logo

IV Sextilis AD

Marcellus pályája VIII.

Azon aggodalmak, a melyeket Commodus egyeduralomra jutása ébresztett, csakhamar megvalósultak. Fájdalom, nagyobb mértékbeli, mint talán képzelték. A hatalom egyedüli birtoklása elszédité. Bizodalmatlankodott ép úgy, mint egykor Domitianus. Bizadalmatlansága nem a rosszhírű, hanem a nagyhírű férfiak ellen irányult. Ez időben is úgy történt, amint mondta Tacitus: nem kevesbbé veszélyes a nagy hír, mint a rossz hír. Különösen veszélyesnek tartá a hadsereg bálványát, nehogy a polgár nevét a fejedelemé fölébe emeljék.
Marcellus jeles tulajdonaiból Commodus veszedelmes rémképeket szőtt, látni vélte, mint közeledik Marcellus a birodalom csúcspontjára, hogy ott egyedül foglaljon helyet. Talán hallott is olyasmit Britanniából, hogy az ottani hadtest örömest venné a trónváltozást és meg nem védelmezné Őt, a ki Caligulának és Nerónak hóbortos kiilkalandozóságát a negyedik hatványon űzte. Talán nem minden alap nélkül mondja Lampridius, hogy ellencsászárt óhajtottak Britanniában. Tudva, hogy Commodus üldözte azokat, a kiket előbb maga tüntetett ki: Marcellus elleni gyanújának kimagyarázásához nem szükséges összeesküvést tételezni fel.

Commodusnál az elkárhoztatásra elegendő ok volt valami hazug rágalom, alaptalan gyanú, gazdagság, előkelő származás, kitűnő műveltség, kiváló tehetség, nagy hír, népszerűség és hadvezéri képesség. Dio Cassius, és ennek nyomán a francain, német és magyar írók egyhangúlag állítják, hogy Commodus előtt Marcellus kiváló tulajdonságai következtében vált félelmetessé. Marcellus megtörvén a nyugati vad ellenséget, a népszerűségben emelkedett. Ezt nem kereste, de el nem háríthatta. Rajta is beteljesült, a mit Tacitus mond Agricoláról, hogy a dicsőség fényének kerülése által hírét növelte.
A forum és curia, polgár és katona mind jót beszélt Marcellusról. De épen ez okozta, hogy Marcellus pályájának alkonyata váratlanul besötétedett. Sok érdeme végzetessé vált rá nézve. Dicsősége majdnem életébe került. A zsarnok mindenre gyanús szemmel tekintett. A népszerű vezért vetélytársnak tartja, az erényes, tiszta erkölcsű férfiút tűrhetetlen censornak nézte. A ki a hadsereg élén dicsőséget aratott, hadd jöjjön haza, jobb tőle megszabadulni, nehogy trónra emeljék. Commodus úgy okoskodott, mint a korlátlan demokraták Athénében. Az Athéni polgárság inkább akarta Miltiadest, az ártatlant, büntetni, mint azt, hogy tőle ok nélkül remegjen.

A gyáva Commodus, a ki annyi nemes és ártatlan vért ontott, eleinte irigykedett a népszerű Marcellusra, később gyanakodott rá, végül félt, remegett tőle; elvesztésére gondolt, a brit ellenség megfékezése után. Visszahivatási parancsot adott ki, amaz utasítással, hogy ha ellenszegülne Marcellus, némítsák el örökre. Marcellus nyugodtan fogadta a hálátlanság és gyanúsítás merényletét. Egy szó elég volt, hogy fölegyenesedjék a proconsuli székről. Az ő lelkületére gondolhatott a költő, midőn Hunyadyval azt mondatja: »Ha úgy akarja a király, Hunyady akkor félreáll. Mond és marad nyugodtan.«
Marcellus a szerencse forgandóságát teljes lelki erővel tűrte. Erőssége becsületességén és jogosságán alapúit. Balsorsában tűnt ki, hogy nagy jellem. A haláltól nem félt, a kegyvesztéstől nem ijedt meg. Érezte, hogy mindig és mindenben igaz úton járt. Nem menekült azok elöl, a kik helytelenül ítéltek tettei felett.
Epiktctos nyomán igazat adott Antisthenes szavainak, hogy jót cselekedni és mégis hibásnak látszani megesik a királyokon is. Marcellus úgy vélekedett, mint Tacitus, rossz fejedelmek alatt is élhetnek derék emberek. Az igénytelen félre. vonulás, melyet tevékenység és erélyesség kísér, többet használ, mint a közügyre soha nem üdvös kétségbeesés és fitogtató öngyilkosság. Jól tette Marcellus, hogy kezét nem emelte önmaga ellen s hogy nem kereste a martírságot. Mást nem is várhatunk oly férfiútól, a ki a bölcsészeti resignatiót hirdette az elháríthatatlan balesetek és elemi csapások közepette, s ezek panasztalan nyugodt elviselésére bátorító polgártársait, emlékeztetve őket, hogy a fatumot a szorgalmas, gondos ember se kerülheti ki, mert a természetben mindennek megvan a maga kimért útja.

