logo

XXIX Martius AD

Marcellus I. rész

1. Marcus Claudius, aki ötször viselt consulságot Rómában, a hagyomány szerint Marcus fia volt, és első ízben viselte a családban a Marcellus nevet, amely Poszeidóniosz szerint Martialis-t, azaz harciast jelent. Hadban járatos, izmos szervezetű, keménykezű férfi volt, szívből szerette a háborút, de vadsága és zordonsága csak a harcmezőn mutatkozott meg, mert egyébként józan és emberszerető ember volt, aki szerette a görög műveltséget és tudományokat, s tisztelte és bámulta azokat, akik kiváltak bennük, de sok elfoglaltsága miatt neki nem volt ráérő ideje hozzá, hogy kedve szerint művelje és képezze magát. Hiszen, ha voltak emberek, akiknek az isten, mint Homérosz mondja,

ifjúkoruktól kezdve kemény harcban verekedni adta az aggságig,

így volt ez az akkori időkben élő legkiválóbb rómaiakkal is, mert mint ifjak Szicíliáért a karthágóiakkal, férfikorukban a gallokkal magáért Itáliáért, majd öregségükre újból Hannibállal és a karthágóiakkal küzdöttek, s nem volt módjukban, mint másoknak, öregkorukban visszavonulni a hadiélettől, hanem előkelő származásuk és katonai erényeik a hadak élére szólították őket.

2. Marcellus a harc minden nemében ügyes és gyakorlott volt, de párviadalban még önmagát is felülmúlta; egyetlen kihívás elől sem tért ki, és mindenkit megölt, aki csak kihívta. Szicíliában megmentette veszélyben forgó fivérét, Otaciliust: pajzsával elfödte és halomra ölte támadóit. Ezért fiatalember létére babérkoszorút és győzelmi díjat kapott vezéreitől, a nép pedig tisztelete jeléül aedilis curulis-szá választotta, és a papok megtették augurnak. E papi tisztség viselőjének feladata a törvények értelmében főképp az volt, hogy megfigyelje a madarak repülését és jósoljon belőle.
Aedilissége idején egy kellemetlen pert kellett vállalnia. Volt egy virágzó ifjúságú, azonos nevű fia, akit polgártársai szerény modora és műveltsége miatt ugyancsak nagyra becsültek. Marcellus hivataltársa, egy Capitolinus nevű, kéjsóvár és féktelen természetű férfi beleszeretett a fiúba, és szerelmi ajánlatokat tett neki. A fiú eleinte magától is visszautasította Capitolinus kísérletezéseit, de amikor a férfi megismételte ajánlatát, szólt apjának, Marcellus pedig felháborodottan a senatus elé idéztette hivataltársát. Capitolinus mindenféle kibúvóval és kifogással állt elő, majd a néptribunusokhoz fellebbezett, s amikor fellebbezését elvetették, azzal akart kibújni a vád alól, hogy tagadta, amit tett. Mivel nem volt rá tanú, hogy csakugyan ajánlatot tett, a senatus megidézte a fiút, aki meg is jelent. Mikor a senatorok látták, mint pirul el, sír és tör ki belőle szégyenérzettel vegyes haragja, nem kívántak több bizonyítékot, bűnösnek mondták ki Capitolinust, és pénzbírságot szabtak ki rá. Marcellus ebből a pénzből ezüst áldozócsészét készíttetett és felajánlotta az isteneknek.

