a mirtusz pedig Aphrodité kedves virága, azé az istennőé, aki a halhatatlanok közül leginkább tartja távol magától az erőszakot és a háborút. Az effajta diadalmenet ova neve nem a görög euaszmosz szóból származik, amint azt sokan hiszik, mert hiszen euoi kiáltással és énekkel vonulnak a másik diadalmenetben is, a görögök ugyanis ezt az elnevezést saját nyelvükkel hozták összefüggésbe, abban a hiszemben, hogy ez a megtiszteltetés összefügg Dionüszosszal, akit mi Euiosznak és Thriambosznak nevezünk. De nem ez a helyes magyarázat, mert a nagy diadalmenet alkalmával ősi szokás szerint ökröt áldoznak a hadvezéreknek, ennél a másik fajta diadalmenetnél viszont juhot.
A rómaiak a juhot ovis-nak nevezik, és ezért hívják a diadalmenetet ovatiónak. Érdemes itt megemlíteni, hogy a spártai törvényhozó a római szokásokkal ellentétesen rendelte el az ilyenkor szokásos áldozatokat, mert Spártában a háborúból hazatérő hadvezér ökröt áldozott, ha szándékát csellel vagy rábeszéléssel vitte keresztül, aki viszont csatában győzött, kakast. Bár a lakedaimóniak nagyon harcias emberek voltak, mégis nagyobbnak és emberhez méltóbbnak tartották, ha rábeszéléssel és megfontolással, mint ha erővel és bátorsággal értek el eredményt. Erről a tárgyról különben mindenki saját felfogása szerint vélekedhetik.

23. Marcellus negyedszer volt consul, amikor ellenfelei rábeszélték a szürakuszaiakat, hogy emeljenek ellene vádat Rómában, és panaszolják be a senatus előtt azok miatt a kegyetlenségek miatt, amelyeket a békeszerződés ellenére el kellett tőle szenvedniök. Marcellus ugyan éppen áldozatot mutatott be a Capitoliumon, de a senatus ülése még tartott, amikor a szürakuszaiak nagy sietve megérkeztek, s kérték, hallgassák ki őket, és szolgáltassanak nekik igazságot.
A másik consul elutasította őket, és bosszúsan közölte velük, hogy Marcellus nincs jelen, mikor azonban Marcellus tudomást szerzett érkezésükről, azonnal megjelent. Először helyet foglalt a consuli széken és consulként hivatali teendőivel foglalatoskodott, amikor pedig minden ügyet elintézett, leszállt a székről, és mint egyszerű közember odaállt arra a helyre, ahonnan a bevádolt személyek szoktak védekezni, így a szürakuszaiaknak alkalmat adott rá, hogy vádat emeljenek ellene, de azok méltósága és önbizalma láttán szörnyen megzavarodtak, s bíborruhában még félelmetesebbnek találták, mint amilyen ellenállhatatlan volt fegyverekbe öltözötten.
De azért Marcellus ellenfeleinek biztatására belekezdtek vádaskodásukba, és hosszas siránkozás közben megtartották beszédüket, amelynek lényege az volt, hogy nekik, a rómaiak barátainak és szövetségeseinek olyan szenvedésekben volt részük, amilyenektől más vezérek még az ellenséget is meg szokták kímélni. Erre Marcellus azt felelte, hogy a szürakuszaiak sok gonoszságukért, amit a rómaiak ellen elkövettek, nem szenvedtek el egyéb rosszat, csak azt, amitől a háborúban fegyverrel legyőzötteket semmiképpen sem lehet megóvni. Városuk ostromát önmaguknak köszönhetik, mert nem engedelmeskedtek a többszöri felszólításnak; végre is nem zsarnokok kényszerítették őket rá, hogy háborúskodjanak, hanem saját maguk választottak zsarnokot azért, hogy háborúba kezdjenek.
Amikor a beszédek elhangzottak, a szürakuszaiak a szokásnak megfelelően elhagyták a senatus üléstermét. Marcellus consultársára bízta a senatus ülésének vezetését, kiment a szürakuszaiakkal, megállt az ülésterem ajtaja előtt, s egykedvű arckifejezésén nem látszott, hogy félne az ítélethozataltól, sem az, hogy haragszik a szürakuszaiakra, hanem szelíden és nyugodtan várta meg ügye kimenetelét.
Midőn megejtették a szavazást, és Marcellus megnyerte a pert, a szürakuszaiak lába elé vetették magukat, s könnyek között kérték, hogy rajtuk töltse ki haragját, akik most ott vannak, de a városhoz legyen irgalmas, mert az mindig visszaemlékszik kegyes jóságára, és hálát érez iránta. Így aztán Marcellus megengesztelődött és megbocsátott nekik, a többi szürakuszainak pedig minden ügyében mindig jótevője maradt. Erre a senatus megerősítette őket Marcellustól kapott szabadságukban, törvényeikben és meghagyott vagyontárgyaik birtokában. Ennek viszonzásául rendkívüli megtiszteltetésben részesítették; még olyan törvényt is hoztak, hogy amikor Marcellus vagy leszármazottai közül bárki Szürakuszai földjére lép, koszorúval övezzék fejét, és áldozzanak az isteneknek.