Marcellus a kormány-hatalomtól búcsút véve, a vértanúságot nem keresve, bölcsészeti nyugalommal vonult a magányba. Nem beszélt egy szót sem önigazolására. A ki a kegyes és bölcs Antoninusok barátja, jogtanácsosa és Róma diadalmas hadvezére s ünnepelt jogtudósa: az nem mentegetődzhetett a romlott Commodus előtt. Rosszakarónk felett az által gyakoroljuk a legnemesebb bosszút, ha az ö alacsony színvonalára alá nem szállunk. Mily hálás tárgy a szemrehányásra, sőt összeesküvésre az a zsarnok, a ki méltatlanul bánik a nagyapjának és édes apjának hu barátjával, Róma érdemteljes kitűnőségével.

És íme Marcellus Commodust hallgatásnál egyébre nem érdemesíti. E méltóságteljes hallgatással és félelmet nem ismerő elszánt viselettel lefegyverezte Commodust. Valamint Victorinust a város főnökét megöletni többször akarta Commodus, de mindig habozott és halogatta a kivégeztetést, ép úgy Marcellus életét is megkímélte.
Marcellus távozása után a fővezérét vesztett brit sereg fellázadt és az alvezért Priscust császárrá kiáltotta Commodus ellenében. Priscus visszautasítja a nem keresett kitüntetést. Olyan császár lennék, mint a milyen katonák ti vagytok. Tudniillik lázadó. Talán, hogy a sereg Priscus és nem Marcellus mellett tüntetett és hogy Priscus oly határozottsággal kárhoztatta és elnyomta a katonai zendülést, közreműködött Marcellus épségben hagyására.

A proconsul Rómába érve egyszerű polgár. De az olyan polgár mint Marcellus, a kormányzói tisztség letétele által mit sem vészit tekintélyéből. A világ minden Commodusa se kisebbítheti azt, a kinek nagysága észen és lelki erőn alapul. Minden jel oda mutat, hogy olyan maradt Marcellus, a milyenné a bölcsészet teszi az embert. A jövőt a gondviselésre bízza, a jelent felhasználja. A jog művelését folytatva rég nem látott Themise felé fordult. Neki köszönte nagyságát és azt, hogy polgártársainak szolgálhatott. Neki szentelte utolsó idejét is. A mit fejedelmi kegy adhatott, attól megvált, a jogtudományhoz végső lehelletéig hű maradt. Igénytelen magányába is kísérte őt a népek tisztelete és rokonszenve, mint oly férfiút, a ki a jogrendet eszével és kardjával előmozdítja és jellemével a közbecsülést kiérdemelte, a meddig Róma híre terjed.
Marcellus visszavonultsága nem tartott soká. Még a nyolcvanas évek folyamában meghalt. Pannóniái bajtársainak a derék, de szerencsétlenül járt Pertinaxnak és a jeles Septimius Severusnak trónraléptét meg nem érte. Dio Cassius kiemeli Marcellus fenséges érzületét, rendíthetetlen akaratszilárdságát, önhittség nélküli önbizalmát, megvesztegethetlen igazságszeretetét, szeplőtlen tisztakezűségét.