3. Alighogy a huszonkét évig tartó első pun háború befejeződött, Róma újabb háborúba bonyolódott a gallokkal. Egy erős és hatalmas gall nép, az insuberek, akik Itáliának az Alpok tövében elterülő vidékén laktak, hadba szólították csapataikat, sőt ezenfelül zsoldjukba fogadták a gaesatáknak nevezett gall törzset is. A jó szerencse csodálatos művének tartották, hogy nem egyszerre tört ki a gall és a pun háború, hanem a gallok mint a küzdelem végére váró szemlélők békén és nyugton maradtak, míg a háború folyt, és csak akkor készültek fel a küzdelemre, és hívták harcra a rómaiakat, amikor legyőzték a punokat, és lélegzetnyi időhöz jutottak. De azért már a háború színtere is nagy félelmet keltett, a harcok ugyanis az ellenséggel közvetlenül szomszédos területen folytak, ráadásul a rómaiak szemmel láthatóan leginkább a galloktól rettegtek minden ellenfelük közül, mivel a gallok egyszer már elfoglalták a várost.
Ebben az időben hozták azt a törvényt, amely mentesítette a papokat a katonai szolgálat alól, kivéve ha ismét a gallokkal kell háborúskodni. Félelmüket világosan megmutatta háborús előkészületük is, mert, mint mondják, soha azelőtt, de később sem állt olyan sok római fegyverben, mint ekkor. De erről tanúskodnak az újfajta áldozati szertartások is. Ilyen tekintetben ugyanis mindaddig távol állt tőlük minden barbár és embertelen szokás, lehetőleg a görögök felfogásához alkalmazkodtak, és szelídséget tanúsítottak istentiszteleti cselekményeikben. Amikor azonban ez a háború rájuk tört, kénytelenek voltak engedelmeskedni bizonyos Sibylla-jóslatoknak, s két görögöt, egy férfit és egy nőt, s hasonlóképpen két gall személyt is élve eltemettek a Forum Bovariumnak, vagyis az ökörpiacnak nevezett helyen; ezeknek a görögöknek és galloknak emlékére november hónapban még most is végeznek titkos misztikus szertartásokat.

4. A háború első ütközetei nagy győzelmeket, de kudarcokat is hoztak a rómaiaknak, és nem vezettek döntő eredményre; végül a két consul, Flaminius és Furius nagy haderőket vetett be az insuberek ellen. Ugyanakkor azonban a Picenum területét átszelő folyam vize véres lett, Ariminum városánál három holdat láttak az égen, és a papok, akik a consulválasztáskor a madarak repülését figyelték, kijelentették, hogy a consulok megválasztása hibásan, rossz előjelek közt folyt le. Erre a senatus nyomban levelet küldött a táborba, felszólította a consulokat, hogy térjenek vissza, és a lehető legrövidebb idő alatt tegyék le hivatalukat, egyben megtiltotta nekik, hogy bármilyen további intézkedést tegyenek az ellenség ellen. Mikor Flaminius megkapta a levelet, fel sem bontotta, hanem megütközött a barbárokkal, megfutamította őket, és feldúlta országukat.
Amikor azonban nagy zsákmánnyal hazaérkezett, a nép nem ment eléje a fogadására, sőt mivel a visszatérésre felszólító levélnek nagy gőgösen nem engedelmeskedett azonnal, kis híja, hogy el nem tiltották a diadalmenettől. Alighogy megtartotta a diadalmenetet, egyszerű közpolgárrá tették, consultársával együtt letétették vele consuli tisztét, és visszasorozták az egyszerű közpolgárok közé. A rómaiak ilyen mértékben rendelik alá a közügyeket a vallásnak; a jóslatok és az ősi hagyományok megvetését nem bocsátják meg még a legnagyobb sikerek esetében sem, mert a város boldogulása szempontjából fontosabbnak tartják, hogy a hadvezérek tiszteljék a vallás parancsait, mint hogy győzelmet arassanak az ellenségen.