24. Nyomban ezután Hannibál ellen indult. A cannaei ütközet után a consulok és vezérek egyetlen hadvezetési módot alkalmaztak Hannibál ellen: elkerülték a vele való megütközést, nem mertek csatát kezdeni vele. Marcellus az ellenkező utat választotta; ő ugyanis látta, hogy amíg Hannibál megsemmisülésére várnak, észrevétlenül elpusztul Itália. Fabius folyton csak a biztonságra gondolt, ezért nem volt alkalmas rá, hogy hazája betegségét meggyógyítsa, mert a háború megszűnése, amire várt, egyúttal Róma kimerülését is jelentette volna, vagyis úgy járt el, miként az orvosszerek alkalmazásában bátortalan és gyáva orvosok, akik a beteg erejének kimerülését a betegség alábbhagyásának tekintik.
Marcellus először az elpártolt samnis városokat foglalta el, ahol nagy gabonakészlet, pénz és háromezer főnyi karthágói helyőrség került a kezére. Majd midőn Hannibál Gnaeus Fulvius proconsult tizenegy katonai tribunusával együtt megölte, s hadserege legnagyobb részét szétverte, Marcellus levelet küldött Rómába, és biztatta a polgárokat, hogy semmitől ne féljenek, ő már útban van, hogy kedvét szegje Hannibálnak. Livius azt mondja, hogy a levél felolvasása nemcsak hogy nem szüntette meg a rómaiak szomorúságát, hanem tovább növelte a félelmüket, mert azt gondolták, hogy a jelenlegi veszély annyival nagyobb, amennyivel kiválóbb hadvezér Marcellus Fabiusnál. Marcellus, mint írta, azonnal Hannibál üldözésére indult Lucaniába, és Numistro városa közelében érte utol a dombokon elfoglalt, erős hadállásában, majd tábort ütött a síkságon.
Másnap kora reggel csatába vezette csapatait, és amikor Hannibál leereszkedett a dombokról, megütközött vele, de a csata döntetlenül végződött, bár hevesen és sokáig küzdöttek; a nap harmadik órájában csaptak össze, de még sötétedéskor is alig tudták abbahagyni a harcot. Marcellus a következő hajnalban ismét hadsorokba állította csapatait a holttestek között, és döntő harcra hívta ki Hannibált. Amikor a karthágói hadvezér visszavonult, az ellenséges holttesteket kifosztatta, saját halottait eltemettette, s ismét űzőbe vette az ellenséget. Hannibál csapdáit egytől egyig szerencsésen elkerülte, minden csatározásból ő került ki győztesen, s ezzel nagy csodálatot vívott ki magának. Ezért, mivel a tisztújítások ideje már közelgett, a senatus helyesebbnek tartotta, hogy a másik consult hívja vissza Szicíliából, minthogy a Hannibállal harcban álló Marcellust megzavarja. Mikor a másik consul Rómába érkezett, a senatus felszólította, hogy nyilvánítsa dictatorrá Quintus Fulviust.
A dictatort ugyanis sem a nép, sem a senatus nem választhatja meg, hanem az egyik consul vagy praetor megjelenik a népgyűlés előtt, s tetszése szerint kijelent valakit dictatornak, ezért nevezik ezt a főhivatalnokot dictatornak a latin dicere, mondani szóról. Némelyek szerint az elnevezés onnan ered, hogy a dictator sem név szerinti, sem kézfeltartásos szavazást nem vesz igénybe, hanem önhatalmúlag rendelkezik és nyilvánítja ki akaratát; a hivatalnokok rendelkezéseit a görögök diatagmá-nak mondják, a rómaiak edictum-nak.



Folytatás: Marcellus 3. rész