Plinius szerint Marcellus szerény, emelkedett, fennkölt lelkű és önzéstelen, kihez a corruptio nem fért. Ama kevesek közé tartozik, a kiket soha senkinek se volt oka haszonleséssel vádolni, sőt gyanúsítani se. Elbizakodást vagy elcsüggedést soha nem látunk nála. A fejedelmek barátsága felfuvalkodottá nem tette őt, Commodus bizalmatlansága kétségbe nem ejti. Semper idem vultus, eademque frons. Tudott a fejedelemhez hű lenni udvaronckodó meghunyászkodás nélkül, és tudott önérzetet mutatni dac és feltűnési vágy nélkül. Nagy kincs a tiszta öntudat. E kincset megőrizte. Minden törekvése nemes, becsületes, a társadalom javára célzó.
Az erkölcsi tökéletesedés. melyet a stoa végcélul kitűz, követeli a kötelességérzetet, a jellemszilárdságot, a szenvedélyek feletti uralmat, s az erény megvalósítása érdekében minden áldozatra és lemondásra való készséget. Az akkori túlfinomult, élvvágyó, önző többséggel kellemes ellentétet képez az egyszerű, igénytelen, önzetlen kisebbség. A természettel megegyező életet csak az folytathat, a ki saját természetét megfigyeli, kellően irányozza s szenvedélyei felett uralkodik. Ezt cselekedte Marcellus. A testet a léleknek rendelte alá, a szenvedélyt az értelemnek.

A természet követelményének vélte a mesterkélt élvezetek mellőzését, a szükségletek kevesbbitését, a nélkülözések panasztalan tűrését. A táborozási sanyarúságot meg se érezte. A hadjáratok alatt megelégedett a legutolsó közvitéznek járó ellátással. Az érzéki elveket kerülte még a táplálkozásban is, úgy, hogy Dio Cassius némi túlzás vádja alól nem is tisztázható Marcellust, a ki a kenyeret Britanniába Rómából vitette, nem azért mintha a britföldön sült kenyér rossz lett volna, hanem hogy kiszáradva kapja a kenyeret, melynek keménységétől néha az Ínye is vérzett. Ő mint igazi stoikus azon meggyőződésben élt, hogy az ember hivatása a legnagyobb tökéletességre való törekvés. Eme cél után fáradozva kerülte a gyönyörökbe merülést.
A stoikus bölcs az érzékiség fölötti uralomra és az anyagiasságtól való függetlenségre akar emelkedni. Ellenben az Epikúr követőjének az Önkéntes nélkülözés visszatetsző, abban mást mint testsanyargatást nem lát; pedig a ki megelégedését azon öntudatban keresi, hogy akarata által érzékei felett uralkodni tud: az élvezetet találhat még a nélkülözésben is, s minden mi erre tanítani lelkünket az anyag bilincseitől felszabadítja, akár vallás, akár philosophia legyen az, megérdemli, hogy érte mindent feláldozzunk, mondja Eötvös. A kevéssel megelégedés, továbbá a gazdálkodási hajlam nem utolsó, de ritka érdeme a gyakorlati államférfiaknak. Ez irányban megerősítő Marcellust a stoa.
A világ hiúságait és frivol fényűzési cikkeit említve, figyelmeztet bennünket a múlandóságra, és a nőről, a ki efféle tárgyakra fordítja pénzét, jellemzőleg így szól: enyésző dologra költ s feledi, hogy gyönge nemének igaz becsét a szerénység és szemérmetesség adja meg. Takarékosságra enged következtetnünk Marcellus azon ítélete, mely szerint síremlék-állításra a hagyatékból csak annyit engedélyez, a mennyi arányban áll a tiszta hagyatékkal. Nem rendkívüli, hanem mérsékelt arányú emlék felállítása vélelmezendő. Efféle költségek korlátozását már a XII. tábla rendelte. Annak szellemét követi Marcellus.

Marcellus ismereteinek és tapasztalatainak gyümölcsöztetését, munkálkodásának legszebb jutalmát abban látta, hogy tudományának világával fényt vetett és megejtőleg hatott a homályos jogkérdésekre, feleleteivel útbaigazítja a felet és bírót, a polgárt és a fejedelmet. Hazájának szentelte, mint Széchenyi, idejét s tehetségét. Midőn Marcus Aurelius olyan férfiút ismert, mint Marcellus, tudta, hogy nem lehetetlenség a közelítés a stoa eszményképéhez, mely abban áll, hogy az ember legyen egyszerű, jó, tiszta erkölcsű, megbízható, igazságos, vallásos, jótékony, méltányos, a kötelességek teljesítésében állhatatos, istenfélő, az emberiségnek használó, a ki egész életét a társadalom javára fordítja.


Forrás: Vécsey Tamás: Lucius Ulpius Marcellus