5. Tiberius Sempronius, akit a rómaiak vitézsége és becsületessége miatt nagy becsületben tartottak, Scipio Nasicát és Caius Marciust jelölte ki a consulok utódául. Már átvették tartományukat és az ottani csapatok parancsnokságát, amikor véletlenül papi feljegyzéseket tartalmazó könyv került Tiberius kezébe, amelyből kiderült, hogy figyelmen kívül hagyott egy ősrégi szokást, s ez a következő volt: Ha egy főtisztviselő a városon kívül bérelt házban vagy sátorban figyeli a madarak repülését jóslás céljából, de valamilyen okból kénytelen visszatérni a városba, mielőtt biztos jelet kapott volna, nem térhet vissza ugyanabba a házba, hanem másikat kell bérelnie, s ott kell elölről kezdenie a figyelést.
Úgy látszik, Tiberiusnak erről nem volt tudomása, és visszatért ugyanarra a helyre, mielőtt az említett férfiakat consullá jelölte. Később azonban, amikor rájött hibájára, jelentette az esetet a senatusnak, amely azonnal helyrehozta a mulasztást, levelet küldött a consuloknak, akik otthagyták tartományukat, sietve visszatértek Rómába és letették hivatalukat. Mindez később történt, de körülbelül ugyanebben az időben két előkelő papot fosztottak meg hivatalától: Cornelius Cethegust, mert egy áldozat bemutatásakor szabálytalanul kezelte az áldozati állat belső részeit, és Quintus Sulpiciust, mert csúcsos fövege, amelyet a flameneknek nevezett papok viselnek, áldozás közben leesett a fejéről. Amikor Minucius dictator kinevezte Caius Flaminiust a lovasság főparancsnokává, egy sorexnek nevezett cickány cincogása hallatszott, erre mindkettőjüket elmozdították állásukból, és másokat választottak helyettük. Bár a rómaiak ezekben a kis dolgokban nagy pontossággal jártak el, mégsem estek babonás tévhitekbe, ősi szokásaikat nem változtatták meg, és nem tértek el tőlük.

6. Amikor Flaminius és consultársa lemondott, az úgynevezett interrexek Marcellust nevezték ki consullá, és ő hivatala átvétele után Gnaeus Corneliust jelölte ki consultársává. Mondják, hogy bár a gallok szívesen bocsátkoztak volna tárgyalásokba, és a senatus is óhajtotta a békét, Marcellus háborúra tüzelte a népet.
Megkötötték a békét, de kisvártatva a gaesaták felújították a háborút, átkeltek az Alpokon, és feltüzelték az insubereket is; ők maguk harmincezren voltak, s az insuberek, akikhez csatlakoztak, ennél sokszorosan többen. Sikerükben bízva azonnal a Padus folyótól északra fekvő Acerrae ellen vonultak. Britomartus király tízezer gaesatát vett magához, és végigpusztította velük a Padus menti vidéket. Marcellus, mihelyt értesült az eseményekről, consultársát a nehéz fegyverzetű gyalogsággal és a lovasság harmadrészével Acerraeben hagyva, a lovasság többi részével, azonkívül hatszáz könnyű fegyverzetű gyalogossal útnak indult, és éjjel-nappal menetelt, amíg egy Clastidium nevű gall falu vidékén, amely csak nemrégen került római uralom alá, rá nem bukkant a tízezer gaesatára.
Marcellusnak még arra sem jutott ideje, hogy pihenőt adjon katonáinak és serege kifújhassa magát. A barbárok azonnal észrevették érkezését, csekély létszámú gyalogságát fitymálni kezdték, lovasságát pedig éppenséggel figyelembe se vették, mert a gallok főként a lovasharchoz értettek, és egybehangzó vélemény szerint különösképpen kiválóak voltak benne, de meg jóval többen is voltak, mint a rómaiak.
A királlyal az élükön nagy erővel és szörnyű fenyegetések között rájuk vetették tehát magukat, hogy elsöpörjék őket. Marcellus azonban, hogy kis csapatát be ne kerítse az ellenség, széles arcvonalon állította fel lovasait, és annyira széthúzta a szárnyakat, hogy hadsorai majdnem olyan hosszúak voltak, mint az ellenségé. Már éppen rohamra akart indulni, midőn lova megbokrosodott az ellenség vad lármájától, megfordult, és vad vágtában vitte visszafelé lovasát. Marcellus megijedt, hogy a rómaiak babonás félelemből majd rossz jelnek tekintik a dolgot és megzavarodnak tőle, de sikerült gyorsan megzaboláznia lovát és szembefordítania az ellenséggel. Közben imával fohászkodott a naphoz, mintha nem véletlenül, hanem szándékosan fordult volna meg, mert a rómaiak így szoktak tenni, mielőtt az istenekhez imádkoznak. Már-már összecsapott az ellenséggel, de még egy utolsó könyörgést küldött Iuppiter Feretriushoz, és felajánlotta neki a legszebb fegyvereket, amelyeket majd az ellenségtől zsákmányol.

7. Közben a gallok királya megpillantotta Marcellust. Jelvényeiből arra következtetett, hogy ő a vezér; a többieket messzire maga mögött hagyva előrelovagolt, megállt vele szemben, hangos kiáltással és nagy lándzsarázással párviadalra hívta. A király kivált a gallok közül feltűnően magas termetével, arannyal és ezüsttel díszített fényes fegyverzetével és vértjével, amely mint a villám csillogott.
Mikor Marcellus végignézett az ellenséges hadsorokon, az a gondolata támadt, hogy ez az a legszebb fegyver, amelyet az istenhez fohászkodva felajánlott. Rárohant ellenfelére, lándzsájával átdöfte mellvértjét, majd lovával melléugratott, lerántotta a földre a még élő királyt, azután egy második és harmadik csapással azon nyomban megölte. Ezután leugrott lováról, rátette kezét a holt férfi fegyverére, s az égre tekintve így fohászkodott: „Ó, Iuppiter Feretrius, aki alátekintesz a hadvezérek és uralkodók háborúkban és csatákban véghezvitt nagy tetteire, téged hívlak tanúul, hogy én vagyok a harmadik a rómaiak között, aki ezt a férfiút mint hadvezér a hadvezért saját kezemmel lesújtottam és megöltem, s most neked ajánlom fel az első és legszebb zsákmányt. Te adj nekünk további jó szerencsét a háború folytatására.”
Ezután lovasai összecsaptak az ellenség lovasságával és a rájuk rohanó gyalogsággal, és páratlan győzelmet arattak, mert állítólag sem azelőtt, sem azután ilyen kevés lovas nem győzött le oly hatalmas lovas és gyalogos hadsereget. Miután az ellenség java részét megölte, fegyvereiket és hadifelszerelésüket zsákmányul ejtette, visszatért consultársához, aki a legnagyobb és legnépesebb gall város közelében harcolt, de nagy nehézségei támadtak. A várost Mediolanumnak hívják; a gallok ezt tartják fővárosuknak, ezért akkora erővel védték, hogy szinte ők vették ostrom alá az ostromló Corneliust. De Marcellus hamarosan megérkezett, a gaesaták értesültek királyuk vereségéről és haláláról, erre elvonultak, és Mediolanum elesett. A gallok összes városukat mind önként adták át a rómaiaknak és mindenben alávetették magukat nekik. Ezért kaptak méltányos békefeltételeket tőlük.

8. A senatus egyedül Marcellusnak szavazott meg diadalmenetet, s bevonulását a különleges pompa, a gazdag zsákmány és az óriás termetű hadifoglyok tették emlékezetessé; de valamennyi közt a legkedvesebb és legmeglepőbb látvány az volt, hogy Marcellus maga vitte az istennek a barbár király teljes fegyverzetét. Kivágatott egy jó növésű, sudár tölgyet, kifaragtatta diadaloszlop alakjára, s rákötöztette és felaggatta a zsákmányolt fegyverzet egyes darabjait, gondosan összerakva valamennyit.
Midőn a menet megindult, magasba emelte, felszállt a négy ló vonta diadalszekérre, és mint saját tetteinek legszebb és legdicsőbb győzelmi szobrát vitte végig nagy pompával a városon. A hadsereg a legszebb fegyverekkel felékesítve követte, s erre az alkalomra költött dalokat és győzelmi indulókat énekeltek az isten és hadvezérük dicsőítésére. Így haladt a menet, amíg Iuppiter Feretrius templomához nem érkezett; ott felajánlotta áldozati ajándékát, amilyenhez foghatót ő állított harmadszor és mind a mai napig utolsónak. Először Romulus ajánlotta fel a caeninai Akrón zsákmányul ejtett fegyverzetét, másodszor Cornelius Cossus az etruszk Tolumniustól elvett fegyvereket; utána Marcellus a gall királyét, Britomartusét, s Marcellus után senki más. Azt az istent, akinek a zsákmányt felajánlották, Iuppiter Feretriust, némelyek szerint a görög pheretron szóról nevezték el, amelyen a diadaljelet vitték. Akkor ugyanis a latin nyelvbe még sok görög szó keveredett.
Mások szerint a villámokat szóró Iuppiternek adták ezt az elnevezést, mert az „ütni” szót latinul feriré-nek mondják. Vannak olyanok is, akik azt mondják, hogy a Feretrius név az ellenség „megveréséből” származik, mert ütközetben, amikor az ellenséget üldözik, most is állandóan Feri! szóval biztatják egymást, ami annyit jelent: „Üsd!” A zsákmányolt fegyvereket általában spoliá-nak nevezik, és annak ezt a különleges fajtáját opimá-nak. Azt mondják egyébként, hogy Numa Pompilius emlékirataiban első, második és harmadik opimát említ, és meghagyja, hogy az elsőt Iuppiter Feretriusnak, a másodikat Marsnak, a harmadikat Quirinusnak kell szentelni; a győztesnek járó jutalom az elsőért háromszáz, a másodikért kétszáz és a harmadikért száz as legyen. A legáltalánosabban elfogadott vélemény szerint opimának csak azt a zsákmányt lehet nevezni, amelyet úgy szereznek, hogy nyílt ütközetben vezér ejti el a vezért. Erről a tárgyról elég is ennyit mondanunk.
A rómaiak módfelett örültek a győzelemnek és a háború befejezésének. Delphoiba arany vegyítőedényt küldtek hálaáldozatul a Püthiának, a szövetségeseket fényesen megajándékozták a zsákmányból, és bőven küldtek belőle Hierónnak is, Szürakuszai királyának, aki barátjuk és szövetségesük volt.

9. Mikor Hannibál betört Itáliába, Marcellust egy hajóhaddal Szicíliába küldték. Miután a cannaei vereség bekövetkezett, sok ezer római elesett a csatában, és csak kevesen futottak el ép bőrrel Canusiumba; azt várták, hogy Hannibál nyomban Róma ellen vonul, hiszen a római hadsereg színe-javát megsemmisítette. Marcellus ekkor először is ezerötszáz embert küldött hajóiról a város védelmére, majd kézhez véve a senatus rendelkezését, Canusiumba ment, és az ott összegyülekezett csapatokat kivezette a sáncok közül, hogy ne hagyja védtelenül az országot. A rómaiak legtehetségesebb és legbefolyásosabb vezérei elhulltak a csatatéren. Fabius Maximus megbízhatóságát és bölcsességét ugyan nagyra tartották, de túlzott óvatosságát, félelmét a vereségtől helytelenítették, s tunyasággal és bátortalansággal vádolták. Tudták, hogy bármikor megvédi őket, de arra már képtelennek tartották, hogy bosszút álljon az ellenségen. Ezért Marcellusra fordították tekintetüket, az ő bátorságát és merész tetterejét egyesítették Fabius óvatosságával és előrelátásával: egy alkalommal együtt választották meg őket consullá, másodszor egyiküket consulként, másikukat proconsulként küldték ki az ellenség ellen. Poszeidóniosz azt mondja, hogy Fabiust pajzsuknak, Marcellust pedig kardjuknak nevezték. Hannibál maga kijelentette, hogy Fabiustól mint tanítómesterétől fél, Marcellustól azonban mint ellenfelétől, mert az előbbi megakadályozza benne, hogy rosszat tegyen, de az utóbbi vele tesz rosszat.

10. A győzelem vakmerővé tette Hannibál katonáit és meglazította a fegyelmüket, Marcellus ezért legelőször is azokra vetette magát, akik elkóboroltak a táborból és a vidéken portyáztak; felkoncolta őket, és ezzel is csökkentette az ellenség haderejét. Utána Neapolis és Nola segítségére ment; a neapolisiakat megerősítette Róma iránti hűségükben, de amikor Nolába érkezett, egyenetlenséget talált a városban: a senatus képtelen volt féken tartani és lecsendesíteni a Hannibálhoz pártolt lakosságot.
Volt a városban egy előkelő és vitéz férfiú, név szerint Bantius, aki Cannaenál kitüntette magát, sok karthágóit megölt, de megsebesült és végül a halottak között találták meg. Teste tele volt lövedékekkel. Hannibál megcsodálta hősiességét, és nemcsak hogy minden váltságdíj nélkül szabadon engedte, hanem meg is ajándékozta és vendégbarátjának fogadta. Hálából Bantius Hannibál buzgó párthívévé lett, és befolyását arra használta, hogy a népet elpártoltassa a rómaiaktól. Marcellus kegyetlenségnek tartotta volna, ha megöleti ezt a kivételes sorsú embert, aki derekasan kivette a részét a rómaiak legnehezebb harcaiból, inkább arra törekedett, hogy nyájasságával és megnyerő modorával maga mellé állítsa a becsvágyó férfiút.
Midőn tehát egy alkalommal Bantius üdvözölte, megállította és megkérdezte, hogy kicsoda, bár már régebben ismerte, de alkalmas ürügyet keresett rá, hogy beszélgetésbe kezdjen vele. Meghallván a Lucius Bantius nevet, Marcellus úgy tett, mintha meglepődött és elcsodálkozott volna, és így szólt: „Szóval ez az a híres Bantius, akit Rómában gyakrabban emlegetnek, mint az összes többi cannaei harcost, mert egyedül ő nem hagyta cserben Aemilius Paulus consult, hanem elébe állt, és saját testével fogta fel a neki szánt lövedékeket?” Amikor Bantius igenlőleg felelt a kérdésre, és megmutatta néhány sebhelyét, Marcellus így folytatta: „Miért nem jöttél hozzám azonnal, ha egyszer barátságod ilyen tanúbizonyságait hordod magadon? Csak nem gondolod, hogy restek leszünk megjutalmazni azokat a barátainkat, akiket az ellenség is megbecsül?” Barátságos szavai után kezet nyújtott, majd egy harci mént és ötszáz ezüstdrakhmát ajándékozott Bantiusnak.

11. Ettől kezdve Bantius Marcellus odaadó hívévé és támogatójává szegődött, ő jelentette fel és vádolta be legkészségesebben a szemben álló párt embereit. Ezek azt tervezték, hogy amikor a rómaiak kivonulnak az ellenség megtámadására, széthurcolják hadifelszerelésüket. Ezért Marcellus a város belsejében állította csatarendbe seregét, a málhát a falak közelében helyezte el, és kihirdette a nolaiaknak, hogy tilos a falak közelébe menni. Hannibál, látva az üres falakat, rendezetlenül vonult előre seregével abban a hiszemben, hogy a városban zűrzavar uralkodik.
De Marcellus ekkor kinyittatta a karthágóiakkal szemben levő kaput, s azon át legjobb lovasaival egyenesen rárohant az ellenségre. Nem sokkal később a gyalogság intézett rohamot egy másik kapun át óriási csataüvöltéssel, s mialatt Hannibál megosztotta köztük haderejét, kinyílt a harmadik kapu is, és kiözönlöttek rajta a többiek; ezek minden oldalról nekiestek a váratlan támadástól megzavarodott ellenségnek, amely alig tudott védekezni, mert mind újabb csapatok törtek rá. Ekkor történt meg első alkalommal, hogy Hannibál katonái meghátráltak a rómaiak előtt, és sok halottat és sebesültet veszítve visszavonultak táborukba.
Mondják, hogy ötezren estek el, a rómaiak közül viszont alig ötszázan. Livius ugyan nem erősíti meg, hogy ilyen nagy volt a vereség, és az ellenség ilyen sok halottat veszített, de azt elismeri, hogy a történtek nagy dicsőséget hoztak Marcellusra, és a rómaiak annyi csapás után ebből az ütközetből végre csodálatos bátorságot merítettek, amikor látták, hogy az addig legyőzhetetlennek és ellenállhatatlannak vélt ellenfél is szenvedhet vereséget.

12. Ezért, amikor az egyik consul meghalt, a nép a távollevő Marcellust akarta a székébe ültetni, ezért a főtisztviselők akarata ellenére addig húzták a választást, míg Marcellus vissza nem tért a táborból. Egyhangúlag consullá választották, de a választás idején mennydörgött, amit a papok rossz előjelnek magyaráztak, de mert féltek a néptől, nyíltan nem merték megakadályozni a választást, végül azonban Marcellus önként lemondott hivataláról. A vezérséget viszont nem adta fel, és miután proconsullá választották, ismét visszatért a Nola melletti táborba, és szigorú eljárást indított azok ellen, akik Hannibál pártjára álltak. Hannibál gyorsan ott termett, hogy hívei segítségére legyen, és nyílt csatát akart kezdeni; Marcellus ekkor kitért, de midőn Hannibál seregének nagyobb része a vidéket kezdte sarcolni és nem számított csatára, rájuk tört.
A gyalogságnak tengeri ütközetekben használatos hosszú dárdákat osztatott ki, s megtanította őket, hogyan várják meg az alkalmas pillanatot, és hogyan dobják ki messziről dárdájukat a karthágóiakra, akik rossz dárdavetők voltak és rövid dárdát használtak, azt is csak kézitusa közben. Úgy látszik, ez volt az oka, hogy az ütközetben részt vevő karthágóiak hanyatt-homlok futásnak eredtek; ötezer halottat és hatszáz foglyot vesztettek, elefántjaik közül négy elpusztult, kettőt pedig a rómaiak élve fogtak el. De ami még ennél is fontosabb, a csatát követő harmadik napon több mint háromszáz hispaniai és numidiai lovas átállt Hannibáltól. Ilyesmi azelőtt soha nem történt, Hannibál ugyanis hosszú időn át teljes biztonsággal együtt tudta tartani a legkülönbözőbb néptörzsekből toborzott hadseregét. Ezek a szökevények mindvégig hűek maradtak Marcellushoz és az őt követő hadvezérekhez.

13. Marcellus, miután harmadízben consullá választották, Szicíliába hajózott, mert Hannibál háborús sikerei ismét felébresztették a karthágóiakban a vágyat, hogy elfoglalják a szigetet, különösen ebben az időben, amikor Hierónümosz zsarnok halála után zavaros viszonyok uralkodtak Szürakuszaiban. Emiatt a rómaiak már előzőleg is küldtek ide egy hadsereget Appius parancsnoksága alatt. Amikor Marcellus átvette ezt a sereget, számtalan szerencsétlenül járt római járult elébe és térdre hullott előtte. Azok közül ugyanis, akik Cannaenál harcoltak Hannibál ellen, annyian futottak meg és kerültek fogságba, hogy úgy látszott, a rómaiaknak nem marad emberük még a falak védelmére sem. És bár Hannibál csekély váltságdíj fejében szabadon engedte volna a foglyokat, ajánlatát büszkén és fensőbbségesen elvetették, s nem törődtek vele, hogy így vagy kivégzik, vagy pedig eladják őket rabszolgának Itálián túlra.
Azokat, akik elfutottak és megmenekültek, Szicíliába küldték, és úgy rendelkeztek, hogy nem tehetik lábukat Itália földjére, amíg a Hannibál elleni háború tart. Ezek most, hogy Marcellus megérkezett, sűrű sorokban tódultak hozzá, térdre vetették magukat előtte, s hangos kiáltozással könnyek között kérték, hogy alkalmazza őket tisztes katonai szolgálatra, és ők tettekkel mutatják meg, hogy nem gyávaságuk, hanem balsorsuk futamította meg őket. Marcellus megszánta a szerencsétleneket, írt a senatusnak és engedélyt kért rá, hogy a hadseregében támadt hiányokat velük tölthesse be, de a senatus hosszas tanácskozás után úgy határozott, hogy a rómaiaknak közszolgálatban nincs szükségük gyáva férfiakra; ha azonban Marcellus mégis alkalmazni akarja őket, ám tegye, de nem részesítheti őket a bátor magatartásért szokásos vezéri kitüntetésekben és jutalmakban. Ezt a határozatot Marcellus sértőnek találta, és a szicíliai hadjárat után szemrehányást tett a senatusnak, hogy sok nagy szolgálatának viszonzásaképpen sem engedték meg neki, hogy jóvátehesse a polgártársait ért szerencsétlenséget.



Folytatás: Marcellus 2. rész